2016. október 23., vasárnap

Az ország nélküli fejedelem - II. Rákóczi Ferenc alakja és kultusza a magyar művelődéstörténetben/drámairodalomban

Irásom II. Rákóczi Ferenc személyével, kultuszának mai napig tartó jelenlétével foglalkozik a magyar művelődéstörténetben, hisz sorsa egyike legérdekesebb problémáinknak. 





II. Rákóczi Ferenc a magyar művelődés- és irodalomtörténet gyakori alakja. A közvélemény személyében sokáig a hazafit és a szabadságharcost, majd a száműzetésével megbékélő hőst látta. Szekfű Gyula Magyar történetében hadvezéri tulajdonságait, Zolnai Béla írásaiban pedig Rákóczi teológiai iratait emelte ki. Alakja a művészet terén is mind jelentősebbé vált. 

Rákóczi XVIII. századi felkelése igazi nemzeti küzdelem volt, méghozzá egyenes folytatása annak a szabadságharcnak, amelyet Zrínyi Miklós kezdett szervezni, és tragikus halála után Wesselényi, Bethlen és Thököly folytattak a politikai és vallásszabadságért. 

Rákóczi felkelését gazdagnak mondható költészet kísérte. Ám ez a líra jellegében szomorú volt, borongós: győzelmet ünneplő, harca lelkesítő alig akadt a kuruc költemények között. A bujdosás, a szenvedés volt a tárgyuk, amely csak istennél remélt enyhülést. Az e típusú költemények legnevezetesebbje a Rákóczi-nóta, a kétségbeesés éneke, amely átkozza ellenségeit és Isten irgalmához menekül. 

A kuruc poézis termékei Rákóczi külföldre távozása után nagyrészt feledésbe merültek. A korabeli államvezetés pedig aktívan őrködött, hogy Rákóczi személye és emléke ne élhessen a köztudatban, és ne befolyásolhassa a közgondolkodást. A cenzúra a legtávolabbi vonatkozásokat is törölte, az oktatási intézményekben pedig Rákóczit lázadó pártütőként kellett bemutatni. A Rákóczi-felkelésnek ily módon inkább a zenéje, indulói és a katonadalai éltek tovább. A verbunkos őrizte meg leghívebben a kuruckor zenéjét, és ez támadt fel 1790-ben a nagy nemzeti fellendüléskor, mikor Bihari János, a híres prímás a Rákóczi-induló ütemeit újra megpendítette. Ezt komponálta át szabályos indulóvá a napóleoni háborúk idején Scholl Miklós, annak az Esterházy-ezrednek karmestere, amelynél Bihari szolgált. Ez a katonai induló lett az első kiindulópontja annak a nagyszabású Rákóczi-kultusznak, mely a 19. század folyamán Liszt és Berlioz figyelmét is kiérdemelte. A Rákóczi-induló Berlioz feldolgozásában lett a legnépszerűbbé. 

Rákóczi személyét a XVIII. századi közgondolkodás lázadóként, hadjáratát pártütésként ismerte és élte meg. Ily szellemben nyilatkozott Rákócziról Ányos Pál is Kalapos király című költeményében: 

„Ezek szabadságnak arany zászlajával, 
Hiteket kerestek hazájok kárával, 
És noha az utolsó vezér igazabb volt, 
Mégis pártos népe templomokat rombolt.” 

Ugyanakkor Gvadányi József Pöstyéni feredésében cigánybanda mellett hallgatta Rákóczi és Bercsényi nótáit: 
„Egy jó nagy palack bort nékik adattam. 
Vacsorálni vélek magamat mutattam, 
Rákóczi, Bercsényi nótáit hallgattam, 
A nagy idait is veletek elvonattam. 
Nem is kímélték ők hegedűk húrjait, 
Régi magyaroknak palotás táncait, 
Úgy megvonák, hogy a hallgatók lábait 
Mozdulásra hozták köszvényes inait.” 

Mikor Kulcsár István 1794-ben Mikes Törökországi leveleit kiadta, a mű semmilyen feltűnést nem keltett. E gyűjteményre a későbbiekben először Kölcsey figyelt fel. 

Lassan vett tudomást a XIX. század közművelődése is az „igazi” Rákócziról. A század első évtizedeit a honfoglalás korának romantikus emlékei töltötték ki: Árpád fejedelem, a hét vezér, harcos királyaink voltak e kor hősei. Rákóczi felé csak akkor fordult a figyelem, mikor a bécsi kormánnyal való alkotmányos küzdelem erősödött, és a németséggel szembeni ellenérzés növekedett. Ekkor emlékeztek meg a fejedelemről, aki egész életét az Ausztria elleni harcnak áldozta. A magyar közgondolkodásnak fejlődése e pontján szüksége volt egy magyar Mekkára, ahova a közösség elzarándokolhatott, és amellyé Rodostót tették meg. E kor Rákóczija pedig egy névtelen hős lett, akire általában csak utaltak, nevét leírni sem merték, de mégis mindenki tudta, kire is vonatkozik az aktuális utalás... 

A magyar drámatörténetben Vítkovics Mihály volt az első, aki egy Rákócziról szóló szomorújátékot írt II. Rákóczi Ferenc Rodostóban címmel 1807-ben. A mű kéziratban maradt, és alkotója halála után elveszett. 

Rákóczi valódi irodalomtörténeti kultusza először a magyar lírában alakult ki. A jelenség – mint a romantika új hangja – Kölcsey lantján zendült először 1817-ben: 
„Fejedelmünk hajh! Vezérünk hajh! 
Magyartok gyászban ül, 
Még leng a szellem tőletek, 
S már lelke sem hevűl.” 

Az első sor eredetileg így hangzott: „Rákóczi hajh! Bercsényi hajh!”De a cenzúra nem engedte meg e nevek említését. Keveset tudtak még ekkor Rákócziról. Csak sírját képzelték el, mint magányos halmot a Fekete-tenger partján, ahogy Kölcsey énekelte volt említett versében. Vörösmarty Mihály Mikes bújában, melynek eredeti címe szintén a cenzúra miatt Egy öreg rabszolga Pompeius sírja fölött volt, így emlékezik annak nevében: 
„Semmi nem oly csendes, mint sírlakod a rideg éjben, 
Tégedet a hajnal még alva hagy, a delelő nap 
Alva talál, nyugodalmadból ragyogása nem ébreszt. 
Még, helyen viharok megharcolnának időnként, 
Kő sincs hamvaidon. Pusztán és jeltelenül áll 
Kis halmod, s egyedül én vagyok kesergőd 
Hontalan agg, lét s nem lét közt ingatag árnyék.” 

Így képzelte még Petőfi is Szent sír című költeményében: 
„Messze tengerparton 
Áll a szent sír a zöld 
Tenger sárga partján; 
Vad bokor fölötte, 
Rá sötét fátyolként 
Árnyékot borítván. 
E vad bokron kívül 
Nem gyászolja senki 
A dicső halottat, 
Ki a zajos élet 
Lejártával itt most 
Század óta hallgat.” 

Minden költő összekötötte Rákóczi személyét a romantika legáthatóbb eszményével, a szabadság ideájával. Ennek legtipikusabb megnyilatkozása Petőfi Sándor Rákóczi című költeménye: 

„Hazádnak szentje, szabadság vezére, 
Sötét éjben fényes csillagunk, 
Oh Rákóczi, kinek emlékére 
Lángolunk és sírva fakadunk! 
Az ügy, melynek katonája voltál, 
Nemsokára diadalt űl, 
De te nem léssz itt a diadalnál, 
Nem jöhetsz el a sír mélyibűl. 
Hamvaidnak elhozása végett 
Elzarándokolnánk szívesen, 
De hol tettek le a földbe téged, 
Hol sírod? nem tudja senki sem!” 

Arany Rodostói temetőjében támasztotta fel a másfél század óta sírjukban alvó vitézeket, kik, mint hajdanán Csaba vitézei, eljönnek megsegíteni a szabadságért küzdő kései testvéreiket: 
„Föltámad az élet, 
És él a halál: 
Pajzsán a szabadság szent címere áll. 
És eljön a hír, 
Eljő a dicsőség, 
Rámosolyog a sír.” 

Az 1848-as idők forradalmi lelkesedését és németgyűlöletét már teljes egészében kirobbantotta Szigligeti Ede drámája, a II. Rákóczi Ferenc fogsága. 

Ekkor vált Rákóczi igazi nemzeti hőssé. A darabot 1848. november 4-én adták elő a Nemzeti Színházban, és alig két hét alatt ötször egymás után játszották, óriási sikerrel. A drámában benne találtatott a romantika minden jellemző vonása: a jezsuita Pater Knittelius, Rákóczi nevelője, Kollonits bíboros, Rákóczi gyámja, aki a jezsuita rend tagjának szerette volna látni Rákóczit, hogy annak hatalmas vagyonát a rend számára megszerezze. Az ifjú Rákóczi, aki látszólagosan a hívük, lelke mélyén őrzi magyarságát. Rákóczi oldalán feltűnik Bercsényi, a karizmatikus főúr, aki magával ragadja Rákóczit és a magyar felkelés vezérévé teszi. A főhős méltó párja Amália, a hesseni fejedelem lánya, aki Szigligeti tollán német volta ellenére lelkes magyar honleánnyá lesz. (Amáliát tette meg ily értelemben Arany János is Rákócziné című balladája hősnőjévé.) Fényes királyi udvar, lovagtermek, sötét börtöncellák, titkos ajtók, homályos folyosók, vérpad, csatatér volt a színhelye a romantikus történetnek, amelyben titkok és fondorlatok közepette győzött az igazság. 

Ennek a forrongó közhangulatnak adott kifejezést a következő évtizedben Lévay József híres költeménye, aki még a csendes Mikest is forradalmi lázadónak láttatta: 
„Egyedül hallgatom tenger mormolását 
Tenger habja felett futó szél zúgását, 
Egyedül, egyedül a bujdosók közül 
Nagy Törökországban; 
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó 
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó 
Tenger haragjában!” 

Szigligeti Rákóczi-képét a romantika nagy regényei alakították tovább. A szerzők, Jósika Miklós, P. Szakhmáry Károly és Jókai Mór írtak a fejedelemről. Jósika regénye II. Rákóczi Ferenc életét gyermekkorától fogva követte. A regény izzik a jezsuiták elleni gyűlölettől, mint Szigligeti darabja. 1862-ben jelent meg P. Szakhmáry Károly kétkötetes regénye, A bujdosók, amely mintegy folytatása Jósikáénak. Jókai a Szeretve mint a vérpadig, a Lőcsei fehérasszony és a Rákóczi fia című regényeiben foglalkozott a vezérlő fejedelem személyével. Ezt követte P. Gulácsy Irén Pax vobis című regénye, majd Herczeg Ferenc Pro Libertate című művének megjelenése. 

Az abszolutizmus korában lépett fel Thaly Kálmán is a Ne bántsd a magyart, Zengő liget, Kárpáti kürt című versesköteteivel. Hazafias lelkesedés hatotta át az ifjú lírikust, aki már ekkor megmutatta archaizáló képességét. 1864-ben, egy évvel Kriza János Vadrózsáinak megjelenése után pedig két kötettel állt elő Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok címen. Ezt 1872-ben az Adalékok két kötetével és 1885-ben a Tanulmányok a Rákóczi-korból függelékéhez csatolt gyűjtésével toldotta meg. Thaly országos ismertségre tett szert. Irodalomtörténetünk pedig kurucköltészet címen új fejezettel lett gazdagabb. Az 1890-es években a Rákóczi-hullám újabb áradásának lehettünk tanúi. Az ezeréves ünnepre készülő országban egy másik nagy jelentőségű gyűjtemény jelent meg, Káldy Gyula Kurucdalai. Káldy összegyűjtötte azokat a dallamokat, amelyekre a kuruc költeményeket énekelték, vagy hangszeren játszották, és így mintegy teljessé tette Thaly gyűjteményét. 

Ez ihlette meg Endrődi Sándort, akinek a Kuruc nóták című gyűjteménye 1896-ban látott napvilágot. Az egész kötet Thaly kurucvilágának visszhangja. A 19. század álláspontját vetítette vissza, és fényes színjátéknak láttatta a kort: alkalomnak a magyar vitézség, lobogó lelkesedés és a kalandos merészség megünneplésére. Mi sem bizonyítja jobban a kuruc költészet hatását, hogy a XX. század első negyedében még Ady Endre költeményei között is vissza-visszatért a jelenség. Az Esze Tamás komája, a Bujdosó kuruc rigmusa, a Sípja régi babonának és a Két kuruc beszélget című költeményekben szólaltatta meg a régi kurucvilágot. 

A XX. század első két évtizede a Rákóczi-kultusz más, tárgyilagosabb hangvételét hozta magával. A korszak kezdetét az 1906-os esztendő, a fejedelem hamvainak hazahozatala és az ennek nyomán újjáéledő Rákóczi-kultusz jelentette. 1901-ben jelent meg Herczeg Ferenc Ocskay brigadéros című színműve, amely a kuruc világ hagyományos felfogását vallotta, és Rákóczi dicsőítését akarta szolgálni. Ebben az áruló Ocskay azért adja meg magát Jávorka Ádám csapatának, mert lelkiismerete nem bírja elviselni, hogy a fejedelmet elárulta. A darabot a kritika meglehetősen negatívan fogadta. A drámára kétségtelen hatással volt Jókainak Szeretve mind a vérpadig című regénye, amelyben Ocskay szintúgy túlzott önérzetének áldozata. 

Országos felzúdulást váltott ki 1913-ban Szekfű Gyula A száműzött Rákóczi című műve. 1913-ban jelent meg Riedl Frigyes és Tolnai Vilmos tanulmánya, amellyel kétségbe vonták Thaly Kálmán munkásságát, és filológiailag kimutatták, hogy balladái saját, és nem a kuruc korabeli költészet remekei. 

A trianoni történés Rákóczi kárpát-medencei megítélésének különféle módozatait erősítette fel. Az ebben az időszakban keletkezett művekben Rákóczi idealizált alakja sokféle változatban öltött testet: Messiást váró aurát szőttek köréje, ő lett a nemzet hőse és a bujdosó fejedelem. Legszebb alakváltozata szerint mégis ő „az” a Rákóczi, akit ugyan elfelejtettek, de mégis örökké hazavár a magyar nép. 

A XX. században több jelentős Rákóczi-dráma – és előadás – született. A század egyik kiemelkedő drámatörténeti alkotása a Magyar Állami Operaház által 1948. március 15-én előadott Czinka Panna balladájaBalázs Béla és Kodály Zoltán műve. A darab írott változatának annotációja a következőképpen hangzott: „A két illusztris szerző közös művét nem csak itthon, hanem a határokon túl is nagy érdeklődéssel várják. Balázs Béla a színpadi ballada, formában is újszerű műfajával egy Ocskay Lászlóról szóló legendát használ fel arra, hogy a kurucvilág problematikáját és politikai tragédiáját feltárja. A költő csodálatos képzeletgazdagsággal, pszichológiai elevenítő plaszticitással és a fantasztikumig fokozott szimbolikus erővel világít bele a kor hősies romantikájába és egyben mély történelmi realitásába. A kuruc felkelés belső ellentmondásainak tragédiája súlyosan aktuális lesz a mai történelmi helyzetben. A mű olvasásakor a kuruc kor levegője veszi körül az olvasót, s magával ragadja a művészi ihlettel megírt, lüktetően izgalmas történelem drámai lendülete." 

„Tragédia dalban elbeszélve” – mondta a ballada fogalmáról atyja, Greguss Ágost 1864-ben. Erre a darabra ez az állítás tökéletesen igaz: sűrített előadásmód, izgalmas főcselekmény, töredezett, kapkodó előadásmód, misztikus, rejtélyes mellékcselekmények, tragikus végkifejlet jellemzi. 

A XX. századi Rákóczi-darabok sorában Száraz György II. Rákóczi Ferenc című zenés történelmi játékában alkotott maradandót. A darab ősbemutatója 1976. január 30-án volt Budapesten, a Fővárosi Gyermekszínházban. Zenéjét Balázs Árpád szerezte, szövegét Baranyi Ferenc írta, az előadást Kazán István rendezte. Ma a darab kézirata az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárában olvasható. 

A drámák sorát Páskándi György Isten csalétkei (II. Rákóczi Ferenc) című műve folytatta. A darabot legutóbb a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata – Koltay Gábor rendezésében, Bölöni Vilmos díszleteivel és jelmezeivel, Ari Nagy Sándor zenéjével – 2004 őszén mutatta be. A színmű eredeti bemutatója 1983. július 22-én volt a Kőszegi Várszínházban. A darab tárgya II. Rákóczi Ferenc élete a bécsújhelyi börtönből való szabadulásig – egy érdekes szemszögből nyomon követve: az embereket néha illúziók, álmok vezérlik, és ily módon néha maguk is „csalétkek” csupán a sors játékában. A színmű kéziratát az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Könyvtára őrzi. 

2003. október 18-án mutatta be a Budaörsi Játékszín Tóth-Máté Miklós Rodostó című darabját, amelyet Mécs Károly rendezett. A színműben a fejedelem rodostói mindennapjainak bemutatása volt a cél, különösen e napok sorsfordító epizódjának színrevitele. A tragikus történelmi múlt, a meg nem szűnő szabadságvágy, a függetlenség mámora mindenkor az egyik legerősebb emberi törekvés volt. Erre alapozva a darabból megismerhetőek (voltak) Rákóczi emberi arcvonásai, amelyek fontos kiegészítői a történelmi hős 20. századi portréjának. „Meggyőződésem, hogy mind a fiatalok, mind az idősebbek számára tanulságos, szórakoztató és elgondolkodtató előadást hoztunk létre” – nyilatkozta a darabról Mécs Károly színművész, rendező. 

Ugyancsak a feldolgozott és játszott drámák sorát gyarapítják Jókai Mór híres regényének, a Szeretve mind a vérpadignak színpadra történt feldolgozásai. A legfrissebbet megelőzendő két feldolgozásról van tudomásunk, amelyet Semsei Jenő, ill. Török Tamás jegyzett. A legutolsó változatot Rencz Antal készítette a Nevesincs Színház részére történelmi drámaként, két részben. 

Jókai népszerű regénye (és a belőle készült színpadi művek, a Herczeg Ferenc-drámához hasonlóan) a Rákóczi-szabadságharc híres Ocskay brigadérosának sorsáról szól: hogyan jut el a legendás hős az árulásig. Hiába kapaszkodott családba, célokba, egy végzetes szerelem és az országot széttépő bonyolult történelmi „örvény” a mélybe rántotta. Élete legfőbb törvénye mégis az volt, hogy legyűrje a sorsot, amelyet a jelen kínált számára. És hogy ez lehetséges, hogy meg lehet maradni magyarnak és becsületes embernek, ezt számára II. Rákóczi Ferenc élete példázta. 

Zárszóként és a téma summázataként Száraz György drámájának végső monológját idézem, amely a fejedelem eszményének örökké vissza-visszatérő voltát, annak időtlenségét jelzi: „Rákóczi: „Azért jöttem-e puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hívó szózat legyek! Tudtam: mire vetem személyem, s mi ennél fontosabb, hazám dolgait! Mit fiatal kezdtem volt, egész életemmel folytatom! Kit a nép hívott, az nem alkudhat meg soha, mert ő már nem ő, hanem személyében az örök szabadsághívás a hűség és a megmaradás záloga.” Rákóczi alakjának művelődéstörténeti jelentősége abban rejlik, hogy minden kornak egyformán adhatott önmagából. Rendszerint elsősorban mégsem „önmagáért” vették elő, hanem azért az eszméért, amelyért az életét áldozta: a mindenkori nemzeti függetlenségi küzdelmek magyar hősei azt a vezérlő fejedelmet látták benne, aki örök győzelemre vitte a szabadság eszméjét. 
Rákóczi így egy örökké változó, de metamorfózisaiban is ugyanaz a hős maradt: a szabadság eszményének állandó megtestesítője, ily módon rá is vonatkoznak a legnagyobb magyarról írott Arany-sorok (Széchenyi emlékezete):
Nem hal meg az, aki milliókra költi, 
dús élte kincsét, ámbár napja múl: 
Hanem lerázván, ami benne földi, 
Egy éltető eszmévé finomul. 
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, 
Amint időben térben távozik, 
Melyhez tekint fel az utód erénye 
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.”

(Forrás: Búvópatak, VI. évf. 6-7. sz.)

2016. október 15., szombat

I. Anjou Mária király(nő)

I. Anjou Mária (1382–1395) apja halála után került a trónra; Székesfehérvárott koronázták Magyarország királyává.







A lovagkirály, I. Anjou (Nagy) Lajos (1342–1382) és Kotromanics Erzsébet 1353-ban kötött házassága sokáig gyermektelen volt. Az 1370-es évek gyermekáldással kezdődtek, azonban csak leányok születtek: Katalin, Mária és Hedvig. A magyar király nehéz helyzetbe került, mivel a magyar jogrend nem ismerte a női uralkadó fogalmát. Ezért Lajos minden megtett, hogy valamelyik leánya biztos háttérrel rendelkezzen, ha uralomra kerül. 

A dinasztia természetesen azt is szem előtt tartotta, hogy a leánygyermekek milyen férjjelölttel kössenek majd házasságot. Katalinnak a francia trónörököst szemelték ki, azonban ez a házasság a leány halála miatt nem valósult meg. A másodszülött Máriát IV. Károly fiával, Luxemburgi Zsigmonddal jegyezték el. Hedvig vőlegénye időközben Habsburg Vilmos lett. 

1382-ben, apja halála után Anjou Mária került a trónra; Székesfehérvárott koronázták Magyarország királyává. A legitimáció alapját az jelentette, hogy a leányt fiúsították, és így magyar királlyá koronázhatták. A 11 éves Mária helyett a tényleges hatalmat azonban anyja, a Garai Miklós nádor befolyása alatt álló Erzsébet királyné gyakorolta. 

A nőuralom végül polgárháborúhoz vezetett. A lengyel trónt, amelynek Mária ugyancsak várományosa volt, húgának, Hedvignek engedte át, mivel a Lengyelországba költözést a helyettes kormányzó, és főként Erzsébet királyné elutasította (a lengyelek még I. Lajos idejében kikötötték a trónt öröklő utód kötelező Lengyelországba költözését). Bár 1372-ben IV. Károly eljegyezte Máriát fia, (Luxemburgi) Zsigmond számára, az anyakirályné és Garai Miklós nádor 1384-ben megegyezett VI. Károly francia királlyal Mária és Lajos orleans-i herceg házasságáról. A nászt ugyan 1385-ben diplomáciai úton meg is kötötték, de a fegyveresen Magyarországra érkező Zsigmond azt semmisnek tekintette, és feleségül vette jegyesét (1385). A délvidéki főurak Máriával és Zsigmonddal szemben az 1385 végén megkoronázott II. (Kis) Károlyt támogatták, aki lemondásra kényszerítette a királynőt. Pár hónap múlva azonban Erzsébet királyné és Garai Miklós összeesküvést szőttek, amelynek eredményeként sikerült Károlyt Visegrádon megöletniük (1386). Ezután Mária visszakapta trónját. Az összeesküvést követően kitört lázadás lecsillapítására a déli tartományokba indulva, az anyakirálynéval együtt a lázadó főurak fogságába került. Novigrádban Mária szemtanúja volt anyja, Erzsébet 1387 elején történt megfojtásának. 1387 nyarán szabadult ki közel egyéves fogságából, és találkozott Zágrábban az időközben magyar királlyá koronázott férjével, Zsigmonddal. 

Ettől kezdve az ország politikai irányításába nem kapcsolódott be, Zsigmond uralkodott helyette. 1395-ben – viszonylag előrehaladott terhességgel – egy lovasbaleset során vesztette életét. Nagyváradon temették el; vele halt ki az Anjouk magyarországi ága.

A király(nő) alakja és az intrikákkal átszőtt történelmi miliő nagyon sok alkotót megihletett. Személye és kora a központi alakja Dénes Zsófia Kisasszonykirály, Gulácsy Irén Jezabel című regényeinek, Madách Imre Mária királynő című drámájának, illetve Szentmihályi Szabó Péter Haláltánc című alkotásának.

2016. október 8., szombat

Karay Ilona költői hagyatéka

„Szívem nagyon forró kezd lenni...” avagy „lehetett volna Kaffka Margit”?



Karay Ilona: Nyugodt vagyok 


Nyugodt vagyok, miként az ősz, 
Hideg, miként a tél, 
De ez csak látszat, mert szívem 
Forró, miként a dél. 

Valjon miért van lelkemen 
E fagyos nyugalom? - 
Lelkemnek kincse veszve van, 
Veszve a bizalom. 

Miért lángol szívem? Azért, 
Mert ki nem önthetem, 
Örömöm és búm mind beléd 
Zárva, szegény szívem! 

(1878) 

Írásomban egy XIX. századi, alig tizennégy évesen „pisztolygolyónak szaladt” költőnő, Karay Ilona (1866–1881) emlékezetét szeretném felidézni és bemutatni. 


Tizennyolc költemény, egy önéletrajzi és családi próza, meg a villámgyors búcsúlevél: eddig ennyi került elő Karay Ilona munkásságából; lehet, hogy több is előbukkan, de értékét tekintve ennyi is hibátlan oeuvre” − írta róla Weöres Sándor az Egy elfelejtett pécsi csodagyerek című esszéjében. 1) „Tovább fejlődött volna, ha életben marad? Lehetséges, de én inkább úgy vélem, hogy a sírba-sodró örvény hozott létre ember-fölöttit (vagy legalább is kislány-fölöttit) és csak-egyszerit. Tán többé nem érte volna el ezt a koncentrált feszültséget, enyhébb körülmények között. Vigasztaljuk magunkat azzal: talán ez a java mindannak, amit írt, vagy később írhatott volna” – folytatja ugyanezen tanulmányát Weöres Sándor, aki Karay Ilona költői életművét nyilvánosan első alkalommal a Három veréb hat szemmel című költészettörténeti antológiában mutatta be 1977-ben, majd második alkalommal ugyanezen kötet második kiadásában, 1982-ben. 2) Karay Ilona költői örökségét Weöres Sándor felesége, az ugyancsak költő Károlyi Amy rendezte kiadás alá 1987-ben a pécsi 3) Pannónia Kiadó jóvoltából Karay Ilona hagyatéka címmel. A könyv azóta is hiánycikknek számít. 

De ki is volt Karay Ilona? Amit tudunk, hogy 1866-ban született Aradon. Apját, Karay Nándor pénzügyi tisztviselőt előbb Aradra, majd Pécsre helyezték. Ilona Pécsett nevelkedett, az apácák elemi iskolájában tanult. Nagy tehetségű, koraérett lány volt, aki mindössze tizennégy évesen öngyilkos lett – apja forgópisztolyával szíven lőtte magát 1881. február 7-én. Az öngyilkosság okai és okozatai eléggé nyilvánvalóak; a szülők válása, az anya elköltözése, a hatvanhárom éves apa másodvirágzása a házi úrnővé „előlépett” szakácsnéval – a fiatal lány minderről saját kezű önéletrajzában részletesen beszámol. Erről írta azt Károlyi Amy, hogy „Ilonka csak a ravaszt húzta meg, a pisztolyt szülei adták kezébe. A szülői ház csatatér volt. A csatázók: a fellengzős mama, ki regény-folyamokban úszkált és jótékonysági rohamokban fosztogatta a családi pénztárt, s a földön-járó vidéki úr, az apa, aki szerette a jó házikosztot. Végül is a házikoszt győzött. Az anya, hóna alatt exaltált ábrándjaival, elhagyta a csatateret, s a szakácsnő lépett elő úrnőnek…” Mindez a családi viszály és mindemellett még egy viszonzatlan szerelem (feltételezhetően Várady Tibor, a hét évvel idősebb novellista iránt) is hozzájárulhatott a kis költőnő tragikus döntéséhez és végéhez. 

Karay Ilona halála után hagyatékában bátyja, Karay Lajos egy szabályos kis kéziratos füzetet talált. Ebben volt megtalálható a költőnő tizennyolc költeménye, kéziratos önéletrajza és rövid, pár mondatos búcsúlevele, amelyek hangulata és hangvétele megdöbbentően sötét világnézetről árulkodott. Az alkotó költeményei a XIX. század végi szecesszió stílusjegyeit hordozzák, pontosabban előlegezik, hiszen Karay Ilona e stílusjegyek használatával jócskán megelőzte kortársait. Lírája mindemellett a melankólia könnyes vallomásaival is telített, de mégiscsak egyedi – és korántsem tizenéves attitűdű – világképet hordoz és képvisel. Az elhunyt ifjú alkotónő költeményeiből nyolcat 1881-ben a Pécsi Figyelő, majd német fordításban a Fünfkircher Zeitung közölt. Ezen túlmenően lehozta Karay Ilona egyik költeményét a Pécsi–Baranyai Hírlap is, majd hármat Fáylné Hentaller Mariska könyve, A magyar írónőkről (Budapest, 1889). 

S hogy a címben feltett, Károlyi Amytól idézett kérdés is napirendre kerüljön: lehetett volna Karay Ilona „az első Kaffka Margit”? Minden bizonnyal, hiszen az idő már hordozta magában ezt a nőíró-típust; Karay Ilonában már Kaffka Margit figurája készülődött, ergo „a vidéki úri szegénységből és a női nyomorúságból való kitörni vágyás”. Ezt a kitörési kísérletet úttörő módon előbb anyjában élte meg, de úgy látszik, az anyai példa nyomán kudarcra ítéltetett; hisz’ elvitte a kamaszkor egyensúlytalansága. A tehetség hírnév utáni vágya küzdött a gyermek kaotikus élményvilágával, a gyermek kifáradt, nyugvásra, egyensúlyra vágyott, s ez a régóta érlelődő nyugalomvágy találkozott egy korai szenvedéllyel, valami elérhetetlennel, amiért nem volt módja, ereje megküzdeni. Avagy ahogy Karay Ilona maga írta le: „Szívem nagyon forró kezd lenni, Azt akarom lehűteni…” 

Összefoglaló summázatként pedig idézzük Károlyi Amy sorait, akinek gondolatai szerint „amíg az anya és a nővérek eseménytelen, élménytelen érzelmi életükben csak tükrözték a korabeli regényeket, addig Ilonka megélte a regényt. A tizennyolc vers a gyermek-rajongástól a ’mindent vagy semmit’ elhatározásáig vezet. Gyertyalángtól tűzözönig. A lángocskát elébb élteti a remény, élteti a jövő, a felnőtté-válás elképzelése, mely megoldást hoz a rajongás számára. Ilyen egyoldalú, elképzelt szerelem megvertje és áldottja volt Emily Dickinson is, de őt egy nagy életműhöz segítette ez az érzés, míg Karay Ilonánál csak tizennyolc versre futotta…” 

__________________________________________

1) Karay Ilonáról szól Weöres Sándor fenti esszéje, amely az olasz–magyar baráti társaság Ungheria Oggi című lapja számára készült, amelyben neves magyar szerzők naiv írókat és költőket mutattak be. 
2) Az antológia harmadik, bővített kiadása 2010-ben jelent meg. 
3) Weöres Sándor (majd ennek nyomán Károly Amy) választása mögött pécsi kötődését is megtalálhatjuk; itt végezte az egyetemet, részt vett a Janus Pannonius Társaság munkájában, újságot alapított Öttorony címmel, itt jelentek meg első kötetei, A hideg van (1934), A kő és az ember (1935) és A teremtés dicsérete (1938). Egy hosszabb utazás után 1938-ban tért vissza a városba. Állandó szerzője volt a Sorsunk című. lapnak, közben pedig könyvtárosként dolgozott az egyetemen, majd a Városi Könyvtárban. 1943-ig élt Pécsett.