2018. december 13., csütörtök

Szendrey Júlia, a "feleségek felesége", avagy "az elfeledett magyar George Sand" emlékezete (Keszthely, 1828.12.29.–Pest, 1868.09.06.)

Az idén ünnepeltük Szendrey Júlia születésének 190. és halálának 150. évfordulóját is. Ennek hivatott emlékezetet állítani az Országos Széchényi Könyvtár Ezerszer Júlia – Arcok és kérdőjelek című időszaki kiállítása, amely 2018 novembere és 2019 márciusa közötti nyitvatartása alatt várja látogatóit.



E tárlatot megelőzően utoljára a Petőfi Irodalmi Múzeum a „A szatmári−pesti Georges Sand” címmel állított emléket a költőnőnek, Petőfi Sándor hitvesének, a 2005/2006. évadban; egy, a költőnő életét és irodalmi hagyatékát bemutató kiállítással tisztelgett. A „szatmári−pesti Georges Sand”, a „nemzet asszonya”, a „nemzet özvegye”, ahogy kortársai nevezték, tehetségesebb költő, műfordító és érdekesebb asszony volt annál, mint hogy „csak” Petőfi felesége legyen.

Szendrey Júlia 1828. december 29-én született Keszthelyen, Újmajorban. Apja, Szendrey Ignác ez időben a Festetics-uradalom tiszttartója volt. Hamarosan elkerültek Keszthelyről Erdélybe; Erdődre, pontosabban az erdődi várba. Szendrey Júlia 1840 és 1844 között Pesten, Tänzer (Lejtei) Lilla tanintézetében tanult. Hazakerülése után, 1846. szeptember 8-án a nagykárolyi megyebálon ismerkedett meg Petőfivel; majd pontosan egy esztendő múlva, 1847. szeptember 8-án – az erdődi vár kápolnájában, atyai áldás nélkül – házasságot kötöttek. Fiuk, Zoltán, 1848 decemberében született. Júlia – férje 1849 júliusában bekövetkezett halála után – 1850 nyarán, 10 nappal a gyászév letelte előtt, Horváth Árpád egyetemi tanár felesége lett. Második, szerencsétlen házasságából négy gyermeke született: Attila, Árpád, a pár hónapot élt Viola és Ilona. Szendrey Júlia hosszú betegeskedés után 1868. szeptember 6-án hunyt el Pesten. Életében különböző lapokban, folyóiratokban néhány költeménye, prózai írása és naplójának részletei jelentek meg. Ezeket halála után összegyűjtve adták ki. 

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása – többek között – ez utóbbi Szendrey Júliának is emléket állított. Gondoljuk csak el, micsoda bátorság kellett ahhoz, hogy egy féltve nevelt, elkényeztetett leány, akinek korábban a legnagyobb problémája az volt, hogy farsangkor a Nagykároly környéki bálok mindegyikén jelen lehessen, hátat fordítson a szülői háznak, és választottjával elinduljon az ismeretlenbe! A fiatal pár végül a fővárosban, a Dohány utcai albérletben kezdett új életet. (Egy ideig itt élt velük Jókai Mór is.) Aztán a hosszú, közös olvasások és a baráti beszélgetések közepette maga a feleség is íróvá vált… Majd a történelem hirtelen mindezt elsöpörte. Az irigyelt asszony hirtelen védtelen özvegy lett egy kicsi fiúgyermekkel; kiszolgáltatva a hatóságoknak, a sajtó, továbbá az emberek ízléstelen megjegyzéseinek. Hogyan próbálta újra építeni az életét önálló ember módjára, feleség, anya és író lenni egy többnyire ellenséges környezetben − a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása főként erre összpontosított. A tárlat tervezője Ratzky Rita, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgató asszonya volt. 

Ehhez képest az Országos Széchényi Könyvtár  Ezerszer Júlia – Arcok és kérdőjelek című időszaki, idén november 8-án megnyílt, annak gazdag anyagára épülő kiállítása – kiegészülve a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéhez tartozó relikviákkal – Szendrey Júlia irodalmi és magánéleti szerepvállalását hivatott bemutatni. A tárlat Szendrey Júlia levelei, naplótöredékei, versei és Andersen-fordításai mellett korabeli hírlapok és mellékleteik segítségével bepillantást enged a korszak viselet- és társadalomtörténetébe is.



Szendrey Júlia alakjához sokszor még ma is a 19. század második felében, a 20. század elején gyakran kapcsolt jelzők (hiú, kacér, excentrikus) és asszociációk (nadrág, szivar, rövid haj, „feleségek felesége”, „erdődi George Sand”, „Petőfi hűtlen özvegye”) tapadnak, a szakirodalom pedig sokkal inkább foglalkozott a magánéletével és annak megítélésével, mint irodalmi munkásságának értékelésével.

Az OSZK-kiállítás célja, hogy a kortárs reflexiók és a 19. század végi, 20. század eleji recepció mellett az utóbbi években megjelent, friss szemléletű szövegkiadások segítségével új kérdéseket, megközelítéseket, interpretációs lehetőségeket vessen fel.

Szendrey Júlia sokoldalú személyiségére és irodalmi örökségére, valamint a hozzá kötődő képzetekre reflektáló kortárs művészi értelmezések egyik reprezentatív formája a MOME Textiltervező Tanszékének hallgatói által készített, a kiállítást díszítő öt installáció.

Forrás: https://www.szoljon.hu/kultura/hazai-kultura/szobrot-kapott-koppenhagaban-szendrey-julia-1409023/?fbclid=IwAR1UuH3BAfx_bi_guoBTcpZ-jo9VAUZzQthl5jDQym6Up2gBrmfhj5ghCTE

Ugyancsak az idei emlékév egy másik kiemelkedő aktusa Szendrey Júlia koppenhágai szobrának felavatása, hiszen Petőfi Sándor hitvese az Andersen-mesék magyarra fordítójaként is ismert. Az életnagyságú bronz alkotás, amelynek alkotója Kligl Sándor szobrászművész, büszkén hirdeti Szendrey Júlia példaértékű hagyatékát. A mű avatására 2018. december 7-én került sor.

Mindezek a történések és aktualitások azt igazolják, hogy Szendrey Júlia emlékezete és munkássága a mai napig jelen van a magyar művelődéstörténet berkeiben.

2018. december 2., vasárnap

Honnan (is) ered a kontinensek neve?

A sort kezdjük Európával, amely a legismertebb magyarázat szerint a görög mitológia egyik szereplőjéről, Európé királylányról kapta nevét, akit a hagyomány szerint Zeusz fehér bika alakjában ragadott el. 
A név valódi eredete - feltételezések szerint - bizonytalan. Olyan elmélet is ismert, amely szerint a szó sémi eredetű, és az ereb, vagyis a "naplemente" szóból származik. Feltételezhetően először az időszámításunk előtti 6. században használták, méghozzá Görögországban, görög földrajztudósok. Ezt vette át Hérodotosz is. Náluk Európa a mai Törökország európai részét jelölte. Később egész Görögországot így nevezték, majd ezt követték fokozatosan az országtól északra lévő területek ily módon történő elnevezése is. A név fennmaradása feltételezhetően annak köszönhető, hogy a római korban élő történészek ugyancsak átvették ezt a névhasználatot, elnevezést. A világ legtöbb nyelvében ugyancsak máig Európának hívják a vén kontinenst.

Amerikáról köztudott, hogy Amerigo Vespucci olasz felfedező/utazóról kapta a nevét, mert elsőként ő ismerte fel, hogy a Kolumbusz Kristóf által felfedezett, általa és az ő nyomán Indiának hitt terület valójában egy addig teljesen ismeretlen  földrész, egy valódi új kontinens. (Az Amerigo olasz keresztnév, magyar megfelelője az Imre férfinév). Amerigo Vespucci a világrész elnevezését az addigi kontinens-névadási gyakorlatnak megfelelően átalakította, azaz "hozzáigazította" a már meglévő kontinensek nevének végződéseihez, így lett az Amerigoból Amerika. A földrész maga először Martin Waldseemüller német térképész földrajzi mappáin jelenik meg először. 




Afrika a latin terra africa kifejezésből kapta a nevét. Az ókori rómaiak hívták így a kontinens általuk ismert és használt északi partvidékét, ahol provinciát is alapítottak. Az Afrika a latin africa ("napfényes"), vagy a görök aphriké ("nem hideg") szóból eredhet. 
Egy másik elmélet szerint/mellett azonban felmerülhet a görög mitológiai eredetű halkentur Aphrosz mint névadó, aki a tengerjáró  aphroi nép királya és Libüa apja volt.
halkentaurok a görög mitológia tengerekben lakó, isteni testvérpárja, Büthosz és Aphrosz. Ember felsőtestű, ló elülső-altestű és halfarkú lények. A testfelépítés a Tritónhoz hasonló, aki embertestű, halfarkú lény, csak nincs lólába. A két halkentaur a Halak csillagképben látható az égen. Először Lükophrón költő tesz említést, majd előfordul Claudianus írónál és Johannész Tzetzész bizánci grammatikusnál is. A Szuda-lexinkoban Aphrosz a tengerjáró karthágóiak (aphroi) királya, Libüa apja, így őt Afrika névadójaként is tisztelhetjük. Tunéziából ismert is Aphroszt ábrázoló mozaik. A görög-római szobrászatban is sok példát találhatunk ábrázolására.

Ázsia neve is a görög mitológiából származik. A név eredetét itt sem ismerjük pontosan, az egyik elmélet szerint a terület Aszia görög mitológiai alakról kapta elnevezését. 
A görög mondavilág szerint Aszia Ókeanosz és Téthüsz leánya, Atlasz, Epimétheusz és Prométheusz anyja. Hésziodosz és Apollodórosz szerint Prométheusz leánya volt, anyja Hészioné volt. Későbbi forrásokban már Themisz vagy Klümené szerepel Prométheusz anyjaként. Hérodotosz történeti munkáiban mint a titán felelségét szerepeltette. 
Korábban azt gondolták, hogy róla kapta nevét Ázsia, de mivel már a görögök előtt is létezett Nyugat-Anatóliában egy Asszuva nevű kis királyság, a reláció inkább fordított. Ázsia földrajzi fogalma az ókorban főképp a mai Kis-Ázsiát, annak inkább nyugati felét jelentette.

Ausztrália viszonylag új keletű név, így erről tudunk a legtöbbet. A latin terra australis incognita („ismeretlen déli földrész”) kifejezésből kapta a nevét. Ezen az elnevezésen az újkori térképeken egy még felfedezetlen, feltételezett déli földrészt jelöltek. Az akkori elméletek szerint kellett lennie egy déli kontinensnek, hogy "ne boruljon fel a Föld egyensúlya". Az elnevezés a kontinens felfedezése után nem vált azonnal hivatalossá, csak 1824-ben tették/lett azzá.

Az Antarktisz név eredete az ellentétes földrajzi pólushoz, az Északi-sarkhoz, vagyis az Arktiszhoz kapcsolódik, jelentése pedig: "az Arktisszal ellentétes". 
A szó maga görög eredetű. Az Arktisz mint földrajzi fogalom eredetileg a latin Ursa Major (görögül: "Arktosz", magyarul: "Nagy Medve"="Göncölszekér") csillagkép alatt elhelyezkedő északi sarkvidéki területet jelentette. Ez a csillagkép kizárólag csak az északi félgömbön/-ről látható. 
Az Arktisznak pontos határa nincs, de általában a 10 °C alatti júliusi középhőmérséklettel rendelkező területeket nevezik így. Más definíciók szerint az északi sarkkörtől (É.sz. 66° 33’) vagy a hóhatártól (=az a vonal, amelytől északra már nincsenek fák) északra eső területet értik alatta. 
Ezzel hasonló szellemiségben az Arktisszal ellentétes déli földrészen található poláris glóbuszrész az Antarktisz elnevezést viseli, amely egész pontosan a déli szélesség 60. fokától délre fekvő térség neve, és amely magába foglalja az Antarktika földrészt és a körülötte fekvő szigeteket és óceánt.
Ezzel kapcsolatban ajánlott ismertetni, hogy a Magyar Földrajzinév-bizottság 2010.  június 21-ei határozata értelmében a déli pólus földrészének hivatalos elnevezése Antarktika, megkülönböztetve így azt az Antarktisztól. Az Antarktisz tehát a déli szélesség 60. fokától délre fekvő térség neve, amely magába foglalja az Antarktikát és a körülötte fekvő szigeteket és óceánt.

A kontinensek nemcsak elnevezésükben, de területi adottságaikban is jelentősen különböznek. Európa kb. 10 millió km2, Ausztrália 7 millió km2, Afrika 30 millió km2, a két Amerika együtt 44.5 millió km2, Ázsia 42,5 millió km2 és az Antarktika 14 millió km2 területű. 

Fontos még megemlítenünk a földtörténet során korábban létezett földrészeket és feltételezett elnevezéseiket egyaránt. Ilyen feltételezett prekontinens volt például  Rodinia, amely a Pangea elődje volt, és az orosz родина („anyaföld”) szóból kapta a nevét. A következő a Pangea, amelynek neve ugyancsak görög eredetű (pan: „minden-”, „össz-”, gaia: „Föld”), illetve Laurázsia, amely a mai Európa, Ázsia és Észak-Amerika közös "ősét" jelenti, és Európa és Ázsia összefoglaló nevéről (Eurázsia), valamint a Szent Lőrinc folyó vidékéről (amely bizonyos értelemben ősföld) kapta a nevét. Utoljára, de nem utolsósorban említsük meg Gondwanát is, mely a mai Dél-Amerikát, Afrikát, Ausztráliát, Antarktiszt és Indiát foglalta magába, és az indiai Godwana régióról kapta az elnevezését.

2018. november 23., péntek

"A kivétel erősíti a szabályt"

"A kivétel erősíti a szabályt"


(latinul: exceptio probat regulam, szó szerinti jelentése: „a kivétel igazolja a szabályt”) gyakran idézett mondás, amit a köznyelvben rendszerint a kikövetkeztethető eredeti jelentésétől eltérő értelemben használnak.
Köznapi értelemben nemritkán olyankor használják válaszként, ha a vitapartner egyszeri ellenpéldával akar cáfolni egy jellemzőnek tartott állítást (pl. „Pista mindig késik. – Nem is igaz, tegnap pontosan érkezett! – Kivétel erősíti a szabályt.”). Szó szerint véve ez képtelenség, hiszen a kivételek valójában gyengítik, csorbítják a szabály.
A mondás eredeti értelme nem ez volt, hanem az, hogy a kivételes esetek ismeretében lehet a szabályra következtetni, és a szabályt alkalmazni lehet a kivételként fel nem sorolt esetekben. Ez egy régi jogi elv, amit Cicero vezetett be Lucius Cornelius Balbus védőbeszédében (noha nem ezt a megfogalmazást használta). A gadesi születésű Balbust azzal vádolták, hogy bitorolja a római állampolgárságot; a vádló azzal érvelt, hogy egyes népekkel Róma olyan egyezményt kötött, amely kizárja, hogy római állampolgárok lehessenek. Cicero válaszában arra hivatkozott, hogy ha az egyezményekben szerepelt ez a kivétel, akkor az általános szabály az ellenkezője kell, hogy legyen, vagyis Balbus – akire egyik ilyen egyezmény sem vonatkozott – kaphat állampolgárságot.


Erre az elvre, miszerint ha törvénybe van foglalva egy kivétel egy szabály alól, az bizonyítja, hogy létezik maga a szabály is, és nem kivételes esetekben az az irányadó, a középkori jogi szövegekben exceptio probat regulam in casibus non exceptis (a kivétel bizonyítja a szabályt a nem kivételes esetekben) néven hivatkoztak, ennek rövidült, értelmetlen változata a mai mondás.
Pontosan megfogalmazva: a kivétel léte bizonyítja a szabály létezését a nem kivételes esetekre.


2018. november 9., péntek

Prielle Kornélia (1826–1906)

Prielle Kornélia Priel Antónia néven született Máramarosszigeten, 1841-ben lépett először színpadra.

A reformkori Máramarossziget két lánglelkű női egyéniséget adott pár év különbséggel a magyar kultúrtörténetnek: 1821-ben Leövey Klárát, Teleki Blanka segítőtársát, a magyar nőnevelés egyik úttörőjét, az első magyar újságírónőt, 1826-ban pedig Prielle Kornéliaszínésznőt, a Nemzeti Színház örökös tagját. 


Prielle Kornélia Priel Antónia néven született Máramarosszigeten, 1841-ben lépett először színpadra. 1846-ban Debrecenben dolgozott, ekkor kérte feleségül Petőfi Sándor; ő azonban Szerdahelyi Kálmán színészt választotta. Ez a frigy a későbbiekben még egyszer megismétlődött, mivelhogy a házaspár szétvált, majd Prielle Kornélia nászra lépett Hidassy Elek földbirtokos-huszárkapitánnyal. Ez a házasság a későbbiekben szintúgy zátonyra futott, Kornélia pedig újra egybekelt Szerdahelyi Kálmánnal. Halála előtt két hónappal Rozsnyay Kálmán íróhoz ment feleségül. Szabadszálláson temették el. 

Prielle Kornélia 1861-től a Nemzeti Színház tagja volt. A művésznő legemlékezetesebb alakításait és legnagyobb sikereit elsősorban itt, főként Csiky Gergely társadalmi drámáiban nyújtotta; eljátszotta például a nagymama szerepét A nagymama című vígjátékban, Szederváry Kamillát A proletárokban és Szidóniát a Buborékokban. 

Prielle Kornélia a Nemzeti Színház örökös tagságát 1881-ben nyerte el.

2018. november 2., péntek

Bányai Júlia (1824–1883)

Bányai Júlia az 1848−49-es szabadságharc legismertebb női katonáinak sorába tartozik.


1824-ben született a dél-erdélyi Vízaknán, majd Sárossy Gyula ügyvéd felesége 
 lett. Férje halála után annak nevén katonának   jelentkezett a 27. gyalogos zászlóaljba. A   harcokban kitűnt bátorságával és közlegényből   előbb főhadnaggyá, majd századossá léptették     elő. 


 A szabadságharc után Törökországba emigrált,   majd második férjével, Matta Ede volt honvéd századossal Kairóban telepedtek le, és egy vendéglőt működtettek. Itt hunyt el 1883-ban. 

A női honvédszázados emlékezetét őrzi Thury Zsuzsa Bányai Júliacímű ifjúsági regénye (1951). Budapesti emléktáblája − Török Ibolya szobrászművész alkotása − a 18. kerületben található a róla elnevezett utca és a Nemes utca kereszteződésében (2002). 

2018. október 11., csütörtök

Pfiffner Paulina (1825−1853)


Az 1848–49-es szabadságharcban számos egyedi élettörténetű hölgy is részt vett. E honleányok sorába tartozott a lengyel−olasz származású fiatal nő, Pfiffner Paulina is.


Pfiffner Paulina 1825-ben született Mezőhegyesen, édesapja olasz származású ménesbirtoki főhadnagy, édesanyja lengyel származású volt. Anyját korán elvesztette, apját Lengyelországba helyezték, de õ Mezõhegyesen férjezett nõvérénél maradt, majd Pestre került és színésznek állt. Már ebben a korszakában, a forradalom előtti időkben is férfiruhát öltött, a Ligeti Kálmán nevet használta.
A szabadságharc kitörésekor katonának állt. Harcolt, sebesüléseket szerzett. Innen Lengyelországba utazott, majd visszatért Magyarországra, ahol − mivelhogy a szabadságharcban való részvételéért körözték − elfogták, és Gyulára vitték. Itt egy hozzá került pisztoly segítségével öngyilkosságot kísérelt meg, amely sérüléseibe végül 1853 szeptemberében belehalt.

2018. október 1., hétfő

Leövey Klára (1821–1897)

A magyar nőnevelés egyik úttörője, az első magyar újságírónő.

A reformkori Máramarossziget két lánglelkű női egyéniséget adott − pár év különbséggel − a magyar művelődés- és kultúrtörténetnek: 1821-ben Leövey KlárátTeleki Blanka segítőtársát, a magyar nőnevelés egyik úttörőjét, az első magyar újságírónőt, 1826-ban pedig Prielle Kornélia színésznőt, a Nemzeti Színház örökös tagját. 

A magyar nőnevelés egyik első úttörője 1846-tól Teleki Blanka pesti leánynevelő intézetében volt nevelőnő, majd a szabadságharc alatt és után is aktív tevékenységet folytatott. Öt év várfogságra ítélték; Teleki Blankával együtt a kufsteini várbörtönben raboskodott. 

Szabadulása után Máramarosszigeten leánynevelő intézetet alapított, amely két évig állt fenn. Ennek bezárattatása után a már szabadult Teleki Blankával Párizsba mentek, de Teleki 1862-ben váratlanul elhunyt, Leövey Klára pedig ezt követően ismerős családoknál nevelősködött. 


1865-ben hazatért Erdélybe és több évtizeden át a Teleki család gyermekeit nevelte. Közben 1865-től a Máramarossziget című lap munkatársaként aktív publikációs tevékenységet folytatott. 

Leövey Klára (1821–1897) újságírói tevékenységét 1889-től Budapesten folytatta, itt is halt meg 1897-ben; egy omnibusz halálra gázolta. Szülőhelyén helyezték végső nyugalomra.