Wass Ottília (1829–1917)

Czegei és szentegyedi gróf Wass Ottília (Kolozsvár, 1829. január 14. Kolozsvár, 1917. március 5.) költő, művészetpártoló. 

Édesapja Wass György, 1836. november 17-én, 44 éves korában meghalt. Édesanyja korán özvegyen maradt két gyermekével, Ottíliával és Zsuzsannával (Minka). A családot az anya öccse, Gyulai lajos támogatta, aki halála után két nővérére és Franciska lányaira hagyta vagyonát. 

A Wass család barátja volt Kemény Zsigmond, aki Ottília számára a nagy szerelmet jelentette. Ez a szerelem soha nem teljesedett be, mivel anyja nem támogatta kapcsolatukat. A második szerelem Rosti Pál személyében talált rá Ottíliára, de ez sem volt életre szóló kapcsolat. Soha nem ment férjhez, 1858-tól együtt lakott férjétől elvált nővérével. 

Sokat utazott, Európa csaknem minden nyugati országában járt, sőt Görögországba és Törökországba is ellátogatott. A család vagyonának köszönhetően utazásai során több műtárgyra is szert tett, így a családi ház valóságos múzeummá vált. A magyar nyelv mellett több nyugati nyelvet is beszélt: németet, franciát, angolt, olaszt. 

Költeményei napilapokban, nyomtatványokban, sőt német nyelvű változatban is megjelentek. Témájuk a család, valamint a szerelem. Versei mellett, nyelvtudásának köszönhetően, fordított is. Ismert fordítása Liszt Ferenc Chopin című munkája. 

A Wass-ház a kor valóságos irodalmi centruma volt. Édesanyjának köszönhetően, aki népiskolát alapított, Ottília mecénási szerepe már gyerekkorában megkezdődött. Anyjával és nővérével együtt tanította a gyerekeket, ellátta az 1848-as forradalom idején házukba szállásolt menekülteket. A család vagyonát jótékony célokra hagyta: műtárgyai az Erdélyi Múzeum Egyesület birtokába kerültek, könyvtárát a református Kún-kollégiumra hagyta, és szinte minden rokonára emléktárgyakat hagyott. Halála után vagyonának fele az általa támogatott Erdélyi Múzeum Egyesületre szállt.

Kánya Emília (Pest, 1828–Fiume, 1905)

Az első női lapszerkesztő 1828. november 10-én született Pesten, a Deák téri gimnázium igazgatója, tanára, Kánya Pál leányaként. Édesapja házánál nevelkedett három testvérével együtt, ahol a kor vezető értelmiségi elitje vette körül, és alapos nevelést kapott.

A család barátai, írók, tanítók, lelkészek, tudós emberek mindennaposak voltak házuknál. Székács József, Brassai Sámuel, Balassa János, Pákh Albert éppúgy, mint Emília iskolai tanárai: Dirner Endre, vagy Tavassy Lajos. A fiatal lány tehetségesen rajzolt és énekelt, írt. Meleg családi környezetben és pezsgő szellemi életben nőtt fel a szülői házban.

E környezetből ragadta ki első házassága 1847-ben, melyet szülei akarata szerint kötött egy temesvári vaskereskedő tehetős fiával, Gottfried Feldingerrel, s az esküvő után azonnal apósa házába költözött. A családtagok hiánya, a barátok nélkülözése, a rideg környezet boldogtalanná tették, egyetlen menedéket az anyaságban talált.

A házaspár átvészelte a forradalom utáni hónapokat, az 1850-es éveket, hóban-sárban fázva menekültek faluról falura, de alig tízévi házasság után Emília döntött: nem tud tovább élni Feldingerrel, holott akivel még lapot is alapítottak, közösen szerkesztették az Euphrosine-t. 

Édesapja támogatását maga mögött tudva adta be válóperét. Négy gyermekével maradt egyedül, s ugyan később másodszor is férjhez ment, megélhetés után kellett néznie. 1860-ban lapengedélyért folyamodott. Folyamatosan írt, Emília néven (hiszen csak így, keresztnevén írta alá írásait)  a Napkelet, Hölgyfutár, Szépirodalmi Közlöny és Divatcsarnok is közölte írásait.

1860 októberében megindult a Családi Kör, amely gyorsan népszerű lett, rangos írók publikáltak benne. Ezzel Emília az egész Monarchia első női lapszerkesztője lett. S ami talán még több: húsz éven át sikeresen irányította ezt a művelt magyar hölgyeknek címzett, valójában családi lapot. A kor vezető írói publikáltak benne, s Emília teret adott a kibontakozó női mozgalomnak is. 

A Családi Kör tehát az első időszakban élen járt az emancipációs törekvések népszerűsítésében. Később a Pesti Jótékony Nőegylet hivatalos lapja lett. 

Kánya Emilia visszaemlékezéseiben így írt saját szerepéről: "Én az én szerény helyzetemben csak az eszmét tudtam adni, közreműködni a kivitelben, odaadni nappali és éjjeli munkámat, a többi érdem az én kedves nőtestvéreimé volt, akik megértettek, felkaroltak."

Élete során maga is részt vett a jótékonysági szervezetek munkájában. 1861-ben házasságot kötött Szegfi Mór újságíróval, akivel együtt szerepe volt az Országos Leányárvaház és Nőképző Egylet létrehozásában. 

1861-63 között a Magyar Nők Évkönyvét és a Magyar Hölgyek Könyvtárát szerkesztette, munkásságával nagyban hozzájárult a német lapok népszerűségének csökkenéséhez.

1873-ban a nemzetközi nőkongresszuson ő képviselte a magyar nőket. 1880-ban azonban kénytelen volt megválni lapjától, s ezzel az irodalmi életből is kivált.

1884-től Fiuméban élt gyermekeinél, ahol 1901-től haláláig emlékiratain dolgozott. A Réges-régi időkről című kötet, vitathatatlanul legjobb írása, melyből egy tipikus és egyben mégis egyéni élettörténet bontakozik ki, az egyik első értelmiségi pályán működő magyar nőé.

Néhány munkája: 

Szív és élet. Beszélyek. Pest, 1859. Két kötet. (Ism. Nefelejts nov.)
Beszélyek. U. ott, 1860. Két kötet. (Ism. Szépirodalmi Figyelő 1861.).
Válságos napok. Regény. U. ott, 1860. Két kötet.

Beszélyek. Pest, 1861. (Vahot Sándornéval; Ifjusági könyvt. IV. köt.)
Szeretet könyve. U. ott, 1863-64. Két kötet.
Búvirágok. Beszély. U. ott, 1867. (M. Hölgyek Könyvtára I.).
Rudolf trónörökös emléke. Bpest, 1905.

Lackfi János: MIT KÍVÁN A MAGYAR NEMZET?

Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon,

Olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon,
Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény,
Olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény,
Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb,
Olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy "köszi, megvagyok"
Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg hoci,
Olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci,
Olyan hazát, hol nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu,
Olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu,
Olyan hazát, hol nem menő a fogjuk meg és vigyétek,
Olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.

A múzsai lét viszontagságai, avagy Alma Mahler-Werfel, társnői és a hódítás művészete

I. 

Mindig is érdekelt a női mivolt és létmódozat kérdéseinek többféle vetülete és kérdésköre: a nő, mint téma általában, illetve specifikusan. Ez utóbbi részleteiben: a nők, mint királynők és nagyasszonyok, hősnők és amazonok, korszakalkotók és felfedezők, kékharisnyák és gondolkodók, írónők és szentek. Aztán ott a másik véglet: a színésznők, dívák, primadonnák, múzsák(!) világa. 

Álljunk is meg ez utóbbi fogalomkörnél, hiszen a többi közül (végleteiben értendően, pro és kontra) alaposan kiviláglik ez a történelemből, irodalomból ismert – a férfiakra valami rejtélyes okból rendkívüli hatást gyakorló –, nők kategóriája. Az embereket mindig is vonzották ezek a történelemben oly elhíresült kékharisnyák, híres szeretők, irodalmi, társasági szalonok működtetői, tekintélyes házas- és élettársak, a háttérből női praktikákkal politizáló okos és szépséges, tulajdonképpen vezetésre, irányításra született nők, köztük nem kevesen irodalmi, művészi ambíciókkal rendelkező, s azokkal élni is tudó, korukat megelőző gondolkodók.
Úgy hiszem, innen kezdődik a „múzsa, mint (női) ihlető” fogalom feloldásának lehetősége is. Minden vonatkozásban. Elképzelhető, hogy ez egy külön világ? Meg lehet vajon fejteni a múzsai létet? Ennek a felfedezésére tegyünk – immár egy-egy konkrét példán keresztül – némi kísérletet. 

II. 

Kik is a múzsák? Válaszunk keresését kezdjük a mitológiánál. 

Zeusz az emlékezet istennőjével, Mnémoszünével nemzette a Múzsákat. Kilenc éjszakát töltöttek együtt, s a nász nyomán Mnémoszüné kilenc egyforma természetű lányt szült, akik csak az éneklésre gondoltak, semmi egyébre. A lányok közös elnevezésére a Múzsák szó mellett használtak egy másik kifejezést is, a Mneiait, amely Emlékezeteket jelent. Ily módon a művészetek és az emlékezet a görög mitológiában rokonok. A Múzsák voltak ugyanakkor azok, akik lehetővé tették, hogy az emberek képessé váljanak a felejtésre, amelynek megtestesítője a mitológiában Léthé. Mnémoszüné és Léthé, és közöttük 

a Múzsák, együvé tartoznak, feltételezik egymást. A Múzsák anyja az emlékezet és lánya a felejtés. 

Hármójuk kapcsolata inherens viszony: benne foglaltatnak egymásban. Ahol emlékezet van, ott felejtés is van, s emlékezet és felejtés között válik jelenvalóvá a művészet. A görög mitológia mindezeket az istenségeket, mindezeket a tapasztalati tereket női természetűnek látja, láttatja, ebben is az együvé tartozásunkat hangsúlyozva. 

Ily módon immár általánosítva: a múzsák az európai és egyetemes művészet ógörögök által megfogalmazott ihletői, akik a női szépség alakjait öltötték fel, hiszen a báj, a szép arc, a törékeny alkat a gyöngébb nem sajátja, ahogy a férfi érzelem tárgya és eszménye is ősidők óta. Azóta azonban a fogalom kitágult, a munka, az alkotás, az emberi élet egészére kiterjedt, hiszen mindenki mögött áll egy-egy jótékony nemtő, az örök nő, az anya, a szerelmes, a hitves, oltalmazóként, ihletőként, illetve az emberi vágyak ösztönzőjeként. 

III. 

A múzsai babért viselő nőknek hatalmuk van az erősebb nem felett. Kinek több, kinek kevesebb. Mindig is voltak asszonyok, akik e hatalomból valamiképp többel rendelkeztek. És ezt használni is tudták. 

Kikre is gondolunk? A sort nyissuk Madame de Pompadour márkiné, született Poisson kisasszonnyal a 18. századból, a súlyosan depressziós XV. Lajosnak egyik elismert ágyasával, a tizenöt nevesített metresz közül. Az említett hölgy egyébként hosszú éveken át szinte politikai tanácsadója és lélekgyógyásza is volt az egyébként nős királynak. Elhíresült még a márkinét követő du Barry grófné személye is. Mária Terézia leghíresebb lánya, Marie Antoinette is nagy skalpgyűjtő hírében állott, míg a napóleoni idők párizsi társadalmi életének központja Madame Recamier szalonja volt. Már a 19. század kékharisnyája volt George Sand, a férfinevet viselı írónő, aki nemcsak irodalmi szalonjával, nadrágjaival, szivarjaival, rövidre vágott hajával, népszerű regényeivel lett a kor emblematikus nőalakja, hanem kedvesei számával is, illetve számtalanságával, annyian fordultak meg budoárjában a kor művésztársadalmának nagyjai közül, s persze azon túl is. Ismert Mérimée-vel, Musset-vel, Chopinnal folytatott viharos szerelme. Viszonyt folytatott a fáma szerint többek között Balzac-kal, Berliozzal, Delacroix-val, mind a két Dumas-val, Flaubert-rel, Heinével, Liszt Ferenccel, Stendhallal. (Kevesen tudják, hogy Petőfi múzsájának, Szendrey Júliának is ő volt az egyik példaképe. Az ő nyomán viselt rövid hajat és nadrágot, sőt szivarozott is.) 

A huszadik század (de egyébként a teljes a magyar kultúrkör) múzsáira itthonról is számtalan példa hozható, kiemelve talán a végleteket Ady Lédájával és Radnóti Fannijával – mint legszemléletesebb példákkal. Gondolatmenetünk e pontján érdemes megemlékeznünk Józsa Judit szobrászművész Múzsák kertje című tárlatának szereplőiről: a kilenc Múzsáról (Calliope, Clio, Euterpe, Erato, Terpsichore, Thalia, Melpomene, Polyhymnia, Urania alakjáról); avagy a magyar kultúrtörténet halhatatlan nemtőiről: Magyarország- Anyaországról, a Magyar Történelem őrangyaláról, Erdély és a Székelység védőszentjéről; valamint a hús-vér ihletőkről: Júliáról (Balassi Bálint), Lilláról (Csokonai Vitéz Mihály), Szendrey Júliáról (Petőfi), Lédáról (Ady), Vágó Mártáról, Kozmutza Flóráról, Szántó Juditról (József Attila), Török Sophie-ról (Babits Mihály), Korzáti Erzsébetről (Szabó Lőrinc), Annáról (Juhász Gyula), Bauer Ervinről (!; Kafka Margit), Gyarmati Fanniról (Radnóti Miklós) és Loláról (Márai Sándor). A sor természetesen folytatható… 

Összefoglalva az elhangzottakat: a múzsai lét nehéz kázus; szellem és szerelem összekapcsolódása; gyönyör és szenvedés; olykor az együtt járó múzsák elviselést megosztó vállalása. Olykor meg a boldogság tébolya. És mindehhez a kedvesi létállapot bizonytalan attitűdje, esetleg a hitvesi hűség egy életen át vállalt és viselt nehéz kötelezettsége. Nyelvtől, helytől, nemzetiségtől, karaktertől függetlenül. 

IV.

Mindezeken túlmenően érkeztünk el a 20. század talán legtalányosabb nőjéhez, Alma Schindlerhez, a későbbi Alma Mahler-Werfelhez, a múzsák múzsájához, egy tájképfestő lányához Bécsből, akinek hosszú életébe három zsenivel kötött házassága, és még több zsenivel való kapcsolata is belefért. Akinek az életéről valóban film forgatása volna immár cél- és időszerű. 

Alma Mahler-Werfel a huszadik század egyik „legnőbb nője”. Ez volt a hivatása: sokszoros feleség. Vérbeli vadász, aki trófeákra vágyott, és meg is szerezte őket. 

Gyűjteményének fő darabja három géniusz, három férj: Gustav Mahler zeneszerző, Walter Gropius építész, a Bauhaus megalkotója és Franz Werfel író. S a legfőbb mellékalak: Oskar Kokoschka, aki szintén a férjek csarnokába vágyakozott, ám csak örök szerető maradt. Pazar kollekció, amelynek a középen ott áll maga az alkotó, Alma Mahler Gropius Werfel. Ez volt a művészete: magához láncolta a művészeket. S közben intelligens asszony, ki nem teljesedett zeneszerző, aki az alkotásban mindig egy-két síkkal hátrébb volt, mint férfijai. A századforduló, a szecesszió, az induló expresszionizmus, a további művészeti irányzatok új törekvéseikben egészen más, újszerű élményeket nyújtottak a halódó Bécs polgárainak, mint a korábbiak. Alma, aki tehetséges zenész és komponista volt, meglátta Gustav Mahlerben a jövendő zsenit, s hajlandó volt érte feláldozni művészi karrierjét. 

Huszonegy évesen hozzáment a kétszer annyi idős zenészhez, aki a zenéléstől, zeneszerzéstől eltiltotta, s csak szerelmi azonosulást, sőt kiszolgálást várt tőle. Alma azonosult, majd megbánta. Tulajdonképpen férje teljes zenei nagyságát sosem látta át, műveit nem értette, megragadt Wagner romantikus zenéjének rajongójaként. 

Frusztráltságát azután partnerek tartásában vezette le. Almáért amúgy is készek voltak meghalni a kor híres férfijai (lásd például Alexander von Zemlinskyt), könnyű flörtjei mindig is voltak, de közeli kapcsolatba ekkor a kor zseniális Bauhaus-építészével, Walter Gropiusszal került, aki Mahler korai halála után második férje lett. De közben még három évig viharos szerelem főzte Oscar Kokoschkához, aki közös képeket is festett kettejükről. Gropiust aztán férji minőségben Franz Werfel, az író követte: „Mahler zenéjét soha nem szerettem igazán; soha nem érdekelt az, amit Werfel írt; soha nem értettem, amit Gropius csinált; de Kokoschka mindig mélyen hatott rám” – hangzik ennek ellenére Alma sommás életvallomása. Szült négy gyermeket, akik közül három meghalt. Anna Mahler nevű elsőszülöttje maradt életben, aki sosem értette anyját, és tizenhat évesen házasságba menekült előle. 

Titkát sokan próbálták megfejteni. Mi lehetett? Talán annyi, hogy Alma Mahler nemcsak vonzó, okos nő volt, hanem olyan asszony is, aki megérezte a lappangó tehetséget a férfiakban, másrészt inspirálni tudta őket a munkára, alkotásra. Ezzel Alma nem tett mást, mint saját magát szorította háttérbe, lemondott zenei pályájáról, tulajdonképpen személyes boldogságáról a kiválasztott férfi érdekében. Merthogy mindig vesztesnek érezte magát miattuk, az ő árnyékukban. (Lásd Mein Leben című, 1964-ben megjelent önéletírását.) Alma ebben különbözik az őt megelőző múzsáktól. Ő nem a befutott zseni férfiakba fektette energiáit, hanem a névtelenekben fedezte fel a lehetőséget, a potenciális lángelmét, ahelyett hogy a maga átlagos tehetségét gondozta volna. Bizonyos értelemben jól döntött. Ez volt személyes érdeme, de személyes tragédiája is egyben. 

V. 

Gondolatmenetünk végén pedig némiképp sarkítsunk: vajon mi a helyzet a női alkotók férfi múzsáival? Avagy ahogy Dr. Koncz Gábor Józsa Judit szobrászművész – már említett – Múzsák kertje című kiállítás-megnyitóján fogalmazott: „A múzsa az alkotó férfi szerelmét és szellemét ihlető nő. És ki ihleti a női alkotók szellemét és szerelmét? Vagy: mi a múzsa szó hímnemű változata? Ezt majd egy következı kiállításon bizonyára megtudjuk.” 

Zárszóként, illetve a múzsai mivolt és létmódozat matematikai szintű és igényű paramétereinek megfejtése helyett inkább örvendjünk, hogy a női (és bizony néha férfi) nemtők ihlette alkotók (Alma Mahler-Werfelen túl is), szinte kivétel nélkül, homlokukon a méltán megérdemelt babérkoszorúval, elfoglalhatták sziklaszilárd helyüket a Múzsák lábainál a Parnasszus hegyén, és ily módon vigyázzák az európai és egyetemes művészet (és kultúrkör) értékeinek örök időkre való fennmaradását. Nyelvtől, helytől, nemzetiségtől, karaktertől függetlenül.

(2009)

Szász Károly (1829−1905) élete és munkássága

Mottó:

"Ő volt Jókai után a XIX. század legszorgalmasabb betűvetője."

                                                         (Ravasz László)

         Szász Károly püspök nevével kapcsolatban az embert a bőség zavara, avagy a részletekben való feloldódás (esetleg eltévelyedés) veszélye fenyegeti. Az ok nagyon egyszerű: a XIX. század második felének egyik olyan jellegzetes személyiségével állunk szemben, akinek munkásságáról, annak művészi színvonaláról, tehetségéről, szorgalmáról, karakteréről, sokoldalúságáról és hihetetlen munkabírásáról értékelések tucatja látott napvilágot. Lehet róla elismerően avagy elítélően nyilatkozni, de nem lehet nem észrevenni, hiszen egyénisége, alkotásai, műfordításai az irodalmi, papi és püspöki tevékenysége az egyházi, képviselői és minisztériumi, illetve tanfelügyelői pályája pedig a politikai közélet markáns képviselőjévé tették.

         Ennyit bevezetőül. A folytatásban pedig ismerkedjünk meg (mindössze érintőlegesen) Szász Károly életével, pontosabban annak kiemelkedő jelentőségű szegmentumaival, egyéniségével, irodalmi és egyházi munkásságának, valamint közéleti tevékenységének sokrétű voltával.

         Szász Károly Erdély egyik legismertebb értelmiségi családjának tagjaként látta meg a napvilágot 1829. június 25-én. Apja, id. Szász Károly a nagyegyedi kollégium irodalom-, majd matematikatanára, a kor kiváló jogásza és politikusa.1 Édesanyja, Münstermann Franciska német származású, aki házassága révén a magyar ügyek buzgó patrónusává lett.2 Az ifjabb Szász Károlyt először édesapja tanította, majd nevelőül mellé Mentovich Ferenc enyedi diákot fogadta fel.3 (Az 1850-es évek elején ugyancsak ő volt az ifj. Szász kollégája a nagykőrösi református gimnáziumban.) Később maga is a kollégium hallgatója lett, ezután 1845-ben Kolozsvárra került. Édesapját 1848 elején báró Eötvös József meghívta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkári posztjára, amit ő el is fogadott, így a Szász család 1848 szeptemberében Pestre költözött.4

         Ugyancsak 1848-ban a pesti egyetemen matematikát és hadtudományt hallgatott. Ezekben az esztendőkben kezdte meg alkotói pályáját is. Először 1848-ban publikált. A szabad székely dala c. népies versikéje egy pályázaton négy aranyat nyert (ezt azonban - saját bevallása szerint - sohasem kapta meg).5 A Murány hölgye c. színdarabja a Kisfaludy Társaság 1847. évi pályadíját nyerte meg. Zsigmond király c. darabját maga a kor jeles színműírója, Czakó Zsigmond bírálta.6 

         Amikor a kormány 1849-ben Debrecenbe költözött, a Szász család követte, s az ifj. Szász Károly apja mellett lett fogalmazó a kultuszminisztériumban. Ezt követően honvédnek állt, és 1849 maradék hónapjait a fegyverletételig utászhadnagyként élte túl. 1849 augusztusában édesapja Tiszaroffon, a Borbély családnál bujdosott, ahol néhány hónap erejéig fia is menedéket lelt.7 

         1850 elején a Borbély család (Gömörben található) Jánosi birtokán tartózkodott, majd Bejére került a Szentmiklóssy családhoz. Beje Szász Károly életében nagyon sokat jelentett. A szomszéd Keleméren lelkészkedett Tompa Mihály, a bejei és a gömöri kuturális és közélet egyik kulcsszereplője.8 Szász Károly itt döntötte el, hogy a lelkészi pályára lép. 1859 júliusában Rimaszombatban kitűnő eredménnyel lelkészi vizsgát tett9, s élete végéig hálásan emlékezett vissza Tereh Sámuelre, a gömöri egyházmegye esperesére, aki egyházi pályáján az első komolyabb segítség szerepét töltötte be.10

         1851. szeptember 18-án meghívták az újjáalakult nagykőrösi gimnázium irodalomtörténeti tanszéke előadójának. Ő ezt a pozíciót elfogadta, majd (mivel a felkért matematikatanár lemondta a meghívást), áthelyezését kérte a matematika tanszékre. Az irodalomtöténeti tanszékre pedig meghívták Arany Jánost, aki 1851. október 18-án e meghívással élt is.11 Nagykőrösön kollégái és barátai körében kitűnően érezte magát, életüket csak az Organisation Entwurf egyes rendeletei keserítették meg.12 Időközben megnősült, neje (egyben unokatestvére) Szász Polyxénia volt, aki Iduna művésznéven költőként is publikált.13 Felesége halála után (1853. június 17.) egy évig a kecskeméti gimnáziumban volt tanár, majd elfogadta a kézdivásárhelyi gyülekezet meghívását, és visszatért Erdélybe.14 Túl messzire kerülvén azonban a pesti közélettől 1857-ben elfogadta egy másik gyülekezet, a kunszentmiklósi egyházközség felkérését. Itt ismerkedett meg második nejével, Bibó Antóniával, akit 1858. március 28-án feleségül vett.15 Házasságukból hat gyermek született.16

         1863-ban Szabadszállásra került.17 1867-ben állami megbízatást kapott, és a papi pályára mindössze 1884-ben, püspökké választása alkalmából tért vissza. 1867-ben kultuszminisztériumi osztálytanácsos (ugyancsak báró Eötvös József meghívására, mint annak idején id. Szász Károly), 1869-től Pest megyei, 1872-től (Pauler Tivadar minisztersége alatt) jászkun kerületi tanfelügyelő lett, közben 1865-től a Deák-párt színeiben országgyűlési képviselőként is tevékenykedett. 1874-ben Trefort Ágoston meghívására az egyesített tanügyi osztály tanácsosa és Trefort "jobbkeze" lett. 18

         1876-ban a budapesti egyetem az egyetemes irodalomtörténet magántanárává habilitálta. Négy féléven át a világirodalom nagy eposzairól, két féléven át a francia klasszikus drámáról (Racine, Corneille, Moliére), egy-egy féléven át az Artúr-mondakörről, illetve Alfred Tennyson Király-idilljeiről beszélt.19 Ennek az előadássorozatnak az alapján látott napvilágot egyik kiemelkedő műve, A világirodalom nagy eposzai c. tanulmánykötet (1881-82.).20 

         Szász Károly harminc évig volt a Vasárnapi Újság főmunkatársa, a Budapesti Szemle, a Koszorú és sok más újság cikkírója.21 1860-tól volt a Kisfaludy Társaság tagja (1883-90 között alelnöke), 1859-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1869-től rendes, 1878-tól igazgatósági, 1899-től tiszteletbeli tagja, 1892 és 1895 között pedig az Akadémia alelnöki pozícióját  is betöltötte.22

         Szász Károly a kor kiváló gondolkodói közül szinte mindenkivel szakmai vagy baráti kapcsolatban állt; Arannyal, Gyulai Pállal, Kemény Zsigmonddal, Mentovich Ferenccel, Salamon Ferenccel, Eötvös Loránddal. Barátai társaságához méltóan irodalmi munkássága is rendkívül sokrétű. Ennek minden részletére kitérni, annak minden egyes szegmentumát és összefüggését bemutatni szinte lehetetlen. (Itt idéznék egy részletet Horváth János Szász Károlyról szóló értekezéséből: "Már barátai s kortársai nem győzték csodálni rendkívüli munkabírását és megkérdezték tőle, hol veszi az időt ennyi mindenre? 'Az idő beosztása, minden óra felhasználása s mindig teljes odaadás annak, amin éppen dolgozom: íme a titok megfejtése. Reggel újságot olvasok, délelőtt 9-től 2 óráig a hivatalé, a nap többi része, olykor este 11-ig, tovább semmi esetre, az irodalomé, az irodalmi társaságoké, üléseké s bizottságoké; a téli szezonban hetenként háromszor színház, majdnem egyetlen szórakozásom s mindenek fölötti élvezetem. Lefekvés után 1-2 óra olvasás. Így van beosztva a napom.' "23) 

         Irodalmi munkássága rövid ismertetésekor induljunk ki abból a tényből, hogy Szász Károly "tanítvány" volt; minden irodalmi megnyilvánulása konkrét alkotóhoz (mint követendő példához) köthető, minden egyes alkotása és műfordítása az eredeti költő vagy író stílusát örökíti meg - magyar nyelven. Ugyanaz az erénye, mint hibája - túlzott plaszticitása, nyelvi és irodalmi képlékenysége, alkalmazkodó képessége.

         A korabeli értékelések kiemelkedő lírikusnak tartották; ma már tudjuk, lírája (egy-két értékes alkotástól eltekintve) átlagos színvonalú. 24

         Első irodalmi sikereiről már esett szó. A szabadságharc alatt kiadott egy kötetet Nemzeti szín alatt címmel, amely gyakorlatilag Petőfi stílusában készült hazafias költeményeket tartalmazott.25 Bején születtek Tompát idéző elégiái: a Bujdosók hajója és a Perzsa ének.26 Feleségéhez, Idunához írott alkotásai ugyancsak Petőfi ihlette alkotások: Három temető, Iduna, Hadd legyek.27 Nagykőrösi, majd erdélyi tartózkodása idején születtek meg balladái, pl. Ottó király, Bujdosók, Bánfi Dénes csókja, Salamon átka, Kont, Salamon stb.28 1862-ben jelentek meg első Shakespeare-fordításai: a II. Richárd, a Téli rege és az Othello.29 1859-es akadémiai székfoglalójában A műfordítás elveiről beszélt.30 Költészetének egyik csúcsát jelentette 1862-es kötete, a Kis Ilonka emlékezete, amelyet elhunyt kislánya emlékének szentelt.31 Tovább folytatta műfordításai megjelentetését: Machbeth - 1865, Antonius és Cleopátra - 1866, VIII. Henrik - 1868, Rómeó és Júlia - 1869, A vihar - 1871, Shakespeare-szonettek - 1878. Ugyancsak 1871-ben lett kész néhány Moliere-darab, például a Mizantróp, a Férjek iskolája, a Nők iskolája, a Póruljárt negédesek, a Sgamarelle stb. fordításával.32 A Magyar Tudományos Akadémia műfordítói tevékenységéért 1873-ban megkoszorúzta.33

         1862-ben jelent meg a Szépirodalmi Figyelőben az Ember tragédiájáról szóló, máig helytálló megállapításokat tartalmazó értekezése.34 Írt néhány elbeszélő költeményt is, például a Hedvig, a Trencséni Csák, a Lorántffy Zsuzsánna szőnyege, a Zrínyi, a költő  és a Losárdi Zsuzsánna c. alkotásokat.35 Színművei közül is említsük meg a jelentősebbeket: a Lelencet (1863 - kísérteties a tematikai hasonlóság Szigligeti Ede ugyanabban az évben publikált hasonló című színművével), a Heródest, a Csák Mátét, a Fráter Györgyöt (1868) illetve a Politikus asszonyokat (1869)36. 1869-ben látott napvilágot másik jelentős tanulmánya A tragikai felfogásról címmel, amely párhuzamba állítja a görög tragédiák és a keresztény drámák tragikumfelfogását.37 1867-ben és 1874-ben - az "idejétmúlt szellemiség" jegyében - jelentek meg eposzai: az Álmos és a Salamon38, majd 1875-ben újra egy elbeszélő költeménnyel (Jolán39) jelent meg a nyilvánosság előtt. A magyar drámai költészetet három tragédiával tette gazdagabbá. 1888-ban látott napvilágot az Attila halála, 1887-ben a Bölcs Salamon és 1889-ben az István vezér c. alkotás.40 Kiemelkedő műfordításaiból is említsünk meg néhányat. 1869-ben jelent meg a Niebelung-ének41, lefordította és megjelentette Goethe42 és Schiller költeményeit (1886, 1875)43, valamint Verne Gyula tíz regényét44. Műfordítói munkásságának csúcsát Dante Divina Comoediájának magyar nyelvre való átültetése jelentette (Pokol, 1883; Purgatórium, 1891; Paradicsom, 1899).45

         Idézzük fel - legalább érintőlegesen - egyéb tevékenységeinek színtereit is.

1. Magyar Tudományos Akadémia:

a) nekrológok: Kriza Jánosról, Jakab Istvánról, P. Horváth Endréről, Lukács Móricról, Katona Józsefről, Tompa Mihályról, Arany Jánosról stb.

b) értekezései: "Aesthetikailag jogosult-e a történeti személyeknek és korszakoknak s köztudalommal ellenkező feltüntetése."

c) felolvasásai: 1. Homér eposzai. 2. Idősb gróf Teleki László ismeretlen verseiről.

2. Kisfaludy Társaság:

a) Emlékbeszédek: Kemény Zsigmond, Greguss Ágost, Szemere Pál felett.

b) Műfordítás bírálata: Győri műfordításai, Angyal János Dantéja.

c) Szónoki pályázat: 1876-ban díjat nyert a Gavallér politikusok c. szatíra.

d) Értekezések: 1. Shakespeare kisebb költeményei., 2. Az aesoposi meséről., 3. Emlékezés Thomas Moore-ra születése 100. évfordulóján., 4. Tanulmány Milton Elveszett paradicsomáról., 5. Egy új amerikai költő felett. 46

         1884-ben tért vissza a papi pályára a budapesti első lelkészi és a Dunamelléki Református Egyházmegye püspöki székébe.47 (A püspöki jelölésre Széll Kálmán beszélte rá.48) Már püspöki székfoglalójában programot vázolt. Első feladatként a hatvanöt éve szünetelő püspöki látogatás felújítását ígérte: "Ha Isten éltet, már a jövő tavasszal elkezdem. Mivel azonban jó eredmények csak úgy várhatóak, ha a püspöki látogatás nem csupán szívélyes fogadtatásból áll, hanem vezessenek arra, hogy mind a gyülekezetek a püspököt, a püspök pedig a gyülekezeteket vezetőikkel megismerhesse, kérem a lelkipásztorokat, segítsenek kellőleg előkészíteni."49 Generális vizitációja tíz évig tartott. 1885-94 között mintegy háromszázhúsz gyülekezetet látogatott végig. Látogatásáról pontos naplót vezetett, amely mintegy 1000 oldalon át követi saját kézírásával az eltelt tíz év történetét – e cselekedetével rendkívül értékes történelmi forrásbázist teremtve az utókor számára.50 

     Egyházépítő és egyházszervező tevékenysége is jelentős mértékű volt: egyszemélyben volt a külföldi indíttatátású evangelizációs tevékenység támogatója és a belmissziós mozgalmak (Keresztyén Ifjúsági Egylet, Lorántffy Zsuzsánna Társaság, Nagypénteki Társaság) fővédnöke.51 Megszervezte az újonnan alakult gyülekezetek: Kőbánya, Kispest, Buda, Zugló lelkigondozását52. Püspöksége alatt négy templom épült fel, ebből hármat személyesen szentelt fel: a zuglóit 1894. november 14-én, a Fazekas térit (a mai Szilágyi Dezső térit) 1896. március 29-én és a kispestit 1896. május 15-én53. 1886-ban bevezettette a Kálvin téri templomba a fűtést54, a fővárosi  iskolákban pedig kiépítette a vallásoktatás hálózatát.55 

A régen Fazekas, ma Szilágyi Dezső téri református templom, amelynek tervezője Pecz Samu, építtetője Szász Károly református püspök . Felszentelése 1896. március 29-én volt.

         
        Még két érdekes egyháztörténeti adalék fűződik a nevéhez: a Károli Biblia és az Énekeskönyv revíziója.56 A Károli Biblia revíziós gondolatát már 1874-ben "A teológusok számának apadásáról" tartott előadásában megemlítette. A következőket vetette papírra: "A protestantizmus élet és haladás. A Károli Bibliát pedig már 300 éve használjuk. Ami benne jó, tartsuk meg, ami rossz, vessük el. Itt az ideje egyetemes új fordításokról gondoskodni, amely munkát a legjobb erőkkel kell elvégeztetni."57 A folyamat több mint egy évtizeddel később, 1889-ben kezdődhetett csak meg; a Károli Biblia revíziós bizottságának ő maga lett az elnöke.

      Egyházi és irodalmi működése "határterületén" is dolgozott: egyházi munkákat, prédikációs könyveket, tankönyveket szerkesztett58; 1888-ban konfirmációs kátét írt.59 1855-ben Buzgóság könyve címmel nőknek szóló imakönyvet jelentetett meg.60
      Élete végén megfáradt; lemondott püspökségéről (1903-ban)61 és lelkészségéről (1904)62. 1905. október 15-én hunyt el.63

    Szász Károly az erdélyi magyar elit neveltje volt. Későbbi értékelői (Ravasz László, Hamar István, Horváth János) szerint a mindig hatás alatt álló, hűséges és a könnyed kifejezésnek volt a híve. A kornak megfelelően dörgedelmes stílusban, miszticizmus nélkül, etikai és pedagógiai célzattal, de nem túlintellektualizáltan, de nem is a hivatalos teológiával prédikált. Ugyancsak híve volt a klasszikus liberalizmus elveinek, a mérsékelt haladásnak, a patriarkalizmusnak, az állam és az egyház kiegyensúlyozott, törvényeken alapuló kapcsolatának. A mérsékelt haladásban való hit ellenére beszédeiben, írásaiban (is) gyakran felvetődtek a társadalom erkölcsi hanyatlásának frázisai. Felfogásában a liberalizmus is elsősorban a szellem és a minőség szabadsága volt, olyan korszak, amelyben a protestantizmus régi alapelvei is érvényesülhettek. Egy ilyen harmonikus társadalom működéséhez a családot tekintette alapvetőnek. Hitte, ha a család egészséges, az lesz a nemzet, a társadalom is. 

   Hatalmas teljesítményű élet és elismerés adatott - a XIX század vizsonyai közepette - Szász Károlynak. Személyes befejezés és értékelés helyett zárják az életéről szóló rövid elmélkedést fia, legifjabb Szász Károly szavai: "... /Szász Károly/ élete mégis boldognak és nagyon hosszúnak volt mondható. Lelke meggyújtott gyertyáját nem rejtette véka alá. Hűségesen sáfárkodott a rábízott talentumokkal. Eleget tett a nagy parancsolatoknak: teljes szívéből szerette az Istent, és szerette felebarátait, mint önmagát. Ama nemes harcot megharcolta, futását elvégezte, a hitet megtartotta..."64
        Ebből az életrajzi vázlatból nagyon sok érdekes, elemzésre alkalmas  terület kimaradt: Szász Károly papi és szónoki mivoltának, etikai rendszerének jellemzése, irodalmi munkásságának aprólékos bemutatása, lelkészi ténykedésének és generális vizitációjának részletes ismertetése stb. Az ok egyszerű: e dolgozat - elsősorban terjedelme miatt - csupán az érintőleges ismertetés szerepét vállal(hat)ta fel. Ugyanakkor az említett szegmensek részletes összevetése bizonyára érdekes és meglepő tanulságokkal szolgálna.

         Már csak egy dolog említése maradt hátra, amely azonban ránk, utódokra vár: kegyelettel őrizni és továbbadni Szász Károly emlékét és szellemi hagyatékát, hiszen munkássága (hiányosságai ellenére) a magyar művelődés- és irodalomtörténet pótolhatatlan értékű lánc- és gyöngyszeme.

Jegyzetek

1. a) Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIII. kötet. Bp. 1909. 426-7.; b)2. ifj. Szász Károly: A költő-püspök. Mezőtúr, 1931. 2-4. o.

2. ifj. Szász Károly, I. m. 2-3. o.

3. Novák Sándor: Szász Károly élete és művei. Mezőkövesd, 1904. 15. o.

4. Beliczay Angéla: Szász Károly, a püspök. In: Kálvin téri tanulmányok. 77. o.

5. Beliczay Angéla: Szász Károly, a püspök. In: Kálvin téri tanulmányok. 77. o.

6. Novák Sándor, I. m. 16-17. o.

7. Novák Sándor, I. m. 20-24. o.

8. Novák Sándor,  I. m. 24-29. o.

9. Novák Sándor, I. m. 28. o.

10. Beliczay Angéla: Szász Károly, a püspök. In: Kálvin téri tanulmányok. 83. o.

11. Novák Sándor, I. m. 30-31. o.

12. a) Novák Sándor, I. m. 31-32. o.; b) Beliczay Angéla: Szász Károly Nagykőrösön. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve. VII. Bp. 1994. 84-97. o.

13. Novák Sándor, I. m. 34-35. o.

14. Novák Sándor, I. m. 36-39. o.

15. Novák Sándor, I. m. 43-45. o.

16. ifj. Szász Károly, I. m. 11. o.

17. Szinnyei József, I. m. 428. o.

18. Szinnyei József, I. m. 429. o.

19. Novák Sándor, I. m. 88. o.

20. Szinnyei József, I. m. 434. o.

21. Szinnyei József, I. m. 430. o.

22. Szinnyei József, I. m. 428. o.

23. A Magyar Tudományos Akadémia ünnepi ülése id. Szász Károly születésének 100. évfordulója alkalmából. Berzeviczy Albert megnyitó beszéde. Horváth János: Sz. K. emlékezete. Bp. 1929. 5. o.

24. Vö. a) A magyar irodalom története 1849-1905. Gondolat. Bp. 1968. 99-100. o.; b) A magyar irodalom története 1849-1905. Szerk. Sőtér István. Akadémiai Kiadó. 1965. 171-173. o.; c) Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig. Gondolat. Bp. 1980. 102-107. o.; d) Horváth János: Sz. K. emlékezete. Bp. 1929.; e) Széky János: Egy múlt századi irodalmár. Élet és Irodalom. 1979. 6. 16. 8. o.   

25. Novák Sándor. I. m., 21. o. (A kötet szerzői voltak még Mentovich Ferenc és Gyulai Pál.)

26. Novák Sándor. I. m., 27. o.

27. Novák Sándor. I. m., 29., 39. o.

28. Novák Sándor. I. m., 41. o.

29. Novák Sándor. I. m., 44. o.

30. Novák Sándor. I. m., 45. o.

31. Beliczay Angéla: Szász Károly, a püspök. In: Kálvin téri tanulmányok. 86. o., 55. sz. jegyzet.

32. Szinnyei József. I. m., 432. o.

33. Novák Sándor. I. m., 51. o.

34. Novák Sándor. I. m. 53. o.

35. Novák Sándor. I. m. 55-64. o.

36. Novák Sándor. I. m. 67-86. o.

37. Szinnyei József. I. m., 432. o. 51. sz. jegyzet.

38. Novák Sándor. I. m. 89-99. o.

39. Novák Sándor. I. m. 99-102. o.

40. Novák Sándor. I. m. 105-113. o.

41. Novák Sándor. I. m. 50. o.

42. Szinnyei József. I. m., 433. o. 80. sz. jegyzet.

43. Novák Sándor. I. m. 116. o.

44. Szinnyei József. I. m., 433. o. 62-70. sz. jegyzet.

45. Novák Sándor. I. m. 114-117. o.

46. Novák Sándor. I. m. 102-104. o.

47. ifj. Szász Károly. I. m. 12. o.

48. Beliczay Angéla, I. m. 79-80. o.

49. Részlet az 1884. október 27-i székfoglalóból, jegyzőkönyv. (Ráday Levéltár.)

50. Szász Károly püspök egyházlátogatási naplója. I-II. (Ráday Levéltár.)

51. Beliczay Angéla, I. m. 81. o.

52. Hamar István: Emlékezés Szász Károlyra. Bp. 1930. 11. o.

53. Beliczay Angéla, I. m. 80. o.

54. Hamar István, I. m. 11. o.

55. Hamar István, I. m. 12. o.

56. Erről részletesen a Tanulmányok a magyarországi református egyház történetéből 1867-1978 c. kötet értekezik. Bp. 1983. 208-213. o.

57. Megjelent a Magyarországi Protestáns Egylet Évkönyvében. Bp. 1874. 82-98. 58. Vö. Szinnyei József, I. m. 430-436. o.

59. Szinnyei József, I. m. 435. o. 111. sz. j.

60. Szinnyei József, I. m. 430. o. 7. sz. j.

61. Novák Sándor. I. m. 117. o.

62. Beliczay Angéla, I. m. 82. o.

63. Beliczay Angéla, I. m. 82. o.

64. ifj. Szász Károly, I. m. 16. o.

Irodalom

1. A magyar irodalom története 1849-1905. Gondolat. Bp. 1968. 99-100. o.

2. A magyar irodalom története 1849-1905. Szerk. Sőtér István. Akadémiai Kiadó. 1965. 171-173. o.

3. A magyar protestantizmus 1918-1948. Kossuth Könyvkiadó. Bp. 1987.

4. A Magyar Tudományos Akadémia ünnepi ülése id. Szász Károly születésének 100. évfordulója alkalmából. Berzeviczy Albert megnyitó beszéde. Horváth János: Sz. K. emlékezete. Bp. 1929.

5. Beliczay Angéla: Szász Károly Nagykőrösön. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve. VII. Bp. 1994. 84-97. o.

6. Beöthy Zsolt: Szász Károly. Lampel. Bp. én.

7. Egy kétszáz éves magyar értelmiségi család. Varga Domokossal beszélget Albert Zsuzsa. Forrás. 12. sz. 1999. dec. 88-96. o.

8. Földváry László: Adalékok a Dunamelléki ev. ref. egyházkerület történetéhez. Bp. 1898.

9. Győry Aranka: Szász Károly mint költő. Rimaszombat, 1930.

10. Hamar István: Emlékezés Szász Károlyra. Bp. 1930.

11. Kálvin téri tanulmányok. Bp. 1983.

12. Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig. Gondolat. Bp. 1980. 102-107. o.

13. Novák Sándor: Szász Károly élete és művei. Mezőkövesd, 1904.

14. A Ráday Levéltár iratai: "A szemerjai Szász család iratai - c/76." jelzet alatt.

15. Ravasz László: A pap-literátor. Emlékezés Szász Károlyról. Budapesti Szemle. 1929. 616. sz. 321-330. o.

16. ifj. Szász Károly: A költő-püspök. Mezőtúr, 1931.

17. Székely György: Szász Károly mint pedagógus. Bp. 1938.

18. Széky János: Egy múlt századi irodalmár. Élet és Irodalom. 1979. 6. 16. 8.

19. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIII. kötet. Bp. 1909. 427-438.

20. Tanulmányok a magyarországi református egyház történetéből 1867-1978. Főszerk. Dr. Bartha Tibor és Dr. Makkai László. Bp. 1983.

21. Új Magyar Irodalmi Lexikon. III. Akadémiai Kiadó. Bp. 1994. 1095-6. o.

22. Új Magyar Lexikon. 6. kötet. Akadémiai Kiadó. Bp. 1962. 180-181.o.

23. Vargha Gyula: Szász Károly. Budapesti Szemle. 616. sz. 465-471. o.

24. Voinovich Géza: Szász Károly. Budapesti Szemle. 1929. 618. sz. 244-254. o.

25. Zovánszky Jenő: Magyarországi Protestáns Egyháztörténeti Lexikon. Bp. 1977. 101-106.,158-161., 570-571. o.

26. Dr. Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Bp. 1907.

Németh László: Kisebbségben

Németh László Áruló című drámájában azon meditált, miért van, hogy a magyarság, nem tudván elviselni egy-egy históriai vereség közös felelősségét, megoldásként történelmi bűnbakokat keres. 

Az alkotói kérdés analógiájának tárgya természetesen az értekező saját személye; hiszen az 1930-as évek végén hasonló dolog zajlott le a Kisebbségben című írással összefüggő polémiában is, ahol az író lett a céltábla mindazért, amiben egy egész korszak, gyakorlatilag egy kiterjedt szellemi áramlat részes. A Kisebbségben. Németh László Tanú-korszakbeli szemléletének egyenes folytatása. A mű ugyanakkor nemcsak belülről, de kívülről is épült: gondolatmenete a népi mozgalom ideológiájának összefoglalása volt, terminológiája pedig jórészt kölcsönzés. Ilyen értelemben igaz Németh László önvallomása: „A Kisebbségben a legkevésbé eredeti könyvem. Szinte egy mondata sincs, amelyen más írókkal, Keménnyel, Adyval, Móriczcal, Szabó Dezsővel ne kéne osztoznom. Én is csak egy kiforrt ügy íródeákjának tekintettem magam, amikor a katasztrófát túlélő nemzedéknek megfogalmaztam.” 

Németh a „mélymagyarság” sors- és emberképét, a „történelmi realizmus” tragikus ars poeticáját főképp Kemény Zsigmondtól kölcsönözte. De hatással volt rá a Féja Géza-féle Ady-kép is: az ő nyomán azonosította a népiséget a régiséggel. A csírájában már éppen bontakozó mélymagyarság mítoszának elmélyítését segítette elő megismerkedése és barátsága Móricz Zsigmonddal. Szabó Dezsőtől származott az úri középosztály jellemzése: „az országban lakó kisebb-nagyobb idegen töredékek szerencsés felvergődöttjeinek a keveréke”. Ugyanakkor a Kazinczy-féle irodalomalapítás zenei párhuzamát Kodály Zoltán Néprajz és zenetörténet című írásában lelte meg. Gulyás Pál Madách-tanulmányában például ugyanazon írókat jelölte meg a „kalevalai jelleg” őrzőiként, akiket Németh „mélymagyaroknak” nevez: Csokonait, Berzsenyit, Katonát, Madáchot, Adyt, Szabó Dezsőt. Mindemellett Féja Géza folklórra épülő irodalomszemlélete, Kodolányi János „eurázsiai lélek” mítosza mind közrejátszottak a Kisebbségben keletkezésében. 

A mű létrejöttének ugyanakkor van még egy apropója, a harmincas évek sajátos történelmi helyzete, mely a tanulmány kiváltó szegmensei közül a leglényegesebb volt. Az első világháborút követően a hagyományos magyar középosztály fogalma már nem létezett, az eltelt két évtized során társadalmi jellege átalakult. Nagy részét az „asszimilánsok”, a beáramló németek és a zsidók töltötték ki, akik korlátozták, sőt visszaszorították a „törzsökösök”, azaz a „színmagyarok” mozgalmát, és – Németh szóhasználatával – fokozatosan „beözönlöttek az ürességbe”. Mindemellett Magyarországon a dunántúli svábság tömeges disszimilációja nyomán, a német birodalmi agresszió és a szélsőjobboldal előretörésével „megnőtt a nemzeti lét fenyegetettségének érzése”. Ennek következtében a szellemi életet egyre visszatarthatatlanabbul árasztotta el a faji kategóriákban való gondolkodás. Ily módon lett a faji problematika a magyar közélet egyik központi kérdésévé. Németh László az idézett korhangulat közepette lépett fel tanulmányával, mint az adott éra helyzetértékelésének egyik lehetséges módozatú kordokumentumával. Műve nyilvánosságra hozatalával célja nem volt más, mint a kor által felvetett „mélymagyarság” általa „nemzeti fluidumként” felfogott eszméjének, valamint a mozduló történelemmel tragikussá váló sorshelyzetnek szolgálata és védelme. 

A Kisebbségben alaprétegét az asszimiláció és disszimiláció problémaköre alkotja. Mindemellett a némethi „felületes asszimiláció”-fogalom a mű központi ívét adó, s az irodalommal szemléltetett szellemi hanyatlás-szimbólumot még önmagában nem fejtette ki, hiszen irodalmunk asszimilálódásának alapvető okát a nemzeti szellem fejlődészavarában, tragikus késettségében és saját gyengeségünkben határozta meg. Németh átvette és merészen alkalmazta a Szekfű Gyula Három nemzedékéből származó divatos és egyben veszélyes fogalomrendszert: megkülönböztetett „jött”, „híg” és „törzsökös” magyarságot, s aránytalanságukkal magyarázta a magyarországbeli kiegyensúlyozatlan helyzetet. „Az asszimiláció problémájával faji alapról néz szembe” – mondta Sorskérdések című kötetének utószavában Juhász Gyula történész. 

Németh gondolatmenetét az alábbi módon indítja: „Hogyan veszett el a magyar magyarban? Ha igaz az, amit látnunk adatott: ez történt: a magyarság elveszett abban, ami annak mondta magát: most, amikor a történelem keresni kezdi, alig halljuk a szavát.” Majd oly módon folytatja, hogy míg Szekfű Gyula és Farkas Gyula történészek 1867 után vonták meg régi és új magyarság között a szellemi határt, addigra a nemzeti szellem katasztrófája már régen bekövetkezett. „A baj ott volt, abban az egész kísérletben, mellyel a magyarság, mint annyi más kelet-európai nép – a német példa nyomán – önálló irodalmat és nemzetiséget akart magának teremteni.” Vagyis már a 18. század közepe óta az igaz magyarságtól elidegenedett „híg magyar” sokkal több volt a magyar értelmiségben, mint az igazi „mély-magyar”: „A magyar szellem fényesnek tartott korszakaiban is súlyos fejlődési zavarokkal küszködött, s hatvanhétre a magyar szellem annyira felőrölte magát, hogy az asszimilánsok csak beköltöztek az ürességbe.” Az igazi magyar szellemet már csak a parasztság mély rétegei őrzik. „S mialatt a magyarság nagy teste az utolsó 70-80 év alatt csak melegforrásokban és vulkánokban tudta fellökni és hallatni magát, idefönt a híg-magyarok egy új középosztályt neveltek, amely csak a népszínművekből ismerte, ami alatta van.” 

Németh László, mint író az asszimiláció egész problematikáját a magyar irodalmon keresztül vizsgálta, de következtetéseit kivetítette az egész magyar fejlődésre. Az e gondolatmenet nyomán kialakult irodalmi helyzetértékelés eleve paradoxon. Annak ellenére, hogy Németh művének gondolatmente és szerkezeti felépítése briliáns, logikus és követhető, helyzetelemzései, irodalmunk általa fontosnak tartott személyiségeinek, pontosabban az alkotók személyiségjegyeinek analízise példaértékű – csak a tanulmány literatúránk több évszázados történeti fejlődésével foglalkozó alapkoncepciója elhibázott. Gondolok például arra az alaptételére, hogy ha nem jön a nyelvújítás és az irodalmi nyelv nem szakad el a népi nyelvtől, akkor ez a nyelv és a Bessenyeiben, Berzsenyiben, Adyban felfedezett ősi népi magyar alkat alkot tovább. Kazinczyt nyelvhígítónak bélyegzi, Petőfit asszimilánsnak tartja, akinek „ágai voltak a gyökerei”, Aranyt „a legmegfélemlítettebb lángésznek”, aki ugyancsak „elveszett magában”, Gyulait pedig értéktelen kismagyarnak. 

Majd magyar betegségről beszél, ahol a magyar szellem fejlődéséből kimaradt a magyar nép és múlt alaptermészete.

Közben jöttek a bukások: Arany és a Szépirodalmi Figyelő elértéktelenedése, Zilahy Károly halála, majd maga a kiegyezés. Ebbe „csak olyan népnek lett volna szabad belemennie, aki tudja, mit vállalt (…) de közben a magyar szellem megsemmisült.” 

1880 körül azonban elindult egy fordított, a „törzsökös magyarság” szempontjából értékesnek-érdekesnek ígérkező folyamat, Budapest magyarosodása. Ugyanakkor a háború előtti asszimilánsok szerepét és működését részben kedvezőnek tartja, hiszen a pezsgő fővárosi szellemi élet irányításában tevékenyen részt vettek, és a mélymagyarság színe-java „csak rajtuk át tudott fölhajtani.” E kor asszimilánsai megállják helyüket az éra mélymagyarjainak ellenében is: „A jött-magyarok háború előtti szerepe fájdalmas, de sok tekintetben termékeny is volt, s hibáztatni érte mást, mint a befogadó népet nem lehet.” 

De: „Az asszimilánsok háború utáni szerepe sem hasznos nem volt, sem ártatlan: országalkotókból most lettek országbitorlók, az elakadt magyar szellem segédcsapataiból a magyar szellem elnyomói.” 

Azaz Magyarország megújulása a jött-magyarok jobboldali beállítottságán bukott meg. A magyar szellemet a népi írókban találta meg Németh László:„A nemzeti sors kimondói és útmutatói a háború után is, szinte kivétel nélkül, a magyarságból kerültek ki. Tehetségben még mindig legalább akkora többség voltunk, amekkora kisebbség hatalomban.” Az ún. kisebbségi magyar álláspontot pedig így összegezte: „Magyarország magyar meghódítására minekünk nem jelszavakat vagy fedezetlen törvényeket kell teremtenünk, hanem egy új magyar szellemet, amely tisztaságával, fölényével és elsőségével veti maga alá a jött-magyarokat.” 

Visszataszítónak tartja az elzárkózást vagy a kizárást. Ostobaságnak a családnevet egyetlen kapuként annak megállapítására, hogy ki a magyar.

Ugyanúgy az anyanyelvet, azt, hogy valaki színmagyar tájon született-e, vagy az abból való következtetést, hogy valakinek hány nagyapja volt magyar. „Mi a jött-magyart is elfogadtuk, ha jó tulajdonságaival akart közénk állni. Egy követelményünk volt, hogy a maga fajtája magyarellenes hajlamait és alakulatait megtagadja, s az igazi magyar szellem fennhatóságát kulturális és sorskérdésekben elismerje.” Ugyanakkor ő sem adott konkrét választ arra, hogy mit ért magyar szellemen, s így a feladatok megfogalmazása is homályos maradt. Az 1939-re kialakult politikai helyzetben, pedig nem tud mást tanácsolni az alkotó szellemiségnek, mint a később is többször megfogalmazott „tartsd magad” magatartást: „Ne hagyjuk cserben a magyarság mellett működő erőket, folytassuk Budapest meghódítását s az ország ébresztését – de készüljünk fel az olyan évekre is, amelyekben talán 1795-nél, 1849-nél és 1919-nél is súlyosabb körülmények között kell a nemzetünkben a lelket tartani. A magyar írónak ma egy mindenre kész magatartást kell magára vasalnia – mely győzi a szerencsét is, de készülni a katasztrófára készül.” Ez a mű végső summázata.

Megjelenését Ady óta példa nélkül álló kritikai pergőtűz fogadta. A Kisebbségben gondolati problematikussága: a faji eszmékkel való érintkezés, a mélymagyar-híg-magyar tipológia az embertelen zsidótörvények meghozatala idején a rokon- és ellenszenv végletes megnyilvánulásait ösztönözte.

K. Havas Géza szerint „Németh nagy érdeme, hogy a fiatal értelmiséget megpróbálja kiragadni a kurzusideológia posványából. Nagy bűne, hogy ideológia helyett csak frazeológiát, gondolatkincs helyett csak szókincset adott.” Juhász Géza a Lát(ó)határ oldalain Németh optimizmusát dicsérte: „A csodáról beszél, hogyan kerekedik felül napjainkban újból a kisebbségbe szorult törzsökös magyarság.”

A műről Öncsonkítás címmel az első negatív kritikát Joó Tibor írta a Protestáns Szemle hasábjain. A könyv példája annak„…hogyan tagadja meg egy humanista a humánum sokszínűségének örvendetességét, hogyan válik egy européer völkisch fajvédővé.” Babits Mihály „pajzzsal és dárdával” vonult fel ellene, szerzőjét „őrült kertészként” definiálta, aki a szellem szabadságát nyirbálja, csak hogy az „ősi, szent tuskó” megmaradjon. Szekfű Gyula az írói módszert vette bírálat alá: a Kisebbségbent a „lírai történelemszemlélet” dokumentumaként definiálta. Lándor Béla az Új Hangban Németh gondolatmenetét „bugaci történelemfilozófiaként” utasította el, Lukács György pedig paradox módon megfogalmazott fajelméletként értelmezte. Gulyás Pál szerint Németh nem öncsonkítást végzett el, hanem visszametszést, hiszen „a magyar kultúra fáját metszi vissza a „nemzet” alá, hogy a törzs megnyugodva és megerősödve ismét a nemzet fölé emelkedjék.” Féja Géza Németh könyvét „a faji gondolat magasabb rendű s a kultúrmagyarsághoz méltó megfogalmazásának” tartotta.

Igen érdekes volt Bajcsy-Zsilinszky Endre véleménye: egyetértett a mély- és híg-magyarság mítoszával, de felrótta Némethnek a „pánliterarizmus” egyoldalúságát, azaz a magyar szellem leszűkítését az irodalomra. S végül idézzük Hamvas Béla véleményét, aki a maga visszafogott hangnemű kritikájában oly módon fogalmazott, Németh Lászlónak abban mindenképpen igaza van, hogy „Az értékes emberek egy idő óta kisebbségben vannak, a kisebbség minden kedvezőtlenségével, hátrányával (…). Ez a tünet azonban nem kifejezetten magyar jelenség, hanem az egész korra jellemző. (…) A magyar szellemiség újabbkori történetének Németh-féle kategorizálása megosztja, eleve széttagolja, egymástól elválasztja, sőt egymással szembeállítja a magyar szellemi teljesítményeket. (…) Hasson mindkettő a maga ereje és súlya szerint a közösségre, amelynek így mindketten értékes összetevői lehetnek.”

Összefoglalásként pedig idézem Domokos Mátyás 1977-ben írt sorait: „Németh László belső exodusát csakugyan arra használta föl, hogy nemcsak egy írócsoport vagy egy értelmiségi réteg, de szinte egy egész nemzet helyett próbálta értelmezni, a közép-európai írástudó felelősségének átérzésével kora, a 20. század első harmadának nagy történelmi, ideológiai, szellemi és politikai áramlásait. S hogy ennek a vállalkozásnak, amelynek egymagában enciklopédistája volt, nemcsak félresiklásai, de máig érvényes felismerései is voltak, amelyeket most lélegzünk be (…), olyan természetesnek érezvén ezeket a felismeréseket, hogy – mint Descartes filozófiájának bizonyos tételeiről – talán ezekről sem tudjuk már: tőle származnak.”

Ennél nagyobb elismerés Németh Lászlót és művét illetően ma sem adható.