2017. szeptember 17., vasárnap

Újfalvy Krisztina (1761–1818)

Erdélyi költőnő, Molnár Borbála kor- és költőtársa, 1761-ban született az erdélyi Szőkefalván. Édesapja, Újfalvy Sámuel küküllői főbíró leánya születésekor hatvannégy, édesanyja, Zsombori Borbála negyvennégy éves volt; Krisztina hét éves korában veszítette el apját, majd a család lassan elszegényedett. 

Újfalvy Krisztina költővé válását, s egyben élete tragédiáját is egy nagy szerelmi csalódásnak, majd egy kedve ellenére rákényszerített rossz házasságnak köszönhette. Jegyessége gróf Haller Lászlóval szakítással végződött; kedvese mással kötött házasságot. 1780-ban lett a művelt, de csúnya Máté János középbirtokos felesége; férjével Mezőcsávásra költözött. Újfalvy Krisztina önálló és öntörvényű egyénisége azonban képtelen volt a nyűgnek érzett életformát véglegesen elfogadni; férje azzal a feltétellel járult hozzá különélésükhöz, hogy törvényesen nem válnak el. Ettől kezdve Újfalvy Krisztina Kolozsvárott töltötte az év nagy részét. Határozott egyénisége, az átlagostól eltérő, néha talán különcködő viselkedése kihívta maga ellen a kortársak rosszallását. Élete utolsó két évében visszatért nagybeteg férjéhez; annak halála után ő maga még néhány évet élt, 1818-ban hunyt el. 

Újfalvy Krisztina karakteréről elsősorban Molnár Borbálához intézett leveleiből, valamint verseiből értesülhetünk. Újfalvy Krisztina 1796-ban kereste fel levelével először az akkor már országos hírű költőnőt, Molnár Borbálát, felkínálva neki barátságát. A levelezésből tanulságos eszmecsere, majd személyes kapcsolat lett. Baráti „vetélkedésükben” mindig Molnár Borbála volt az, aki a lázadó Újfalvy Krisztinát csillapítani igyekezett. Kettejük levelezése 1804-ben Kolozsvárott látott napvilágot Barátsági vetélkedés, vagy Molnár Borbálának Máté Jánosné asszonnyal két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései cím alatt. Molnár Borbálával való kapcsolatán túlmenően Újfalvy Krisztina főként szerelmes verseket írt. 

Emancipáltságán és költészetén túl van még egy paraméter, amellyel Újfalvy Krisztina kitűnik korának asszonyai közül; tekintélyes könyvtárat gyűjtött össze, amelyben a klasszikusoktól kezdve a modern alkotókig terjedt a szerzők listája. Megtalálhatók voltak benne például Bárótzi, Pétzeli, Decsi, Aranka György, Kazinczy, Ovidius, Révai, Dugonics, Bessenyei, Szentjóbi, Cicero, Voltaire művei.

Újfalvy Krisztina emlékezetét őrzi Fáylné Hentaller Mariska A magyar írónőkről című műve (Budapest, 1889).

2017. szeptember 12., kedd

Molnár Borbála

A magyar irodalom sokáig nem bővelkedett nőírókban. De különösen nem a 18-19. század fordulóján, amikor az egész irodalom éppen feléledőben volt. Ezért is különös figyelemmel kell fordulnunk a kor nőírói, köztük az egyik legkiemelkedőbb, Molnár Borbála felé, aki a kor „előítéleteit és elvárásait” jócskán túl- és meghaladva írt, alkotott, publikált – valóban az egyik első hivatásos női alkotóként. 
Molnár Borbála 1760. augusztus 25-én született Sátoraljaújhelyen kisnemesi családban; apja Molnár István református kántortanító, majd malombérlő volt. Sátoraljaújhelyen is nevelkedett, majd itt is ment férjhez; tizenhét éves korában akarata ellenére, apja kívánságát követve, szerencsétlen házasságot kötött. Válópere befejezése előtt, 1791-ben három gyermek anyjaként maradt özvegyen. Súlyos anyagi gondjaitól végül is költői működése szabadította meg. Kassán megjelent négykötetes összeállítása váratlan nagy sikert aratott. Karrierjét pártfogók és mecénások (Ráday Gedeon, Festetics György) mellett irodalmi társaságok is egyengették; Gvadányi Józseffel, Csízi Istvánnal és Édes Gergellyel folytatott levelezésének számos darabja került nyilvánosság elé. 1795-től 1817-ig Mikes Anna grófnő társalkodó- és felolvasónőjeként Erdélyben élt. Ott ismerkedett meg a korabeli erdélyi közélet híres költőnőjével, Újfalvy Krisztinával, akinek sorsa sokban hasonlított az övéhez. Mikes Anna halála után (1817) egyik fiához, a hajdúbagosi jegyzőhöz költözött. Ott töltötte élete utolsó évtizedét, ott is hunyt el, illetve ott is lett eltemetve (1825). * 
Molnár Borbálát elsősorban költeményei tették kedveltté a kor olvasói körében. Páratlan sikerének titka elsősorban az volt, hogy a korfelfogás kettősségét részben betartotta; a sirám nála tűréskészséggel párosult, illetve a vallási és szülői intelmeknek való engedelmességgel. Irodalmi munkásságának célja az (is) volt, hogy „az ő életének tükörét” tartsa olvasói elé. Kedvelt témakörei a szomorúság, a csalódás, a szerelem hiánya, a szülői erőszakkal kikényszerített házasság keservei, a korszak társadalmi rajza, házi és családi élete, mindennapjai voltak. Az akkori Európát átható divatos problematikához kapcsolódóan tematikái az élet árnyoldalait elevenítették fel, amelyek a későbbikben főként a szentimentalista művek nyomán váltak ismertté. Az írónő egyes műveit ma is élvezetessé teszi emberismerete, jó szituációérzéke, a korrajz erőteljes mivolta. 
Visszatérve azonban a magyarországi helyzetképhez; Molnár Borbálának (is) megvoltak a maga működő „költő(nő)i szakmai kapcsolatai”. Ahogy a fentiekben már említettük volt, Máté Jánosné Újfalvy Krisztinával baráti és szakmai kapcsolatot egyaránt ápolt. A Barátsági vetélkedés, vagy Molnár Borbálának Máté Jánosné asszonnyal két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései című, 1804-ben Kolozsvárott megjelent, leveleket tartalmazó kötete is megerősíti ezt az ismérvet, s ennek eredményeként a befutott költőnő maga vezette közönség elé az ismeretlen alkotót. 
Molnár Borbála mintegy tíz évet Erdélyben élt Mikes Anna grófnő társalkodó- és felolvasónőjeként. Itt ismerte meg őt maga Kazinczy Ferenc is, aki 1816-os kolozsvári látogatása alkalmával az alábbiakat jegyezte fel Molnár Borbáláról – amelyet jelen írásunk zárógondolataként jegyezni szándékozunk, nem feledve Molnár Borbála tevékenységét és a magyar (női) kultúrtörténet történetében betöltött korszakalkotó jelentőségét, illetve szerepét: „…így ezen általam mindaddig nem ismert földimet is (...) megláthatám vala, kit korunk asszony írói közt, mindig megkülönböztetéssel fog említeni literaturánk: őtet természet, szenvedés és Édes Gergely vezérlései tevék verselővé.” (Vö. Erdélyi levelek. Bp., 1881. 81.) 
Epilógus helyett: maradjunk ennyiben. 



Bessenyei Annához írt verse 

Nemes szívű dísze az ifjú szépnemnek, 
Ki szép példája vagy a munkás érdemnek, 
Kinek ifjú szíved nem a hívság teli, 
Hanem tisztelettel a virtust neveli; 
Örvendetes óra, melyben a szeretet 
Méltó tisztelettel tehozzád vezetett, 

Hozzád és jószívű, kegyes pátrónádhoz 
Ki módot szolgáltat kezdett jó munkádhoz. 
Élj tehát, s virtussal ékesítsd nemedet, 
Én holtig tisztelem emlékezetedet. 
Méltóztasd hát te is emlékezetedre 
Azt, kinek már szíve ég szeretetedre. 



________________________________________________________________ 


* Molnár Borbála nyomtatásban megjelent jelentősebb munkái: 
1. Molnár Borbála munkáji. Kassa, 1793. Négy kötet. (Versek) 
2. Egy nemes cselekedet leírása, mellyet Molnár Borbála terjeszt a magyar világ eleibe. Pest, 1797. 
3. Főstrázsamesternek Csízi Istvánnak nemes Molnár Borbálával az erkölcs pallérozását és a szív megjobbítását tárgyazó verses levelezései, mellyek leginkább beteges állapottyában munkálattak. Pozsony, 1797. 
4. Barátsági vetélkedés, vagy Molnár Borbálának Máté Jánosné asszonnyal két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései. Kolozsvár, 1804. 
5. Szerencsétlen indulat vagy Sarolta és Sándor, mellyet versekbe szedett. Kolozsvár, 1804.

2017. augusztus 29., kedd

Moór Anna (1773–1841)

Az első magyar színtársulat, Kelemen László együttesének vezető színésznője. 

Fiatal éveiről csak annyit tudunk, hogy 1777-ben már Pesten tartózkodott. 1790-ben a pest-budai első magyar színtársulat tagja volt. Már a megnyitó előadáson, 1790. október 25-én és 27-én Simai Kristóf Igazházi című darab-adaptációjában is fellépett; Julis szerepét játszotta. Szépségével és tehetségével azonnal hódított. A társulatnak 1796-ig, feloszlatásáig tagja maradt. 




Moór Anna 1793-ban ment férjhez Rehák József pesti ügyvédhez. A társulat feloszlatása után férjével Pesten élt, alkalmanként még színpadra is lépett. Rehák 1824-ben megvette a Buda melletti vörösvári birtokát, ahová a házaspár 1828-ban végül kiköltözött; a postát kezelték és gazdálkodtak. Moór Anna itt hunyt el 1841-ben. Sírját a vörösvári temetőben márványkő jelzi.

Moór Anna tragédiák fiatal hősnőit és vígjátékok komika szerepeit egyaránt sikerrel alakította, de zenés darabokban és színpadi táncprodukciókban egyaránt szerepet vállalt. Mindemellett a tehetséges művésznő írt is, átdolgozásait sikerrel játszották; színre alkalmazta többek között például Dugonics András több munkáját.

2017. augusztus 17., csütörtök

Cserey Heléna (1754–1830)

Cserey Heléna az erdélyi főúri hölgyek sorába tartozik; ő volt Pekry Polixéna menye, idősebb Wesselényi Miklós báró, a „zsibói bölény” neje és az „árvízi hajós”, ifjabb Wesselényi Miklós anyja.

Cserey Heléna Krasznán született 1754-ben, székely kisnemesi famíliában. Apja Cserey Farkas, udvari kancelláriai tanácsos volt. Zárdában nevelkedett, majd huszonegy éves korában találkozott a daliás huszárkapitánnyal, Wesselényi Miklóssal. Az ismeretségből szerelem lett, házasságuk azonban akadályokba ütközött. Wesselényi tekintélyes ősöket és több ezer holdas uradalmat mondhatott magáénak, míg a Csereyek hozzá képest köznemesi família volt; ezen túlmenően a Wesselényiek az erdélyi protestánság oszlopos tagjai, a Csereyek pedig római katolikusok voltak. Wesselényi kétévi alkudozás után reverzálist adott, s ily módon 1777-ben megköttetett a házasság. A fiatal pár Zsibón telepedett le és házasságukból tizenegy gyermek született, akik közül csupán ifjabb Wesselényi Miklós érte meg a felnőttkort.

Idősebb Wesselényi Miklós extravagáns és szeszélyes főúr volt, aki híres vadászatokat és lakomákat tartott, ménese pedig országszerte nevezetes volt. Érdekelte a francia felvilágosodás; Horatiust, Voltaire-t olvasott, elkötelezett híve és mecénása volt a magyar nyelv és a színjátszás ügyének. Cserey Heléna egy életen át a báró hűséges párja volt. 

A gróf ugyanakkor szimpatizált a korabeli francia forradalom szabadságeszményeivel is, amiért vitába is került az aulikus Haller János gróffal, a szomszédos kastély tulajdonosával. Kettejük vitája hamar kiéleződött; ennek következményeként idősebb Wesselényi Miklóst letartóztatták, perbe fogták, elítélték és börtönbe zárták, ahonnan 1789-ben szabadult. 1791-től 1809-ig állandó tagja volt az erdélyi országgyűlésnek, ekkor visszavonult zsibói birtokára, ahol rövidesen elhunyt. Cserey Heléna férje halála után átvette a zsibói uradalom irányítását és fia, ifjabb Wesselényi Miklós nevelését. A báróné 1830 decemberében hunyt el Zsibón. 

A család emlékezetét őrzi Kemény Zsigmond A két Wesselényi című portréja, valamint Nyírő József A sibói bölény című regénye.

2017. július 29., szombat

40 éve hunyt el Kós Károly. Magyarország fia, Kalotaszeg szerelmese, Erdély halottja – a városépítő Kós Károly (1883. december 16. – 1977. augusztus 24.)

Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából házat
raktál a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.

Áldjon érte Isten
áldjon érte ember;
Isten s ember
dolga.
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa. 


Barázdált orcádról
az idő aláfoly,
mint az olvadó hó
a vén Maguráról.
(Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá)



Kós Károly síremléke a Házsongárdi temetőben (Kolozsvár)
(Fotó: Cseh Gizella)

40 éve halt meg az erdélyi, de lényegében a teljes magyar nyelvterület egyik legsokoldalúbb alkotója, az építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus Kós Károly.
Kós Károly Temesvár szülötte. Édesapja német, Karl Kosch, édesanyja osztrák–francia származású volt, Sidonia Silvet. Postamester édesapját 1887-ben helyezték Nagyszebenbe, elemi iskolai tanulmányait is itt kezdte meg. 1892-ben a család Kolozsvárra költözött, ahol beíratták a Farkas utcai református kollégium elemi iskolájába, majd gimnáziumába. Ezután Budapesten, a Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1907-ben. Tanulmányai alatt, távol Erdélytől, gondolatai hazaszálltak Kalotaszeg vidékére, ahol nevelkedett. Fiatal mérnökként fogalmazta meg építészi és művészi ars poeticáját: a mesterien készített fa haranglábak, a hegyes–sisakos, fiatornyos templomtornyok, a gerendákból épített, meredek tetejű házak és gazdasági épületek jelenthetik a magyar nemzeti építészet alapjait.
Kalotaszeget tekintette választott szülőföldjének. Úgy érezte, ez a táj az ő igazi hazája. Türén járva ismerkedett meg a helybeli református pap lányával, Balázs Idával, akit feleségül is vett. Építészmérnöki tervező munkája közben volt ideje utazásai során szerzett ismereteit leírni. Első könyve Székely népballadák címmel jelent meg 1907-ben. Egy év múlva Erdély népi építészete című tanulmányában Segesvár, Torockó, Székelyföld és Kalotaszeg népi építészetét és néprajzát írta meg.
Ezalatt Budapesten építészmérnöki irodát nyitott. Ő tervezte az óbudai református templomot és parókiát, a zebegényi római katolikus templomot, majd 1910-ben megbízást kapott a budapesti Állatkert némely pavilonjának tervezésére. Marosvásárhelyen a gázgyári munkásoknak tervezett lakóházakat, Budapesten a Városmajori utcai iskolát és óvodát, majd Györgyi Dénessel együtt 1912–13-ban a Wekerle-telepet hozta létre.
Ezalatt Bánffyhunyad közelében, Sztánán földet vásárolt, és ott építette fel a maga tervezte lakóházát, a Varjúvárat. „És végre Kalotaszeg. És érzem, hogy itthon vagyok végre, hogy ilyen otthon még nem voltam sehol” – írta Erdély népi építészete című tanulmányában. Termékeny, szerteágazó tevékenységet folytatott, amelynek központja a Varjúvár volt. Itt írta Régi Kalotaszeg című könyvét, majd megindította a Kalotaszeg című hetilapját. Foglalkozott fafaragással, még politikai pártokat is szervezett.
A 20. század elején szakított a kor divatos, mesterkélten népies stílusával, a kalotaszegi és a nyugat-európai építészet jellegzetességeit felhasználva, egyéni stílust alakított ki. 1911-ben megtervezte a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum épületét. 1912-ben elkészítette a kolozsvári Monostori úti református templom terveit. 1914 februárjában a sztánai református farsangi batyus bálba meghívta Móricz Zsigmondot, aki ottani élményei alapján írta meg a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regényét. E cselekedetéről 1973-ban egyik ismerősömnek még maga számolt be kedélyesen, tettét az alábbi mondattal megindokolva: „Többet is meghívhattam volna, de a Zsiga, a Zsiga, az olyan kivételes volt...!
Az első világháború kitörésekor behívták katonának, majd felmentették a szolgálat alól, és megbízták a sepsiszentgyörgyi vármegyei közkórház, illetve a nagyszebeni állami népiskola tanítói lakásának megtervezésével. 1916-ban (IV. Károly koronázási ünnepségének előkészítésével kapcsolatban) hatalmas feladatot kapott: a budai királyi palotától a Mátyás-templomig vezető út házainak és a kardvágó domb díszítésének megtervezését.
1917–1918-ban ösztöndíjasként Konstantinápolyban ismerkedett a bizánci és a török építészettel. Hazatérte után Sztambul című várostörténeti tanulmányában írta meg tapasztalatait. 1919-ben nem fogadta el az Iparművészeti Főiskola tanári állását – otthon akart maradni Erdélyben: „Sztánán értem meg – az immár háromgyermekes családapa – az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatolását. Választanom kellett. A döntés nehéz volt… Hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám, mint Budapesten. És itthon maradtam.”
1921. január 23-án megjelentette a Kiáltó Szó című röpiratát, amelyben meghirdette az immár kisebbségbe szakadt erdélyi magyarság számára az önálló erdélyiség, a transzilvanizmus programját. Bizottságot alakított, amely 1921. június 5-én Bánffyhunyad főterén megalakította az Erdélyi Néppártot. Jelszavuk az alábbi lett: „Erdély az erdélyi nemzeteké!” A párt titkára és hetilapja – a Vasárnap – főszerkesztője lett.
A Néppárt azonban alig egy hónap múlva beolvadt a Magyar Szövetségbe, amelynek működését 1921-ben felfüggesztették. 1922-ben Magyar Néppárt néven újjáalakult, majd ugyanazon év decemberében egyesülve a Magyar Nemzeti Párttal létrejött az Országos Magyar Párt. Kós Károly reményeit nem váltotta valóra ez az új egyesülés sem. Megpróbálta röpirattal cselekvésre szólítani Kalotaszeg népét, ám sikert nem ért el. 1927-ben végleg kivonult a politikai életből. Fenti tevékenysége alatt építészmérnöki munkássága is termékeny volt; megtervezte többek között a sepsiszentgyörgyi városházát – amely végül nem épült meg – és a kolozsvári görögkeleti katedrálist.
Kós Károly írt és adott ki könyveket. Első regénye, a Varjúnemzetség (1925) Bethlen Gábor idejében játszódik. Írói munkássága az Erdélyi Szépmíves Céh szervezése során bontakozott ki. Az Erdélyi Helikonnak (a Kemény János marosvécsi kastélyában 1926-ban megalakult íróközösség lapjának) ő lett a vezető szerkesztője (1931–1944), illetve az 1932-ben létrejött romániai Pen Club magyar alosztályába is belépett. Ebben az évben adta ki Kalotaszeg című néprajzi és tájleíró könyvét. 1934-ben jelent meg Az országépítő címmel történelmi regénye Szent Istvánról, saját illusztrációival, amelyért Baumgartner-díjat kapott. Rajzokat készített Tamási Áron Ábel Amerikában című művéhez, Áprily Lajos költeményeihez, Móricz Zsigmond regényeihez. Budai Nagy Antal parasztvezérről szóló színművét 1937-ben mutatták be a budapesti Vígszínházban (az Erdélyből éppen akkor Budapestre került Greguss Zoltán kiváló alakításával). 1940-ben az erdélyi magyarságért végzett munkásságáért Corvin-koszorúval tüntették ki.
1943-ban megbízták Mátyás király kolozsvári szülőháza felújításával, a munkák vezetésével és a kolozsvári Műcsarnok megtervezésével. 
1944 őszén a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola Keszthelyre költözött, és Kós Károlynak az új helyen felajánlottak egy professzori állást. Nem fogadta el, Erdélyben maradt. Közben az átvonuló katonai egységek feldúlták sztánai házát, a Varjúvárat. Egy szál ruhában menekült feleségével Kolozsvárra. Közel hatvan évesen szinte mindent újra kellett kezdenie. Lázas tevékenységbe fogott, igazi polihisztorhoz méltóan. Tanulmányt írt a Székely nép építészete címmel. Részt vett a Mezőgazdasági Főiskola feltámasztásában, majd 1945-ben rektora is lett. Több szövetség és egyesület választotta elnökévé. Számos újság, folyóirat szerkesztésében dolgozott. 1946-ban országgyűlési képviselő is lett.
1952-ben nyugállományba vonult, de sokirányú tevékenységét aktívan folytatta. Élete hátralévő éveiben élénken figyelte az eseményeket, levelezett barátaival és értékes gondolatokat hagyott az utókorra. Iskolát és kollégiumot tervezett még Sepsiszentgyörgyre, tanulmányokat írt, színműveket fordított.
1977. augusztus 24-én hunyt el. A „városépítő” – ha már „országépítő” nem lehetett – búcsúztatására (a Házsongárdi temetőbe) minden kalotaszegi faluból jöttek a népviseletbe öltözött gyászolók. Több ezres, színpompás tömeg kísérte utolsó útjára 1977 augusztusának végső napjaiban. 
1997-ben posztumusz kapta meg – méltán – a Magyar Örökség-díjat.

2017. július 26., szerda

Daniel Polixéna, a „Magyar Minerva” (1720–1775)

Kora legműveltebb, tudományos képzettségű asszonya, nyelvész, író.

Vargyasi báró Dániel Polixéna idősebb báró Daniel István udvarhelyszéki főkirálybíró és Pekry Polixénia leánya volt, a „Magyar Minerva”, kora legműveltebb, tudományos képzettségű asszonya, nyelvész, író. Anyai nagyanyja Petrőczy Kata Szidónia, amagyar barokk első ismert költőnője volt. 1742-ben feleségül ment hadadi báró Wesselényi Istvánhoz. 




Már fiatal korában kitűnt vallásos buzgalmával (unitárius volt) és tudományszeretetével; alapos ismereteket szerzett a klasszikus nyelvekben. 12 gyermeke volt, akik közül öt leánya és egy fia érte meg a felnőttkort. Utóbbi idősebb Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” apja volt. 

Gyermekei nevelője kezdetben Deáki Filep Pál, majd férje halála után mintegy tizenöt éven át Cornides Dániel voltak. Polixénia egyik lánya, Wesselényi Zsuzsanna egy időben naplót írt, illetve tanácsokat fia számára, ami később nyomtatásban is megjelent.

2017. július 10., hétfő

Czinka Panna (1711–1772)

Czinka Panna legendás magyar cigányzenész, virtuóz hegedűs, az első valódi cigányprímás volt. A történeti hagyomány szerint Sajógömörben született 1711-ben. Nemes Lányi János, Gömör mezővárosának földesura fedezte fel páratlan tehetségét, s a közeli Rozsnyóra küldte saját költségén, hogy a gyereklányt taníttassa. A kis Pannát a jeles városi karmester oktatta, s így rövid idő alatt rohamos haladást ért el a hegedűjátékban, a hangszerelésben és a zeneszerzésben. Tizenkét éves korára muzsikája bámulat tárgya lett.


Czinka Panna - (1711-1772) a csodaprímás - Józsa Judit alkotása

Czinka Panna tizenöt évesen ment férjhez egy fiatal nagybőgőshöz, aki eredetileg kovács volt. Férje két testvérével alakította meg 1728 körül azt a zenekarát, amellyel máig a legkisebb klasszikus cigányzenekari felállást honosították meg, amely prímásból, kontrásból, cimbalmosból és bőgősből állt. Czinka Panna házasságából négy fiú és egy leány született. Valamennyien kiváló muzsikusok lettek, sőt édesanyjuk zenekarában egy idő után ők játszottak. 

Czinka Panna 1772 februárjában hunyt el, halálhírét a kor minden sajtófóruma világgá kürtölte. A költők versengve zengték erényeit, szépségét, zenei virtuozitását. A hagyomány szerint zsinóros díszegyenruhájában, gyémántgyűrűivel és nevezetes Amati hegedűjével együtt temették el.

Czinka Panna műveit az ezernyolcszázas években gróf Fáy István és Káldy Gyula adta közre, ezek azonban sajnos nem eredetiek, köztük a híres Czinka Panna-nóta sem. A történeti hagyomány az ő nevéhez kapcsolja a Rákóczi-induló létrehozását is, azonban ez is csupán legenda; hiteles műve nem maradt fenn. 

Czinka Panna emlékezetét őrzi Ökröss Bálint színműve (Czinka Panna, 1887), Jókai Mór Szeretve mind a vérpadig című regénye (1882), Kodály Zoltán és Balázs Béla daljátéka (Czinka Panna balladája, 1948), valamint legújabb alkotásként a Cinka Panna című játékfilm (2008, r. Dušan Rapoš). Ugyancsak Czinka Panna emlékét őrzi a Czinka Panna Prímásverseny is.