2018. január 5., péntek

Déryné Széppataki Róza

A magyar vándorszínészet szimbóluma.

Déryné Széppataki Róza, született Schenbach Rozália (1793–1872), az első magyar opera-énekesnő, a vándorszínészet korának egyik legnépszerűbb színésznője, drámafordítója.



Schenbach József jászberényi patikus leánya volt; 1813-ban szerződött a második magyar színtársulathoz Pestre. Katona József feleségül kérte, de 1813-ban feleségül ment pályatársához, Déry István színészhez, akitől azonban hamarosan elvált. 1815-ben Egerbe, majd Miskolcra ment, végül Kilényi Dávid dunántúli színtársulatának lett a tagja; Pozsonyba és Bécsbe is eljutott. 

1823-ban Kolozsvárra szerződött; nevéhez fűződik az operaelőadások megindítása és felvirágoztatása, de egyébként is őt tartják az első magyar operaénekesnőnek. Játszott még Pesten, Kassán, Debrecenben, kisebb erdélyi városokban. 1852-ben visszavonult a színpadtól, kibékült férjével és annak haláláig vele élt Diósgyőrben, azután beköltözött Miskolcra. A város Szent Anna temetőjében nyugszik. 

A vándorszínészet sokoldalú primadonnája volt, aki drámai előadásokon főként a naiva szerepkört játszotta, az operaszínpadokon pedig elsősorban a szoprán szólamokat énekelte. Több száz szerep volt a repertoárjában. Sikerei révén jelentős része volt a magyar színészet elismertetésében és társadalmi pártolásának megszervezésében. Emlékiratai 1879-ben, 1900-ban és 1955-ben láttak napvilágot.

2017. december 22., péntek

Kántorné Engelhardt Anna (1791–1854)

Teljes nevén Kántor Gerzsonné Engelhardt Anna, az első magyar tragika és a Bánk bán első Gertrudisa.

Az erdélyi szász családból származó színésznő felnőtt korában tanult meg írniolvasni magyarul. Már az ezernyolcszázas évek elejétől Pesten, majd Debrecenben, Székesfehérvárott, Kassán, Budán és Tordán lépett fel. Elsőnek alakította 



alakította Kisfaludy Károly történelmi darabjainak hősnőit, s ő volt a Bánk bán első Gertrudisa az 1833-as kassai bemutatón. Virágkorát a budai korszak jelentette, ahol a Bánk bánt az ő jutalomjátékául adták elő. A Shakespeare-darabok egyik fő támaszának számított. 

Annak ellenére, hogy a korabeli kritika pályatársnőjéhez, Jászai Marihoz hasonlította, visszavonulása után szinte elfeledték. Ötvenéves kora után színházjegyeket árult és portásnői, szakácsnői munkát végzett. Pósa Mihály vidéki társulata rendezte meg búcsúját a színpadtól. 

1854-ben távozott az élők sorából. A marosvásárhelyi temetőben található sírjára színésztársa, Prielle Kornélia emeltetett síremléket.

2017. december 4., hétfő

A magyar népszínmű XIX. századi művelődéstörténetének vázlata c. tanulmányom egyetemi hivatkozott/ajánlott szakirodalomként

Hivatkozott/ajánlott szakirodalom lettem .
Nahát.
Köszönöm szépen a szakmai ajánlást és hitelességet.

mikti.elte.hu



Kurzus megnevezése: Klasszikus magyar irodalom II. 1850–1900 Kurzus megnevezése angolul: Classic Hungarian Literature II. Kurzus kódja: MIR11-223 A tételsor érvényessége: 2017 őszi szemesztertől


Ajánlott irodalom:
Magyar színháztörténet 1873–1920, szerk. GAJDÓ Tamás, Bp., Magyar Könyvklub – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2001. 

CSEH Gizella, A magyar népszínmű XIX. századi művelődéstörténetének vázlata, Acta Beregsasiensis, 2009/2, 229–238. 

KERÉNYI Ferenc, Egy népszínmű tanulságaiból: Abonyi Lajos és A betyár kendője = Irodalomtörténeti tanulmányok, szerk. FARKAS Péter, NOVÁK László, Szentendre, 1989, 383– 401.

Mire kényszerít(het) a valóság?

„Ignoranti, quem portum petat, nullus suus ventus est.” [Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.]” (Seneca)


Témánk egy, különösen a mindenkori női lélek és sors szempontjából nehéz, sőt bizonyos értelemben súlyos kérdést feszeget. Ugyanakkor választ is keres; mi is maga a valóság, és ez az egész bonyolult történési folyamat a létezésünk szempontjából mi mindenre is kényszerít(het) rá-, vagy mi mindenbe is kényszerít(het) bele? (Igazi vis maior, hiszen a „kényszerít” kifejezés kapcsán a pozitív fogalmakkal való asszociáció elő sem bukkan!) De a kardinális kérdések e gondolatkörökön túl helyezkednek el; fontos a „miért?”, de főként a „hogyan is történhet ez meg?”. Ugyanakkor nem kevésbé lényegbevágó az üdvözítő „hogyan kerülhetem el mindezt (értsd: negatívumot)?” kérdésfeltevés és -változat. 

Voltaképpen a kérdésben és a mottóban egyaránt kifejtett kedvezőtlen fordulat megtörténhet velünk az „ismerd meg önmagad” függvényében való gondolkodás híján; a dolgainkkal és az önmagunkkal való kényszerű és tényszerű szembenézés során akkor, ha nincs megfelelő célmeghatározásunk és stratégiánk; ha nem hosszú távon /és pozitívan?/ gondolkodunk; ha nincsenek (nem keresünk, teremtünk) megfelelő eszközeink és erőforrásaink; ha nem értéket létrehozó és érzelmet adakozó, felemelő szándékkal élünk, elmélkedünk, cselekszünk, alkotunk; ha nem vagyunk asszertívek, partnerség-orientáltak és kitartóak; ha a hosszú távú folyamatokat időben nem ismerjük fel. Illetve ha számunkra kedvezőtlen processzusokról lévén szó, menetüket változtatás nélkül hagyjuk, avagy − ami a lehető legrosszabb! − a változtathatóba változtathatatlanként beletörődünk, feladunk; ellenállás nélkül fejet hajtunk. Ez némiképp rosszabb, mint a „megbocsáthatatlan” kategóriája. 

Ebből az aspektusból szemlélve értelmezhető a maga valódi helyén Lucius Annaeus Seneca a mottóban idézett gondolata, szem előtt tartva az ember(iség) mindenkori helyét és valódi értékét, az egység és maga az emberi individuum változó körülmények ellenére kitűzött célját és stratégiáját; hogy az emberi nem egyedi szinten lehetőleg mindenféle lehetséges módon elkerülje a céltévesztés, az elvesztegetett évek, az önbecsülés elvesztésének jelenségét, az önfeladás, az értéktelenség, a boldogtalanság érzését; általános emberi értelemben pedig elkerülje az önmegsemmisítés kategóriáját. Avagy hogy is mondta Ernest Hemingway Az öreg halász és a tengerben (1954)? 

„Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha...”

Közlemény Édes Gergely haláláról (Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, VI. évf. 45. sz. /1847. 11. 7./., 1226-1227.

Édes Gergely református lelkész és költő kapcsán a tavalyi évben már jelent meg egy publikáció az elfeledett mesterkedő életéről és munkásságáról:

Édes Gergely, az elfeledett mesterkedő
http://csehgizella.blogspot.hu/2016/06/edes-gergely-az-elfeledett-mesterkedo.html







Ehhez kapcsolódik a nemrég fellelt közlemény, amely Édes Gergely 1846. október 20-án bekövetkezett haláláról számol be. A híradást a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hatodik évfolyamának 45. száma közölte 1847. november hetedikén, az 1226-1227. oldalon (szerkesztő–kiadók: Székács József és Török Pál). A közleményt változtatás nélkül, teljes terjedelmében közöljük.

"VEGYES KÖZLEMÉNYEK.
Belföld: 
Halálozás. F. évi oct. 20-ikán végzé Édes Gergely, az agg költő, volt nagy-kinyisi, csóri, nagy-vásonkői, litéri, henyei, kupi és végre pápa-dereskei lelkész, 53 évig papi hivatalban, most másfél év óta Édes Albert idősb fiánál nyugalomban töltött ’s nyolczvanöt esztendő terhei alól nyolc héti betegséggel feloldozott munkás életét. Igen! mert ágyba rogytáig, melly aug. 28-ikán történt, szünetlenül írt és olvasott, még pedig pápaszem nélkül. Munkásságának eredménye 14 darab írott versezete maradt, melly ha nem egészen versenyezhet is a’ jelenkor szüleményeivel, de a’ magyar nyelvnek sok szép eredeti kincsével bir. A’mint az egyik szónok B. J. felőle helyesen jegyzé meg: bányász–csákány, mit nem czifraságáról, hanem erejéről lehet megítélni. Egy volt ő a’ legbuzgóbb hazafiak közől, ’s hozzá hasonlót század sem szűl. Öreg napjaiban semmin sem szomorodott meg annyira, mint ha magyar ajkakról idegen nyelv dicséretét hallá; semmi sem tűzelé nagyobb haragra, mint ha a’ magyart idegen nyelvnek utána soroztatni hallá. Illyenkor fölhevülésének egész rohama tört ki. Semmi sem is örvendezteté inkább, mint ha előtte nemzeti nyelvünk magasztaltatott ’s emelkedése hirdettetett. Ez volt az egyedüli tárgy, mellyel leglankadtabb kedélyét is föl lehete villanyozni. Midőn István főhercz. Kedves-emlékü körutját Miskolczon keresztül tevé, már akkor az ősz nyelvbajnok az ágyat nyomta, beszéde egy, torkán támadt daganat miatt nem volt érthető. De a’ mint elmondatott előtte a’ kedves hir, mily tiszta magyarsággal ’s a’ magyar szóhoz milly igen illő férfias hangejtéssel beszélt légyen, és a’ szinház alapja letételénél röviden is milly nemzetileg fejezé ki magát a’ főherczeg: a’ betegnek agg arczán angyali magasztaltság volt látható, száraz szemei könybe merültek, kebléből az öröm zokogva fakadozott, mindkét kezét égre emelve nagy erőködéssel kiálta: Hála Istennek, hogy meg nem haltam, míg ezt megértem! Porai a’ tisza-tarjáni sírkertben, a’ boldogultat ismert és szeretett lelkész- ’s tanító-urakból alakult éneklő kar kíséretében, octob. 22-ikén tetettek le. Szónokoltak felette a’ sírnál Tesséni István oktató, – az egyházban Prágay Lajos keszi, Bodog János csáti lelkészek. A’ szónoklatok a’ boldogult emlékére ki fognak nyomatni. Életrajza, mit maga megírt, szinte rövid időn nyomtatás alá kerülend.” *


_________________________________________

* Szerző nélkül megjelent közlemény




2017. december 3., vasárnap

„Szerettem őt” - (Gondolatok Anna Gavalda regényéről)

Mottó(k): 

Nem is reméltem, hogy valaha kiadják, amit csinálok. Csak annyit akartam elérni, hogy segítsenek egy kicsit, hogy egyáltalán mondjanak valamit a munkámról. A teljes Párizs-környéki kiadói hálózatot elborítottam a fénymásolt szövegekkel, de csak sablonos válaszok jöttek. Akkor aztán küldtem egy kéziratot Le Dilettante Könyvkiadónak is, mert tetszettek a borítóik. Kép nap múlva aztán Dominique Gaultier hívott, hogy szerződést szeretne kötni velem. Jó kis történet.” (Anna Gavalda)

„És mert nem lehet felnőni egy házban, ahol a szülők már nem szeretik egymást, ugye? Nem, Nem lehet. Meg lehet nőni, de felnőni nem.” (Egy kis kiruccanás. Magvető, Budapest, 2010. 64.) 

Egy hamisítatlan francia lány. Nem is igazán párizsi, hisz’ a főváros mellett született. Aki azért − valljuk be − valóban tud írni, cselekményt szőni, hangulatot kelteni − és lelkeket megérinteni. És amit, ahogyan megalkot, mégiscsak Párizst, a hamisítatlan gall milieu-t (!) és kedélyvilágot juttatja eszünkbe annak ellenére, hogy a műveiben nincs benne sem az Eiffel-torony, sem a Sacre Coeur, sem a Louvre, de még csak Versailles hangulatvilága sem. Van viszont hamisítatlan francia levegősség, némi sárm és könnyed történetmesélési elegancia. (Mint Charles Aznavour, csak nem énekben, hanem prózában.) És valódi sólyom-motívum, a la Boccaccio. Ezért is juttatják e gavaldai (kis)regények eszembe a novella műfaját, kissé „kitágítva” egy hosszabb elbeszélés, avagy egy kisregény terjedelmére és tartalmi ismérveire; mindemellett azonban megtartva a novella műfajának némely szó szerinti ismertetőjegyét. Holott regényekről van szó, mégiscsak. Avagy ahogy Anna Gavalda maga mondja:„A hőseim többnyire talajvesztett emberek. Szeretem, amikor a mindennapok kilépnek a normális kerékvágásból. Hogy a szereplőknek néhány oldal alatt változniuk kell. És a könyv végére már nem ugyanazok az emberek, akik voltak. Vonzódom azokhoz, akik kudarcot vallottak, és ezt föl merik vállalni.” Íme, a gavaldai filozófia és történetek lényege, szerzői tolmácsolásban és értelmezésben. A megfejtés szubsztanciája pedig immár a mi dolgunk. 




Anna Gavalda jó író. Azon literátorok közé tartozik, akik a szépirodalom és a szórakoztató irodalom határmezsgyéjén egyensúlyoznak, sikerrel. Művei könnyen olvashatóak, élvezetesek, igazi kikapcsolódást nyújtanak, miközben mély mondanivalóval rendelkeznek. Gavaldát olvasni kellemes, az ember észre sem veszi, hogy mennyire elmerül benne, és aztán ki sem bújik belőle, amíg a végére nem ér, és csak miután becsukta a könyvet, akkor mélázik el afölött, hogy mennyi értéket, bölcsességet, szellemi táplálékot is rejtenek ezek a kis kötetek. 

Becsülettel bevallom, Anna Gavalda magyarul elsőként olvasható művének, a Szerettem őtnek az első felét untam. Eleinte nem értettem, hogy egy sablonos kezdetű történet mitől és hogyan is lett világsiker? Hangulatilag a cselekmény kezdete maga „az origo”. És ahogy teljesedik, halad előre, majd bomlik ki a história, válik kézzelfoghatóvá maga a meseszövés, a „fabula” elkezd élni, majd jön a sólyom-fordulat, a cselekménysor immár fokozatosan beszippant, magával ragad és a végén a kötet valóban letehetetlenné válik. Ezt tudja Anna Gavalda. Ilyen volt az első, de ilyen az utolsó mű, a Kis kiruccanás (2010) személyiségvarázsoló metamorfózisa egyaránt. Köztük meg akad még további négy, amelyek magyarul már szintúgy olvashatóak, Tóth Krisztina, N. Kiss Zsuzsa, illetve Tótfalusi Ágnes fordításában. 

Ugyanakkor Anna Gavalda első regényének története szinte egy mondatban összefoglalható. Egy fiatal nő magára marad, amikor férje úgy dönt, elhagyja „egy másik” kedvéért, így az asszony apósával és lányaival vidékre utazik, ahol a két felnőtt évek óta először ül le beszélgetni. Ahogy az após apránként megnyílik, lefoszlik róla a tárgyilagosság maszkja, és egy sérülékeny ember jelenik meg, aki élete nagy szerelmének történetét meséli el a magára maradt nőnek. Az após története egy másik (talán jobb és szebb) életet villant fel, és ebben a villanófényben (vö. Németh László!) saját elvesztegetett lehetőségeinkre, esélyeinkre ismerhetünk. A regényben mindennek önálló jelentősége van; minden apró mozdulat, kis rezdülés, félrekapott tekintet színpadi pontossággal van a helyén. Ezekből az apróságokból áll össze egy történet, egy sors. 

A Szerettem őt valódi kamaradarab, ugyanakkor szinte mondatról mondatra érezzük: szívbemarkolóan „megváltoztat”. Rádöbbent a másképp látás alternatívájára, lehetőségére, szemléletére, e perspektíva fontosságára. Ugyanakkor nyitva hagyja a legfontosabb kérdést: kinek, minek, mely látásmódnak, létmódozatnak van elsődleges (lét)jogosultsága? Ezért nem ítélkezik; csak vázol, utal. Mindenkinek meghagyja az egyéni döntés lehetőségét és felelősségét. Ezt is tudja Anna Gavalda. És ezért tudott e kötete mérhetetlenül népszerű lenni és maradni Európában és a világ más részein egyaránt. Parabolát állít, a példanélküliség igényével és mércéjével. 

Az írás rövid, elolvasására pár óra elegendő. A gondolatmenet és az atmoszféra kifogástalan, ugyanakkor a további öt mű (és immár egy film, Audrey Tautou főszereplésével) a gavaldai világot és magatartást tovább példázza, erősíti. Egyúttal várjuk a következőket, hiszen Gavalda írni nem csak korrektet tud, de zseniálisat is. 

(Anna Gavalda: Szerettem őt. Magvető, Budapest, 2005. Ford.: Tóth Krisztina)

2017. november 28., kedd

Karacs Ferencné Takáts Éva (1779−1845)

A magyar kultúrtörténetben is léteznek családok, generációk, szülők és utódok, amelyek−akik a maguk szellemi teljesítményével együtt, de külön-külön is maradandót alkottak; azaz tevékenységük mindenképp nyomot hagyott a magyar művelődéstörténet lapjain. Ezek közé tartozik a Karacs család is; a püspökladányi születésű, a debreceni református kollégiumban tanult, a pesti szellemi élet jelentős alakjává vált rézmetsző apa, Karacs Ferenc, felesége, Takáts Éva írónő és leányuk, a magyar nőnevelés egyik kiemelkedő alakjává lett Karacs Teréz.

Takáts Éva 1780-ban született Rákospalotán Takáts Ádám és Bessenyey Éva házasságából. Apja és nagyapja is református lelkészek voltak, írtak, fordítottak; a családban a kultúra, a széleskörű műveltség magától értetődő volt. A lány tizenhét éves korában, apja halála után kereset után kellett, hogy nézzen; hímezni tanított, hogy testvéreit taníttatni tudja. 1802-ben kötött házasságot Karacs Ferenc rézmetszővel. Pesti házuk, a „Karacs-Tuszkulánum” fogalommá lett, a korabeli értelmiségi és művészvilág találkozóhelye volt; baráti körükhöz tartozott többek között Kántorné Engelhardt Anna, Laborfalvy Róza, Virág Benedek, Kisfaludy Károly. A Karacs család hat gyermeket nevelt fel; és mindegyik – a lányok is – szakmát is tanultak, hogy önálló egzisztenciával rendelkezzenek.

A 18-19. század fordulóján Takáts Éva nehéz, úttörő szerepet vállalt fel; az elsők között hirdette meggyőződését, hogy a női és a férfi intellektus azonos értékű, megfelelő színvonalú nevelés mellett a nők versenyképesek lehetnek politikai, tudományos, művészeti stb. pályákon egyaránt. Takáts Éva mindemellett szépirodalmi írásokat, elbeszéléseket is megjelentett, valamint írt színikritikákat és esszéket egyaránt. 1845-ben hunyt el Pesten.

Összes munkáinak két kötete 1853-ban jelent meg Miskolcon. Az írónő emlékezetét őrzi a Magyar Írónők Albuma (Budapest, 1890) és A magyar nőnevelés úttörői című kiadvány (Budapest, 1962).