Hugonnay(!) Vilma „útja Hugonnai Vilmáig”: arcai, státuszváltásai, harcai és emlékezete

Hugonnay (!) Vilma „útja Hugonnai Vilmáig”: arcai, státuszváltásai, harcai és emlékezete

 1897. május 14. nagyon kiemelkedő dátum a művelődés-, nő- és oktatástörténetben. Hugonnai Vilma „doktorasszony" ekkor kapta kézhez Svájcban még 1879-ben megszerzett és megvédett orvostudományi diplomájának hazai nosztrifikációs oklevelét, és lett ily módon az első, már a mai értelemben is adekvát és értendő diplomás nő a magyar művelődéstörténetben.

                           

Ahogy Gogol kapcsán mondani szokás, hogy szinte mindannyian az ő Köpönyegéből bújtunk volt elő, ennek nyomán, mi szintén elmondhatjuk, hogy bizony mi, mindannyian pedig „Hugonnai háta mögül”. Azaz: ha ő nem harcolja végig azt a 18 évet kitartással, hittel és erővel, a nők Közép-Európában csak jóval később juthatnak be az egyetemek falai és hallgatói közé. Röviden: nála kitartóbb, céltudatosabb és állhatatosabb embert hírből sem ismerek.

Az élete maga a küzdések és megküzdések sora, a veszteségek és a nehezen megszerzett eredmények szinte poszttraumás növekedések sorozatává kulminált, illetve rezilienciává békített „személyes” amplitúdók váltakozása. Győzelmekről személye vonatkozásában aligha beszélhetünk, ez a kategória életére – ahogy látni lehet, és a végén talán egyetértenek velem −, nem igazán jellemző.

Hugonnai minden életstátuszt és létformát megtapasztalt, amelyet a 19. század lehetővé tett. Arisztokratának született a csodás nagytétényi kastélyban, születési előjogokat és életfeltételeket is kapott persze mindez mellé. De kapott egy tüdőbeteg anyát is, aki mellett tehetetlenségében jött rá, mi is az ő hivatása. 18 éves korára tudja, mégsem indulhat el ezen az úton, hiszen a társadalmi konvenciók tiltják. Érti; alkalmazkodni igyekszik. 18 éves korára maga is arisztokrata feleség, anya. Kétszeresen, de ego-dokumentumai női narratívái szerint ebből egy gyermeket (!) vállal nyilvánosan, hisz másik gyermeke születése után néhány héttel elhalálozik. Megismeri a puskini felesleges ember-sztereotípiáját, és dönt: tanulni akar. Pontosabban: hivatást akar. Mindennek ára van; pénz és gyermeke nélkül vág neki ezeknek az éveknek. De önálló döntései sorának első „sólyomfordulata” nyomán meg is valósítja, amit eltervez. És vállalja családi támogatás nélkül a megküzdést, a svájci nincstelen egyetemista és vegetáriánus létet. Tudja, mit akar. Kutat, dolgozik, publikál, majd − visszatér. Fontos döntés. Akart és harcolt. 1879 tavaszán védte meg Zürichben doktori diplomáját, két héttel később Budapesten volt.

És elkezdődött a kálvária; diplomáját honosíttatni akarja, de előbb érettségi vizsgát kell tennie. Letette. Újabb nosztrifikációs eljárás; Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter szerint ez elképzelhetetlen; legyen szülésznő és praktizáljon. Mást javasolni nem tud. Hugonnai halálosan megsértődik, de így tesz. Egy három hónapos képzés után már praktizál. Minderről egyik saját kezű önéletrajzában az alábbi módon vall: „Ma is büszke vagyok életemnek arra a szakaszára, amikor a szülésznő szerény oklevelével álltam a világ elé. Akkoriban, midőn ezt az oklevelet azért kellett megszereznem, mert törvényes alapot teremtsek hatásköröm számára, nem annyira a grófnő érezte magát bennem mélyen megsértve mint inkább a diplomás orvos; hiszen a két egyetemen, a zürichin és a budapestin kilenc éven át tartó szakadatlan tanulás nem tette lehetővé számomra az orvosi gyakorlatot, ellenben elértem ezt az egyszerű három hónapos szülésznői tanfolyammal.” Ettől kezdve teljesen a gyógyításnak szentelte magát.

Időközben az új kultuszminiszterhez, Wlassics Gyulához memorandumot terjesztettek fel, amelyben kérték a nők egyenjogúsítását a tudományos pályákon. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium kezdeményezésére különböző egyeztetéseket követően végül 1895 decembere végén jelent meg az a királyi rendelet, amelynek rendelkezései értelmében három fakultás, a bölcsészettudományi, az orvosi és a gyógyszerészeti megnyílt a női hallgatók felvételi és egyetemi tanulmányi lehetősége előtt. Hugonnai 1896. február 10-én újból kérte az uralkodótól zürichi oklevelének elismertetését, amely végül 1897. május 14-én meg is történt; ekkor Budapesten orvosdoktorrá avatták. Ezután már hivatalosan is végezhetett orvosi gyakorlatot. Elsősorban magánpraxist folytatott; főként női (és szegény) betegekkel foglalkozott.

Személyes életeseményei és sokrétű szakmai tapasztalatai során az egészségügyi szakterület minden vertikális/horizontális területét/szakmai szintjét átjárhatta, és ezekből az eseményekből automatikusan adódott, tulajdonképpen következett, hogy a kor szakmai művelődésének, különösen női művelődésének, iskoláztatásának és jogainak szószólójává, kommunikátorává vált, amelyet az egyenjogúság garanciájának tartott. Mindennek nyomán szinte „automatikusan” lett az Országos Nőképző Egyesület egyik alapítója, tevékeny részt vállalva akár további nőegyletek, -egyesület(ek) munkájában is. Összegezve az elhangzottakat; a nőmozgalom jeles alakjává is lett ily módon.

Mindemellett pedig felvállalta tudományos megalapozottságú és érdeklődésű szakmai profiljának egy-egy adott másik, néha periférikus szegmensét; például a szakoktatást és a felvilágosítás feladatát, illetve magát az ismeretterjesztést is, mint módszert. Tanított a Zöldfa utcai lányiskolában, női tanfolyamokon, arisztokrata és munkásnőknek egyaránt. Fiataloknak és időseknek. Ahová hívták, ment. Ennek során kiváló (szak)elődóvá/szakoktatóvá lett; akár laikus, akár professzionális célközönségnek tartott prezentációt. Ezen túlmenően egészségügyi felvilágosító előadásokat tartott és írt munkásnők számára, számos újságcikket és tanulmányt publikált a nők iskoláztatásával kapcsolatban, könyveket jelentetett meg a (gyermek)nevelésről, a (beteg)gondozásról.

Ezért vállalta el 1907-ben Anna Fischer−Dückelmann A nő mint háziorvos című könyvének magyarra fordítását, adaptálását, kiegészítését, illetve magyarul való megjelentetését. Ezzel és más munkáival is bizonyította, hogy az amatőr és professzionális egészségügyi oktatásnak/ismeretterjesztésnek (egyaránt) elkötelezett híve.

Szakmai életében, mint sok más nőében is, új fejezetet nyitott az I. világháború. 1914-ben elvégezte a katonaorvosi tanfolyamot. Élete utolsó éveiben egyedül élt Budapesten (időközben második férje, Wartha Vince műegyetemi tanár és lánya, Vilma is elhunyt); itt is halt is 1922 márciusában.

A magyar kulturális emlékezet terén a magyar női művelődéstörténeti kánon, emlékezet és hagyomány megingathatatlan, megbecsült tagja lett. Azon kevés női személyiségeink egyike, aki például − saját jogán − szobrot kapott. Emlékezetét őrzi több életírás-narratíva, több ifjúságnak szóló „motivációs lánykönyv”, színházi előadás, szakmai díj.

Összefoglalva és jelentőségét nyomon követve az első magyar orvosnő élete nemcsak a „Csíkos könyvek” sorozatban Kertész Erzsébet által megírt Vilma doktorasszony című életrajz-narratívából lett ismert, hanem alapvetően őrzi és (fel)idézi a kulturális emlékezet is, egészen napjainkig behatóan.