2015. december 12., szombat

Ne ide lépj!



Mezei Mária, a 20. század valódi, utolsó nagyasszonyainak egyike: remek színésznő és hiteles ember volt.


100 éve, 1909. október 16-án született Kecskeméten; édesanyja nem sokkal a szülés után gyermekágyi lázban meghalt. Ügyvéd édesapja, miután a Kecskemétet sújtó 1911-es nagy földrengés összedöntötte házukat, családjával menekülésszerűen elhagyta a számára szenvedést és pusztulást hozó várost. Előbb Erdélyben, majd Mária hároméves korától Szegeden éltek, ahol Dr. Mezey Pál mintegy 25 éven át ügyvédi praxist folytatott.

Mezei Mária öt éves korától színésznőnek készült, de édesapja hallani sem akart erről, lányát másféle pálya felé próbálta terelni. Aztán az apa egyszer csak felvitte érettségiző lányát Pestre Hevesi Sándorhoz, döntse el ő: színésznő vagy tanárnő legyen belőle. A kitűnő direktor és színészpedagógus csak annyit mondott a kövérkés vidéki lánynak: „Fogyjon le tíz kilót, majd jelentkezzen ősszel az akadémiára…”

Mezei Máriát élete első szakasza mégsem a színészet felé irányította, hiszen apja kívánságára beiratkozott a szegedi egyetem bölcsészkarára, ahol nyelvészetet és filozófiát tanult, mintegy három szemeszteren át. Egy hirtelen döntés következtében azonban abbahagyta az egyetemet, majd átiratkozott Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába, melynek elvégzése után az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában tett sikeres vizsgát.

Pályáját Sebestyén Mihály miskolci társulatában kezdte 1931-ben. 1933-tól 1934-ig a Pécsi Nemzeti Színház, 1935-től 1939-ig a Belvárosi Színház, 1939-től 1948-ig pedig a Vígszínház tagja volt. Az 1940-es években már igazi ünnepelt sztárnak számított. Imázsa szerint ő volt a „vörös démon”, a kacér dámák, léha asszonyok megtestesítője. 1936-tól filmezett is, az Aranyember Athalie-jaként – egy kiváló karakterszerepben – mutatkozott be a filmvásznon. 1944-ben, a német megszállás alatt nem vállalt fellépést, fölmenekült a Tátrába, s ott mélyen vallásossá lett. 1946-tól szerepelt újra a Belvárosi Színházban, majd méltatlanul mellőzték. Ezekben az években kabarékban szerepelt. Éjszakánként – hogy pénzt keressen – bárokban sanzonokat dalolt, éjféltájban Ady istenes verseit szavalta, majd zsoltárokat énekelt a füstös félhomályban. Ekkor jöhetett a váltás: 1949-től 1956-ig a Fővárosi Operettszínházban kapott státuszt, majd 1949-től 1953-ig a Vidám Színpadon dolgozott.

1954 után két évig ismét az Operettszínház tagja volt, aztán második sztárkorszaka következett: 1962-ig a Madách, 1962–64-ben a Petőfi Színház, 1964 és 1970 között a Nemzeti Színház társulatában lépett fel. Remek szerepeket alakított százas szériákban, többek közt Warrennét G. B. Shaw darabjában, háromrészes önálló estjével pedig végigjárta az országot, a határon túli magyarlakta területeket, Párizs, New York, Torontó magyar kolóniáit. Újra filmezett (Édes Anna, A Noszty fiú esete Tóth Marival, Mici néni két élete, Tiltott terület), megromlott egészségét azonban 1970-ben összeroppantotta az influenza.

Ekkor teljesen visszavonult budakeszi házába, s tizenhárom évig harcolt napról napra az életéért. Erős hite segítette ebben. Sok küzdelem után 1981-ben megjelenhetett Vallomástöredékek című kötete, amely életéről, színészetéről, hitéről született írásait tartalmazza. Rá két évre, 1983. április 20-án csendesen távozott a múlt század egyik kiemelkedő színművésznője. Búcsúzóul pedig álljanak itt erőt, hitet és mérhetetlen szeretet adó és közvetítő, máig halhatatlan sorai:

Ó igen, adni kell, adni, mindent odaadni. Munkát, erő, életet. Pénzt, ruhát és kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást. Jó szándékot, jó akarást, imádságot, egészséget. Melegséget, élő hitet. Odaadni akárkinek, a legelső nincstelennek, a náladnál szegényebbnek. Szeretettel adni és érte semmit sem kívánni. 
Így kell élni. 
S ha valóságban így fogsz élni, akkor, de csakis akkor mindent, de mindent vissza fogsz kapni. Amiről álmodtál, valósággá válik. Amire vágyódtál – elébed hozzák. Akit elvesztettél – újra megtalálod. Mert megtalálhatod anyád simogatását egy idegen asszony kezében, elhozhatja neked eltűnt kedvesed csókját egy idegen csókja, s megvigasztalódhatsz egy idegen gyermek mosolyától is. De csak akkor, ha adtál valaha valakinek valamit olyan szeretettel, mintha valóságos anyád, valóságos fiad, valóságos kedvesed lenne. 
Mert ne felejtsd el soha, hogy mindnyájan egyek vagyunk, mindnyájan testvérek vagyunk, és testvéreink a fák, a füvek, a kutyák, a kövek, a hüllők, a bogarak, a csillagok s a madarak. Mindnyájan testvérek vagyunk – mert mindnyájan a Szeretet teremtményei vagyunk. S tudjátok-e, hogy aki a szeretetben él, annak többet soha semmitől sem kell már félnie. Nem kell töprengenie, hogy jól csinál-e valamit vagy sem, mert nem ő cselekszik már, hanem a szeretet cselekszik őbenne. Annak a lábát puha kezek fogják, s szépen igazítják, ne ide lépj, – nézd csak – inkább ide, így jobb. S ha elhomályosodik előtte az Út, kis jelek és csodák gyúlnak ki a sötétben s világítanak a léptei előtt…
(Vallomástöredékek)

2015. november 19., csütörtök

Comenius emlékezete





Az elmúlt évszázadok alatt Európa megváltozott. Letűnt a Habsburg-monarchia, alapjukat vesztették a protestáns–katolikus ellentétek. Rég elporladtak az Európát feldúló harmincéves háború áldozatai, miként csak fölfedezéseikben és műveikben élnek tovább a XVI–XVII. század nagy elméi, matematikusok, fizikusok, írók, államférfiak. Ez a kegyetlen, lelkesítő és forrongó kor adja hátterét Comenius életművének. Comenius sorsa is hasonló volt lázongó és újjászülető korához. Bár a sors hányta-vetette, ő nem tartozott a magukat könnyen megadók közé. A csapások nem sújtották le, szenvedései csak növelték erejét. A Cseh Tesvérek Egyesületének püspöke mély vallásossága mellett elsősorban politikus volt, aki kapcsolatban állt Európa leghatalmasabb férfiaival; humanista törekvései mellett főként azért, hogy kisegítse az elnyomásból nemzetét és hazáját. Az idő előrehaladtával szülőföldje iránt érzett mély szeretete kiterjedt a világ összes nemzetére. Nevezetes pedagógiai elvei pedig máig élnek és hatnak.

Kik is voltak azok a szellemóriások, akik fölfedezéseikkel óriási visszhangot keltettek a XVI–-XVII. században, ugyanakkor szellemi hátterét adták Comenius életművének? A nagy nevek egész sorát idézhetjük. Comenius születése után három évvel halt meg Torquato Tasso, a nagyszerű olasz költő. Miguel Cervantes megérte az 1616. évet is; Shakespeare tíz évvel túlélte a Don Quijote szerzőjét, Lope de Vega pedig 73 éves korában, 1635-ben halt meg; 1606-ban született Rembrandt, Comenius későbbi amszterdami barátja, aki egy évvel a pedagógus előtt távozott az élők sorából. 1561-től 1626-ig tevékenykedett Francis Bacon, aki elsőként húzott éles határvonalat a tudomány és a hit közé. Négy évvel Comenius után született René Descartes, az ész mindenhatóságának hirdetője, aki mindenfajta elmélkedés kiindulópontjának a kételkedést tartotta. Új eszmék és új fölfedezések, ebből kifolyólag új nézetek és értékrendszerek az egyik oldalon, a másikon a régi világ széthullása. Ebben az összevisszaságban és e körülmények, javarészt pedig üldöztetések közepette sarjadt ki az a gazdag és kivételes munkásság, amely a mai napig az újkori pedagógiai gondolkodás alapját képezi.

Comenius – Ján Ámos Komenský a morvaországi Nivnicében született 1592. március 28-án. Szülei a hajdani Magyarországról vándoroltak oda. Nevét a szülőhelye közelében fekvő Komna falutól kölcsönözte. Korán árvaságra jutott, tízéves volt édesapja, tizenegy édesanyja halálakor. Apai nagynénje nevelte a morva–magyar határ közelében, majd a Cseh Testvérek Egyesülete gondoskodott neveltetéséről. 1611 és 1614 között a hernborni és a heidelbergi egyetemen folytatott teológiai tanulmányokat, eszmevilágára nagy hatást gyakorolt Alsted, Wolfgang Ficinus, Campanella és Francis Bacon.

Egyetemi tanulmányait befejezve lelkészként tevékenykedett és iskolarektori feladatokat is ellátott Fulnek városában. A harmincéves háború kezdetén feleségét és két gyermekét is elveszítette. 1620 után a Cseh Testvérek Egyesülete és maga Comenius is menekülésre kényszerült, a lengyelországi Lesznóban talált otthonra, magára vállalva a városka gimnáziumának vezetését. Rövid angliai és svédországi tartózkodás után visszatért a lengyel kisvárosba és a Cseh Testvérek püspöke lett. 1650 és 1654 között Sárospatakon időzött, majd visszatért Lesznóba. Élete utolsó esztendeit Amszterdamban töltötte. Itt hunyt el 1670 novemberében. 

Az említett négy sárospataki évnek köszönhetően Comenius jelentős szerepet töltött be a magyar művelődés történetében is. Tolnai Dali János ajánlása alapján I. Rákóczi György özvegye, Lorántffy Zsuzsánna hívta meg a híres cseh gondolkodót. A Sárospatakon eltöltött négy évet a kutatók Comenius pedagógiai munkássága legfontosabb időszakaként értékelik. Egyrészt itt a gyakorlatban is kipróbálhatta korábban kidolgozott pedagógiai elképzeléseit, másrészt nagyon gazdag az e rövid idő alatt elkészült írásainak száma. Különösen jelentős az Orbis Sensualium Pictusés a Schola Ludus, valamint az európai pedagógia történetében meghatározó mű, a panszofikus iskola tervezeténeklétrejötte. Comenius fő műve, melynek megállapításai századok nevelésének és oktatásának adtak irányadó fonalat és a mai napig érvényes megállapításokat tartalmaz, a Didactica Magna. Cseh nyelvű tervezete 1628-ban fogalmazódott meg, a szélesebb olvasóközönségnek szánt latin nyelvű változat 1657-ben jelent meg Amszterdamban az Opera Didactica Omnia címen közzétett gyűjteményben.

Comenius munkásságában központi helyet foglal el a már említett panszofia eszméje. Az emberi nemet – Comenius véleménye szerint – hármas baj kíséri: elménk tévelygése, erőnk szüntelen pazarlása, reményeink állandó meghiúsulása. Az útvesztőből való kilábalást az enciklopédikus ismeretek elterjesztése segítheti elő. A panszofia a tudományok tudományát kínálta a szétforgácsolt ismeretek helyett. Ismeretelméletében nagymértékben támaszkodott Bacon tanaira, annak empirizmusát és induktív módszerét hirdette. Az önmagára hagyatkozó értelem keveset ér, szerszámra és segédeszközre van szükség. Comenius ehhez a gondolathoz kapcsolódva kifejtette, hogy „a test nem csupán lakóhelyül szolgál az eszes lélek számára, hanem szerszám is, amely nélkül nem hallhatunk, nem láthatunk, semmit sem beszélhetünk, cselekedhetünk, sőt nem is gondolkodhatunk”. 

Eszméi korában újdonság jelleggel bírtak: az embereket az élet számára kell tanítani – hangoztatta. Véleménye szerint az államnak az ifjúság nevelésével lehet a legnagyobb hasznot tenni. A korabeli iskolai állapotok bírálatától jutott el azokhoz az elvekhez, amelyek évszázadokra meghatározták a közép-európai oktatási rendszert. Ő vetette fel először az általános népoktatás és az anyanyelven történő tanítás eszméjét. A nevelésben – ezt először szintúgy ő fogalmazta meg – mindenekelőtt figyelembe kell venni a tanulók életkori sajátosságait. Az oktatásnak a felnőtté válás négy fejlődési szakaszához szükséges igazodnia: a 0–6 életévhez kötötte a családon belüli nevelés időszakát, a 6–12 évhez az anyanyelvi iskolában való oktatást, a 12–18 év között a latin iskoláé, a 18–24 év között pedig az akadémiáé volt az uralkodó oktatói szerep. Az anyanyelvi iskola feladata az ifjúság minden, az életben hasznos dologra való megtanítása: olvasás, írás, számolás, zene, erkölcstan, történelem, földrajz. Az iskola tanulóit hat osztályba kell sorolni, és ezek részére külön tankönyvet kell készíteni. A latin iskola célja a négy nyelv (anyanyelv, görög, latin, héber) segítségével enciklopédikus tudás megszerzése. A középkori iskolákban oktatott hét szabad művészet mellett a történelem, földrajz, fizika, etika és teológia oktatása lenne a feladat. A latin iskola hat osztálya: 1. grammatika, 2. fizika, 3. matematika, 4. etika, 5. dialektika, 6. retorika. Az akadémiákban minden tudományt szükséges volna tanítani és három fakultásból állna: teológiai, jogi és orvosi karból. Az anyanyelvi iskolában napi négy tanóra, a panszofikus iskolában pedig napi hat óra lenne az előírt tankötelezettség.

Comenius pedagógiai műveiben az iskolai élet szervezésének konkrét problémáival is foglalkozott: a tantervvel, a tanóra, az oktatási segédeszközök (tankönyvek, tanszerek) kérdésével, a tanterem elhelyezésével, az órarenddel, a szünidők szabályozásával. Az általa megfogalmazott legfontosabb didaktikai alapelvek, a rendszeresség, a fokozatosság, a tudatosság, a szemléletesség és a tananyag koncentrikus bővítésének elve a mai napig nem vesztettek időszerűségükből. A tanár puszta előadása helyett nagy szerepet szánt az ismeretek gyakorlatban való elsajátításának, az oktatás tárgyszerűségének, a dolgok szemléltetésének. Különösen értékes munkát végzett a latin nyelv tanításának módszertana terén, ahol a szemléletesség és a közhasznú ismeretek elvét a puszta szótárazás, a holt ismeretek elsajátítása elé helyezte. 

Latin nyelvkönyvei közül az első, az Ianua Linguarum Reserata Aurea megszületéséről a következőt mondja M. V. Kratochvíl Comeniusról szóló könyve: „A lesznói gimnáziumban a latin nyelv oktatása során szerzett tapasztalatai és Comenius saját tanulóéveinek emlékei egy új munka, az Ianua linguarum reserata című mű megírására ösztönözték Comeniust: »És mivel úgy láttam, hogy a latin nyelv s minden dolgok ismeretének összessége egy kis könyvben is elfér, kísérletet tettem megírására (…) azzal az egyetlen szándékkal, hogy ha Isten megkönyörül rajtunk és visszavezérel hazánkba, kéznél legyenek az eszközök, amelyek segítségével gyorsabban behegednek az iskolákon és az ifjúságon esett sebek.«” A „gyorsabban” lehetőségét Comenius új nyelvtanítási módszere jelentette, amelyet általában nyelvtanításnál alkalmazott. Mert hogyan is tanították a latin nyelvet azelőtt? A régi latin nyelvkönyvek a száraz nyelvtani szabályokat tartalmazták csupán, amelyeket a régi római szerzőktől vett példamondatokkal együtt a diákoknak meg kellett tanulniuk, valamint rengeteg fölösleges, az iskola falain kívül sosem használt és alkalmazhatatlan kifejezést és fogalmat. A tanár az órán néhány lefordított szó kivételével csak latinul beszélt, s a tanulók nem tehettek egyebet, mint hogy memorizálással tökéletesítették tudásukat, ahelyett hogy megértették volna a gépiesen beléjük sulykolt ismereteket.

Comenius valamennyi pedagógiai munkájából kitűnik, hogy a régi tanítási rendszerben egy dolgot messzemenően helytelenített: mégpedig azt, ha látta, hogy a tanítás magáért a tanításért folyik, s mind a tanítás módja, mind tartalma tökéletesen elszakad a valóságtól. Comenius ebben – hite eszményeihez való hűsége mellett is – korának gyermeke volt, egy olyan koré, amely egészen új, reális, szinte anyagi kapcsolatban áll a valósággal, amelynek értékeiből él, fejlődik és izmosodik. Ezért történhetett meg az is, hogy a régi világgal és feudális elveivel, a skolasztikával, a minden új elvetésével szembeszálló államok polgárai oly spontánul megértették és elfogadták Comenius műveit.

Miben hozott újat az Ianua? (Teljes címe: A nyelvek nyitott kapuja, azaz bármely nyelv elsajátítatásának rövid és könnyű módszere és minden dolgok szabad megértésének kezdetei; mely száz címben és ezer szólásban a nyelv valamennyi szavát tartalmazza, előbb latin, azután cseh nyelven elkészítve…) Tehát ez az első tankönyv, amely magyarázataiban és szótárában az anyanyelvre támaszkodott. Az Ianua a 8000 leggyakrabban használt latin szót foglalta magában, amelyek az emberi lét legkülönfélébb területeit ölelték fel: a természetet, a munka, az emberek közötti kapcsolatok, az erkölcstan, a hittan stb. kifejezéseit. Ezek a szavak azonban nem egymagukban, bemagolásra várva szerepeltek, hanem ezer mondatba ágyazta be őket Comenius. Az adott összefüggésekben a szavak érthetőbbek voltak, könnyebben meg lehetett jegyezni őket, azonkívül minden mondat ismeretet is nyújtott az élet valamely területéről, valamely cselekvéséről vagy történéséről. Egyszóval az élő emberrel és cselekedeteivel függött össze.

Comeniust, akinek munkája befejeztével minden olyan magától értetődőnek és természetesnek látszott, végtelenül meglepte művének visszhangja. Alighogy Lesznóban nyomtatásban megjelent és az olvasók, főleg a szakemberek kezébe került, egymást követték a fordítások; lefordították németre, hollandra, franciára, svédre, lengyelre. Comenius e műve egyszeriben az európai tudósok és pedagógusok figyelmének középpontjába került.

Önéletrajzában Comenius így emlékezik: „Egyre-másra érkeztek a külországbeli tudós férfiak hozzám írt levelei. Gratuláltak találmányomhoz, s arra biztattak, merészkedjem tovább. Köztük volt az idős Winkler úr, a goldbergi iskola igazgatója, az egyház szuperintendense is, aki azt írja, hogy új módszerem fénye annál örvendetesebben ragyogott fel számára, minél sóvárabban és reménytelenebbül vágyott rá annak előtte. Mert amikor meg akarták újítani a háború nyomorította iskolájukat, elküldték a fiatal Martin Mosert Németországba Wolfgang Ratichiushoz, aki emlékirataiban saját feltalálású módszerét dicsőítette. S noha Moser két évig nála élt, semmit se kapott tőle. Ratichius állítólag olyan féltékenyen őrizte találmányát, hogy titkából egy szót sem árult el senkinek, hacsak egy király vagy herceg meg nem vásárolja tőle. (…) Te azonban, kedves Comeniusom, ingyen osztogatod gondolataidat. Moserünk már annyi világosságot merített belőle, hogy aranyat érő metódusoddal mi itt valóságos csodákat művelünk (…).”

Latin nyelvkönyvei közül a következő volt a Vestibulum, a harmadik pedig az Atrium, a gyakorló nyelvtanár munkái. Sárospatakon állt össze a latin iskola első három osztálya latintanításának anyaga. Ez lett a VIA-sorozat („Az Út”), amely a bölcsesség palotájához vezet. A VIA-tankönyvek három nyelvtanulási szintet jelentenek, amelyek közül az elsőben kell megismerkedni az alapokkal, a legegyszerűbb kifejezésekkel; a második részben a formák, a szerkezetek tudatosulása is kívánatos, és ezekre kezdjük felrakni a nyelv testét, a szókincset. A harmadik szinten már olyan fokú az elsajátítottság, hogy a kifejezés eleganciáját, vagyis a díszítéseket, a stílus élénkítésének színeit keressük.

Comenius tankönyveinek felépítése a pedagógus didaktikai elveire épültek; tankönyvei kiinduló szövege a latin, mellette fokozatosan használja a német, a cseh és a magyar nyelvet. A leckék szövegei köznapi nyelven íródtak, először bemutatva a tárgyakat, majd ismertetve az igéket, ezt követően pedig rövid társalgásokban a határozószókat. Egy lecke kétoldalnyi terjedelmű, a témákkal pedig enciklopédikus hatásra törekedett. Comenius hangsúlyozza a gyakorlás fontosságát, hiszen minden nyelvet inkább gyakorlással, mintsem szabályok által kell megtanulni, különösképpen pedig az olvasás és az ismétlés segítségével. Nyelvtanítási szempontból még fontosabb, hogy a bemutatást utánzás kell kövesse, egészen addig, amíg a memorizálás be nem fejeződik.

Comenius osztálytermében a tanár irányít, a tanuló dolga a munka. Ez az irányítás azonban motiválást jelent, feltételek megteremtését, a tananyagok biztosítását, amik mind a tanulást segítik. A tanulás viszont a tanuló önálló felelőssége. 

Comenius szövegfeldolgozó módszerei közül a következőket sikerült reprodukálni: hangos olvasás, a mondatok egyenkénti lemásolása, a kép releváns részeinek kiszínezése, lerajzolása; olvasás az anyanyelven, azután pedig a célnyelven; idegen nyelvi szöveg olvasása és az anyanyelvre fordítása; a lefordított szöveg memorizálása; a tanár magyarázata a főnévragozásokról, igeragozásokról, cselekvő és szenvedő igeragozásról; a latin szöveg bevésése és a memorizált szöveg előadása; értékelés a vizsgákon; csapatok közti versengés.

Comenius metodikai ismereteinél is fontosabbak didaktikai megjegyzései. A tanár csak annyit tanítson, amennyit a tanulók felfogni képesek. Comenius osztályterme örökös mozgásban van; az élénkség fokmérője a gyermek intellektusának. Minél aktívabb, annál jobb, akkor nem csak hallgat, kérdez is, és szeret szerepelni. 

Tudnivaló, hogy Comenius iskolai drámákat is írt, az Ianua tartalmát nyolc drámai képben Sárospatakon összegezte (Schola Ludus, 1654), ily módon őt tekinthetjük a dramatizáló nyelvoktatás elindítójának is.

Comenius fogadtatása és hatása koronként eltérő. Munkássága az újkori iskolarendszerekben mély nyomokat hagyott. Az egyetemességre való törekvése, mélységes humanizmusa, a népek barátságáért való küzdelme, a minden ember nevelhetőségének a hirdetése, az emberré formálásában való kötelességünk hangsúlyozása teszik a mai napig aktuálissá és követésre méltóvá a fiatalon hazátlanná vált pedagógust. Az átélt viszontagságok nem rendítették meg emberi tartásában, és jelmondata a ma emberéhez is szól: „Minden szabadon folyjon, legyen távol a dolgoktól az erőszak.” Örökbecsű elismerésként hazájában a mai napig születésnapján, március 28-án ünneplik a pedagógusokat.

Összefoglaló értékelés helyett idézem Comenius kortársa, Gottfried Wilhelm Liebniz filozófus, történész, jogtudós, diplomata, fizikus, teológus, filológus szavait:

Boldog öreg, te, polgára az új világnak, 
mely képeid által minékünk adatott:
dolgainkra, pereinkre nézzél bár az égből
üdvözülten, vagy fogjon el bár szomorúság értünk,
avagy a halált leküzdve az égi titkot őrizd,
melyet az Úr bölcsessége rejtett el a földön;
ne add föl a reményt: énekeid legyőzik a halált,
vetésed magvait nem vette be hiába a föld. Utódaid
időben kezdenek majd aratni, sőt már aratnak is,
az isteni végzés betartja törvényét.
Megnyílik lassan a természet, s boldogtalanoknak, int nekünk, ha egyesítjük törekvéseinket.
Megéred még, Comenius, hogy tisztelni fogják tetteid a jók,
és reményeid, sőt vágyódó álmaid.

2015. november 5., csütörtök

Dráma – színház – református kultúra

Az antik görög tradíció szerint Zeusz és (harmadik) felesége, Mnémoszüné házasságából születtek a Helikon hegység lankáin a Múzsák, a művészetek és a tudomány különféle ágainak ihletői és pártfogói. Így keletkezett – több műfaj és tudományág mellett – a dráma és a színház is. A színház és a dráma egyaránt a megőrzésre épül, feladatuk többszörös; a felidézés mellett a múlt újraértelmezésének szerepét is felvállalják. Az említett folyamat immanens koherenciájában válik jelenvalóvá maga az adott típusú művészet.

A drámairodalom, a színház, a megőrzés hagyománya ott rejtőzik a református kultúra múltjában és jelenében is. A magyar kálvinista színház- és drámatörténet ma még nem teljes, és behatárolása minden önálló problémafelvetés és megnyilatkozás alkalmával előadó-, alkotó-, vallás-, kor-, műfaj- és tárgyfüggő. A témakör általam vállalt olvasatában a kálvinizmus magyar nyelvű drámatörténeti tradíciójában benne foglaltatnak a reformáció századainak kálvinista iskoladrámái, valamint külhoni mivolta ellenére Comenius első magyar református iskoladrámája, a Schola Ludus; továbbá a magyar művelődéstörténet kiemelkedő református személyiségei (Csokonai Vitéz Mihály, Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Magda, Sütő András, Tóth-Máthé Miklós stb.) jelentős – kálvinista és más tárgyú – drámai alkotásai; a nem református gyökerű alkotóknak a reformáció és a kálvinizmus történetével foglalkozó színművei; a drámai művek színpadi változatai; a különböző gyülekezeti összejövetelek színházi alkalmai; a kiadott protestáns drámai szövegek és drámatörténeti kiadványok sora.
A kálvinizmus drámatörténeti tradíciójának emlékezete a messzi múltban gyökerezik és hagyományozódik nemzedékről nemzedékre. A hagyományteremtés történetében az első lépcsőfokot a református iskoladráma jelentette, amelynek történetével sok kutató foglalkozott: Alszeghy Zsolt, Bernáth Lajos, Demeter Júlia, Dézsi Lajos, Dömötör Tekla, Kardos Tibor, Varga Imre, Pintér Mária Zsuzsanna, Nagy Júlia és mások. A magyar nyelvű kálvinista drámatörténeti hagyomány tehát a legnagyobb mértékben feldolgozott kutatási terület. Egy alkotót mégis kiemelek, nemzetisége szerint ugyan nem, ám sárospataki alkotói mivoltában mégis a magyar református iskoladráma megteremtőjét, Comeniust, az újkori pedagógiai gondolkodás legnagyobb tanítómesterét, a Cseh Testvérek Egyházának püspökét. A „népek atyjának” sárospataki működése során egyik latin nyelvkönyve, a Ianua Linguarum Reserata Aurea (A nyelvek nyitott kapuja, azaz bármely nyelv elsajátíttatásának rövid és könnyű módszere és minden dolgok szabad megértésének kezdetei; mely száz címben és ezer szólásban a nyelv valamennyi szavát tartalmazza, előbb latin, azután cseh nyelven elkészítve…) szolgált az első, Magyarországon keletkezett református iskoladráma, a Schola Ludus alapjául. E nyelvkönyv anyagát nyolc drámai képben összegezte és adatta elő diákjaival több alkalommal. Legutoljára 1654 júniusában, közvetlenül Sárospatakról történő elutazása előtt, Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony, az iskola patrónusának jelenlétében. Ahogy erről később beszélt: „Egy dologban engedtem csupán: megígértem, hogy elutazásom az utolsó diákelőadásig elhalasztom, mivel az özvegy fejedelemasszony bejelentette, hogy maga is szeretné látni a mű bemutatását. A fejedelemasszony május hónapban tért vissza követei, Kemény János és Mikes Mihály kancellár kíséretében, hogy személyesen tekintse meg ifjúságunk színielőadását. Mivel a fejedelemasszony udvarhölgyeivel együtt kívánta látni a színjátékot, úgy rendelkezett, hogy a várudvaron adjuk elő. Így is történt...”(1) Ezt követően Comenius elhagyta Magyarországot, és visszatért Lengyelországba, lesznói hivatalába. Comeniust tekinthetjük a magyarországi dramatizáló nyelvoktatás elindítójának(2), és egyben az első tényleges református iskoladráma szerzőjének. Munkásságát és emlékét örök érvényűen őrzik művei s a kálvinista színházi és drámatörténeti hagyomány.
A magyar nyelvű református drámatörténet első, valóban kiemelkedő alkotója és drámatörténeti tradíciónk egyik csoportjának jelentős képviselője Csokonai Vitéz Mihály. A „kálvinista Róma”, Debrecen város szülötte (a kiemelt alkotók közül nem egyedüliként), a híres debreceni kollégium neveltje(3). Csokonai – a felvilágosodás szellemének megfelelően, illetve a maga módján – kísérletet tett a honi magyar nyelvű színházi kultúra hiányának leküzdésére. 1793-banszíndarabban írta meg a költészet szomorú sorsát, ez volt a befejezetlenül maradt Méla Tempefői, vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon című szatirikus játéka. Gerson de Malheureux és a Cultura vagy Pofók című darabjait pedig annak idején eljátszatta tanítványaival. Ezeket követően írta meg Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiakat, a felvilágosodás kori magyar irodalom egyik legjobb vígjátékát. Csokonai nevét halála után az Árkádia-pör tette ismertté, művészetének jelentőségét Petőfi után a Nyugat első nemzedéke ismerte fel. Színművei a magyar református drámatörténeti hagyomány gyöngyszemei.
Csokonai munkásságának közvetlen folytatója – a jelentős időbeli eltérés ellenére – az ugyancsak kálvinista szellemi háttérből induló Móricz Zsigmond. Ő is volt a debreceni kollégium diákja, egy ideig a református teológia hallgatója, illetve debreceni újságíró. A szerző színpadi pályájának kezdete 1909. Első színművét, a Sári bírót, a Nemzeti Színház ekkor mutatta be, Blaha Lujzával a címszerepben, óriási sikerrel. Móricz valószínűleg ezt szerette volna később is megismételni, ezért fogott újra és újra színdarabok íráshoz, bár az ő világa nem a színház volt. Móricz színpadiműveinek száma mégis közel negyvenre tehető(4). A művek különbözősége és egyenetlensége ellenére a pályakép teljes; Móricz diákkorba visszanyúló emlékeitől egyenes út vezetett az öregkori darabokig. Drámaírói mivoltát Schöpflin Aladár így értékelte: „Elsősorban ő látta meg a falusi ember szociális helyzetét, amelyet irodalmi elődei teljesen elhanyagoltak. (…) Móricz Zsigmond kemény küzdelmet folytat a hagyományos drámai formáknak a maga sajátos mondanivalóihoz és írói karakteréhez való idomításért. Ő tűzte ki maga elé a legmagasabbra a célt a modern magyar drámaírók között, és eddigi drámai munkái a magyar dráma eddig elért legnagyobb lendületét jelentik.”(5)

A 20. századi életművek sorában a legnagyobb igényűek egyike az ugyancsak protestáns szellemi háttérből induló Németh Lászlóé. A sok műfajban jelentékenyet alkotó nagy egyéniség író, esszéista, szerkesztő, a magyar társadalom új útjait kereső népi írói mozgalom egyik vezére. Filozófiai és természettudományi iskolázottsága, a tucatnyi nyelv ismeretére terjedő hatalmas tudása színművein is nyomot hagyott. Mindenek előtt azonban – a Széchenyi Istvántól örökölt – nemzetemelő erkölcsi igényesség vezette. Írásművei – a 20. századi magyar dráma irányzatai közül – a realista dráma vonulatába tartoznak. Alkotásai történelmi és társadalmi drámákra oszthatók. Műveinek középpontjába – mindkét drámacsoportban – a korából és környezetéből magasan kiemelkedő, de azzal folyamatos konfliktusban lévő drámai hőst állítja. Az iménti felosztás szerint történelmi drámáinak sorából a VII. Gergely, a SzéchenyiAz áruló, a Galilei, az Eklézsia megkövetése, a GandhiA két Bolyai bizonyult a legmaradandóbbnak; társadalmi drámáinak élén a Villámfénynél, a Papucshős, a Cseresnyés, a Szörnyeteg és a Nagy család áll. Műveinek értékelése kapcsán nem tudjuk megkerülni Németh László hitének/protestantizmusának kérdését, amely világnézetének meghatározó vonása. Németh (főként Ady nyomán kialakított) protestáns magatartása mindenekelőtt az önmaga küldetését megvalósítani kívánó alkotó hitvallása. A teológus Ady című esszéjében (1936) mondta el, miért tartotta Ady költészetét egyfajta protestantizmus-fogalom betetőződésének: „…Ady, ha a teológust nem a dogmák rendjével, hanem az Istenbetekintő agy becsületes gyötrelmével mérjük, nagy költőben igaz teológus is. Hozzám közelebb áll bármely vallásos gondolkozónál. (…) Annak, amit én laikus protestantizmusnak nevezek, Ady a legutolsó és legnagyobb Lutherje. Minden ponton a protestantizmus lépett tovább benne, s minden ponton tovább lépett. (…) Ady Luther útján az utolsó szóig rohant.”(6) A maga protestantizmusáról Németh László A két templom közt című írásában az alábbi módon beszélt: „Pályámon egy pillanatilag sem szolgáltam a protestáns egyházat – sőt, mint minden mai egyháznak, ellenfele voltam és vagyok, de mindig szívesen követtem a magyar protestáns hagyományt, melynek legfrissebb s legteljesebb kivirágzását Adyban szerettem. Sylvester János, Heltai Gáspár, Vizsolyi biblia, Szenczi Molnár Albert zsoltárai, Bethlen Miklós, a debreceni kör Földitől Fazekasig, sőt Tóth Árpádig: kedves tanulmányaim címei; egyben családfám is a magyar szellemben. (…) Nekem a protestantizmus a vallásos állapot egy formája, mely Luther előtt legalább kétezer évvel kezdődött, s messze túlárad ma is egyházain. A protestantizmus az emberből szóló isten vallása. Azé az istené, aki nem a világ rendjében hangos, hanem az akaratunk tövén. Foné tisz daimoniosz, egy isteni hang…”(7)


Németh László drámai életműve mellett az egyik szülői oldalról református indíttatású Illyés Gyuláé őrzi még a hagyományos történeti realizmus tradícióját. A kálvinista dráma- és színháztörténeti kultúrkörhöz az 1976-ban írt a Dániel az övéi között avagy a mi erős várunk című komédiával kapcsolódik. A történet Magyarországon és Angliában játszódik. Hőse a magyar értelmiség típusa, a református prédikátor. Dánielnek fényes jövőt jósolnak Angliában, ő azonban itthon, az „övéi között” akar boldogulni. A színmű ősbemutatójára 1979. október 19-én került sor a Nemzeti Színházban, Vadász Ilona rendezésében, Oszter Sándor főszereplésével.(8)

A 20. század második felében (historikus jelmezbe bújtatva) ismét megjelenik a parabola műfaja,tendenciája, amely aktuális társadalmi problémákkal küzdő példázatokat takar. Ennek keretén belül éledt újjá többek között a magyar református dráma- és színháztörténeti örökség egyik fontos műfaja, a hitvitázó dráma. A tradicionális vitadráma modern, ugyanakkor történeti környezetbe helyezett változatát az erdélyi magyar irodalom jelentős képviselői, Sütő András, Székely János és Páskándi Géza élesztették újjá. Ide sorolandók Páskándi Géza művei, a Vendégség és a Tornyot választokSzékely János Caligula helytartója, a Protestánsok című darabjai, Sütő András Káin és ÁbelCsillag a máglyán és az Egy lócsiszár virágvasárnapja című trilógiája.



E történelmi hagyományok folytatója, egyben aktualizálója 1994-es Méliusz című, majd a 2003. október 18-án bemutatott A zsoltáros és a zsoldos címet viselő, Apáczai Csere János alakját a középpontba állító vitadrámáival Tóth-Máthé Miklós.(9) Ez utóbbi darabját (a Rodostóval karöltve, Mécs Károly rendezésében) a Budaörsi Játékszín állította színpadra. Az előadás annotációja szerint „A magyar nyelv rendszerét is kidolgozta, többek között 1610-ben darabunk főhőse, Szenczi Molnár Albert, a tudós protestáns prédikátor. Életének itt megelevenedő epizódja azonban a meggyőződéssel bíró emberek toleranciájáról szól. Két, más – egymással ellentétes – gondolatvilágú ember tiszteli és viseli el a másik érveit. A zsoldos és a prédikátor bár hitvitát folytat, a jelenlevő humánum pozitívvá változtatja kettejük párharcát. Az izzó hangulatú, tanulságos párbeszéd sok mai kérdésre is választ ad.”(10)

A színház mint művészet immanens mivoltú, nem képes túlélni saját létrejöttének jelenét. Ezzel szemben a drámatörténeti emlékezet őriz, konzervál, felemel, és ritkán felejt. E két ambivalens folyamat konszenzusaként teremtődik meg a magyar református színház- és drámatörténeti tradíció viszonylagos egyensúlya.

Jegyzetek

1) Miloš V. Kratochvíl: Comenius élete, Pozsony, 1979. Schola Patakiana, 185-186. o.
2) Bárdos Jenő: Élő nyelvtanítás-történet, Budapest, 2005. 40-45. o.
3) V.ö: Szabó Magda: Kiálts, város! (1973) A színmű Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. éves jubileuma alkalmából készült, 1973. szeptember 28-án mutatta be a debreceni Csokonai Színház, Lendvay Ferenc rendezésében.
4) Hubay Miklós: Móricz Zsigmond drámái, in: A dráma sorsa, Budapest, 1983. 399-446. o.
5) Idézi: Hubay Miklós, i. m. 445-446. o.
6) Németh László: A teológus Ady, in: Két nemzedék, Budapest, 1970. 61-66. o.
7) Németh László: Két templom közt, in: Életmű szilánkokban I., Budapest, 1989. 463-469. o.
8) www.oszmi.hu, Színházi adattár. Bemutatótár
9) Tóth-Máthé Miklós drámái közül A fekete embert 1984. december 19-én mutatta be a debreceni Csokonai Színház, Gali László rendezésében; a Méliuszt 1996 augusztusában a Szenczi Molnár Albert Templomszínház, Miske László rendezésében (www.oszmi.hu, Színházi adattár. Bemutatótár). A Két nap az akácosban címűt a békéscsabai Jókai Színház 1977. február 25-én mutatta be, Orbán Tibor rendezésében. V.ö: Tóth-Máthé Miklós: A fekete ember. Három dráma, Debrecen, 1989.
10) www.szinhaz.hu/budaorsijatekszin

2015. szeptember 11., péntek

Ismerd meg önmagad!

„Gnóthi szeauton”, avagy az újrakezdés elméletéhez

"Aki másokat ismer, okos.
Aki magát ismeri, bölcs.
Aki másokat legyőz, erős.
Aki önmagát legyőzi, hős.
Aki megelégedett, az gazdag.
Aki bátran tör előre, az eléri célját…”
(Lao Ce)





ΓΝΩΘΙ ΣΕΑΥΤΟΝ – Ismerd meg önmagad!
(Forrás: http://www.nyest.hu/hirek/a-mi-nepeink)


Kezdjük az ismert, már-már közhelyszámba menő, néha kemény önvizsgálatra, máskor könnyedebb „alteregói”, tükörképszerű szembesülésre ösztönző kérdésekkel: tudod-e, hogy ki vagy? Tudod-e, hogy honnan jössz? Mit képviselsz? Merre tartasz? Valóban tisztában vagy-e azzal, hogy a múltbeli tapasztalataidra alapozva valójában mit is szeretnél? Elérni, megvalósítani, de néha – ami talán még fontosabb – magad mögött hagyni? Tudod-e, hogy mik az értékeid, a tudásod mire elég, nem beszélve az önbizalomról és a reális önértékelésről, továbbá a kitartásról, amelyek az újrakezdéshez nélkülözhetetlen lépések pszichológiai fogódzói? És nem utolsósorban: képesnek érzed-e magad mindannak a véghezvitelére, amelyet gondolataidban, vágyaidban már-már elterveztél…? 

Szóval itt sorakoznak velünk szemben az örök kérdések és tények, amelyeket – ha már a „tovább” tényét és lehetőségét keresed, sőt talán már el is döntötted – nagyban segít alátámasztani a reális önismeret. Enélkül valóban nincs sem „messzebbre”, sem „újra”. Semmilyen szinten. És ugye, ez pedig a világon a legnehezebb dolgok egyike. Hogy is írta a delphoi jósda jelmondata? „Gnóthi szeauton – Ismerd meg önmagadat!” Ez mindennek az alapja. 

És akkor most jöjjenek a gyakorlati dolgok! Végy egy darab papírt, és rajzolj fel két kört, előbb egy kisebbet, majd köréje egy nagyobbat, mint a teljesség két szimbólumát! A kisebb a realitás és a valóság, a másik, a körötte kígyózó az álmok és az irrealitás(?) jelképe. Két dolgot tehetsz (jól nézz magadba, a hátad mögé, majd előre, a végtelenbe!): az „álmaidat” szűkíted, vagy a „realitásaidat” tágítod. Melyik meddig lehetséges, melyiket mennyire tudod, vagy képes változtatni? Ez már az egyéni felelősség kérdése. A feleletet, majd a metódust jól válaszd meg, a visszafordulás lehetőségének esélyét se hagyd ki a számításaidból (ne égess fel magad mögött minden hidat!), de ne feledd: ha a világba 100 százaléknyi elvárással indulsz, és ebből 50 percentnyi teljesül, már te nyertél! Új embereket, új tapasztalatokat, új élményeket, sőt néha egy-egy teljes univerzumot! Azt se feledd, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy egyszer csak felébredj és megbánd. Félelemben nem lehet élni. Ne más létét nézd, érezd, a sajátod van ott, a kezedben! 

Minden valamilyen okból történik. Amikor új esély adódik, mérlegelj, azonnal ne ugorj, de ne is szalaszd el! Ha úgy véled, új kilátás, légy bátor! Ha a döntésed gyökeresen megváltoztatja is az életed, ne ellenkezz! Soha senki nem mondta, hogy könnyű az élet, csak azt, hogy érdemes élni! 

Avagy ahogy Kölcsey írta volt anno, saját unokaöccsének: „Tenn erődre támaszkodjál; szerencsétől, ha mit nyújt, fogadd el, de ne várj semmit is. (…) Nem csüggedő erőnek pedig gyakran a sors maga is engedni látszik (…)”! (Parainesis Kölcsey Kálmánhoz)

2015. szeptember 2., szerda

Lomb Kató 10 tanácsa a sikeres nyelvtanulashoz/10 tips for successful language learning by Kató Lomb



Javaslatok, ajánlások, nem utasítások :-) Ezért mellőztem a felkiáltójelek használatát.

Mottó: "A nyelv az egyetlen dolog, amelyet még rosszul is érdemes tudni." (Lomb Kató) :-)

1. Minden nap foglalkozz a tanult nyelvvel. Ha kevés az időd, legalább egy tíz perces monológot mondj el magadban. 
2. Ha csökkenne a lelkesedésed a tanult nyelv iránt, ne hagyd abba az egészet, inkább keresd meg más módját a tanulásnak. Zenehallgatás helyett újságolvasást, olvasás helyett beszélgetést stb.
3. Soha ne tanuld a szavakat elszigetelten, hanem mindig szövegkörnyezetben.
4. A füzeted, könyved margójára írj ki olyan egységes szóelemeket, amelyeket egy az egyben fel tudsz használni a beszéded közben.
5. Járj nyitott szemmel a világban, értelmezd az idegen nyelven látott kifejezéseket (pl. reklámok), vagy fordítsd le a látott dolgokat az idegen nyelvre (rendszámok, házszámok stb.)
6. Csak olyan kifejezéseket tanulj meg, amelyeket a tanárod átnézett vagy biztos helyről származnak, nehogy valamit hibásan memorizálj.
7. Az idiómákat mindig E/1. személyben tanuld meg (pl. Csak vicceltem).
8. Egy idegen nyelv olyan, mint egy erődítmény. Érdemes sok oldalról támadni: olvasni, filmeket nézni eredeti nyelven, beszélgetni anyanyelvűekkel, tankönyvet tanulmányozni stb.
9. Ne félj megszólalni.
10. Hidd el magadról, hogy nyelvzseni vagy! Ha a tények mást mutatnak, fogd rá a tankönyvre, a rossz módszerre stb., de magadban mindig is higgyél.

Motto: "Language is the only thing worth knowing even poorly." (Lomb Kató) :-)

1. Deal with the language you learn every day. If you have little time, tell yourself at least a ten-minute monologue.
2. If your enthusiasm for the language you learn diminishes, don’t stop it all, rather look for another way to learn. Reading newspapers instead of listening to music, talking instead of reading, etc.
3. Never learn words in isolation, but always in context.
4. Write single word elements in the margins of your booklet that you can use one at a time as you speak.
5. Go through the world with your eyes open, interpret the terms you see in a foreign language (eg advertisements) or translate what you see into a foreign language (license plates, house numbers, etc.)
6. Only learn phrases that come from a place that your teacher has reviewed or secured so that you do not memorize something incorrectly.
7. The idioms are always Sg./1. learn it in person (e.g. I was just kidding).
8. A foreign language is like a fortress. It is worth attacking from many sides: reading, watching movies in the original language, talking to native speakers, studying a textbook, and so on.
9. Don't be afraid to speak.
10. Believe in yourself that you are a genius! If the facts show otherwise, grasp the textbook, the wrong method, etc., but always believe in yourself.

2015. augusztus 11., kedd

Ilyenek voltunk (The Way We Were)




Az a film, amelyet ma bemutatni szándékozom, tulajdonképpen egy azon sok egyéb, kedves remekmű közül, amelyek bennem maradtak, és élnek, léteznek és gondolkodtatnak – évek óta. Egy-egy ilyen filmről pedig írni, beszélni, összefoglalni, hogy tulajdonképpen miért is tartozik ebbe a kvázi „szubjektív kánonba”, könnyű és nehéz – egyszerre.
Az a filmművészeti alkotás, amely mellett végül döntöttem, 1973-ben készült, rendezője Sydney Pollack, a címe pedig: Ilyenek voltunk (The Way We Were).

Feltehető a kérdés: miért döntöttem e mellett a mű mellett? Számomra a válasz magától értetődő: ez az a film, amelynek sokadik megtekintése után is ugyanazon kérdés ötlik fel bennem, ugyanazon katartikus érzésekkel egyetemben, amelyet a rendező a film elején történő zseniális feltételétől (szinte tanítani való módon zajló folyamatos, párhuzamos szembeállítással) nagyszerűen kezel, visz végig a cselekmény végkifejletéig. Majd feloldásként természetesen megadja a maga epilógusát, amely a történet elején feltett dilemmát csak még nyomatékosabbá, hangsúlyosabbá és halhatatlanná teszi; ergo a maga módján ugyan valamiféle megoldást mégis ad: prózai megoldásmód helyett a dilemma felerősítését. Ily módon – vagy épp ezért – a nézőben (ez esetben bennem) halmozottan ott motoszkál „az örök kérdés”, avagy a választ váró kényszerhelyzet: mely létmódozat, magatartás az igazi(bb), a kizárólagos(abb), az üdvözítő(bb), melynek van erősebb létjogosultsága…? (Érvek persze vannak – pro és kontra.) A mai napig nem tudtam eldönteni a választ. Ezért beszélek most erről a(z) – ilyen vonatkozásban szinte parabolisztikus módozatú – filmalkotásról.

„Bizonyos értelemben olyan volt, mint az ország, amelyben élt. Túl könnyen jutott mindenhez, de ennek legalább tudatában volt…” – kezdi a történet férfi főhőse, Hubbell Gardiner egyetemista korának egyik nagysikerű, Az amerikai mosoly címet viselő, önmaga és „kasztjabeli” generációs társai tökéletes jellemzését adó novelláját. (Anticipációként jelezhetjük: ezzel a fentiekben már jelzett dilemma – in medias res – teljes egészében jelen van.)

Amint az előző sorokból nyilván kiderült, Amerikában, egész pontosan az 1930-as évek Amerikájában vagyunk, a Yale Egyetemen. Itt találkozik – és bizonyos értelemben a társadalmi ellentétek már a bevezető képsorokban érzékelhetően kiütköznek – Katie Morosky (Barbra Streisand nagyszerű alakítása), a lázadó, orosz származású „nagyszájú zsidó lány New York-ból”, az ifjú kommunistaszimpatizáns, kiváló szónok, a kollektív igazságban vakon hívő, a társadalmi és magánemberi megalkuvásra képtelen fiatal nő, illetve Hubbell Gardiner (Robert Redford), a jó családból származó, végtelen társadalmi lehetőséggel bíró tehetséges író, a Yale aranyifjainak, valamint kiváló sportembereinek egyike. Kettejük társadalmi háttere és a közöttük tátongó elvi/ideológiai szakadék egyetemista éveiket (a szinte azonnal érzékelhető kölcsönös szimpátia ellenére) magától értetődően determinálja. A történet kezdése ilyen értelemben tehát szinte tipikus: két eltérő hátterű és meggyőződésű ember nem alkalmas időben és helyen találkozott.

A folytatás azonban már korántsem szokványos. Az egyetem után évek telnek el, amíg ők ketten újból találkoznak. Ekkor már javában dúl a II. világháború. Katie karaktere semmit sem változott: harcol, az atombomba gyártása ellen tiltakozik, szovjet–amerikai baráti esteket szervez, a hadügyi tájékoztatóban és a rádióban dolgozik. Hubbell a háborús éveket – kiváltságos helyen és módon – a haditengerészetnél töltötte, láthatóan jól van, kiegyensúlyozottnak tűnik. És ekkor újból találkoznak; majd mindkettejük előtt feltárul egy-egy új érzelmi és személyi univerzum – amely egy időre szóló illúzió erejéig egésznek is tűnik…
A férfi előtt a nőé, aki az évek távlatából és a névtelen messzeség homályából valamiféle végtelen hittel követte a férfi minden lépését, szinte ő az egyetlen, aki szüntelenül további írásra biztatja. A nő előtt pedig a férfié, aki Katie személyét és tevékenységét már az egyetemi évek alatt figyelemmel kísérte; illetve a nő megismeri a férfi lételemét adó végtelen társadalmi lehetőségek világát, ahová – saját bevallása szerint – végképp nem illik. A közös világ építésének megkezdésekor a falak már repedeznek; a férfi tudja és látja, a nő még nem akarja tudni és látni, főként tudomásul venni. A megtalált érzelmi kölcsönösség ekkor még mindent felülír – a mindkét részről érzékelhető személyi és elvi önfeladást is. Amit természetesen meg is lehet tenni – egy ideig. De aztán (mint később történetünkben is) a következmény mindennél hatalmasabbat robban. De ott még nem, egyelőre csupán az illúzióknál, illetve a megkísérlendő alkalmazkodásnál tartunk. Eddig a pontig ez a film a kölcsönös tolerancia története.

Az új, közös világ színhelye Hollywood, ahová Hubbell forgatókönyvíróként érkezik. Ez az örök csillogás és a teniszpályák világa, ahol a siker és a kiváltságos életmód ára: elvfeladás és szolgai alkalmazkodás. Ami Hubbell-nek – egy Katie-vel a háta mögött – nem is olyan egyszerű. Egy ideig megy, Katie pedig közös jövőjükért idomulni próbál. Aztán elkövetkezik Amerika legújabb kori történetének egyik sötét korszaka, a Joseph McCarthy szenátor neve fémjelezte Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság „boszorkányüldöző” aktivitása (amelyet nagyszerűen és egészen egyedi módon elemez és mutat be a 2005-ben George Clooney által rendezett, fekete–fehérben forgatott kamaradarab, a Good Night, and Good Luck.), amelyet Katie már nem tud szó nélkül tűrni. Áldott állapotban (férje ellenkezése ellenére) felkerekedik, Washingtonba megy demonstrálni: a kormány fejére olvasni a jogtiprást. Ami majdnem véres jelenetbe torkollik, férje épp csak ki tudja őt és jövendő gyermeküket menteni a pusztító tömegáradatból. Ezen a ponton (kettejük heves vitájában testet öltve) jön el párosuk közös világa széthullásának pillanata – ennek pedig immár mindketten tudatában vannak; az érzelmi közösség ellenére az önfeladás és az elvi különbözőség mentén felépített együttes univerzum csupán múló illúzió, mert nem homogén alapokra épült. (Ebből pedig kirajzolódhat egy általános emberi magatartás: az érzelmek elég ritkán tudják felülírni az elveket, az ideológiákat és a társadalmi vagy személyes mentalitást.)

Most, a történet felidézések a végén pedig általánosítsunk és sarkítsunk: „széles út” vagy „keskeny út”? Elvek vagy megalkuvás? Melyik meddig egészséges, és vajon meddig üdvözítő? Hol a határ? „Nem az ügyek és az elvek fontosak, hanem az ember. Élni akarok, méghozzá jól…” – mondja a vitában a férfifőhős, „Az ember nem ember elvek nélkül…” – válaszolja a női főszereplő. „Nincsenek jogaink és szólásszabadság, és soha nem is lesz, mert az emberek félnek. Ne kiabálj, mert hiábavaló, úgysem változik semmi…” – zárja le a vitát a férj. A nő tehát eszmékben és a változásban hisz, a férfi a változtathatatlanságban és a prózai létben. Megbocsátható vajon a gyengeség és az elvtelenség? A férfi szerint (részben) igen, a nő szerint soha. Hasonlóképp, mint a Rómeó és Júlia-történetben: kettejük sarkított, párhuzamosan futtatott, mégis antagonisztikus ellentéteken alapuló létének, sorsának szembeállítása adja a katarzis időtlen, felemelő voltát, a jelenség tudatosítását, ugyanakkor a dilemma örök jelenlétét, illetve a válaszadás nehézségét. Tudjuk, az ember nem ember elvek nélkül, de az ember ugyanakkor gyarló, megalkuvásra, a létküzdelemben való fennmaradásért etikátlan dolgokra is hajlandó. A férfit ez utóbbi is jellemzi, a nő pedig ezt nem tudja emberi és asszonyi mivoltával feloldani. Ily módon a történetnek – az amerikai filmek szinte kötelező kliséje szerint – happy end-je nem lehet, ez előre tudható. Ennek a két, végletesen különböző emberi jellemnek közös jövője csak időlegesen lehetséges, véglegesen soha. És íme a vis maior: holott mindig is összetartoztak…

Majd – sok év múltánt ábrázolva – a rendezői epilógus: Katie újra New York-ban él, folytatja azt, amiben mindig is hitt: a harcot az emberiség jobb jövőjéért. Egy alkalommal véletlenül összefut Hubbell-lel, majd elkövetkezik a film halhatatlanságát és időtlenségét biztosító – katartikus – zárójelenet: az érzelmi közösség kettejük között még mindig erőteljesen él, létezik, de a tapasztalat már erősebb; tudják, különböző elvi felfogás és magatartás mentén boldog, közös jövőjük nekik soha nem lehet.




Ilyenek voltunk (The Way We Were)

színes, magyarul beszélő, amerikai zenés dráma, 118 perc, 1973

rendező: Sydney Pollack

forgatókönyvíró: Arthur Laurents
zeneszerző: Marvin Hamlisch
operatőr: Harry Stradling, Jr..
jelmeztervező: Dorothy Jeakins, Moss Mabry
producer: Ray Stark
látványtervező: Stephen B. Grimes
vágó: John F. Burnett

szereplő(k):

Barbra Streisand (Katie Morosky)
Robert Redford (Hubbell Gardner)
Lois Chiles (Carol Ann)
Patrick O'Neal (George Bissinger)
Viveca Lindfors (Paula Bissinger)
Allyn Ann McLerie (Rhea)
Murray Hamilton (Brooks Carpenter)

2015. augusztus 3., hétfő

A színműíró Gárdonyi

Ma másfél-száz esztendeje és két éve, 1863. augusztus 3-án született Agárdon Gárdonyi Géza, magyar író, újságíró, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja. Rá emlékezünk.

Az egri vár kertjében, a Bebek-bástyán nyugszik – szemben a házzal, ahol élt – Gárdonyi Géza, az „egri remete”, a dualizmuskori magyar irodalom egyik legérdekesebb alakja. Édesapja Ziegler Sándor gépész, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc fegyvergyárosa. Gárdonyi előbb a sárospataki kollégiumban tanul,[1] majd Pesten, s végül 1878-tól az egri líceumban. Évekig tanítóskodik, majd különböző lapokat szerkeszt az ország különböző nagyvárosaiban (Garabonciás Diák, Tanítóbarát, Szögedi paprika, Magyar Hírlap). Több éves budapesti tartózkodás után végül 1897 nyarán vonul vissza az irodalmi közéletből; édesanyjával és két fiával Egerben telepedik le. Itt hal meg 1922-ben.



Életében és művészetében sok az ellentmondás, kettősség: világmegváltó szándék és küzdelem a létfenntartásért; a műveletlenség gúnyolása és meleg szeretet a falusi emberek iránt; könnyed humor és komoly, világjobbító gondolatok; egyházellenesség és hit; hajlam a remeteségre és nyugtalan vándormadárlélek. „Mindene megvolt ahhoz, hogy Jókai örökébe lépjen. Volt bőven termő tolla – gyorsan és könnyen írt –, sok-sok meséje, történelmi képzelőereje, szorgalma és népszeretete, csak éppen az anyagi, családi rendezettség hiányzott, ami szinte megbénította munkakedvét” – írja Mezei József.[2] Ugyanakkor különlegesen érzékeny és egyben termékeny író, akinek életében a kudarcokat szép elismerések enyhítik: így például a Petőfi Társaság (1898), a Kisfaludy Társaság (1903, visszautasította), a Vörösmarty Akadémia (1918), illetve a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1910), majd tiszteleti (1920) tagsága.

Első munkáin az a sok keserűség érződik, melyeket a helyét kereső fiatal néptanítónak kell megélnie. Ez az ismeretanyag később bölcs humorrá enyhül írásaiban. Valójában mint a paraszti élet ábrázolója tűnik föl. Nagy sikert arat Göre Gábor-könyveivel, e humoros parasztkarikatúrákkal. Majd meglelve a neki legjobban megfelelő műfajt, a paraszti idillt, emelkedni kezdett a magyar irodalom halhatatlan írói közé. A szerző nevét országosan ismertté „legjobb regénye”, az 1901-ben megjelent Egri csillagok tette.

Gárdonyi Géza a 19-20. század fordulóján – utóbb említett műve sikerén felbuzdulva – próbálkozik meg újra régi és legdédelgetettebb vágyával, a színműírással, hiszen ő maga drámai alkotásaitól várta volna mindenekelőtt a halhatatlanságot – mondta hajdani titkárukról Feszty Árpádné.[3] Gárdonyi, ugyancsak 1901-ben Az én falum egyik novellájából alkotja meg A bor című színművét. A darab váratlan sikert hoz. Nemcsak a szerző alkotói pályáján jelentett fordulatot, de a magyar dráma történetének is jelentős állomásává lett. A drámaírói pálya azonban korántsem A borral kezdődött.

Gárdonyi színműírói pályájának kezdetei néptanítói korszakához kötődnek. A szerző életének e négy esztendeje alatt egy-egy népszínmű rendezését is elvállalja. 1884-ben utolsó állomáshelyén, Sárvárott pedig drámai műfordítással kísérletezik: Shakespeare Julius Caesar című művét ülteti át magyar nyelvre.[4] A fiatal Gárdonyi igazi iskolája a győri Hazánk szerkesztősége, ahol kritikusként is megismerkedik a színház különleges világával, a dramaturgiával, a színpadi technikával. Ezen a munkahelyen sajátítja el a mesterségbeli fogásokat, amelynek eredményeként végül maga is megpróbálkozik a drámaírással. Már Győrbe kerülése évében a Népszínháznál kopogtat Zendülés a pokolban című három felvonásos, látványos bohóságával. A színház részéről csupán elutasítást kap. A darab születésének körülményeit az író fia, Gárdonyi József a következőképpen idézi fel: „[Gárdonyi]: Zendülés a pokolban című színművem írásához május 12-én (1886) fogtam. Befejeztem május 17-én. Tehát öt nap alatt. (…)” Zendülés a pokolban. Gárdonyi első dicsőségreménye. Bekopogtat vele a Népszínházhoz (1886. június 5.) „Levelet kaptam a Népszínház titkárától, hogy a darabom ügyében gyorsan menjek az igazgatóhoz. – Jót várok. Bizonyosra veszem, hogy előadják. (…) Darabomat a Népszínháznál nem fogadták el. Visszaadták. Meglepett. Igaz, nem válogattam az élceket. (1886. június 14.)” Ez a sikertelenség azonban nem vette kedvét: „Darabomat némi javítással benyújtottam a színkörhöz. (1886. június 17.)”[5]

Gárdonyi ezt követően folytatja egyéb színművei létrehozását, amelyek – az elsőhöz hasonlóan – még színpadra kerülésük előtt megbuknak. Az első műve, A divatgrófavagy egy névtelen akadémia 100. ülése című bohósága mégis színre kerül 1888. március 2-án Győrött. Payr Sándor evangélikus lelkész (és egyben kortárs) a következőket írja a darab és a bemutató kapcsán: „Szávay Gyula, a szegedi árvíz által kiöntött győri jogász (…) 1882 óta szerkesztette Győrött a Garabonciás diák című élclapot. (…) Míg Győrött káplánkodtam, Gárdonyi valami Divatgróf vagy ilyenféle színművét is előadatta Somogyi Károly direktor. De a bukás teljes volt. Még Szávay főszerkesztő jóbarát is csak ennyit írt a lapjába: ’Tegnap Gárdonyi darabját adták elő a színházban. Nem szólunk róla.’ (…) Rábel László, akkori fiatal győri jogász és hírlapíró (…) a Divatgróf bukásáról többet is tud. Gárdonyit a barátai színművének előadása után egy díszes íróasztali készlettel akarták megtisztelni. (…) Úgy volt, hogy a színház után majd a Vigadó termében gyűlnek össze, ott adják át és közös vacsorán ott üdvözlik. Meglepő volt már, hogy a színházban az újdonságra igen csekély számmal jött el a közönség. A színműben jóformán semmi cselekmény sem volt, s Gárdonyi ezt a hiányt a rossz viccek áradatával akarta pótolni. Az egész darab olyan üres, szellemtelen és ízléstelen volt, hogy a szerző legjobb barátai sem mertek tapsolni. Az igazság ereje nem engedte. Vártak, de a többi felvonás sem volt különb. A teljes bukást látva, nem várták be a darab végét, hanem menekülni kezdtek. Így tett Gárdonyi is, ki a színfalak mögött egyetlen jó fekete kabátjában várta a kihívásokat. Távozás közben a folyosón találkozott Rábel Lászlóval, s keserűen csak annyit mondott: ’No, bizony egyszer legalább kitapsolhattatok volna.’ Az ünneplés a Vigadóban teljesen elmaradt. (…) Rábel szerint Szávay a hírlapjában a heti műsorról beszámolva csak ezt írta: ’Péntek, Gárdonyitól a Divatgróf – Spongya!”[6] A darab bemutatója tehát oly mérvű botrányba fulladt, hogy Gárdonyi dühében a pótolhatatlan kéziratot eltépi.[7]
Gárdonyi életpályáján Győr után Szeged következik, ahol újságírói tevékenysége mellett tovább folytatja drámaírói munkásságát is.[8] Itt találkozik 1890-ben a Műbarátok Köre pályázatával, amely 200 frankos pályadíjjal jutalmazza egyfelvonásos, tündéries dalművét, az Argyrus királyfit. A mű ugyan megjelenik, színpadra mégsem kerül. Gárdonyi József édesapja sikerét az alkotói pálya fordulópontjaként értékeli: „Gárdonyinak a pályázat nem 200 frankot jelentett. Nem sikert. Nem dicsőséget. Nem szárnyakat a nevének. Hanem irodalmi életfordulót. Meséinek új tartalmat.”[9]
1893. február 24-én Szegeden kerül sor egy új Gárdonyi-premierre.[10] Az akkor már Budapesten élő szerző egyfelvonásos vígoperettjét, A paradicsomot mutatják be. A darab a Figurák kötet (1890, Mikszáth Kálmán előszavával) Gizehi pergamenlapok című novellájából készült. Zenéjét Barna Izsó, a szegedi színház akkori karmestere szerezte. A vígoperett a bibliai Ádám-Éva történet parafrázisa; az első emberpár bibliai szereplését örökíti meg vaskos élcek és kacagtató helyzetek közepette. A színmű néhány előadást megért. Ugyanakkor ez volt az első Gárdonyi-darab, amely külföldre is eljut. Bécsben a Józsefvárosi Színház akarja bemutatni, de a cenzúra vallásellenes tartalma miatt betiltja.[11]
Első műveinek sikertelensége elkedvetleníti Gárdonyit. Egy időre megválik a színpad világától. Csupán 1901-ben jelentkezik ismét, az Egri csillagok sikere után, A bor című színművével.
1901. március 29-én a budapesti Nemzeti Színház Gárdonyi A bor című drámáját adja elő, amely Az én falum című novelláskötet egyik írásából elevenedett meg.[12] A darab hatalmas sikerét többek között az magyarázza, hogy a halottnak hitt népszínmű feltámasztását látják benne, megszabadítva azt konvencióitól.
A népszínmű a 20. század elejére alig őriz már valamit korábbi értékeiből, az érdekegyesítés programjából, haladó hagyományaiból. A népélet immár csupán külsőségekben nyilvánul meg benne. Tóth Ede és A falu rossza 1875-ös sikere a műfaj további útját és karakterét eleve meghatározta; az idillikus műfaji variáns győzedelmeskedett, a népdráma esélye hamvaiba hullt. Avagy ahogy Hegedűs Géza fogalmaz: „A népszínmű és a népdráma harcában az idill és a realizmusig nem jutó realista igény vívta meg egymással harcát. S ebben a harcban – a közönség döntése alapján – az idill győzött.”[13] A népszínmű arra szolgál tehát, hogy melodramatikus ízével, vasárnapozó parasztjaival, érzelmes szerelmi jeleneteivel, népies dal- és táncbetéteivel elszórakoztassa a közönséget. Ugyanakkor a kozmopolita ihletettségű operettel is egyre kevésbé tudja felvenni a versenyt. A társadalom, a falu, a későbbiekben a város valódi problémái és nehézségei a műfaj világát meg sem érintik.
Az idillikus tendencia két legfőbb „eszköze” a századforduló színházi világának két szuggesztív bálványa, Blaha Lujza, „a nemzet csalogánya” és Tamássy József, maga „a falu rossza”. Kettejük nélkül a népszínmű nem vált volna halhatatlanná, ugyanakkor azonban fejlődési lehetőségének kérdése sem záródott volna le a két színész egyéniségének szubjektív függvényeként, hisz kettejük karaktere eleve a népszínmű műfajának reprezentálására predesztinálódott. Ez volt a haladást, ugyanakkor az idillikus változatlanságot biztosító legmarkánsabb tényezők egyike.[14] A műfaj esetében pedig lezajlott egy értékvesztő folyamat, amely az idők során egyre torzult és addig hatolt, hogy a műfaj szinte egyenlővé lett a pejoratív világlátással, értelmezéssel. Ily módon a későbbiekben értették alatta mindazt a mesterséges világábrázolást, igénytelenséget, a népi kultúra eltorzított, problémamentes idilljét, amely fogalmak e műfaj hanyatlásával kerültek be az irodalmi köztudatba, s később váltak magával a műfajjal azonossá.[15] Ilyen körülmények között – és az ismertetett folyamattal párhuzamosan –Tömörkény István és kortársai realista parasztábrázolása nyomán mindinkább a levegőben volt már a valódi, korszerű népies színművek, adott esetben a népdráma megteremtésének az igénye.
Beöthy László, amikor 1900-ban átveszi a Nemzeti Színház igazgatását, egy népdráma színre vitelét tervezi. Ennek szellemében Tömörkényt és Gárdonyit is népdráma írására kéri fel. Gárdonyi erre válaszul megírja A bort.[16] A darabot, amelynek először A bikavér címet szánja, alig egy hónap alatt alkotja meg. Beöthy a kész színművet elfogadja, de csak hosszabb nehézségek után tűzi műsorra. Maga az író sem bízik a sikerben, ezért egy nappal a bemutató előtt, 1901. március 28-án az alábbi nyilatkozatot adja a Budapesti Hírlapban: „Beöthy László azt álmodta egyszer, hogy én tudok színdarabot írni. Attól fogva üldözőbe vett, s nem volt tőle nyugtom.(…) Egy novellámat dolgoztam fel, A bor címűt. Mikor már készen volt, akkor ejtett aggodalomba az a gondolat, hogy az ittas parasztra orrot fintorít majd a cilinderes érzés. Ha egy Dupont vagy Delacroix nevű paraszt a részeg, ezt tisztelettel szemléljük, de hogy egy Baracs részeg legyen… azt nem tűri el a párizsi szemüveg. De most már mindegy, megírtam. A közönség intellingens része meg fogja érezni, hogy ez csak kísérlet: a népszínmű vaskos tulipánjainak finomított áthímzése egy lengébb szövetű vígjátékféle munkába. Szerencsémnek tartom, hogy az ország legelső színháza vállalkozott az előadására, s mégis – szokatlan lévén nekem a színház levegője – úgy érzem magamat, mint az az ember, érezhette magát, aki ráült Blondin hátára s engedte magát vinni a kötélen, amely át volt feszítve a Niagarán.”[17]
A bor megszületése – bizonyos értelemben – a magyar népdráma létrejöttét is jelenti, amelyben a stilizáltsággal szemben főként a hiányolt realista elemek szerepelnek, és „ha nem is nagyon mélyen, ha nem is a legsúlyosabb kérdések rejtekéig, a darab valamiképpen mégis bevilágított a századforduló ismeretlen, irodalomban jóformán ábrázolatlan paraszti világba. Ez az újság A bor művészi történeti érdeme, ez fogja meg ma is a darab olvasóját, nézőjét.”[18]
Az „öreg márciusi”[19] bemutatót nem kíséri látványos siker. A kritikusok többsége tartózkodó, vannak, akik egyenest ízléstelenséget emlegetnek. Molnár Ferenc a Budapesti Naplóban a következőképpen ír: „Istenem, de szép volt. Más szerző behozza a barátait a nézőtérre, ez ott szerezte őket… A közönségre nem volt lármás hatással Gárdonyi darabja. De ha lehet ilyen jóslatokat csinálni, nagy hatással lesz a népszínműírókra Igenis, itt van az író, aki megtanítja az urakat népszínművet írni.”[20]
Molnárnak igaza lett: A bor valóban meghódítja a közönséget. Egy év alatt ötven előadást ér meg, 1910. december 25-én pedig már századszor játsszák a Nemzeti Színházban.[21] A mű kezdetben hideg fogadtatása és lassú térhódítása szükségszerűen következik a darab erényeiből és gyöngéiből. A közönség drámát várt izgalmas fordulatokkal, látványos külsőségekkel, és egy egyszerű falusi történetet kapott. A bor nem a külső cselekményre, hanem a lélektani konfliktusokra épít. Egy fiatal parasztgazda, Baracs Imre részegen megveri a feleségét, mire az kisfiával együtt hazaköltözik az anyjához. Ami ezután történik, annak a lelki folyamatnak az illusztrálására szolgál, amely Baracsban és Szunyog Juliban lejátszódik, míg saját büszkeségükön erőt véve kibékülnek. Gárdonyira jellemző, hogy elsősorban a jellem érdekli, a külső cselekmény kevésbé. A jellemen belül is az emberi természet kettőssége, az észlény és az ösztönlény ragadja meg figyelmét. Baracs Imrében is ezt érzékelteti: a józan, családjáért élő, értelmes embert és a kötekedő legényt. Baracsnál a változást a bor idézi elő, ezért fogadja meg, amikor elveszi Julit, hogy többet nem iszik. Az öccse, Matyi is pontosan ivászatért volt becsukva. Éppen a kiszabadulását ünneplik, amikor Juli rábeszéli Imrét, aki már hét éve nem vett a kezébe poharat, hogy igyon. Baracs pedig kapatosan duhajkodni kezd. A borban a századelő naturalista színházi gyakorlata érvényesül. Gárdonyi a való életet akarja a színpadon a lehető legkövetkezetesebben megjeleníteni. Ezt tartja szem előtt a környezet aprólékos kidolgozásánál és a jellemek pontos felépítésénél. Alakjai találóak, karakterisztikusak, ez nyeri meg fokozatosan – a kritikusokon túlmenően – a közönség tetszését. Az elmondottak magukban rejtik A bor korszakos jelentőségének titkát, amelynek eredőjét elsősorban témájában és újszerű parasztszemléletében kell keresnünk. Gárdonyi színpadra viszi a parasztot, mint gondolkodó, érző embert. Szakítást jelent ez minden addigi hagyománnyal és előítélettel.
A bor budapesti sikere megalapozta a drámaíró Gárdonyi országos hírnevét. A fővárosi premier után egy évvel a darabot bemutatják Szegeden (1901. április 20.), egy évvel később Egerben (1902. augusztus 17.), végül 1903. február 21-én Bécsben is színre kerül.[22]
Gárdonyi a váratlan sikeren annyira fellelkesül, hogy még abban az évben új színpadi művel próbálkozik. Természetesen kísérletezik, ismét egyik kedves műfaja, a magyar népoperett megteremtésén fáradozik. Úgy tervezi, hogy megírja a betlehemi legenda kétezer éves történetét. Meg is születik a Karácsonyi álom című betlehemes játék,[23] amelyet a budapesti Nemzeti Színház 1901. december 13-án mutat be.[24]
Ebben a művében a népmese és a legenda elemei vegyítődnek a paraszti környezettel. A darab meséjében betlehemes parasztok érkeznek a színházhoz, ahol éppen előadásra gyűlt össze a közönség. A rendező el akarja őket kergetni, de az igazgató közbelép; elhatározza, hogy – karácsony lévén – adják elő a hagyományos paraszti játékot, a betlehemest. Maga a folklorisztikus játék itt kezdődik, amelyben azonban magának a betlehemi történetnek jut a legcsekélyebb szerep. Annál több azoknak az álmoknak, amelyek a paraszti valóságot megszínesítik, ahol a jó uralkodik, ahol minden vágy teljesül.
A Nemzeti Színház előadása nem hozott sikert. Gárdonyi József szerint azért került le a műsorról, mert szezondarab volt.[25] Jelentőssé mégis azáltal lesz, hogy Gárdonyi a legendák és az álmok világát próbálta meghódítani az irodalom számára.
Amint az már az eddigiekből is kiderült, Gárdonyi a műfajok terén is előszeretettel újít, kísérletez. Igaz ez az 1902-ben írt Annuska című vígjátékára is, amellyel a magyar népi vígjátékot próbálta megteremteni. A darabot 1903. január 9-én mutatta be a Nemzeti Színház.[26] A mű sikere kevésbé látványos, de több neves kritikus (például Fenyő Miksa) elismerően nyilatkozik róla: „…csupa bárányfelhő az egész, melyek az ég alján vonulnak át, a napot egy pillanatra sem homályosítva el...” Ugyanakkor a következő, a mai napig létjogosult megállapítást teszi Gárdonyi drámaírói talentumáról: „Összefoglalás: Gárdonyi novellakarakterei a színpadon alakokká válnak, intimitásai csak nagy erőfeszítéssel tudják megőrizni költői melegségüket. S hogy mégis megőrzik – Gárdonyi gazdagságának bizonyítványa. Nem vérbeli drámaíró: a komplikált vonalak szimfóniáját nem ő írja meg. Zenéje mégis lágy, dallamos, magyar zene. Egészében véve úgynevezett tisztességes bukás; a drámaíró meghalt, éljen a novellista.” [27]
Az Annuskáról Alexander Bernát a következőképpen vélekedik, A bornál egyenesen jobbnak ítéli: „Én a darabot érték dolgában A bor fölé helyezem, mert egyenletesebb, harmonikusabb, igazabb.”[28] Ady Endrének más a véleménye: „Írója babérjait nem növelte, de népszerűségét igen. Gárdonyi e darabban leplezte le legjobban önmagát: amaz írók közül való ő, kik nem magasságról nézik a dolgokat, s kik, ha naivak, ezért éppen nem röstelkednek. Benne élnek a történeteikben…”[29]
Az Annuskát Gárdonyi Ligeti Juliska és Rózsahegyi Kálmán színészeknek írta. Avagy ahogy a színmű ajánlásában ő maga fogalmaz: „Ezt a vígjátékot Ligeti Juliskának és Rózsahegyi Kálmánnak írtam. Ez a két fiatal színész A borban elragadó kedvességgel játssza azt a két rövid kis szerepét, s én arra gondoltam, hogy nekik írok valami olyan drámát, amelynek az ő kedvességük legyen a főereje. Így írtam Annuskát. Reményeimben nem csalatkoztam. E vígjátékban Ligeti Juliska is, Rózsahegyi Kálmán is elsőrangú színésznek bizonyult. Ligeti Juliskának csak a mozdulatairól regényt tudnék írni, s Rózsahegyi természetes játéka tanulmányul szolgálhatna a színésziskolák növendékeinek. Valahányszor látom őket a vígjátékban, úgy érzem magamat, mintha a mesebeli forrásból innám, amely visszaadja az ifjúságot. Ez a művészet varázsa, az igazi művészeté, amely az embert a tiszt gyönyörűség tündérvilágába emeli. És én e művészet hatása alatt illesztem a fejükre hálás elismerésemnek e kis koszorúját. Gárdonyi Géza.”[30]
A darab prózai eredetije a Novellák című kötet (1894) Annuska apáca lesz című elbeszélése. A vígjáték meséje a novellához viszonyítva alig változik: Annuska egy apácaiskolából kerül ki azzal az elhatározással, hogy apáca lesz. Szülei azonban – főleg aggasztó anyagi helyzetük miatt – férjhez akarják adni Balogh Miklóshoz, a szomszéd földbirtokoshoz. A szülők közben értesülnek arról, hogy a prépost nagybácsi, ha Annuska apáca lesz, kétszázezer koronával kárpótolja őket. A külső akadály ezzel ugyan elhárult, de közben Annuska megszereti választott vőlegényét. Komikus helyzetek és bonyodalmak sora következik, amelyek során Miklós – amikor már szembesült Annuska szándékával – kijelenti, ha Annuska apácának megy, ő barát lesz. A konfliktust maga Annuska oldja fel, aki az érte jövő apácák elől Miklós karjába menekül.[31]
Az Annuska finom, „gárdonyias” (avagy ahogy Ady mondja, „elannuskásított”) társadalomkritikája mellett azonban az egyik legszórakoztatóbb Gárdonyi-vígjáték, hiszen kitűnő jellemrajzok és bravúros technikai megoldások tucatját halmozza. Ezt maga Ady is elismeri, aki a következőket írja: „Annyi elrejtett jókedv még alig szabadult föl a Szigligeti Színházban, mint tegnap este...”[32]
Eddigi színjátékaiban Gárdonyi egy-egy novelláját dolgozta át színpadra, a Zétában azonban egy regényt kell beszorítania a dráma keretei közé. A láthatatlan embert dramatizálja, kétségekkel. Míg A bor és az Annuska az eredeti novellához képest bővült, gazdagodott, addig a Zéta inkább leszűkíti az alapjául szolgáló regényt. A darabot 1905. december 17-én mutatta be a Nemzeti Színház, de nem sokáig maradt műsoron.[33] A színmű sorsán tökéletesen tükröződik a Somló Sándor–Gárdonyi Géza viszony, hiszen a kettejük direktori-szerzői együttműködése korántsem volt felhőtlen.[34] A darab története Gárdonyi Somló általi megelőszobáztatásával kezdődik, majd a bemutató előtt két nappal a főszereplő Márkus Emíliától elveszik az egyik főszerepet. Végül a darabot ugyan bemutatják, de Gárdonyi 1905. december 23-án mégis ezt írja: „Somló egy farizeus levelet küldött, amelyben azt írja, hogy Zétát a karácsonyi napról leveszi, mert nincs elég közönség.”[35]
Zéta után a sikertelen drámai próbálkozások sora következik. A régi magyar népballadából meríti a Fehér Anna című betyártörténet ötletét.[36] A színművet a Király Színházban mutatják be 1905. november 24-én Fedák Sárival, az ünnepelt primadonnával a főszerepben.[37] A darab (finoman fogalmazva) megbukik, többek között Fedák „Zsazsa” miatt, aki – anno 1873. szeptember 24-én Abonyi Lajos A betyár kendőjének előadásában Blaha Lujzához hasonlóan[38] – nem nyújtott hiteles alakítást.[39]
Gárdonyi időrendben soron következő drámája a Fekete nap, alcíme szerint „történet a szabadságháborúból”. A színmű eredetije, az azonos című novella 1905. február 18-án született, a színmű maga 1905 nyarán, csupán három nap alatt.[40] A mű létrejöttéről az alábbiakat írja Gárdonyi József: „Jászai Marinak készült. Fedák Sári Fehér Annája után Jászai Mari kibékítésére. Új és kiválónak ígérkező szerep Jászainak. Ezért írta.”[41] 1906. július 7-én mutatták be a Fővárosi Nyári Színházban.[42] Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egy napját örökíti meg benne Gárdonyi, kifejezve erős Habsburg-ellenességét. A darab főhőse Moháriné, az idős asszony, akinek négy gyermeke közül három már odaveszett a harcmezőn. A közben hozzá beszállásolt osztrák tisztekkel kedves, készséges, remélve, hogy a honvédek között harcoló gyermeke bántódás nélkül hazatér. De amikor a nap végén fiát holtan hozzák a csatatérről, megváltozik; egyetlen célja lesz, hogy a közelében lévő osztrák tisztekkel végezzen. Ezt meg is cselekszi, hiszen valamennyit megmérgezi. S amikor a kivégző osztag elé viszik, vádbeszédet mond az osztrák elnyomók ellen: „A vérem kell? – kiáltja. – Nem az első vér, mely fejetekre hull! Nem is az utolsó, ti vérivó besték! Vigyétek haza az én piros véremet a talpatokon, és mutassátok meg a császárotoknak, akit fölköszöntöttetek. Mondjátok neki: ’Íme, egy vak magyar asszony vére, aki egymaga húsz németet megölt, de legyőztük őt; tűzz a mellünkre aranykeresztet!’ ”[43] A bemutató után a Budapesti Hírlap 1906. július 8-án megjelenő száma így ír: „Gárdonyi Géza elcsapta a múltját. Idilleket írt. A levegője alig rezdült… (…) Most még sötétebb mesét hozott, könyörtelen, véres, vad mesét. (…) A játék halálra megy. Halálos gyűlölet, puskaropogás, az elesett emberek nyögése, csatazaj, trombitaropogás, a circumdederunt tompa hangja: ezek töltik be a színpadot. (…) Ez az idegrázó dráma könyörtelenül van megcsinálva. (…) Gárdonyi szenzációs drámáját néhány ragyogó zsánerképpel enyhítette. (…) Az előadásban Jászai Mari ragyogja be a színpadot csodálatos művészetével Moháriné szerepében.”[44] A mű kapcsán a Budapesti Hírlap 1906. július 10-én újabb, kedvező kritikát közöl: „Fekete nap. (…) A dráma kínzóan izgató jelenetei ellenállhatatlan erővel ragadták meg a közönséget. A mű sikere Jászai Marinak köszönhető. A nagy tragikának írta Gárdonyi a vak asszony szerepét. Az ő művészete adott szárnyat a nehezen gördülő cselekménynek. (…). A színkört zsúfolásig megtöltő közönség tomboló lelkesedéssel ünnepelte Jászai Marit. (…) A gondos rendezésért Krecsényi igazgatót illeti a dicséret.”[45]
A téma valóban magában rejti egy tragédia lehetőségeit, Gárdonyi tollán mégsem válik azzá. A darab egyetlen kidolgozott figurája Moháriné, a köréje épített történelmi tabló azonban hiteltelen és erőltetett. A dicsőítő kritikák ellenére a realitást azért érzékelik a kortársak is, hiszen – mértékkel –, de a Budapesti Hírlap hozza az ellenvéleményt is: „A fekete éjszaka szinte találóan borult rá erre a Fekete napra.”[46]
A színlapok 1909-ben Gárdonyi A falusi verebek című drámájának előadását hirdetik. Ezzel a művével is egy újabb területet, a faluról városba került cselédlány sorsát mutatja be. A mű tematikáját tekintve Bródy Sándor Dadájával rokonítható, de Gárdonyinál az eredeti népdrámai ihletettségből bohózat születik. A darab az 1909. január 9-i bemutatót követően mintegy ötven előadást ért meg a Nemzeti Színház színpadán.[47] Zöldág Janit, a falu egyik nincstelen, fiatal legényét elviszik katonának. Erzsi, a bíró húga, akit otthon szóba sem engednek állni a legénnyel, utána szökik; a fővárosban cselédlánynak szegődik. A darab során természetesen kiderül, mit is jelent a cím. Erzsi szolgálata során mondja az úri család fiatal kisasszonyának: „Maga kisasszony, olyan, mint a hattyú. Kedvére úszkál a világba. De mink Janival, mink csak izék vagyunk… verebek. Szegény didergő verebek…”[48] A történet végére azonban minden a visszájára fordul. A bíróék – Panni, a másik fiatal cselédlány révén, akitől Erzsi a munkakönyvét elkérte – felfedezik Erzsi hollétét, és kényszerítik, hogy térjen haza. Erre a fiatal pár elhatározza, hogy – Rómeó és Júlia nyomán – inkább (együtt) jobblétre szenderül. A drámai esély itt fordul át a bohózati végkifejletbe: halál helyett csupán alaposan berúgnak. Majd minden – a kötelező vígjátéki klisék szerint – jóra fordul: Zöldág Janiról kiderül, hogy a gróf törvénytelen fia, ily módon a két fiatal házasságának már semmilyen akadálya nincs.
A Falusi verebekkel befejeződik Gárdonyi drámaírói pályafutása, végképp búcsút mond a színpadnak. Belefáradt a hiábavaló kísérletekbe: „Csak most látom, mennyire kifordít valómból a drámázás. Nem tudok aludni, dolgozni, még olvasni se.”[49] Nem volt vérbeli drámaíró. Drámái inkább dramatizált novellák, mint igazi színművek, s minden jelentőségük, színpadi sikerük ellenére is alatta maradnak prózaírói munkásságának.
Gárdonyi halála után két évvel, 1924-ben posztumusz kiadványként jelent meg a Szentjánosbogárkák, a tíz kisebb Gárdonyi-színművet magába foglaló antológia. A kötet a következő darabokat tartalmazza: Az új lámpás. Játék két képben; Művészbimbó. Színpadi jelenet; Sekszpír költözése. (Gárdonyi megjegyzése: „Ha netán abban az aggasztó szerencsében részesül ez a kis írásmű, hogy színpadra viszik, attól tartok, nem fölösleges a figyelmeztetésem, hogy mindez csak beszélgetés, nem pedig szavalmány.”)[50]; Koszorú-kötés. A Jókai-sorozat előjátéka; Betlehemes játék. Gyermekelőadás két felvonásban – A karácsonyi álom c. színjátékból; Előjáték az egri színháznak. Az egri színház megnyitására. 1904. augusztus 20.; Paradicsom. Vígoperett egy felvonásban; Szinészek érkezése. Előjáték a miskolci évad első estjén; Árgyrus királyfi. Tündéries dalmű egy felvonásban; Az erdő élete. Balett-szerű álomkép három változásban.[51]
A kötet egyik legérdekesebb, rövid kis darabja Az erdő élete című „balett”, fantáziakép, amelynek kapcsán Gárdonyi József a következőket írja: „Gárdonyi írói talentuma a Feszty-körkép titkársága idején különösen hajlott a hatalmas méretekben terjengő fantáziára. (…) Pihent fantáziájának elég az Erdélyben száguldó vonatablak keretében megpillantani egy eléje surranó őserdőt, képzelete már színjátékot tervez belőle, Az erdő élete balettet (1895. szeptember 30.), mellyel, ha párizsi szerző talán világsikert arat, de mert magyar író, Az erdő élete balettért egy gratuláló kézfogást nem kap. Se meg nem zenésítik. Se elő nem adják.”[52]
Ízes története van az egri színház ünnepélyes megnyitójára írt rövid jelenetnek. Az egri Gárdonyi Géza Színház honlapján erről a tényről a következők szerepelnek: „A színházavató díszelőadásra 1904. augusztus 20-án került sor. Az est díszvendége Gárdonyi Géza volt, aki külön erre az alkalomra írta a ’Dobó István szelleme’ című előjátékot. A jelenet bemutatását követően került sor Dobsa Lajos: István, első magyar király című szomorújátékának előadására. Az első színi szezon lefolytatására Balla Kálmán miskolci színigazgató kapott megbízást.” A későbbi eseményekről pedig a következő olvasható: „1955. október 23-án ismét Gárdonyi Géza Előjátékát láthatta az egri közönség. Az alkalom: Eger végre önálló társulattal rendelkező színházat kapott. Az épület ekkor vette fel a Gárdonyi Géza nevet. A megnyitóig korszerűsítették, felújították a színházat. Az ünnepélyes megnyitón jelen volt Gárdonyi Sándor is, az író fia.”[53]
Gárdonyi József az egri 1904. augusztus 20-i bemutató – kissé mulattató és zavarba ejtő – történetét a következőképpen meséli el:
Színháznyitó Egerben, 1904. augusztus 20.
A deszkaszínház levedlette Egerben reves oldalait és tákolt gerendáit. Helyén kőfalak, boltívek és nagy háromszög oromzat tolakodott fel, büszkén. Egernek kőszínháza épült. Illett is. Ideje is. A város színházba járó közönségének ízlése kívánta a deszkabódé halomba döntését. A megnyitót a helyi írónagyok nagyja, Gárdonyi írta, az István király színmű elé, amellyel ki tudja hány évre terjedő színielőadások sora megkezdődött. Az István király színművet játszották a naptári ünnep miatt, de meg azért is, mert első szent királyunknak az egri vár építésén kívül az egri püspökség alapításáért is hálálkodhatott a város. Gárdonyi prológusa Dobó Istvánt, a várvédőt kelti életre. Az újonnan érkező színészek felrándulnak a várba, Dobó sírjához. Eléneklik honfiúi lelkesedésükben a Himnuszt. Dobó felébred. Üdvözli a kultúra új palotájában az új törekvésben induló művészetet. Így képzelte el és írta meg Gárdonyi, akinek ez a színházmegnyitó volt az első nyilvános egri szereplése, amikor Gárdonyi is, akarva, nem akarva, megmutatta magát a betömődött, nagyérdemű közönségnek. A nézők sokasodása és mindenképpen jelen lenni akarása annyira ment, hogy a színház új falait is szinte veszélyeztette.
Gárdonyit, Egerben is elérte a színpadi végzet az egri színháznyitón. Így történt:
A függöny fölszalad. A prológust kezdik. A színészek rövid beszélgetés, szófonás után a katonazenekar hangjainál eldörgik a Himnuszt. A karmester várja, hogy Dobó István mozduljon. De bizony Dobó nem ébred. A karmester egy darabig bírja zenével – Ismétlés! Piano! – szól le halkan a nagytrombita felé. Gárdonyi a páholyban érzi: itt valami nincs rendjén. Rohan a színpadra. Dobó nyugodtan fekszik a falusi mángorló aljából átmázolt színpadi kőágyon. Az egyik színész közelebb lép hozzá. – Atteremtésit… Nem bírok felkelni. – súgja a közelébe került színésznek Dobó István. A színész próbálkozik. Megfogja Dobó kezét. A felkelés így se megy. Oldalt kerül s a kőpad mögé lebújva emeli-tolja a nyugvó várkapitányt. A talpra állítás így sem sikerül. – Függönyt! – jelenti végre a Dobót támogató színész a kulisszák mögött röviden. A kárpit lehull. Dobó Istvánt két színész támogatja, hogy felülhessen, lábait lerakhassa és odatámaszthassa derekát a kőpad széléhez, mert Dobó István ebben a történelmi percben érzi, ha előre lép: lábai összerogynak. A függönyt újra felrántják. Ott áll Dobó István talpon. Gyöngyöző arccal. Múzeumból aznap délután kihozott egri ostrombeli, súlyos vaspáncél öltözetében. Szorgalmasan verejtékezőn. Az utolsó szavaknál a hőség miatt már a szakállát is a kezével tartotta. Gárdonyit a színigazgató csak a polgármesterrel együtt tudta visszatartani, hogy az ominózus színháznyitó tapsai elől meg ne szökjön.”[54]
Gárdonyi színpadi művei közül a 20. század eleje óta csupán néhány darab került színre, eddig összesen öt alkalommal. A bor az Állami Déryné Színházban (1965. március 23.) és a Békés Megyei Jókai Színházban (1985. május 03.) Turián György m. v., illetve Giricz Mátyás m. v. rendezésében. Az Annuska az Agria Játékszín, az Egerben megrendezendő Agria Nyári Játékok keretében 1985. július 11-én Kalmár András rendezésében, majd 2000. október 20-án az egri Gárdonyi Géza Színház Stúdiószínpadán, Beke Sándor rendezésében. A Fehér Anna című betyártörténet egyetlen bemutatójára 1965. szeptember 23-án került sor, ugyancsak az egri Gárdonyi Géza Színházban, Bálint György rendezésében.[55]
Gárdonyit 1922-ben az egri vár Bebek bástyáján a város által adományozott díszsírhelyre temették. Sírján egyszerű fakereszt hirdeti mondását: „Csak a teste…”[56] Kereső, kísérletező író volt, aki a századforduló éveiben alakította ki sajátos, egyedi stílusát. Művészete átmenet volt a 19. és a 20. század között. Az elsők között feszegette eredményesen a 19. századi írói látás egyre szűkebbnek bizonyuló kereteit, túllépett Jókain, Mikszáthon, és előkészítette az utat Móricz Zsigmond számára. Gárdonyi legjobb művei máig nem veszítettek frissességükből, művészi erejükből.


Jegyzetek

[1] Vö. Rácz Lajos: Gárdonyi tanulása Sárospatakon = Sárospataki Református Lapok, 1916. 11. szám, 80-81.o: „A kitűnő regényíró (…) diákpályájának egy kicsi részletével a sárospataki főiskolához fűződik. (…) 1898 elején akkori közigazgatónkhoz, Radácsi Györgyhöz azzal a kéréssel fordult, hogy szeretné megismerni a főiskola régi történetét, mert lelkében olyan regénnyel birkózik, melynek tárgya, egyik másik része Patakot is érinheti; ha tehát vannak ilyen nemű régi könyveink, óhajtaná azokat megszerezni. ’Különben – mint írta – a pataki iskolának egy kis ideig én is tanítványa voltam, Makláry Pap Miklós volt a tanárom, meg is vert; de azért mindig hálásan szeretettel emlékszem rá.’ (…) Az igazgató 1898. február 23-án a kért régi könyveket örömmel küldötte el, teljes kárpótlásul a régi nádpálcáért. A könyvküldésre a következő rövid, de tanulságos, kedves levél volt a válasz:
’Tisztelt Uram! Nagy örömet szerzett nekem szíves soraival és az érdekes munkák megküldésével. Ezekből látom, hogy micsoda jeles, történelmileg is nevezetes intézménynek voltam én fél évig a növendéke. Az a magyar szellem, amely a főiskolának ma is fundamentuma, az alatt a kis idő alatt is bizonyára nagy hatással volt rám, s hogy ezután a fővárosba kerültem, egyrészt a pataki félévnek köszönhetem, hogy a budapesti levegő nem rontott meg magyarságomban. Szeretettel köszönti önöket tisztelő tanítványuk, Gárdonyi Géza. Eger, 1898. március 6.’ ”
[2] A magyar irodalom története, főszerkesztő: Sőtér István, 4. kötet, Budapest, 1965, 902.o.
[3] Futó Jenő: Gárdonyi Géza, Hódmezővásárhely, 1930, 14-16.o.; Feszty Árpádné: A tegnap, Budapest, 1924, 13.o.: „Ennek a nyugodtan, higgadtan kiszabott útnak egyik fordulóján került össze mivelünk. Bródy Sándornak, gyerekkori pajtásának írt, megérkezett Pestre és szeretne valami délutáni foglalkozást addig, míg kedve szerint el nem helyezkedhet. Ajánljon neki valamit – ha tud. A Körkép akkor volt megnyílófélben, s a társaságnak titkárra volt szüksége; ügyes, ötletes emberre, aki egyúttal a reklámról is gondoskodik; meg tud írni minden héten 1-2 humoros riportot, kitalált vagy megtörtént vidám történetkéket a Körképről és látogatóiról, amiket aztán le kell adni a lapokba. (…) Bródy gondolt egyet. – elhozta hozzánk először Gárdonyi levelét, utóbb magát Gárdonyit. Megegyeztünk, – s Göre (úgy terveztük később), elfoglalta a titkári állást. Több mint egy évig titkároskodott. Mulattatta, nagyon mulattatta ez furcsa foglalkozás.” Továbbá v.ö.: Feszty Árpádné, i. m. 22-23.o.: „Sohase felejtem el azt a leírhatatlan, kábult boldogságot, amit A bor sikere okozott neki. Titkolta ugyan, mégis annyira meglátszott rajta! (…) De a sikerből és a dicsőségből ennyi sem volt elég. Fel akart emelkedni a legmagasabbra, a legnagyobbakig. Dante és Shakespeare motoszkáltak a fejében. (…)”; u.o. 37.o.: „Nagyon szívére vette darabjainak fél és egész bukásait. Azt hitte, rosszakarat, irigység, hogy mindig csak a regényírást dörzsölik az orra alá, amikor ő tragédiákat akar írni, második Shakespeare akar lenni. Főleg A karácsonyi álom fájt neki. Misztikus, szép dolog, sikere is volt – de nem az, amit ő várt. Nem világsiker. Akkor annyira szenvedett, hogy komolyan féltettük a teljes meghasonlástól.”
[4] Z. Szalai Sándor: Költészet és dramaturgia. In: uő: Gárdonyi műhelyében, Budapest, 1977. 234.o.
[5] Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi. I. kötet, Budapest, 1934, 150-152.o.
[6] Payr Sándor: Gárdonyi apja és a Ziegler család Sopronban és Nemeskéren, Sopron, 1934, 4-6.o.
[7] Gárdonyi József: i. m. I. 161-162.o.
[8] Hofbauer László, dr.: Gárdonyi Géza szegedi újságíróskodásának története (1888-1891), Debrecen, 1932.
[9] Gárdonyi József: i. m. I. 213.o.
[10] Kéky Lajos: Gárdonyi Géza, Budapest, 1926, 36-38.o.
[11] Gárdonyi József: i. m. I. 226-227.o.
[12] Kéky: i. m. 36-38.o.
[13] Hegedűs Géza – Kónya Judit: A magyar dráma útja, Budapest, 1964, 110.o.
[14] Vö.: Batta András: Álom, álom, édes álom… Budapest, 1992.; Blaha Lujza naplója, Budapest, 1987.
[15] Pl. Ember Ernő: A népszínmű útja, Debrecen, 1935.; Ember Ernő: A magyar népszínmű története Tóth Ede fellépésétől a XIX. sz. végéig, Debrecen, 1934.; Tóth Lajos: A magyar népszínmű története, Budapest, 1932.
[16] Pataki József: Gárdonyi mint színműíró. In: Az egri remete, szerk: Simon Lajos, Budapest, 1932, 112-115.o.
[17] Idézik: Z. Szalai Sándor: Gárdonyi Géza alkotásai és vallomásai tükrében, Budapest, 1977, 184-187..o.; uő: Költészet és dramaturgia, i.m. 235-236.o.; Gárdonyi József: i. m. II. 56-57.o.
[18] Színházi kalauz, szerk: Vajda György Mihály és Szántó Judit, Budapest, 19814 I. kötet, 665-666.o.
[19] Gárdonyi József: i. m. II. 51.o.
[20] Uo. II. 59-60.o.
[21] Uo. II. 181-182.o.
[22] Uo. II. 68-72.o.; Pataki: i. m. 115.o.
[23] Gárdonyi József: i. m. II. 77-78.o.: „A karácsonyi álom operett megzenésítését Gárdonyi Lányi Géza barátjától várta. (…) Gárdonyi maga olvasta fel Lányinak az operettet. Valami váratlan meglepetésnek szánta Lányi számára. Hát, az is lett, meglepetés. Lányi a végszónál fanyaran mosolygott: – Ez nem operett. De mégcsak nem is színmű. – Hát mi a pokol? – Verses legenda. (…) Mikor Lányi elment, az operett szót dühösen áthúzogatta. Törölte. – Hát ha nem operett, akkor betlehemes játék.”
[24] Kéky: i. m. 36-38.o.
[25] Gárdonyi József: i. m. II. 78.o.
[26] Kéky: i. m. 36-38.o.
[27] Fenyő Miksa: Annuska. Gárdonyi Géza darabja = Magyar Génius, 1903. január 11.
[28] Gárdonyi József: i. m. II. 114-115.o.
[29] Ady Endre: Annuska. Gárdonyi Géza darabja = Nagyváradi Napló, 1903. április 22.
[30] Gárdonyi Géza: Annuska. Vígjáték. Budapest, 1903.
[31] Gárdonyi József: i. m. II. 107-115.o.
[32] Ady Endre: i.m.
[33] Kéky: i. m. 36-38.o.
[34] Vö. Gárdonyi József: i. m. II. 130-131, 163.o.
[35] Uo. II. 131.o.
[36] Feszty Árpádné: i. m. 23.o.: „A magyar balladák és misztériumok feldolgozásával akart valami óriásit alkotni. Azalatt, míg ez a terv foglalkoztatta, nem beszélt róla. Csak amikor rájött, hogy nem tudja megvalósítani…”
[37] Kéky: i. m. II. 36-38.o.
[38] Kerényi Ferenc: Egy népszínmű tanulságaiból. In: Irodalomtörténeti tanulmányok, szerk: Farkas P. és Novák L., Szentendre, 1989. 397.o.
[39] Gárdonyi József: i. m. II. 138-140.o.
[40] Uo. II. 141.o.
[41] Uo. II. 140.o.
[42] Kéky: i. m. 36-38.o.
[43] Gárdonyi Géza: Fekete nap. Történet a szabadságháborúból, Budapest, 1906. 138.o.
[44] Fekete nap = Budapesti Hírlap, 1906. július 8.
[45] Fekete nap = Budapesti Hírlap, 1906. július 10.
[46] Fekete nap = Budapesti Hírlap, 1906. július 8
[47] Kéky: i. m. 36-38.o.
[48] Gárdonyi Géza: Falusi verebek. Színmű, Budapest, 1909. 62.o.
[49] Gárdonyi József: i. m. II. 165.o.
[50] Egyébként ez a jelenet volt Gárdonyi akadémiai székfoglalója az MTA levelező tagjává választása után. 1912. május 5-én hangzott el és az Akadémiai Értesítő is közölte.
[51] Vö.: Perényi József: Gárdonyi Géza színművei = Irodalomtörténet, XVII. évf., 1928. 218.o.
[52] Gárdonyi József: i. m. I. 274.o.
[53] Vö.: www.gardonyiszinhaz.hu, 2009
[54] Gárdonyi József: i. m. II. 131-133.o.
[55] Vö.: www.oszmi.hu, Színházi Adattár, Bemutatótár.

[56] Feszty Árpádné: i. m. 41-42.o.: „Két évet kinn töltöttünk Münchenben. Később, hazajövet, különös, beteges, fantasztikus hírek jutottak hozzám harmad-, negyedszájból az egri remetéről. Gárdonyi alakja, egészen csudás, szinte dalai láma-szerű dimenziókat öltött. Láthatatlan emberré lett. De ez csak növelte alakjának misztikus titokzatosságát Mindig többet beszéltek róla, és mindig fantasztikusabb, hihetetlenebb dolgokat. Tavaly aztán egy reggel azt olvastam: Gárdonyi meghalt Egerben. Akkor hallottam azt is, hogy utolsó éveiben köröskörül befalaztatta nagy, angolkarszékes szobáját; csak pici ablakon szivárgott be a világosság a magasból, s ott írt, írt, töprengett és ment, ment az általa kiszabott keskeny, és mégis oly széles, grandiózus úton fölfelé: a ismeretlenbe…Nagyon szeretnék valamit tudni az utolsó tizenöt év Gárdonyijáról. Hogy jutott a befalazott ablakig? Ki és mi kísérte odáig? Azt hiszem, erre nincs felelet. Vagy mégis van? Talán ez az, ez a mondása: „Csak a testem!