40 éve hunyt el Kós Károly. Magyarország fia, Kalotaszeg szerelmese, Erdély halottja – a városépítő Kós Károly (1883. december 16. – 1977. augusztus 24.)

Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából házat
raktál a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.

Áldjon érte Isten
áldjon érte ember;
Isten s ember
dolga.
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa. 

Barázdált orcádról
az idő aláfoly,
mint az olvadó hó
a vén Maguráról.

(Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá)

Kós Károly síremléke a Házsongárdi temetőben (Kolozsvár)

(Fotó: Cseh Gizella)

40 éve halt meg az erdélyi, de lényegében a teljes magyar nyelvterület egyik legsokoldalúbb alkotója, az építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus Kós Károly.

Kós Károly Temesvár szülötte. Édesapja német, Karl Kosch, édesanyja osztrák–francia származású volt, Sidonia Silvet. Postamester édesapját 1887-ben helyezték Nagyszebenbe, elemi iskolai tanulmányait is itt kezdte meg. 1892-ben a család Kolozsvárra költözött, ahol beíratták a Farkas utcai református kollégium elemi iskolájába, majd gimnáziumába. Ezután Budapesten, a Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1907-ben. Tanulmányai alatt, távol Erdélytől, gondolatai hazaszálltak Kalotaszeg vidékére, ahol nevelkedett. Fiatal mérnökként fogalmazta meg építészi és művészi ars poeticáját: a mesterien készített fa haranglábak, a hegyes–sisakos, fiatornyos templomtornyok, a gerendákból épített, meredek tetejű házak és gazdasági épületek jelenthetik a magyar nemzeti építészet alapjait.

Kalotaszeget tekintette választott szülőföldjének. Úgy érezte, ez a táj az ő igazi hazája. Türén járva ismerkedett meg a helybeli református pap lányával, Balázs Idával, akit feleségül is vett. Építészmérnöki tervező munkája közben volt ideje utazásai során szerzett ismereteit leírni. Első könyve Székely népballadák címmel jelent meg 1907-ben. Egy év múlva Erdély népi építészete című tanulmányában Segesvár, Torockó, Székelyföld és Kalotaszeg népi építészetét és néprajzát írta meg.

Ezalatt Budapesten építészmérnöki irodát nyitott. Ő tervezte az óbudai református templomot és parókiát, a zebegényi római katolikus templomot, majd 1910-ben megbízást kapott a budapesti Állatkert némely pavilonjának tervezésére. Marosvásárhelyen a gázgyári munkásoknak tervezett lakóházakat, Budapesten a Városmajori utcai iskolát és óvodát, majd Györgyi Dénessel együtt 1912–13-ban a Wekerle-telepet hozta létre.

Ezalatt Bánffyhunyad közelében, Sztánán földet vásárolt, és ott építette fel a maga tervezte lakóházát, a Varjúvárat. „És végre Kalotaszeg. És érzem, hogy itthon vagyok végre, hogy ilyen otthon még nem voltam sehol” – írta Erdély népi építészete című tanulmányában. Termékeny, szerteágazó tevékenységet folytatott, amelynek központja a Varjúvár volt. Itt írta Régi Kalotaszeg című könyvét, majd megindította a Kalotaszeg című hetilapját. Foglalkozott fafaragással, még politikai pártokat is szervezett.

A 20. század elején szakított a kor divatos, mesterkélten népies stílusával, a kalotaszegi és a nyugat-európai építészet jellegzetességeit felhasználva, egyéni stílust alakított ki. 1911-ben megtervezte a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum épületét. 1912-ben elkészítette a kolozsvári Monostori úti református templom terveit. 1914 februárjában a sztánai református farsangi batyus bálba meghívta Móricz Zsigmondot, aki ottani élményei alapján írta meg a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regényét. E cselekedetéről 1973-ban egyik ismerősömnek még maga számolt be kedélyesen, tettét az alábbi mondattal megindokolva: „Többet is meghívhattam volna, de a Zsiga, a Zsiga, az olyan kivételes volt...!”

Az első világháború kitörésekor behívták katonának, majd felmentették a szolgálat alól, és megbízták a sepsiszentgyörgyi vármegyei közkórház, illetve a nagyszebeni állami népiskola tanítói lakásának megtervezésével. 1916-ban (IV. Károly koronázási ünnepségének előkészítésével kapcsolatban) hatalmas feladatot kapott: a budai királyi palotától a Mátyás-templomig vezető út házainak és a kardvágó domb díszítésének megtervezését.

1917–1918-ban ösztöndíjasként Konstantinápolyban ismerkedett a bizánci és a török építészettel. Hazatérte után Sztambul című várostörténeti tanulmányában írta meg tapasztalatait. 1919-ben nem fogadta el az Iparművészeti Főiskola tanári állását – otthon akart maradni Erdélyben: „Sztánán értem meg – az immár háromgyermekes családapa – az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatolását. Választanom kellett. A döntés nehéz volt… Hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám, mint Budapesten. És itthon maradtam.”

1921. január 23-án megjelentette a Kiáltó Szó című röpiratát, amelyben meghirdette az immár kisebbségbe szakadt erdélyi magyarság számára az önálló erdélyiség, a transzilvanizmus programját. Bizottságot alakított, amely 1921. június 5-én Bánffyhunyad főterén megalakította az Erdélyi Néppártot. Jelszavuk az alábbi lett: „Erdély az erdélyi nemzeteké!” A párt titkára és hetilapja – a Vasárnap – főszerkesztője lett.

A Néppárt azonban alig egy hónap múlva beolvadt a Magyar Szövetségbe, amelynek működését 1921-ben felfüggesztették. 1922-ben Magyar Néppárt néven újjáalakult, majd ugyanazon év decemberében egyesülve a Magyar Nemzeti Párttal létrejött az Országos Magyar Párt. Kós Károly reményeit nem váltotta valóra ez az új egyesülés sem. Megpróbálta röpirattal cselekvésre szólítani Kalotaszeg népét, ám sikert nem ért el. 1927-ben végleg kivonult a politikai életből. Fenti tevékenysége alatt építészmérnöki munkássága is termékeny volt; megtervezte többek között a sepsiszentgyörgyi városházát – amely végül nem épült meg – és a kolozsvári görögkeleti katedrálist.

Kós Károly írt és adott ki könyveket. Első regénye, a Varjúnemzetség (1925) Bethlen Gábor idejében játszódik. Írói munkássága az Erdélyi Szépmíves Céh szervezése során bontakozott ki. Az Erdélyi Helikonnak (a Kemény János marosvécsi kastélyában 1926-ban megalakult íróközösség lapjának) ő lett a vezető szerkesztője (1931–1944), illetve az 1932-ben létrejött romániai Pen Club magyar alosztályába is belépett. Ebben az évben adta ki Kalotaszeg című néprajzi és tájleíró könyvét. 1934-ben jelent meg Az országépítő címmel történelmi regénye Szent Istvánról, saját illusztrációival, amelyért Baumgartner-díjat kapott. Rajzokat készített Tamási Áron Ábel Amerikában című művéhez, Áprily Lajos költeményeihez, Móricz Zsigmond regényeihez. Budai Nagy Antal parasztvezérről szóló színművét 1937-ben mutatták be a budapesti Vígszínházban (az Erdélyből éppen akkor Budapestre került Greguss Zoltán kiváló alakításával). 1940-ben az erdélyi magyarságért végzett munkásságáért Corvin-koszorúval tüntették ki.

1943-ban megbízták Mátyás király kolozsvári szülőháza felújításával, a munkák vezetésével és a kolozsvári Műcsarnok megtervezésével. 

1944 őszén a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola Keszthelyre költözött, és Kós Károlynak az új helyen felajánlottak egy professzori állást. Nem fogadta el, Erdélyben maradt. Közben az átvonuló katonai egységek feldúlták sztánai házát, a Varjúvárat. Egy szál ruhában menekült feleségével Kolozsvárra. Közel hatvan évesen szinte mindent újra kellett kezdenie. Lázas tevékenységbe fogott, igazi polihisztorhoz méltóan. Tanulmányt írt a Székely nép építészete címmel. Részt vett a Mezőgazdasági Főiskola feltámasztásában, majd 1945-ben rektora is lett. Több szövetség és egyesület választotta elnökévé. Számos újság, folyóirat szerkesztésében dolgozott. 1946-ban országgyűlési képviselő is lett.

1952-ben nyugállományba vonult, de sokirányú tevékenységét aktívan folytatta. Élete hátralévő éveiben élénken figyelte az eseményeket, levelezett barátaival és értékes gondolatokat hagyott az utókorra. Iskolát és kollégiumot tervezett még Sepsiszentgyörgyre, tanulmányokat írt, színműveket fordított.

1977. augusztus 24-én hunyt el. A „városépítő” – ha már „országépítő” nem lehetett – búcsúztatására (a Házsongárdi temetőbe) minden kalotaszegi faluból jöttek a népviseletbe öltözött gyászolók. Több ezres, színpompás tömeg kísérte utolsó útjára 1977 augusztusának végső napjaiban. 

1997-ben posztumusz kapta meg – méltán – a Magyar Örökség-díjat.

Daniel Polixéna, a „Magyar Minerva” (1720–1775)

Kora legműveltebb, tudományos képzettségű asszonya, nyelvész, író.

Vargyasi báró Dániel Polixéna idősebb báró Daniel István udvarhelyszéki főkirálybíró és Pekry Polixénia leánya volt, a „Magyar Minerva”, kora legműveltebb, tudományos képzettségű asszonya, nyelvész, író. Anyai nagyanyja Petrőczy Kata Szidónia, amagyar barokk első ismert költőnője volt. 1742-ben feleségül ment hadadi báró Wesselényi Istvánhoz. 

Már fiatal korában kitűnt vallásos buzgalmával (unitárius volt) és tudományszeretetével; alapos ismereteket szerzett a klasszikus nyelvekben. 12 gyermeke volt, akik közül öt leánya és egy fia érte meg a felnőttkort. Utóbbi idősebb Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” apja volt. 

Gyermekei nevelője kezdetben Deáki Filep Pál, majd férje halála után mintegy tizenöt éven át Cornides Dániel voltak. Polixénia egyik lánya, Wesselényi Zsuzsanna egy időben naplót írt, illetve tanácsokat fia számára, ami később nyomtatásban is megjelent.

Czinka Panna (1711–1772)

Czinka Panna legendás magyar cigányzenész, virtuóz hegedűs, az első valódi cigányprímás volt. A történeti hagyomány szerint Sajógömörben született 1711-ben. Nemes Lányi János, Gömör mezővárosának földesura fedezte fel páratlan tehetségét, s a közeli Rozsnyóra küldte saját költségén, hogy a gyereklányt taníttassa. A kis Pannát a jeles városi karmester oktatta, s így rövid idő alatt rohamos haladást ért el a hegedűjátékban, a hangszerelésben és a zeneszerzésben. Tizenkét éves korára muzsikája bámulat tárgya lett.

Czinka Panna - (1711-1772) a csodaprímás - Józsa Judit alkotása

Czinka Panna tizenöt évesen ment férjhez egy fiatal nagybőgőshöz, aki eredetileg kovács volt. Férje két testvérével alakította meg 1728 körül azt a zenekarát, amellyel máig a legkisebb klasszikus cigányzenekari felállást honosították meg, amely prímásból, kontrásból, cimbalmosból és bőgősből állt. Czinka Panna házasságából négy fiú és egy leány született. Valamennyien kiváló muzsikusok lettek, sőt édesanyjuk zenekarában egy idő után ők játszottak. 

Czinka Panna 1772 februárjában hunyt el, halálhírét a kor minden sajtófóruma világgá kürtölte. A költők versengve zengték erényeit, szépségét, zenei virtuozitását. A hagyomány szerint zsinóros díszegyenruhájában, gyémántgyűrűivel és nevezetes Amati hegedűjével együtt temették el.

Czinka Panna műveit az ezernyolcszázas években gróf Fáy István és Káldy Gyula adta közre, ezek azonban sajnos nem eredetiek, köztük a híres Czinka Panna-nóta sem. A történeti hagyomány az ő nevéhez kapcsolja a Rákóczi-induló létrehozását is, azonban ez is csupán legenda; hiteles műve nem maradt fenn. 

Czinka Panna emlékezetét őrzi Ökröss Bálint színműve (Czinka Panna, 1887), Jókai Mór Szeretve mind a vérpadig című regénye (1882), Kodály Zoltán és Balázs Béla daljátéka (Czinka Panna balladája, 1948), valamint legújabb alkotásként a Cinka Panna című játékfilm (2008, r. Dušan Rapoš). Ugyancsak Czinka Panna emlékét őrzi a Czinka Panna Prímásverseny is.