2022. december 16., péntek

Reflexiók a kognitív disszonancia kérdésköre, avagy „az önámítás tudománya”(?) tárgyában

Mi, emberek meglepő leleményességgel tudjuk becsapni saját magunkat. Ha veszélybe kerül a megítélésünk, inkább az egész világot megváltoztatnánk magunk körül, nehogy rosszul jöjjünk ki az ügyből.

Egy hétköznapi példa

Nagy ritkán anya is elutazik egy hétvégére. Ilyenkor apa egyedül marad a gyerekekkel péntek délutántól vasárnap estig. Rá marad minden a fürdetéstől kezdve az etetésen, a mosogatáson át a lefektetésig és a rendcsinálásig. Bár szent ígéretet tett, hogy mindent rendben elintéz, van esély arra, hogy nem lesz teljes a siker.

Amikor anya hazaér, elszörnyedve látja az állapotokat: a hegyekben álló mosogatnivalót, a szétdobált játékokat, a foltos terítőt meg a túlcsorduló szemetest. Apa tudja, hogy szorulni fog, ezért kielégítő magyarázattal kell előállnia. Elébe kell mennie minden olyan vádnak, amely őt nevezné meg a helyzet felelőseként, vagy bármilyen módon negatív színben tüntetné fel.

Amikor ugyanis anya hazaér, apa szembesül egy súlyos dilemmával: nem úgy viselkedett, ahogy elvárható lett volna tőle, és egyáltalán nem úgy, ahogy a saját magáról kialakított kép sugallta volna. Ez a probléma a kognitív disszonancia klasszikus esete.

Az önámítás tudományos magyarázata

Első tudományos igényű kutatása és megfogalmazása Leon Festinger amerikai pszichológus nevéhez kötődik (1957).[1] Szerinte akkor kerülünk ilyen dilemma elé, ha egy általunk hangoztatott erkölcsi állásfoglalás, etikai gyakorlati vagy világnézeti kijelentés ellenére egy adott szituációban egészen máshogy viselkedünk. Ilyenkor olyan belső ellentmondás – disszonancia – keletkezik bennünk, amelyet kellemetlen érzés, stressz, szorongás kísér. Ezt a kognitív disszonanciát valahogyan fel kell oldanunk.[2]

Maga Festinger a következő szavakkal írta le saját elméletét:

„Az általunk megfogalmazott disszonanciaelmélet lényege meglehetősen egyszerű, és a következő állításokkal ragadható meg:

1. a kognitív elemek között lehetségesek disszonáns vagy 'nem megfelelő' kapcsolatok.

2. A disszonancia jelenléte a disszonancia redukciójára, illetve a disszonancia növekedésének elkerülésére irányuló nyomást idéz elő.

3. Ezen nyomás megnyilvánulhat viselkedésbeli és kognitív változásokban, valamint az új információkkal és véleményekkel szemben tanúsított óvatosságban.”[3]

A (szociál)pszichológia történetének egyik leghíresebb kísérletében Festinger önkénteseket kért meg arra, hogy hajtsanak végre egy döbbenetesen unalmas feladatot: egy asztallapra csavarozott fakockákat kellett kilencven fokkal elforgatniuk, méghozzá jó sokáig. Amikor az alany végzett, a kísérletvezető „sajnálkozva” közölte vele, hogy a segítője nem tudott eljönni, ezért segítségre van szüksége. Arra kérte a gyanútlan önkéntest, hogy ő magyarázza el a feladatot a következő jelöltnek. A kikötése annyi volt, hogy állítsa be a rá váró feladatot nagyon érdekes, felvillanyozó tevékenységnek.

Mindezt persze nem ingyen kérte. Az alanyokat titokban két csoportba sorolták. Volt, akinek húsz dollárt ajánlottak föl a hazugságért, másoknak mindössze egyet. Amikor vége volt a gyakorlatoknak és a hazugságoknak, megkérdezték őket az unalmas feladattal kapcsolatos valódi benyomásaikról. És ekkor jött a meglepetés. A tudomány addigi elméleteivel ellentétben azok, akik csak egy dollárt kaptak a hazugságért, azt hangoztatták, hogy ők tényleg élvezték a feladatot. A húsz dollárosok elismerték, hogy nagyon unták.

Inkább a hazugság

Festinger következtetése egyértelmű volt: ha valaki nagyon kevés, elégtelen mennyiségű jutalmat kap a saját elvei megsértéséért cserébe, annak komoly disszonanciát kell leküzdenie magában. A legjobban akkor jár, ha megváltoztatja maga körül a valóságot és ebben az ügyben is hazudik. Aki megfelelő jutalmat kap, az készséggel elismeri a csalást, mivel ennyi pénzért cserébe jogosnak érzi, amit tett. Annak érdekében tehát, hogy elégedettek legyünk saját magunkkal, mindenféle praktikát bevetünk, számos érvelési akrobatamutatványt hajtunk végre.

Ezt tesszük akkor is, ha másoknak kell bebizonyítanunk az igazunkat, de akkor is, ha kizárólag a saját lelkiismeretünk miatt akarjuk megőrizni a becsületünket. Ha megmondanánk az igazat, valami ilyesmit kellene beismernünk: „Tévedtem, rossz döntést hoztam, nem volt igazam, nem voltam következetes az elveimmel kapcsolatosan, ennek pedig ez és ez a következménye rám és a környezetemre nézve”. Ez bizony a legtöbbször nem megy.


Érvelésből verhetetlen

Hasonló helyzetben vagyunk, mint La Fontaine híres meséjében a róka, aki megkívánja az édes szőlőfürtöt. Mivel nem éri el, le kell róla mondania. Emiatt a kínos ellentmondás miatt viszont kénytelen azt hazudni magának és a világnak, hogy amúgy sem kellett volna neki, mert savanyú az a szőlő.[4] Mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy akár valami hajánál fogva előrángatott érvvel védjük meg az igazunkat.

A gyerekekkel otthon víkendező apuka tehát több lehetőség közül is választhat, ha enyhíteni akarja magában a kognitív disszonanciát. Folyamodhat például ahhoz a megoldáshoz, hogy megváltoztatja a korábbi vélekedését az egész kérdésről. Előadhatja anyunak, hogy ez az egész túl van lihegve, hiszen senkinek nem lett semmi baja egy kis rendetlenségtől.

Egy másik taktika szerint egyszerűen kicsemegézi a pro és kontra érvek közül azokat, amelyek neki kedveznek. Kijelenti például, hogy a gyerekeknek néha kifejezetten jót tesz egy kis szabadosság, egy kis felmentés a házirend szigorúsága alól.

A harmadik praktika magát az eseményt tünteti fel más színben. Ha apa ezzel az eszközzel él, azt állítja, hogy nem is csinált rendetlenséget, csak anya rendmániás, és ha rendetlenséget meg piszkot akar látni, nézze csak meg, mi van „másoknál”.

A kognitív disszonancia elméletének van egy végső következtetése. Amikor mindent megteszünk, hogy enyhítsük a feszültséget, nem egyszerűen az elveinket vagy a cselekedeteinket védelmezzük. A valóságban saját magunkat, a legbelső lényünket, a teljes énünket próbáljuk megóvni a világtól és saját magunktól. Azt akarjuk, hogy mindenki – magunkat is beleértve – következetes, elveihez hű, életében, szakmájában megbízható, erkölcsös embernek lásson minket.
És ez tényleg nem könnyű feladat.


Irodalom és források:

Bakacsi Gyula (2004): Szervezeti magatartás és vezetés. Budapest, Aula Kiadó

Csepeli György (2003): Szociálpszichológia. Budapest, Osiris Kiadó

Klein S. (2001): Vezetés- és szervezetpszichológia. Budapest, SHL Hungary

Németh Erzsébet: Hitelesség, meggyőzés és a gyógyító munka hatékonysága. https://web.archive.org/web/20061009205636/http://www.behsci.sote.hu/hallg_kom_nemet1.htm, letöltés: 2022. 12. 08.

Festinger, L. (2000): A kognitív disszonancia elmélete. Budapest, Osiris Kiadó

Jegyzetek:

[1] Festinger, L. (1957): A Theory of Cognitive Dissonance. California: Stanford University Press.
[2] Vö. Festinger, L. (2000): A kognitív disszonancia elmélete, Budapest, Osiris Kiadó.
[3] Festinger, 2000, 76.
[4] La Fontaine világa: A róka és a szőlő. Lator László fordítása. https://www.irodalmiradio.hu/femis/muveszetek/4muveszek/l_menu/lafontaine/lafontirta.htm, letöltés: 2022.12.08.

2022. december 11., vasárnap

A Thomas–Kilmann-rendszer (személyesen kiemelt) sarokpontjai

1. Mi a konfliktus?

A konfliktus bizonyos információk, szándékok, értékek, attitűdök ütközése. Intra- és interperszonális változatok különböztethetők meg. Az intraperszonális konfliktusok során bizonyos belső impulzusok ütköznek egymással. Például az ösztöneinknek (a szívünknek), vagy a józan ítélőképességnek (eszünknek) engedelmeskedjünk? Meccsre menjünk, vagy inkább randevúzni? Az interperszonális konfliktus esetén a lehetőségek ütközése a szociális térben jelenik meg. Személyközi konfliktus során a saját meggyőződéssel, érdekekkel ütköző szándékokkal szembesül az alany.

A konfliktus lehet destruktív vagy konstruktív. A destruktív konfliktus polarizálja a szociális közeget, ami a csoport széteséséhez vezethet, érzelmileg megterheli a résztvevőket, szélsőséges esetben lelki sérüléseket hagy maga után. A konfliktus ugyanakkor szükséges a problémák megfogalmazásához, a változások katalizálásához, a csoport fejlődéséhez, ami egyszersmind a kreativitást is fellendíti a csoportban.

A konfliktuskezelés kutatás egyik alapvető kérdése, milyen lehetőségei vannak az interperszonális konfliktusba keveredett személynek? Valamennyi személyközi kapcsolatban (a családban, a politikai életben, a közlekedésben, a munkahelyen, stb.) előbb-utóbb súrlódások keletkeznek. Az iskola sem mentes a konfliktushelyzetektől. A diákok, a tanárok, a vezetés, a szülők, a munkaközösségek, a fenntartó intézmény és valamennyi egyéb szereplő szembesülhet bizonyos érdek- és értékellentéttel. A kommunikáció akkor a legfontosabb, és a legnehezebb is, amikor krízis, konfliktus és feszültség van a rendszerben. Az alábbiakban eme személyközi konfliktusok kezeléséhez hívjuk fel a figyelmet néhány szempontból.

2. Konfliktuskezelő stílusok/megoldási archetípusok, stratégiák az önérvényesítés és együttműködés dimenziója mentén ̵a Thomas–Kilmann-rendszer (1974)

a) versengő, önérvényesítő – gyors, népszerűtlen döntések, önvédelem, saját érdeke
érvényesítése, győztes stratégia, a konfliktus, mint harc, versengés, magas fokú önérvényesítés és alacsony szintű együttműködés jellemzi, minél magasabb egyéni nyereségre törekszik,

b) problémamegoldó-együttműködő – hosszú távú elköteleződést, közös megoldást,
konszenzust jelent, magas fokú önérvényesítés és együttműködés, a közös nyereséget maximalizálja (konszenzusra törekszik),

c) kompromisszumkereső – mindkét fél enged az elvárásaiból, kölcsönös elégedetlenséget eredményezhet néha, az elfogadható közös nyereségre törekszik, önérvényesítés és együttműködés jellemzi,

d) elkerülő – feszültségcsökkentés, időnyerés (információszerzés), alacsony önérvényesítés és alacsony együttműködés jellemzi (strucc-politika), nincs vagy alacsony a nyereség az adott helyzetben,

e) alkalmazkodó, önalávető – a kapcsolat fenntartása a fontos / számunkra nem fontos az ügy, alacsony önérvényesítés és magas szintű együttműködés, nyeresége a partnernek van, járulhat hozzá mártír-szerep.

3. Az számomra külön izgalmas témakörnek bizonyult, hogy ezeknek a konfliktuskezelő stratégiáknak sajátos nyelvi–lingvisztikai jegyei vannak. Az alábbi táblázat segítségével azonosítható a konfliktuskezelés módja, a társ mondatának jellege alapján:

Forrás: A konfliktuskezelési stratégiák gyorsdiagnosztikája (Forrás: Forgács Attila: Fejezetek a kommunikáció pszichológiájából, https://mersz.hu/dokumentum/m269faksz 250, letöltés: 2022. 12. 10., hiv. „Dr. Barlai Róbert tréner és szervezetfejlesztő pszichológus alapján” -ra.)

4. Az 5 konfliktuskezelési mód nonverbális diagnosztikai jegyei

Az 5 konfliktuskezelési mód nemcsak a verbális-lingvisztikai jegyekből ismerhető fel, hanem a nonverbális jelzések is utalnak az egyes stratégiák jelenlétére. A konfliktuskezelés nonverbális jeleinek mesteri megjelenítői a színészek, a szobrászok és a festők.

a) Az önérvényesítés nonverbális jegyei
Az önérvényesítő stratégiák jelei az evolúcióban jól ismertek. Az egyed a dominanciáját fejezi ki. Szembefordul a másik egyeddel, merev hosszantartó szemkontaktust teremt, a proxemikai távolságot csökkenti (kisebb térközt tart), testméretét megnöveli, kihúzza magát, vállait és szemöldökét felhúzza, a versengő ember gyorsabban beszél, hangfekvése magasabb, hangosabb. Mozgása sarkosabb és feszültebb. Kézfogása kemény, katonás. Arca kipirul.

b) Az együttműködés nonverbális jegyei
Az együttműködő személy ellazultabb, arca kisimult, arcán pozitív jelzések jelennek meg, általában mosolyog. Időnként szemkontaktust vesz fel, de ez nem hosszan tartó, bántó, vagy provokatív. Inkább lefelé süti a szemét. Beszéde normál tempójú, érdeklődő. Igyekszik összehúzódni (fülét-farkát behúzza). Pozitív, egyetértő és érdeklődő-nyitott gesztusai vannak. Alárendelődő.

c) Elkerülés
Az elkerülő személy menekül a szemkontaktus elől, teste elfordul, próbál észrevétlen maradni. Motiválatlan. Nem figyel, mintha ott sem lenne. Telefonját nyomkodja. Gesztusai és mimikája érzelmeket nem fejez ki. Halk és lassú a beszéde, ha egyáltalán megszólal., stb.

5. Passzív–agresszív–asszertív kommunikáció (Forgács, 2017)
A passzív ember viselkedése: problémás helyzetek kerülése, alkalmazkodás a jellemző, mások jogait, érdekeit és szükségleteit fontosabbnak érzi a sajátjáénál. Vesztes–győztes helyzetet  teremt, amelyben ő áldozattá válik. Visszafogott, a kommunikáció elől kitér. Kisebbrendűség látszatát kelti, másokat a saját vesztesége árán enged győzni. Hosszú távon a passzív személy agresszióba vált (robban), amikor megunja, hogy szempontjai nem érvényesülnek. 
Az agresszív ember verseng és a felsőbbrendűség látszatát kelti. Saját céljait, érdekeit, tudását és vágyait fontosabbnak érzi a másokéinál, önérvényesít, úgy hogy a másik fél szempontjait nem mérlegeli. Győztes–vesztes helyzetet teremt, amelyben a másik vesztesége árán ő lesz győztes. Erőteljesen gesztikulál, hangos, a véleményét tényként állítja be, gyakran mérges, elvörösödik, felfújja magát, szuggesztív tekintetű. Uralkodik másokon, áldozattá teszi őket, ami hosszú távon visszaüt, mert az áldozatok bosszút állnak.
Az asszertív ember a másik féllel összhangban igyekszik elérni céljait. Saját céljait, érdekeit, jogait ugyanolyan fontosnak tartja, mint a másokéit. Nyertes-nyertes kimenetelre törekszik. Önbizalma van, határozott, szemkontaktust tart, együttműködő, erőt nem alkalmaz, Megtorlás és irigység nélkül sikerekhez vezet, valamint tartós együttműködésre ösztönöz.


A konfliktuskezelési stratégiák és a passzív–agresszív–asszertív kommunikáció (Forrás: Forgács Attila: Fejezetek a kommunikáció pszichológiájából, 
https://mersz.hu/dokumentum/m269faksz 254#lg=1&slide=0)

6. Irodalom:
✓ Deutsch, M.–Krauss, R. M. (1981): A fenyegetés hatása az interperszonális alkura. In: Csepeli Gy. (szerk.): A kísérleti társadalomlélektan főárama. Gondolat, Budapest, 393–414.

Forgács Attila (2017): Fejezetek a kommunikáció szociálpszichológiájából. Budapest, Akadémiai Kiadó. https://mersz.hu/kiadvany/269

✓ Fukuyama, F. (1997): Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése. Európa Könyvkiadó, Budapest.

✓ Hankiss E. (1985): Társadalmi csapdák. Diagnózisok. Magvető Kiadó, Budapest.

✓ Harris, T. (2000): Oké vagyok, oké vagy. Édesvíz Kiadó, Budapest.

✓ Hofstede, G. J.–Hofstede, G. (2008): Kultúrák és szervezetek – Az elme szoftvere. Az interkulturális együttműködés és szerepe a túlélésben. VHE Kft., Budapest.

✓ Grzelak, J. (1995): Konfliktus és kooperáció. In: Hewstone, M.–Stroebe, W.–Codol, J.-P.–Stephenson, G. M.: Szociálpszichológia. Európai szemszögből. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 313–339.

Kelman, C. H. (1972): A szociális befolyásolás három folyamata. In: Hunyady Gy. szerk. Szociálpszichológia. Gondolat, Budapest, 47–59.

✓ Malota, Mitev (2013): Kultúrák találkozása, nemzetközi kommunikáció, kultúrsokk, sztereotípiák. Budapest, Alinea

✓ Mestellér J. (2014): A konfliktuskezelés szociális és önpercepciója. A Thomas-Kilmann teszt és a Keleti Szövetség. MA szakdolgozat. (Témavezető: Forgács A.) Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest.

✓ Mérő L. (1996): Mindenki másképp egyforma. A játékelmélet és a racionalitás pszichológiája. Tericum, Budapest.

✓ Rudas J. (1990): Delfi örökösei. Önismereti csoportok: elmélet, módszer, gyakorlatok. Gondolat, Budapest.

✓ Seligman, M. E. P. (1975): Helplessness: On Depression, Development and Death. Freeman, W. H., San Francisco.

2022. december 9., péntek

Önismereti terminológia: az önismeret jelentésmezeje és az énkép kialakulása

E referátum-vázlat gerince Dr. Tókos Katalin, az ELTE PPK egyetemi adjunktusa-munkatársa[1] szakmai tevékenységét alkotó tanulmányok, cikkek és doktori dolgozata[2] egy része alapján készült, megtartva az önismeret és az énkép központi és tágabb fogalomkörét.[3]

„Önismeret, énkép, énfogalom, énreprezentáció, énséma: egyazon fogalom alternatív terminusai, vagy létezik köztük lényeges jelentésbeli különbség? Talán jogos a kérdés, amikor az énterminológia szövevényeiben próbálunk kiigazodni, vagy akkor, amikor a szakirodalomban olyan megfogalmazásokkal, értelmezésekkel találkozunk, amelyek a fentebb említett valamely két fogalom jelentésközeliségére utalnak, de a leheletnyi eltérés megragadására nem adnak egyértelmű eligazítást”  ̵̵  kezdi a szerző az Új Pedagógia Szemle 2005. évi 10. számában A serdülőkori önismeret az elméleti és empirikus kutatások tükrében – pedagógiai megközelítésben c. tanulmányát.[4] Majd a tanulmány absztraktja úgy folytatja, hogy „a pedagógiai és pszichológiai szakirodalom egyik leggyakrabban használt fogalma az önismeret. Ez a tanulmány kísérletet tesz az önismeret, illetve az ehhez kapcsolódó fogalomrendszer – énkép, énséma, énreprezentáció stb. – tartalmának értelmezésére. Áttekintést ad arról is, hogy a személyiségfejlődés folyamatában hogyan szélesedik az énkép tartalma. A tanulmány érdekes fejezete a serdülőkori énkép és önjellemzés sajátosságainak elemzése. Az önismeretre vonatkozó pszichológiai tudás pedagógiai hasznosíthatóságát hivatott segíteni az énkép és az önismereti szint mérésével foglalkozó fejezet.”


 Mindezeken a paramétereken túllépve tekintsük át röviden a témakör kulcsfogalmait, fogalomláncolatát, a serdülőkori témakivetülés érintése nélkül.

Jelen áttekintésünkben az önismeret a szó köznapi értelmében az önmagunkról való tudást jelöli, azt, hogy ismerjük képességeinket, adottságainkat, vágyainkat, céljainkat, tudatában vagyunk személyiségünk pozitívumainak, de korlátainak, hiányosságainak is. Hasonlót jelöl az énfogalom is: az énről való tudásunkat, önmagunkkal kapcsolatos ismereteinket, melyek egyidejűleg magukban foglalják testi énünket, szociális szerepeinket, különböző csoportokban betöltött tagságunkat, vágyainkat, értékrendszerünket. Ez utóbbit a legújabb kognitív kutatások az énre vonatkozó affektív-kognitív struktúraként, reprezentációként írják le, amely az egyén énreleváns tapasztalatait szervezetté és koherenssé teszi, hangsúlyozva az én reprezentációjának fogalmi szintjét. Az énfogalom helyett, mely az én különféle aspektusait reprezentáló emlékezeti tartalmakat jelölné, az énséma elnevezést ajánlott.

Az énsémák azok a tudásstruktúrák, az önmagunkról szerzett információk mentális szerveződései, reprezentációi, amelyek az énről kialakított általánosításokat, jellemző tulajdonságokat tartalmazzák, és amelyek múltbeli tapasztalatokon alapulnak. Ugyanúgy működnek, mint a többi séma; sematikusan képezzük le embertársainkat, az egyéneket is. A legújabb kognitív modellek egyeznek abban, hogy az ént nem egyetlen reprezentációs egységként gondolják el, hanem számos, önmagunkra vonatkozó reprezentációból összeálló rendszerként,

Korábbi énkép-definíciók az énképet szintén szociális minőségűként írják le, a személyiség olyan önmagáról alkotott képeként, amely jórészt mások véleménye alapján alakul ki, és amely irányító funkcióval rendelkezik. Bár az énkép-meghatározások az énkép más és más jellemzőire összpontosítanak – az énkép mint attitűd, mint észleletek rendszere, amelyhez szorosan hozzátartozik az önbecsülés és önértékelés is, valamint képzetek, sémák, fogalmak, prototípusok, célok, feladatok –, mindegyikben közös, hogy ezt a dinamikus struktúrát az egyén környezetével való interakciója során létrejövőként gondolják e.

Az énfogalom és énkép szinonimaként való használatát bizonyítják a szakirodalomban felváltva előforduló működő vagy munka-énfogalom, illetve működő énkép fogalmak is. Amit a fogalmak leírnak, arra vonatkozik, hogy énrendszerünk számos reprezentációja közül nem mindegyik tudatos, énfogalmunknak egy adott időpontban csak néhány részlete idézhető fel, azaz a memóriában és gondolkodásban éppen aktív éntartalmakat. A korai énképelméletek is több összetevős rendszerként írták le az énképet, jelenkori elméleti modellek szintén az én többarcúságát, komplexitását hangsúlyozzák.

A mai elképzelések jellemzője még a különböző kontextusokhoz köthető én gondolata, amely arra utal, hogy más-más kontextusban más-más emberek vagyunk, különböző dolgokat gondolunk, feltételezünk egymásról, az események különböző mozzanatait ragadjuk meg, és különböző jellegű információk válnak/válhatnak emlékezetessé számunkra.

Az énreprezentáció három eleme: az aktuális énkép (azok a tulajdonságok, amelyekkel éppen jellemezzük magunkat), az ideális énkép (tulajdonságok, melyeket birtokolni szeretnénk) és a kell(ene) énkép (tulajdonságok, amelyekről azt gondoljuk, hogy kell, illetve kellene birtokolnunk), utóbbi kettő képezi a lehetséges énképet. Míg a reális énkép az aktuális énképnek felel meg, addig az ideális és a kellene énképek az ún. lehetséges énképeket jelentik, azt, hogy a személyek miképpen vélekednek saját lehetőségeikről, milyenné szeretnének válni, illetve milyenné kellene válniuk.

A szakirodalomban énképvezérfonal-elméletként meghonosodott modell azt mondja ki, hogy a másik reményei és elvárásai az én számára követendő vezérfonallá válnak a fejlődés során. A reális és lehetséges ének egymástól való távolsága nagyon lényeges a reális önértékelés kialakulása és fenntartása szempontjából. Ha kicsi a köztük levő távolság, akkor az ideális én motiváló ereje csekély, s ilyen esetben a személy túlságosan pozitív képet fog kialakítani önmagáról, de ha a távolság túlzottan nagy, az elérendő célok, kitűzött feladatok, vágyak szinte megvalósíthatatlanok, az önértékelés tartósan alacsony marad.

Érdekes szempontot jelent az a feltevés, amely szerint az életünkkel való pillanatnyi elégedettségünk megítéléséhez inkább választjuk referenciapontként a nem kívánt, mint az ideális énképet. A nem kívánt énkép tartalma kevésbé absztrakt, mint az ideális énképé. Mások nem kívánatos vonásai, kedvezőtlen életkörülményei, társadalmilag elfogadhatatlan tevékenységre késztető, de meg nem valósított impulzusok képzeteit tartalmazza, valamint félelmetes események, nem kívánt érzelmek emlékeit, amelyek előfordultak a személy múltjában.

A komplexitás mellett az énrendszer, az énkép egy másik jellemzője annak dinamikus struktúraként való felfogása, azaz, hogy egyszerre tekinthető stabilnak és alakíthatónak. Az önismeret stabilitásának alapját három motívum képezi: (1) az énkonzisztencia motívuma egyrészt olyan információk keresését jelenti, amelyek konzisztensek az önmagunkról már meglévő képpel, másrészt azok elutasítását, amelyek ezeket kikezdhetik, (2) az énnövelés a lehető legpozitívabb önértékelés fenntartása, (3) a pontosság, amely arra utal, hogy önmagunkkal kapcsolatban pontos információhoz szeretnénk jutni, ezért olyan információkat keresünk, amelyeknek diagnosztikus értékük van azon tulajdonságokról, amelyekben nem vagyunk bizonyosak

A fentiek alapján az énkép (vagy önkép) dinamikus kép, amely magában foglalja a különböző kontextusokhoz köthető, komplex én gondolatát, valamint a működő énfogalom sajátosságait. Azaz a vélt, szubjektív énképnek (amilyennek önmagamat tartom: elképzelem, érzem, hiszem), a tulajdonított képnek (ahogyan mások láthatnak: szociális kép) és a visszatükrözött (mások által láttatott) képnek a dinamikus egyensúlyából alakul ki.



[1] https://www.ppk.elte.hu/munkatarsak/tokos-katalin

[2] https://ppk.elte.hu/file/tokos_katalin_dissz.pdf

[4] Tókos, Katalin: A serdülőkori önismeret az elméleti és empirikus kutatások tükrében – pedagógiai megközelítésben., https://folyoiratok.oh.gov.hu/uj-pedagogiai-szemle/a-serdulokori-onismeret-az-elmeleti-es-empirikus-kutatasok-tukreben-pedagogiai, letöltés: 2022.12.09.


További források és szakirodalom:

Aszmann Anna – Szabó Pál (1990): Serdülők önmagukról: Egy nemzetközi felmérés tanulságai. Pedagógiai Szemle, 9. sz. 818–830.

Bagdy Emőke – Telkes József (1990): Személyiségfejlesztő módszerek az iskolában. Tankönyvkiadó, Budapest.

Balogh László (2004): Iskolai tehetséggondozás. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Balogh László – Koncz István (2001): Élet- és pályatervezés. Szombathely.

Bóta Margit – Máth János (2000): Pozitívabb-e a kiemelkedő képességű tanulók énképe? Alkalmazott Pszichológia, 4. sz. 15–29.

Bóta Margit (2002): Tehetséges tanulók énképének vizsgálata a családi háttér függvényében. In Dávid Imre – Bóta Margit – Páskuné Kiss Judit: Tehetségkutatás. Debrecen.

Carver–Scheier (1998): Személyiségpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.

Cole, M. – Cole, S. R. (1998): Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest.

Dévai Margit (1980): Énkép-korrekció. Önismereti játékmódszerrel a serdülőkorban. Pest Megyei Pedagógiai Intézet, Budapest.

Dévai Margit (1990): Az ideális én néhány jellemzőjének vizsgálata nem családi környezetben élő 10–14 éves gyermekeknél. In Kürti Jarmilla (szerk.): A neveléslélektani kutatások aktuális kérdései. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Eliot, R. S. – Diane, M. M. (2001): Szociálpszichológia. Osiris, Kiadó, Budapest.

Fülöp Márta (1995): A versengésre vonatkozó tudományos nézetek. Pszichológia, 4. sz. 434–474.

Gilly, M. – Lacour, M. – Meyer, M. (1971/72): Az énkép, a szociális képek és az iskolai előmenetel vizsgálata 10–12 éves tanulóknál. In Pataki Ferenc (szerk.): Pedagógiai szociálpszichológia. Gondolat Kiadó, Budapest, 639–661.

Gaskó Krisztina (2004): Az osztályfőnök, a szülők és az osztálytársak értékelésének hatása a tanuló önértékelésére. Iskolakultúra, 62–73.

Hatvani Andrea – Taskó Tünde (2003): Személyiségfejlődés és pályafejlődés. In Vargáné Dávid Mária (szerk.): Pedagógiai tanácsadási módszerek a pályaválasztás segítésében. EKF, Eger, 5–15.

Higgins (1987/2001): Énképeltérések: elmélet az én és az érzelmek kapcsolatáról. In Szakács Ferenc – Kulcsár Zsuzsanna (szerk., 2001): Személyiségelméletek. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

Jámbori Szilvia (2003): Az iskolai környezet szerepe a serdülők jövőorientációjának alakulásában. Magyar Pedagógia, 4. sz. 481–497.

Koncz István (1994): Videós önismeretfejlesztés: a videó felhasználási lehetőségei a 14–18 éves tanulók önismeretre nevelésében. Kiadja a Fitt Image, Budapest.

Kovács József (1990): A 10–14 éves korú tanulók önismeretének fejlődése pedagógiai nézőpontból. Kandidátusi értekezés, Szombathely.

Kökönyei Gyöngyi – Aszmann Anna – Szabó Mónika (2002): A serdülők jóllétét befolyásoló tényezők. Egészségnevelés, 2. sz. 49–55.

Kőrössy Judit (1997): Az énkép és összefüggése az iskolai teljesítménnyel. In Az iskola szociálpszichológiai jelenségvilága. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 67–86.

Kőrössy Judit (2004): Az én fogalma, az énfejlődés elméletei. In N. Kollár Katalin – Szabó Éva (szerk.): Pszichológia pedagógusoknak. Osiris Kiadó, Budapest.

Linville, P. W. – Carlston, D. E. (1994): Az én és a szociális megismerés: In V. Komlósi Annamária – Nagy Lajos (szerk.): Énelméletek. Személyiség és egészség. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 94–147.

Markus, H. – Cross, S. (1990): A személyközi én. In V. Komlósi Annamária – Nagy Lajos (szerk.): Énelméletek. Személyiség és egészség. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 46–94.

Markus, H. – Nurius, P. (2003): A lehetséges énképek. In V. Komlósi Annamária – Nagy Lajos (2003, szerk.): Énelméletek. Személyiség és egészség. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 292–322.

Mérei Ferenc (1993): Az önismereti érzékenység a serdülőkor kezdetén. In Kósa Éva – Ritoókné Ádám Magda (szerk.): Fejlődés-lélektani szöveggyűjtemény. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 141–470.

Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes (1998): Gyermeklélektan. Medicina Kiadó, Budapest.

Nagy József (1994): Én (tudat) és pedagógia. Magyar Pedagógia, 1–2. sz. 3–26.

Neisser, U. (1988): Az önmagunkról való tudás öt válfaja. In László János (1992, szerk.): Válogatás a szociális megismerés szakirodalmából. II. Tankönyvkiadó, Budapest, 173–203.

Ogilvie, D. M (1987): A nem kívánt én: A személyiségkutatás elhanyagolt változója. In V. Komlósi Annamária – Nagy Lajos (2003, szerk.): Énelméletek. Személyiség és egészség. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 322–336.

Orosz Judit – Szitó Imre (1999): Az iskolai énkép a serdülőkorban. Gyermek, nevelés, pedagógusképzés. Trezor Kiadó, Budapest, 39–74.

Rajnai Nadinka (1981): Az önismeret fejlesztése a pályaválasztási nevelőmunka folyamatában. Vas Megyei Pályaválasztási Intézet, Szombathely.

Réthy Endréné (2003): Gyermeki énkép – szülői gyermekkép. Iskolakultúra, 5. sz. 96–101.

Rogers, Carl (1981/2001): Személyiség- és viselkedéselmélet. In Szakács Ferenc – Kulcsár Zsuzsanna (2001, szerk.): Személyiségelméletek. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 268–295.

Sallay Hedvig (2001): A self vizsgálata: kérdések, problémák és kihívások. Alkalmazott Pszichológia, 1. sz. 15–28.

Sallay Hedvig (2003): A szülői nevelés hatása serdülők jövőorientációjának alakulására. Magyar Pedagógia, 3. sz. 389–404.

V. Komlósi Annamária (2001): A személyiség értelmezései. In Oláh Attila – Bugán Antal (szerk.): Fejezetek a pszichológia alapterületeiből. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

Vargáné Dávid Mária (2004, szerk.): Pedagógiai tanácsadási módszerek a pályaválasztás segítésében. EKF, Eger.

Varró Éva (2003): Self-diszkrepanciák serdülőkorban. Erdélyi Pszichológiai Szemle, 4. sz. 2.

Varró Éva (2003): Serdülőkori self-diszkrepanciákkal kapcsolatos vizsgálatok. Erdélyi Pszichológiai Szemle, 4. sz. 3.

Vikár György (1980): Az ifjúkor válságai. Gondolat Kiadó, Budapest

2022. április 24., vasárnap

Happy Birthday, Barbra!

2022. április 24., vasárnap

Happy Birthday, Barbra!

Ma ünnepli 80. születésnapját Barbra Streisand kétszeres Oscar-díjas, háromszoros Golden Globe-díjas és többszörös Grammy-díjas amerikai színésznő, énekesnő, zeneszerző, rendező, forgatókönyvíró és producer.

"Úgy érkeztem meg Hollywoodba, hogy nem műttettem meg az orromat, nem volt fogszabályzóm, és nem változtattam meg a nevemet. Ez pedig örömmel tölt el."


Happy Birthday, Barbra!

/////

Barbra Streisand today celebrates her 80th birthday as a two-time Oscar-winner, three-time Golden Globe-winning and multiple Grammy-winning American actress, singer, composer, director, screenwriter and producer.

"I arrived in Hollywood without having my nose operated on, I didn't have an orthodontist, and I didn't change my name. And that's fun."

Happy Birthday, Barbra!


https://youtu.be/ifWOSnoCS0M



2022. április 5., kedd

Robert K. Merton, személyisége, némely főbb elmélete és hatása

I. Prológus

Robert K. Merton, az amerikai szociológia nagy alakja.

Nem tartozott az elefántcsonttoronyba zárkózó tudósok közé. Kutatói munkássága témáját, környezetét és hatásait tekintve is teljesen összefonódott a társadalom hétköznapjaival. 1910-ben, nincstelen kelet-európai bevándorlók fiaként látta meg a napvilágot Philadelphiában. Tizenéves korában Robert Merlin néven bűvészmutatványok bemutatásával kereste kenyerét, és ha egy barátja nem győzi meg arról, hogy színpadi neve az akadémiai életben kissé furcsán cseng, talán ezen a néven vonul be a szociológia történetébe. Sok évtizedes munkássága során megérhette, hogy belső használatra szánt szakkifejezései – „vonatkoztatási csoport”, „szerepmodell”, „önbeteljesítő jóslat”, „példakép”, stb. - beszivárogtak a hétköznapi nyelvbe.

II. Ki is volt Robert K. Merton?

Pályáját tudományszociológusként kezdte. Igyekezett feltárni, hogy milyen indítékok állnak a tudományos tevékenységek hátterében. Hadat üzent az excentrikus, szabályokra fittyet hányó szórakozott zseni közkeletű mítoszának; kimutatta, hogy minden kutató munkáját íratlan szabályok és normák sokasága irányítja. (Ma ennek nyomdokain halad Barabási Albert-László elméleti fizikus, hálózatelméleti kutató.)

Érdeklődése és kutatásai azonban jóval szélesebb területet fogtak át: a tömegek és a média kapcsolatától a rasszizmus anatómiáján keresztül a bennfentesek és a kívülállók világáig, de az irodalmi, történelmi, sőt az etimológiai vizsgálódásoktól sem zárkózott el. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága az ő integrált közösségekkel kapcsolatos kutatásaira támaszkodott a nevezetes Brown vs. Oktatási Tanács ügyben, amely elindította a faji megkülönböztetés felszámolását az amerikai iskolarendszerben.

Kidolgozta a kereskedelmi és politikai marketing területén hamarosan nélkülözhetetlenné váló fókuszált interjú módszertanát, amellyel pontosan felmérhető, hogy egy-egy reklámfilm, rádióadás vagy politikai röpirat milyen hatást gyakorol a vonatkoztatási („fókusz-/referencia-”) csoportokra. Az eljárással kapcsolatos visszaéléseket mélyen elítélte, bár nemegyszer megjegyezte, örült volna, ha szabadalmat kapott volna rá.

Pályája nagy részét a Columbia Egyetemen töltötte, ahol Paul F. Lazarsfelddel megalapította az Alkalmazott Társadalmi Kutatások Központját. Hazájában nemes egyszerűséggel Mr. Szociológia néven emlegették. Tanítványa, Jonathan R. Cole, szerint „(…) ha lenne szociológiai Nobel-díj, kétségkívül megkapta volna.” (Fia, Robert C. Merton 1997-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott.)

III. Középszintű elméletek, funkcionalizmus, diszfunkció, deviancia, referenciacsoportok

Teoretikusként nagy hangsúlyt fektetett az ún. középszintű elméletekre. Ezeken olyan magyarázó modelleket értett, amelyek megtalálják az arany középutat a nagyívű, ám a valóságtól elkerülhetetlenül elrugaszkodó spekulatív doktrínák és a pedáns, de gyakran jelentéktelen adatgyűjtögetés között. Mindig olyan megközelítésmódot javasolt, amely használható és jelentős eredményekhez vezet, ugyanakkor üres általánosításokkal nem zárja le az utat a további kutatás előtt. A száraz tudományos dolgozattal szemben a személyesebb esszéformát (!) részesítette előnyben.

A funkcionalizmus kifejezést használva rámutatott arra, hogy a társadalom egészének az egyes részeivel való összekapcsolódását különféle funkciók biztosítják, ezeket megfigyelhetjük, és konkrét tárgyakban, tényekben ismétlődhetnek meg. A szociológus szerepe pedig az, hogy ezeket a funkciókat, illetve/és azok következményeit tanulmányozza.

Merton szerint ennek a módszertani eszköznek a „közepes hatótávolságú elméletnek” kell lennie, azaz. korlátozott hatáskörű elméletnek, amelynek állításai megközelítik a megfigyelhető valóságot. Maga Merton is számos ilyen elméletet javasolt, ugyanakkor neki magának is jelentős eredményei voltak a konkrét jelenségek, például a deviáns viselkedéselmélet, a csoportprobléma, az anómia, az adaptáció, a társadalmi problémák természete, a bürokrácia, a referenciacsoportok elmélete, a szerepek és szerepkonfliktusok elmélete, a véleményvezérek elmélete stb. terén is.

Merton vezette be a diszfunkció kategóriáját és fogalmát, amely mindenre vonatkozik, ami destabilizálja és szétzilálja a társadalmat. A funkció és a diszfunkció az egyénnel, idővel, különböző oldalról megítélve változhat (pl. a vallás erősíti a társadalmi integritást, de nem segíti elő a tudomány haladását). Ugyancsak meghatározta az emberi tevékenységek negatív következményeit, szándékosra és tudattalanra bontva.

Megalkotta az alábbi fogalmakat:

1. látens funkció - bizonyos tudatos emberi tevékenységek nem szándékos, váratlan és előre nem látható következménye (pl. drága dolgok vásárlásának igénye társadalmi helyzet bizonyítására),

2. manifeszt („megnyilvánuló”) funkció, pl. egy bizonyos emberi viselkedés szándékolt, tudatos és feltételezett következménye.

Ugyancsak megalkotta izgalmas deviancia-elméletét, amely szerint az emberek arra törekszenek, hogy a kultúrájuk részét képező értékekre összpontosítsanak. Ha erre nincs módjuk, akkor más módon próbálják elérni ezeket az értékeket. Így a társadalomban felbukkan egy-egy olyan jelenség, mint a bűnözés. Ez az ellentmondás szolgál az apátia, az életből való kiábrándultság, folyományaként – és végül - a bűnelkövetés alapjául.

Merton hozzájárult a referenciacsoportok elméletének kidolgozásához is. Referenciacsoport az, amelynek értékeit a társadalom fel- és elismeri, függetlenül attól, hogy az adott reprezentáns hozzátartozik-e az adott referenciacsoporthoz, avagy sem. Az ember egy csoport tagjaként „viselkedik”; annak értékei alkotják saját önbecsülésének kereteit. Ez a helyzet pl. a nagy társadalmi mobilitású nemzetközi (nagy)vállalatoknál fontos, mivel elősegítheti a társadalmak/osztályok közötti mozgást a különböző karrierutak során.

Merton kutatásaiban fontos szerepet kap a társadalmi anómia jelensége. A mertoni anómia fogalom egy feszültségre utal, amely az elfogadott normák és a társadalmi valóság konfliktusa miatt alakul ki az egyénben. A társadalmilag elfogadott értékek, illetve a megvalósulásukra/megvalósításukra rendelkezésre álló eszközök korlátozottsága közti konfliktus kezelésének öt fajtáját különbözteti meg:

1. a konformisták mind az általánosan vallott értékeket, mind azok megvalósításának hagyományos eszközeit elfogadják, függetlenül attól, hogy tudnak-e érvényesülni ily módon, avagy sem. Az emberek többsége ebbe a kategóriába tartozik.

2. Az újítók elfogadják a társadalom értékeit, de a szokásostól eltérő vagy törvénytelen eszközökkel próbálják megvalósítani azokat. Ebbe a típusba tartoznak az olyan polgárok, akik törvénytelen eszközökkel igyekeznek meggazdagodni.

3. A ritualizmus azok viselkedésére jellemző, akik továbbra is megfelelnek a társadalmilag elfogadott szabályoknak, jóllehet, már nem tartják követendőnek azokat az értékeket, amelyek eredetileg vezérelték a tevékenységüket. Így a szabályokat a szabályok kedvéért követik, minden távolabbi cél nélkül, csupán kötelességből. Ritualista például az, aki lelkiismeretesen végzi unalmas munkáját, amely ráadásul nem is jövedelmező, és semmiféle karrierrel nem kecsegtet.

4. A visszahúzódók szakítottak a versenyszemlélettel - Merton elméletét az amerikai társadalmi viszonyokra dolgozta ki, ahol az általánosan elfogadott értékek a karriert, a meggazdagodást, vagyis az anyagi sikert hangsúlyozták. Ezt önfegyelemmel és kemény munkával lehet elérni. Vagyis, „aki keményen dolgozik, bárhonnan is indul, eljut a csúcsra”. (Sztereotípia.) Valójában azonban nem ez történik, ez csak az ideális helyzet, mivel a hátrányos helyzetűek többségének nagyon kicsi az esélye, hogy előbbre jusson. Akik pedig nem tudnak ily módon érvényesülni, azokat elítéli a társadalom. Hogy ez ne történjen meg, nagy a kísértés, hogy az ember bármilyen áron - akár törvényesen, akár törvénytelenül - megpróbáljon felemelkedni -, s így mind az uralkodó értékeket, mind azok érvényesítésének szentesített eszközeit elutasítják. Ilyenek például egy önellátó kommuna tagjai.

5. a lázadók - mind a létező értékeket, mind a normatív eszközöket elutasítják, de szeretnék azokat újakkal felváltani, vagyis a társadalmi rendszer átalakításán buzgólkodnak. Ebbe a kategóriába tartoznak a radikális politikai csoportok tagjai. (politikai terrorizmus, forradalom, radikalizmus). Merton azonban keveset ír magáról a bűnözésről.)

Ugyanakkor külön kiemelnék két fogalmat, amely számomra a mertoni életmű adott vonatkozású esszenciáját adja. Az egyik a relatív depriváció és a második az önmagát beteljesítő jóslat fogalma/elmélete.

A relatív depriváció elmélete feltételezi, hogy az emberek saját körülményeiket attól függően ítélik meg, hogy kikhez hasonlítják magukat. Ezért a depriváció érzete nem függ össze közvetlen módon az egyes egyének anyagi szegénységének szintjével.

Az önmagát beteljesítő jóslat pedig az a folyamat, amelynek során egy ember másokkal kapcsolatos elvárásai előidézik azt a viselkedést, amely megerősíti az elvárásokat. (Ennek a kérdéskörnek szentelném a következő gondolatmenetet; főként az oktatás szempontjából.)

Merton további részletes tanulmányokat írt a saját csoport-külső csoport viszonyáról, a befolyásolás folyamatáról és szereplőiről, a társadalmi szerepekről, a disszonancia elméletről stb.

IV. Az önmagát beteljesítő jóslat rövid elmélete és jelensége

Az önbeteljesítő jóslat a művelődés- és kultúrtörténetben is egy régóta ismert jelenség, amelyet arra használnak, hogy leírják, mi történik, ha egy hamis meggyőződés oly módon befolyásolja az emberek viselkedését, hogy az végül (át)alakítja/„képes átalakítani a valóságot” (a valóság adott narratíváját).

Ez a koncepció sok kultúrában és művelődéstörténeti értékben kulminált; azaz évszázadok óta ismert, de végül Robert K. Merton definiálta a kifejezést, és tette alkalmassá a szociológiában, és az azon túl a további/egyéb tudományágakban való felhasználásra. Avagy ahogy Merton pontosan írta és fogalmazta volt: „Az önbeteljesítő jóslat egy kezdetben hamis állítás, amely változást idéz elő a viselkedésben, és ez a változás az eredeti hamis állítást végül valóra váltja.” Más szóval az igazságként kezelt jóslat, amikor azt ténylegesen valótlan volt, eléggé befolyásolta az embereket akár félelemmel vagy logikai zavarral, hogy a reakciók végül (be)teljesítsék az egykor(i) hamis jóslatot.

Robert K. Merton önbeteljesítő jóslat fogalma a Thomas-tételből ered, amely kimondja: „Ha az emberek valóságosnak határoznak meg helyzeteket, akkor azok következményüket tekintve (is) valóságosak lesznek.” W.I. Thomas szerint az emberek nem csupán azokra a helyzetekre reagálnak, amelyekben épp vannak/találhatóak, hanem gyakran arra is, ahogyan, amely módon értelmezik az adott helyzetet; illetve hogy milyen jelentést tulajdonítanak ennek. Ezért viselkedésüket részben a felfogásuk és a helyzetnek tulajdonított konnotatív jelentésértelmezésük határozza meg, nem pedig a helyzet maga. Miután az emberek meggyőződtek a szituációs narratíva adott értelmezése/jelentése felől, függetlenül attól, hogy valódi-e vagy sem, nagyon is valós intézkedések születtek/-nek.

Merton egy lépéssel tovább vitte a fogalmat, és megpróbálta alkalmazni a legújabb társadalmi jelenségekre egyaránt. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra című könyvében leírt egy történetet egy bankról, amelyet egy adott úr vezet. Ez egy tipikus bank, és az igazgatója becsületesen, és nagyon korrektül vezeti. Ennek eredményeként, mint minden banknak, van némi készpénz-tartaléka, de a legtöbb értéke különböző vállalkozásokban befektetésként található.

Aztán egy nap hirtelen rengeteg ügyfél tódul be a bankba; ismeretlen okból. Más ügyfelek is aggódni kezdenek a sok ügyfelet látva a bank körül. Hamis információk terjednek, hogy valami baj van a bankkal és az ügyfelek rohannak a bankba, hogy megpróbálják valamennyi pénzüket visszakapni, ameddig lehet. Az ügyfelek száma a bankban egyre nő, mint ahogy a bosszúság és idegesség is, amelyek elősegítik a hamis híresztelések gyors terjedését a bank fizetésképtelenségéről és a küszöbön álló csődről, ami még több ügyfelet késztet arra, hogy jöjjön, és próbálja visszakapni a pénzét. Az adott nap elején – amely sajnos az utolsó napja az említett intézménynek – a bank nem volt fizetésképtelen. De a fizetésképtelenség híre miatt hirtelen túl sok ügyfél vitte el a pénzét, amely igényeket a bank már képtelen volt kielégíteni. Igy a bank fizetésképtelenné vált, és beállt a csőd.

V. A mertoni tétel lényege, illetve variációi a pedagógiában (az andragógiában)

Számos kutató dokumentálta az önbeteljesítő jóslatok hatásait az oktatásban. Ez elsősorban a tanárok elvárásainak eredményeként következik /-het be. A két klasszikus példa magas és alacsony elvárásokkal jár. Amikor egy oktatónak nagy elvárásai vannak egy hallgatóval/tanulóval szemben, és viselkedésével és szavaival kommunikálja/közli ezeket az elvárásokat a hallgatóval/tanulóval, akkor az alany általában jobban jár az oktatási intézményben, mint egyébként (Pygmalion-effektus). Ezzel szemben, ha egy oktatónak/tanárnak alacsonyak az elvárásai a hallgatóval/tanulóval szemben, és ezt közli is a hallgatóval/diákkal, akkor a hallgató/tanuló rosszabbul teljesít az iskolában, mint egyébként (Gólem-effektus).

Ezen túlmenően pedig érdemes még megemlítenünk a fent említett két hatásmechanizmus abszolút közvetett következményét, az ún. Galatea-effektust, amelynek lényege szerint az autonóm személyiségre általában is az a jellemző, hogy bízik önmagában, tisztában van a képességeivel, és a mégoly nehéz helyzetekben is képes alkalmazni önmagával szemben azt az önbeteljesítő jóslatot, mely szerint „meg tudja oldani a problémát”, ezért aztán meg is oldja. (Az ilyen ember - önmotivációjából eredően - „önálló életre kel”. Aki képes önmagában bízni, ergo immunis a Gólem-hatással szemben.) Hiszen a lényeg az, hogy nagyfokú függetlenség alakult/alakuljon ki benne a külső megerősítésekkel szemben. Az igazi nevelésnek tehát ez a célja. Sok oktató/szülő a-/ezért „bukik el”; hiszen/merthogy az eredetiség és az egyediség mindig is bizonyos szintű – nevezzük így, jóértelemben – „öntörvényűséget” jelentenek/-tettek.

Merton nézete alapján megállapítható, hogy mindkét esetben a tanárok elvárásai (!) a tanulókkal/hallgatókkal szemben megteremt(het)ik a helyzet egy bizonyos definícióját, amely validdá (lehet) mind a hallgató(k), mind az oktató(k) számára. A helyzet ilyen meghatározása ezután befolyásolja a tanuló(k)/hallgató(k) viselkedését, valósággá téve/validálva a tanár(ok) elvárásait a tanuló(k)/hallgató(k) magatartásában. Bizonyos esetekben az önmegvalósító jóslat pozitív, de sok esetben, magától értetődően és a fentiek értelmében, negatív értelmezési és cselekvési tartományba tartozik, sorolódik.

Ugyancsak kutatások sokasága vizsgálta/-ja és dokumentálta/-ja, hogy a faji, nemi és osztálybeli stb. előítéletek és elvárások gyakran befolyásolják az oktatók által a hallgatókkal/diákokkal szemben támasztott elvárások szintjét. A tanárok gyakran „elvárják”, hogy „X származású” diákok/hallgatók „rosszabbul teljesítenek/-senek”(?), mint az „Y származású” diákok/hallgatók. Arról is szoktunk volt beszélni, hogy a lányok bizonyos tantárgyakban, például a természettudományokban és a matematikában, „rosszabbul teljesítenek” (!), mint a fiúk, stb. Ily módon a sztereotípiákban gyökerező faji, osztálybeli és nemi elfogultság önmegvalósító jóslatokként működhetnek, és ezek folyományaként ezek az elvárások alapvetően megváltoztathatják az adott/hivatkozott társadalmak milyenségét.

VI. Epilógus

Munkanapjait hajnali fél ötkor, tizenöt macskája társaságában kezdte. Élete utolsó éveiben hatféle rákos megbetegedést sikerült leküzdenie. A Princeton kiadó halála előtt mindössze négy nappal vállalkozott utolsó műve, a The Travels and Adventures of Serendipity (szabad fordításban: „Kalandozások rejtett kincsek nyomában”) kiadására.

2003. február 23-án hunyt el New York-ban.


VII. Felhasznált irodalom

Andorka Rudolf (2006): Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest.
Atkinson, R. C., Hildegard, E. (2005): Pszichológia. Osiris kiadó, Budapest.
Barabási Albert-László (2018): A képlet. A siker egyetemes törvényei. (Ford. Bujdosó István.) Libri, Budapest.
Benkő Zsuzsanna-Lippai László-Tarkó Klára (szerk.) (2019): Az egészség az életünk tartópillére. Egészségtanácsadási kézikönyv. Szegedi Egyetemi Kiadó-Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged.
Cooper, H. M. (1979): Pygmalion grows up: A model for teacher expectation communication and performance influence. In: Review of Educatioanal Research, 49. évf., 3., 389-410.
Cserné Adermann Gizella (1986): „Önmagát beteljesítő jóslat” a pedagógiában. Tankönyvkiadó, Budapest.
Cserné Adermann Gizella (2003.): Önbeteljesítő tanári elvárások - iskolai kudarcok. In: Tudásmenedzsment, 4 évf. 1.szám, 53-62.
Cserné Adermann Gizella (2006): Önbeteljesítő jóslatok az iskolában és a családban, Edenscript Kft., Pécs.
Cserné Adermann, Gizella (1983) Az „önmagát beteljesítő jóslat” (Pygmalion-hatás) pedagógiai vizsgálata. In: Magyar pedagógia (a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottságának folyóirata), (83) 2. 178-186.
Felkai Gábor, Némedi Dénes és Somlai Péter (szerk.) (2000): Olvasókönyv a szociológia történetéhez I-II. Új Mandátum Kiadó, Budapest.
Gaskó Krisztina (2004): Az osztályfőnök, a szülők és az osztálytársak értékelésének hatása az önértékelésre. In: Iskolakultúra, 14. évf., 10. sz., 63-74.
Giddens, Anthony (2008): Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest.
Kőrössy Judit (2002): Az énkép és összefüggése az iskolai teljesítménnyel In: Mészáros Aranka (szerk.): Az iskola szociálpszichológia jelenségvilága. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. 83–101.
Lazarsfeld, Paul F.–Merton, R. K.: Tömegkommunikáció, közízlés és szervezett társadalmi cselekvés. In: Angelusz Róbert–Tardos Róbert–Terestyéni Tamás (szerk.) (2007): Média, nyilvánosság, közvélemény – szöveggyűjtemény. Gondolat, Budapest. 25-43.
Merton, R. K. (1948): „The Self-fulfilling Prophecy”. Antioch Review, 8. 193-210.
Merton, R. K. (2002): Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat 1980; Osiris 2002.
N. Kollár Katalin, Szabó Éva (2004, szerk.): Pszichológia pedagógusoknak, Osiris, Bp., 51-73.
Réthy Endréné (2011): Tanári teljesítményvisszajelzés hatása a tanulók személyiségére, Comenius, Pécs
Rosenthal, R.,Jacobson, L. (1968): Pygmalion in the classroom. In: The Urban Review, 3.évf., 1. szám, 16-20.
Síklaki István (2017): Előítélet és tolerancia. Akadémiai, Budapest.
Szendi Gábor (2017): Szárnyakat adni – Kitartó és kiváló gyerekek nevelése. Jaffa Kiadó, Budapest.
Szvetelszky Zsuzsa (2017): Rejtett szervezetek. Typotex Kiadó, Budapest.
Szvetelszky Zsuzsa-Bodor-Eranus Eliza (2020): A pletyka természete. Typotex Kiadó, Budapest.
Tarkó Klára és Benkő Zsuzsanna (szerk.) (2016): "Az egészség nem egyetlen tett, hanem szokásaink összessége": szemelvények egy multidiszciplináris egészségfejlesztő műhely munkáiból. Szegedi Egyetemi Kiadó, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged.
Thomas, W. I.–Thomas, Dorothy Swaine (1928): The child in America: Behavior problems and programs. Knopf, New York. p. 571-572.
Tókos Katalin (2005): A serdülőkori önismeret az elméleti és empirikus kutatások tükrében – pedagógiai megközelítésben. In: Új Pedagógiai Szemle, 55.évf, 10.szám, 42-59.
Vajda Zsuzsanna (2002): A társas kapcsolatok és viselkedés fejlődése kisiskolás kortól serdülőkorig. In: Mészáros Aranka (szerk.): Az iskola szociálpszichológiai jelenségvilága. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. 147–163.
Varga A. Tamás és Vercseg Ilona (2001): Közösségfejlesztés. NKA, Budapest.

2022. február 4., péntek

Értekezés a stílusról

 Georges-Louis de Buffon (1707-1788)


Értekezés a stílusról (1753)
Discours sur le style (1753)
A stílus nem egyéb, mint az a rend és lendület, amit gondolatainkba viszünk.
Ha szorosan egybekapcsoljuk, ha összefűzzük őket, stílusunk tömör, erőteljes és határozott lesz...

Le style n' est que l' ordre et le mouvement qu' on met dans ses pensées. Si on les enchaîne étroitement, si on les serre, le style devient ferme, nerveux et concis...

Ahhoz tehát, hogy jól írjunk, teljesen uralkodnunk kell tárgyunkon, s eléggé el kell mélyednünk benne, hogy világosan lássuk a gondolatok rendjét, s folyamatos láncolattá fűzzük őket úgy, hogy ennek minden szeme egy-egy gondolat legyen; s ha egyszer tollat fogtunk, mindvégig a meglelt nyomon kell járnunk vele, attól nem szabad elkalandozni hagynunk, nem szabad időnként túlságosan megnyomnunk, s nem szabad egyéb lendületet adnunk neki, mint azt, amit számára a bejárandó terület meghatároz. Ebben áll a stílus fegyelme, ez adja egységét, ez szabályozza ütemét, s már magában ez elég hozzá, hogy pontossá és egyszerűvé, egyenletessé és világossá, élénkké és folyamatossá tegye.

(Ford.: Rónay György)


Pour bien écrire, il faut donc posséder pleinement son sujet; il faut y réfléchir assez pour voir clairement l' ordre de ses pensées, et en former une suite, une chaîne continue, dont chaque point représente une idée, et, lorsqu' on aura pris la plume, il faudra la conduire successivement sur ce premier trait, sans lui permettre de s' en écarter, sans l' appuyer inégalement, sans lui donner d' autre mouvement que celui qui sera déterminé par l' espace qu' elle doit parcourir. C' est en cela que consiste la sévérité du style; c' est aussi ce qui en fera l' unité et ce qui en réglera la rapidité; et cela seul aussi suffira pour le rendre précis et simple, égal et clair, vif et suivi.

(...) A stílus maga az ember.
(...) Le style est l' homme même.



 

2022. január 25., kedd

„Univerzum 2.0”, azaz az értelemvesztés/-keresés-kontinuum margójára; avagy: létezhet-e a világ (például) a 10 parancsolat nélkül?

                                                                    Reflexiók

értelemről, az értelemkeresés/ -vesztés kontinuumról,

identitásról, válságokról, az emberiségről –

az életről meg mindenről[1]



 Mottó 1.:

Életünk céljának, értelmének keresése, életünk átalakítása tartalmas emberi sorssá: nem ez végül is a legfontosabb, legnagyszerűbb emberi kaland? Nem hiú ábránd-e azonban az, hogy megtalálhatjuk életünk vagy akár általában az emberi élet értelmét – amelyet már annyian kerestek, hiába?” (…) [Lehetséges, hogy] „maga az emberiség is fölösleges, elhanyagolható, nincs jelentősége, nincs semmilyen funkciója a világmindenségben, ha sosem létezett volna, a világegyetem akkor is ugyanúgy forogna, tágulna, zsugorodna vagy robbanna majdan föl.” [S bár az ember előtt] „megnyílik a fölöslegesség, az értelmetlenség, a nemlét szakadéka”, [mégsem akarja] „elfogadni azt, hogy az életnek, s általában az emberi életnek nincs értelme”, [és ez ellen mindenekelőtt az értelem-kereséssel tud védekezni].[2]

Mottó 2.:

„Kíváncsi voltam, hogyan állunk ma a keresztény erkölcsi törvényekkel, főleg, amikor kénytelenek vagyunk megszegni őket. Ezért olyan élethelyzeteket, sorsokat igyekeztem bemutatni, ahol az emberek, akár önhibájukon kívül, vagy mert választás elé kerülnek, megszegik valamelyik parancsolatot. A néző pedig eldöntheti, hogy ez bűn-e, elítélendő-e.” (Székely Csaba)[3]

Mottó 3.:

Akiben Isten hisz, mindegy hogy hisz-e istenben.” (Fodor Ákos)

 

I.

Ezen reflexiós esszé kezdeti stádiumában az összes átolvasott szakirodalomból, internetes szak- és egyéb forrásokból begyűjtöttem, pontosabban mindabból, ami/amely az adott és vázolni kívánt vetület nyomán megragadott, összegyűjteni igyekeztem a (számomra) szakmailag és emberileg meghatározó, az identitás, maga az emberi lét stb., illetve ezeken túlmenően az adott/választott narratíva, a transzcendencia, az emberi értelem, az emberi értelemvesztés, illetve az (/egy új) értelemkeresés folyamata stb. majdan valamikor, valamilyen módon felhasználhatónak vélt és gondolt véleményeket, gondolatokat, idézeteket, jelzőket stb. Ezek mennyisége több oldalnyira sikeredett, aztán mint mindet felülírva bizonyos módon megjelent, majd kirajzolódott, illetve kiviláglott a talán legfontosabb szubjektív, de lényegében akár objektíven még itt is működni képes (nem kettős!) mérce és vezérelv, mint fókusz: az önismeret („…nem adhatok mást, mint lényegem”, mondja ehelyütt Madách), mint a szelektivitás objektív eredetű folyamatát és jelenségét bizonyos módon determinálni és befolyásolni képes legfontosabb tudati, tudat- és létformáló menzúrája, tényezője, eszköze. Úgy vélem, „témánál járunk”/témához érkeztünk, hiszen maradt a problematikában legrégibb, az európai gondolkodásra jellemző mindmáig használható gondolat, mint alfa és omega, bizonyos értelemben szubjektív iránytű-előfeltétel, a delphoi jósda jelmondata: „Ismerd meg önmagad!”

Azaz a fenti, némiképp autoszuggesztív mondat kapcsán feltehető a kérdés: hol is lehet valid ez az állítás? Mifelénk Euróbában tradicionálisan is, kontextusunk aktualitásában is egészen bizonyosan mostanában igen, hiszen „euroidentitásunk/-centrizmusunk” világában egy lassan, nem elég gyorsan, de némiképp érzékelhetően tudatosabbá váló szellemi és spirituális, ennek nyomán pedig fizikai változásokat is generáló tevékenység- és életmódváltás zajlott, zajlik; egy-egy társadalmi réteg aktív tevékenység- és cselekvési motivációja és modifikációja tendenciájának köszönhetően pedig mindez érzékelhető, megfigyelhető. Avagy ahogy Európán kívüli ismerős/ismeretlen ismerőseim mondják: euroidentitásunk és -centrizmus(unk) alaptézisei és ennek változásai folyamatukban is megfogalmazhatóak, megragadhatók. Már értve ez alatt, hogy természetesen annak/azoknak, aki/-k erre nyitott/-ak, és aki/-k ebben érdekelt/-ek, annak/azoknak mindenképp.

Érdekes korban élünk. Úgy érzékelem, valamely fizikai és tudati lét-/határterületen. Tulajdonképpen mintha egy furcsa diakron/szinkron tengely mentén történne mindez; amely kontextusban a szinkron tengely az idő mint lineáris folyamat előrehaladását, a diakron tengely pedig az emberiség tudatosodási és a spiritualitás szintjének ciklikus emelkedését jelzi; de ez a kettő valahogy mintha nem volna egyenesen arányos. És amivel végképp nem proporcionál(t), az a kiteljesedési paradigma; azaz a cselekvésre rendelkezésre álló terület, a bolygó; az otthonunk. Az ember tehát mint homo sapiens-faj mintha valamely módon elérte volna „a homo deus”-tudat határát; de léte és cselekvése korlátai mentén képtelen ’túlhaladni’ létterülete, a bolygónk kereteit. Holott eddigi (növekvő) ego-tudata és előbb kényszerűen, majd immár automatikusnak tekintett aktivitása nyomán feltehető a kérdés: vajon valóban „ez” volna „a vágyott cél”(?). Legalábbis az utóbbi évtizedek nyomán ez látszik előrevetülni. Mondjuk úgy, emberi szempontból. És itt, ezen a határterületen érzékelhető ez a furcsa, nagyon erős ambivalencia; az értelmi előrehaladás es fejlődés elérhető maximumát követően egy „új típusú értelemkeresés” nyomán egy bizonyos tudati szint szerinti lét-„értelemvesztés” folytán mintha az életlehetőségek újradeterminálódását/-értelmeződését, átrendeződését láthatnánk. E (kényszerű?) identifikáció, bizonyos értelemben szerepmodifikáció hatására egy új értelemkeresés és -tudatosodás lehetőségének megjelenése is érzékelhető. Nem kihagyva az emberin túlnövő dimenzió értelmezési szempontjai szerinti lehetséges számbavételt. Úgy vélem, erről (is) szól(hat) Hankiss Elemér kiváló esszékötete.

 

II.

A fentieken elgondolkodva, az értelemkeresés/-vesztés/új értelemkeresés dialektikájába és tematikákába merülve „indultam el” a Hankiss Elemér-féle esszékötet, a Nincsből a Van felé. Gondolatok az élet értelméből című esszékötet nyomdokain. Kimondottan egyik alfejezete, a „Transzcendencia mint az élet forrása” gondolkodtatott el. Lehetőséget láttam/látok abban, hogy kísérletet tehetünk; végigjárhatjuk az adott gondolatsorok némelyikének lenyomatán/kapcsán kortárs világunk adott jelenségeit, egy-egy kiemelt szemelvényét és szeletét. A cél, eljutni a gondolatsor címében feltett kérdéshez; a homo sapiens/homo deus tudat közötti határt feszegető, az annak meglétét feloldható (igazoló?), az „új értelemkeresés”-kontinuum folyamata egyik „kezdeti/végső”(?) téziséhez: létezhet-e a világunk, értelmünk, gondolkodásunk az európai gondolkodás, a judeo-keresztény kultúrkör alap-magatartássémáját meghatározó, a hagyományos erkölcsi értékeket morális mérceként élő „fix erkölcsi/etikai” értékrendként megjelenítő választott „etikai entitás”, a Tízparancsolat[4] nélkül? Ha igen, hogyan, ha nem, miért és hogyan nem? Avagy némiképp tovább gondolva: „nélküle” korunk, világunk és jövőnk milyen lehetséges választ, válaszokat indukál(hat), milyen feleleteket ad; sőt sarkítsunk: ennek függvényében léteznek válaszok, sőt ezeket túlhaladva: megoldások és ellenvetések, esetleg érvek, ellenérvek…?!

John Miles[5] amerikai jezsuita teológus, egyetemi tanár 1996-ben írt egy revelatív Pulitzer-díjat elnyert esszékötetet „Életrajz” kategóriában The Life of God – The Biography[6] címmel. Azaz: Isten személyiségváltozásai, mint biográfia. A Biblia, egész pontosan az Ószövetség mint dráma, amelyben Isten mint önálló entitás egyedül sohasem munkálkodik, végez el, tesz semmit, kizárólag az ember viszonylatában. És ennek a drámának a főszereplője - Miles gondolatmenetében - az emberrel mint tükörképpel zajló történések folyományaként maga a teremtő, önnön jellemváltozásainak tükrében, saját ’ifjúkorától’ ’öregkoráig’; lázadásaitól bölcsessége megértéséig és felvállalásáig. Miles folytatja is ezt az utat kiadványa 2001-ben megjelent második részében, a Christ: A Crisis in the Life of God[7] címmel, immár az Újszövetség berkeiben.[8] Fogalmazzunk úgy, izgalmas kontextusban és asszociációkban elmélkedik Krisztusról, illetve magáról az „újabb örömhírről”.


Érdekes módon valóban ennek a ténylegesen izgalmas, általam régebb óta ismert publikáció gondolatmenete/szellemisége paralelitását érzékeltem Hankiss Elemér szociológus nagyon érdekfeszítő és elgondolkodtató esszékötetében/-vel (egész pontosan annak egy részében/-vel), és az ugyancsak ezzel paralel, általam régebben ismert, és az ehelyütt ugyancsak említendő/(idézendő) 2011-es TEDx-előadásában/-val, amelyben az emberiség talán legősibb és legmélyebb kérdését, bizonyos értelemben kérdéseit feszegeti számtalan úton-módon, „transzcendens-isteni-emberi, emberi-isteni-transzcendens” stb. kontinuum-relációban, vonatkozásban és sémában. A legtöbb esetben, számomra érdekfeszítő módon bizonyos értelemben szinte dialektusban van, azaz „öntudatlanul” reflektál Miles esszékötetére; annak kontextusára, állításaira; bár ’néha más előjellel’.[9] Ezért is választottam ezt a tézis-antitézis-kezdetet; pontosabban idéztem meg bevezető jelleggel az említett kiadványt magát és röviden, szüzsé-jelleggel ismertetve Miles írásának rövid gondolatmenetét. Aztán bizonyos eltűnődtető kategóriák, mezsgyék mentén, amelyek bizony, átgondolásra késztettek, némiképp továbbhaladhatunk.

Némely kiemelt jelenség, amelyeket kötete gondolatmenetében Hankiss Elemér (talán némiképp trend-jelleggel) felvet, valóban revelatív. Ezekről Máté Zsuzsanna a következőket írja (kiragadva, pontokba szedve AZ ÉRTELMETLEN ÉLETRŐL ÉS AZ ÉRTELEM-KERESŐ EMBERRŐL – MADÁCH IMRE ÉS HANKISS ELEMÉR NYOMÁN című tanulmánya ide /is/ vonatkozó gondolatait)[10]:

ü    Hankiss könyvében a lét értelmére vonatkozó kérdés válaszvariációit veszi számba. Miként Madách Imre Az ember tragédiájában, úgy Hankiss sem ad egy igaznak, helyesnek vélt választ arra, hogy vajon mi is az élet értelme, hanem különböző történelmi korokon és egyéni életeken át illusztrálja a válaszvariációkat. Lényeges hasonlóság, hogy mindketten egy folyamatként gondolják el e kérdés megválaszolásának válaszkeresését, akár a történelem, akár az egyén szintjén. (…)

ü    Hankiss Elemér is (…) az életértelem kérdésére adható válaszlehetőségek három alaptípusát különíti el, a ’van az életnek értelme’ válaszát, az értelemkeresést és a ’nincs értelme az életnek’ válaszát, valamint ezek árnyalatait.

ü    Hankiss Elemér az emberiség különböző kultúráiban és történelmében egy folytonosan feltett kérdésként taglalja az értelmes emberi élet lehetőségét, bemutatva a válaszvariációkat a mitologikus világképtől kezdődően napjaink különböző felfogásain keresztül. Mégpedig úgy, hogy az N. N. nevű alteregónak a gyermekkortól az időskorig tartó egyéni eszmélődési folyamatának keretébe illeszti a különböző filozófiai, antropológiai, kultúr- és művészetfilozófiai, vallástörténeti és teológiai gondolatok sokaságát.”

Az 1. mottóban idézett gondolatokban idézett tézisekről szól „Hankiss Elemér könyvének másik, terjedelmes felében (csaknem 200 oldalon keresztül), az értelem-keresés kereteit és útjait, az értelem-forrásokat és a lehetséges életértelmeket elemezve.

ü    Az élet értelmének kérdése, Hankiss szerint a legszorosabban összekapcsolódik azzal a kerettel, körrel, amelyen belül életünknek jelentősége, funkciója, fontossága, azaz értelme van. (…)

ü    Hankiss szerint korunkra alapvetően jellemző az életértelem-kérdését elhárító stratégiák globális működtetése. Egy részük évszázados múlttal bír, így a hatalom, a gazdagság, a siker, a hírnév, a hedonizmus, mint az életértelem „védekező-elhárító gesztusai”, taktikája és stratégiája. Másik részük a globális méretű elhárító taktikák és stratégiák, mint az „illúziófürdő”, a „Szórakozzuk agyon magunkat”; a „Boldogságkultusz”, a „nagy zabálás” (stb.), többségük a média és az újmédia által működtetve.

ü    Kanti áthallásban: az embernek erkölcsi cselekvéséhez szüksége van egy ‘magasabb morális lény’ eszméjére. (Megjegyzem, függetlenül Isten létezésének bizonyosságától, ezért transzcendentált a kanti terminológia alapján.)

ü    „Lehetséges, hogy „maga az emberiség is fölösleges, elhanyagolható, nincs jelentősége, nincs semmilyen funkciója a világmindenségben, ha sosem létezett volna, a világegyetem akkor is ugyanúgy forogna, tágulna, zsugorodna vagy robbanna majdan föl.” S bár az ember előtt „megnyílik a fölöslegesség, az értelmetlenség, a nemlét szakadéka”, mégsem akarja „elfogadni azt, hogy az életnek, s általában az emberi életnek nincs értelme”, és ez ellen mindenekelőtt az értelem-kereséssel tud védekezni.”

 

III.

A „8. Transzcendencia mint az értelem forrása” című fejezetben Hankiss felteszi a kérdést: az embernek a társadalmon belül, a társadalomnak az emberiségen belül, az emberiségnek az univerzumon belül lehet-e valami „szerepe”, „jelentősége”, létének valami értelme. De a sornak ezzel még nincs vége. „Nincs-e” valamely „transzcendens” tartomány, amelyen belül az univerzumnak valami szerepe, jelentősége, értelme lehet? Vagyis nem kell-e továbblépnünk? Az univerzumon túlra, ha van az univerzumon túli, kívüli „transzcendens tartománya a Létnek/Nemlétnek”. S ha van, mi lehet ez a tágabb keret? (Vö. Hankiss, i. m. 109.o.)

A különböző korok, kultúrák, civilizációk, emberi közösségek, gondolkodók nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy olyan istenképet(!) alakítsanak ki maguknak, amelynek fényében biztonságban érezhetik magukat ebben a világban, megtalálhatják életük célját, értelmét. (…) Avagy ahogy Hankiss írja: „Mindössze egyetlen szempontból veszem őket szemügyre: (…) abból a szempontból, hogy vajon milyen mértékben lehetnek, lehettek forrásai a hitnek, meggyőződésnek, reménynek, hogy az ember s az emberiség létének van valami szerepe, jelentősége a világmindenségben.” (110. old.)

Hankiss felvázol mintegy huszonkét istenképet[11], kontinuumként értékelve az előrehaladást kezdve az ószövetségtől, bezárva az újszövetség legszélesebb spektrumával. A „teremtő Istentől”, a „hallgató Istenen”, a rejtőzködő Istenen át egészen a közönyös Istenig, sőt: az „Istenen túli Istenig” terjed áttekintése.

És hogyha immár e tendencia, tkp. transzcendencia mentén haladunk, a történeti korokon való kontinuitás/átívelés során egyszer csak megérkezünk kortárs világunkba és kérdéseihez, amely ív végén - bizonyos értelemben – „a léten túli Istent” találjuk. Ezt megelőzően azonban, nagyjából a gondolatmenet ívének közepén egyszer csak felfedezzük a rendszer szétbomlását mint istenkép-lehetőséget a „kísérletező Isten”-toposzban: „Vajon isten melléfogása-e az ember? Vagy az ember melléfogása Isten?” (A kísérletező Isten, 129-131.o.) Azaz az entitás „teremtett-e” egy önmagához hasonlatos lényt – teljhatalma, mindentudása és halhatatlansága nélkül – és azt vizsgálta/-ja, hogyan boldogul ez a szabad, de halandó lény a világban. Életképes-e…? (…) Sikeres-e (volt-e), avagy zátonyra futott kísérlet? Ezen gondolatmenet végén jelenik meg az a nézet, hogy mi történik, ha „isten kockázik”, azaz a véletlenre bízta/bízza a világ és az emberiség sorsának alakulását(?). Avagy harcol, tehát az őskáoszból teremt/-ett egy rendezett világmindenséget, és ezzel megnyitotta annak a lehetőségét az emberiség előtt, hogy az megtalálja, megtalálhassa helyét a világmindenségben. Aztán vannak gondolkodók, akik szerint maga az Isten önmegvalósításának része a Semmi elleni küzdelem. Többen vallják, köztük Miles is, hogy a teremtő azért teremtette a világot, mert az önmagának rejlő lehetőségeket, potenciákat akarta szabadon kibontani és életre kelteni. Például a szabadságot, a szépséget, a szeretetet, az igazságosságot. „Vágyott a konkrét, megvalósult létezésre.” (Goetz 1986, 385.) A Gonosszal való harcban (mint az isteni entitásból kivált, teremteni képtelen, bár immanens jelenséggel) pedig az emberiségnek komoly szerep jutott; hiszen vagy akadályozza, vagy segíti az örökkévalót harcában a gonosszal, a Nemléttel való küzdelmében. A halhatatlanság Istene melletti létben is, bizonyos, az ember szorong a végtelentől; ez is fontos tézis. Vagy az emberiség a „hiteles lét Istene” mellett élhet át valamit az értelemmel teli létből.(?) És mi van, ha „Isten tévedett”? (Itt már közelítünk azokhoz a paraméterekhez, amelyről a későbbiekben is szó lesz.) Hiszen a világ tele van bajjal, pusztulással, és ez akarva akaratlan, felveti Isten felelősségének a kérdését. Teljesen nem lehet kizárni azonban annak a lehetőségét sem, hogy a teremtés valahol „félrecsúszott”; nem a teremtő szándéka szerint alakult. Erről szól az a bibliai textus, amely szerint isten csalódott Ádámban és Évában, majd az egész emberiségben, és csalódottságában az egészet el akarta pusztítani: „Ezt mondta Isten Noénak: Elhatároztam, hogy minden élőnek véget vetek, mert erőszakossággal telt meg miattuk a  föld. ezért elpusztítom őket a földdel együtt…” (Mózes I. 6:13) Igaz, végül megbocsát az emberiségnek, Noéval új szövetséget köt. Aztán újraindítja a történelmet.  De: „a modell bonyolultabb lehet, mint a tervezője képzelte” (Robert Rosen, 1999. 143.o.). Ergo: ha Isten nem mindenható, ha tévedhet, ha tévedett, akkor nem lehetünk biztosak benne, hogy értelemmel teli univerzumot teremtett. És mint hogy van istenképünk, amely szerint a Teremtő magányos(!), talán azért teremtette a világot, hogy társakat találjon magának, mégpedig tudatos lényeket, akikkel dialógust folytathat, akik megpróbálják megérteni őt, vele együtt dolgoznak a világ alakításában; szeretik, hisznek benne, felfedezik őt magukban. (És szinte már Miles gondolatmenete közepette járunk; a teremtő entitás „jellemfejlődése” vitathatatlan.) És azért azt is tegyük egyértelművé, hogyha ilyen fontos szerepe van Isten létében az embernek, akkor az ember (is) méltán érezheti úgy, hogy igazi, mély értelme van létezésének. És ezen túl az ószövetségi értelemben vett teremtő bizony haragvó, bosszúálló, emberekre, népekre kíméletlenül lecsapó. A 20. században pedig megjelenik immár egy másik jellemző értelmezési mód is, amely szerint „Isten szórakozik”; a világot is azért teremtette, mert ’unatkozik’. És aztán ott van a közönyös Isten metaforája is, amely szerint a teremtő belefáradt a világba, visszahúzódott, és átadta helyét az embereknek. Avagy – eszerint - azért teremtette az embert, majd azért hagyta/hagyja magára, hogy szabaddá tegye; maga alakíthassa sorsát, maga keresse meg élete értelmét. És elérkeztünk az Istenen túli Isten metaforájáig; azaz a „radikális kételkedést” megtestesítő szimbolikán túli létig. Eddig ’a tézis.

Gondolatmenetünk e pontján érkeztünk el a bevezető gondolatokban vázolt 21. századig: a „huszonkét istenképnyi történeti kontinuumban”, a felvázolt gondolati ív mint lehetséges kontinuum vajon mely pontján is tart, pontosabban tarthat most az emberiség? A léptéket a következőkben ismertetendő kortárs irodalmi/kultúrtörténeti kiragadott szegmensek mint narratív példák (is) jelzik. Azaz valahol „az emberiség szellemi és spirituális tudatossá válása előrehaladásának ’tengelyén”. Más dimenzióból nézve valahol az isteni entitás kísérletező, tévedni képes „kedve, magatartása és magányossága”(!) mint státusz között; eljátszva – az előzőek elhangzottak értelmében - kétoldalról a gondolattal: egyedül hagyja-e, avagy ne hagyja egyedül az emberiséget. Melyiknek dilemmának vajon mi is lesz/lehet/lenne a következménye, némiképp: ’kifutása’?



A következő kortárs példák némiképp itt ragadják meg a jelenséget. Például Székely Csaba[12] drámája, a 10[13], amelyet az a – mottóban is idézett – kiindulási kontextus, előfeltétel, szituáció vezet be és indukál; azaz vajon az emberiség még mindig a Tízparancsolat erkölcsi elvei szerint él? Avagy a világon ez az erkölcsi törvény már nem létezik? Szükséges van erre még egyáltalán? Avagy a másik véglet, David Javerbaum[14], világhírű amerikai színpadi szerző Act of God[15] című stand-up elemekkel átszőtt komédiája, amelyben szó szerint megjelenik a teremtő entitás, és egy alternatív világtörténet-(re)prezentáció(!) nyomán eljut egy „rendhagyó” megoldásig, eljátszva az emberiséggel való együttélés azon teóriájával(!), hogy a teremtés valóban „mellécsúszott”(!); az emberiség a teremtő entitás oldaláról szemlélve ’önállóvá’, ’kezelhetetlenné’(?/!) vált; és e szegmensből nézve „nincs szüksége a teremtőre” többé; mindezek után, mindezek folyományaként egyáltalán végülis: milyen megoldások születhetnek…? Előszöris, ’ecce homo’, megszületett, egy új, alternatív, korszerű Tízparancsolat![16] (S hogy a II. fejezetben feltett kérdésre is válaszoljunk; úgy tűnik, nem. Az emberiség morális/etikai értékek, normák és rendszerek nélkül nem funkcionál.) Ezután összeáll a végleges deikus alternatíva mint lehetséges megoldás; az isteni entitás javaslata, „elhatározása”(?); az Univerzum 2.0. Egy új planéta, ahol az isteni érdek és az emberi szubjektum valóban célirányos, harmonikus együttműködése valósulhat meg. Már ha az isteni és az (újonnan teremtendő?, „második” kori?, esetleg még más, egyéb jellemzőkkel is bíró?) emberi entitás együttgondolkodása, -működése valóban képes (lesz/lenne!) erre. És hogy mi lesz/lehet a továbbiakban az emberiség sorsa…? Íme, a kör bezárult. Azaz, visszatértünk Hankiss Elemér duális gondolatkörébe.

És hogyha némiképp ’aspektust szűkítünk és váltunk”; akkor immár újra nagyjából a Harari/Attenborough szerzők teória-rendszerénél járunk; a „prózaibb” emberi/emberiségi entitási aspektusnál’. Illetve a „homo deus”-tudat és emberi viselkedés, magatartás határánál. Mindezt perspektívaként némiképp ’kitágítva’ a transzcendencia felé irányultan, de visszatérve 21. századi létünkbe. És itt tehető fel konkrétan az emberiséget mint „homo deus”-t, azaz tudatát, szerepét és illetékességét, illetve pro és kontra cselekvési lehetőségeit aktívan megfogalmazó Noah Yuval Harari történész[17]/David Attenborough-kettős-féle gondolkodást „földi szempontból” aposztrofáló, paralel jellemző és jogos kérdés[18], talán ’állítás, mint dimenzió-kísérlet’; hová is helyezhető térben és időben az emberiség fejlődésének tényleges és virtuális határa? Ha már ezt a fejlődési léptéket megléptük, a globális klímakatasztrófa és migrációs válság tudatában és érzékelve és elérve az emberiség fogyasztói világszemlélete és életmódja tovább nem folytatható útjának nyomán érezve a presszúrát és a maximális megélhető lehetséges határokat[19], a fejlődési folyomány hogyan volna visszafordítható, csökkenthető és folytatható?[20] Tényként, óriási problémaként és Damoklész kardként lebeg a fejünk felett a klímadepresszió, a klímapánik[21] és a mentális betegségek növekedésének egyre növekvő száma. Ezen az úton előre, de lényegében „a tervezett visszafelén”(?), vajon hol is található az egyéni és a társadalmi, fizikális és mentális jóllét „állapothelyszíne”? Az itt és most „emberi Univerzum 2.0”…? És ez már az emberiségi „értelemvesztés” folyamatának határa. De az említett „új, tudatos értelemkeresés” mint ellenfolyamat keresésének (és virtuális helyének) kezdete és lehetősége, sőt jövőképe is egyben. Az origónál járunk. Az alfa és omegánál, ha úgy tetszik. Az emberiség(!) régi/új alap-koordinátarendszerében.[22]

És mi lehet folytatásban „az antitézis”, mint stratéga és tendenciaigény, „hosszútávon”? Hankiss szerint a következők, szubjektív ihletésű, meg- és kiragadott címszavakban (tkp. mint együttes tendenciák, lehetséges életstratégiák): civilizációk elfáradása, lebontása, új eszmék, hitelesebb szimbólumok megjelenése; teremtő rombolás, dekonstrukció, újrateremtés; zűrzavar. A lehetséges következmények mint életstratégiák némelyike a következő (ezekből összeállításában 26 létezik): autonómia, szabadság, hivatás; életöröm; világépítés; szolidaritás; megismerés és ennek határai; a bizonytalanság elfogadása[23] (!); rezignáció; harmónia; majd ezek nyomán megteremtődhet a vágyott egyensúly. A legfontosabb tényezővé pedig a fix korjellemző bizonytalanság nyomában fellépő bizonyosság mint tudati paraméter elérése, sőt: meghaladása.

Mindez azonban meghallgató Hankiss Elemér saját előadásában is az alábbi YouTube-videóban, a TEDxDanubia 2011 májusában tartott előadás-sorozatában.[24] A nyilvános felvétel és az abból összeállított slide-ok nyomán pedig szinte folytatólagosan követhető Hankiss Elemér a fentiekben számtalanszor megidézett kötete mintegy kétszáz oldalnyi második egysége „20 percben”, „előadói szubjektív (re)prezentációban”. (Ezek következnek; a téma és az előadás könnyebben áttekinthető és követhető volta szándékával.)

















 Gondolataink során, némiképp rendhagyó módon (is), végigjártuk, végigjárhattuk az emberiség tudati és kultúrtörténetének, lényegének, értelmi fejlődésének(!) „isteni”, „emberiségi/közösségi” és „egyéni” oldalról való megközelítését; ennek kissé távolabbi és közelmúltunk tényleges és virtuális tereit és kereteit, bízva ABBAN a tényleges jövőben és „szövetségben/együttműködésben”, amely VALÓBAN az emberiség javát szolgálhatja; avagy Fodor Ákos egyik örökérvényű haikujának anticipáló soraival igyekezvén alátámasztani az emberiség globális pillanatnyi közérzetét, mindenek ellenére bízva az emberi faj(!) újraértelmező, adaptáló, kondicionáló és túlélő képességében és intellektusában:

Egyik lábam: indulni nem mer,
másik lábam: maradni nem.
Sivatag fojt, taszít a tenger 
– elég nehéz nekem, velem.”

(Helyzetjelentés)



[1] Hommage à la https://azeletmegminden.hu/, 2021.11.11.

[4] Vö. Beran Ferenc: Etika. Gondolat, Budapest, 2007. 78-82.: „A törvény nemcsak társadalom életében játszik fontos szerepet, hanem az egyik az egyik legjellegzetesebb valláserkölcsi fogalom is. (…) A Szentírásban található törvények javarészt erkölcsi törvények. (…) Ha az ószövetségi törvény kialakulását nézzük, láthatjuk, hogy az összekapcsolódott a szövetségkötéssel. Isten a szövetségkötéskor hűséget kért népétől, ő pedig segítségül törvényt adott a nép számára. (…) …a legrégebbiek  és legjellemzőbbek az apodiktikus /tiltó/ parancsok. (…).

[8] John Miles könyvei és egyéb írásai magyar nyelven e pillanatban nem olvashatók, magyar nyelvű fordításukról nincs tudomásom.

[9] Nincs róla tudomásom, hogy Hankiss Elemér ismerte volna, vagy hivatkozott volna Miles munkásságára.

[10] Vö. https://mek.oszk.hu/22200/22271/22271.pdf, 93-109., 2021.11.11.

[16] Az Új Tízparancsolat:

ü „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”

ü „Ne mondd meg másnak, hogy kivel paráználkodjék!”

ü „Ne ölj a nevemben!”

ü „Ne említs egy lapon az állammal!”

ü „Ne akard, hogy puszipajtásod legyek!”

ü „Isten nevét szádra hiába ne vedd!

ü „Ne szabd meg nekem, hogy mit csináljak!

ü „Szeresd és tiszteld gyermekeidet!

ü „Ne higgy bennem!”

ü „Higgyetek magatokban!”

(Az Act of God magyar nyelvű fordítója, Csukás Barnabás szíves közlése alapján. 2021.12.22.)

[20] https://ukcop26.org/, letöltés: 2021.11.11.

[22] És ebben a koordinátarendszerben engedtessék meg egy gondolatkísérlet; „teremtő/irányító entitás”, vagy valami, amely „hozzá hasonló karakterű” (lehet), van/lehet konkrét, „kézzel fogható/felfogható”? A válasz egy bizonyos rétegét a csillagászat felől tudjuk megközelíteni, egy 2014-ben született tudományos eredmény alapján; a „Nagy Attraktor” elnevezésű nevű jelenség az, amelyen érdemleges elgondolkodnunk.

Avagy ahogy a www.csillagaszat.hu írja: „Eszerint Galaxisunk egy, a korábbinál becsültnél csaknem százszor nagyobb méretű szuperhalmaz, a Laniakea tagja. „Tejútrendszerünk a kb. 2,2 millió fényév távolságban lévő Andromeda-galaxissal és mintegy félszáz kisebb galaxissal együtt alkotja az ún. Lokális Halmazt. Szűkebb kozmikus környezetünkben több más, kisebb-nagyobb galaxishalmazt is ismerünk. A közelmúltban végzett, nagyszabású égboltfelmérések (például a Sloan Digital Sky Survey) eredményei alapján az Univerzum nagyléptékű szerkezete szálas-buborékos jellegű: a Világegyetemet nagyrészt óriási, üresnek tűnő térrészek töltik ki, amelyek „falait” a galaxisok és galaxishalmazok legmagasabb szintűnek gondolt csoportosulásai, az ún. szuperhalmazok alkotják.

A szuperhalmazok beazonosítása és behatárolása azonban egyelőre meglehetősen bizonytalan alapokon nyugszik. A Lokális Halmaz és mintegy száz másik galaxishalmaz együttesét (amely egy nagyjából 100 millió fényév átmérőjű sűrűsödésként van jelen az univerzum nagyléptékű szerkezetében) eddig Virgo Szuperhalmaz néven ismertük.

A Nature folyóirat 2014. szeptember 4-i száma címlapján közölte azt a friss kutatási eredményt, amely szerint a Lokális Halmaz (benne a Tejútrendszerrel) valójában egy ennél mintegy százszor nagyobb térfogatú, jól behatárolható struktúra része. A Brent Tully (University of Hawaii) által vezetett csoport tagjai munkájuk során mintegy 8000 környező galaxis térbeli mozgását tanulmányozták. A vizsgálatok során a kutatók figyelembe vették az Univerzum globális tágulásának hatásait, így a korrigált adatok segítségével tisztán a galaxisok egymásra gyakorolt hatását tudták tanulmányozni.

Az így nyert három dimenziós sebességtérkép alapján Tully és kollégái egy teljesen új megközelítés szerint definiálták a szuperhalmazokat. Eredményeik szerint a galaxisok térbeli mozgása olyan földi vízgyűjtő területekéhez hasonlít, amelyekben ún. vízválasztó vonalak találhatóak (a víz ettől a vonaltól két oldalra áramlik a két határoló vízgyűjtő terület mélyebben fekvő részei felé). Analóg módon a galaxisok erős gravitációs vonzócentrumok irányába látszanak mozogni, a szuperhalmazok határfelületeit pedig ilyen módon meg lehet úgy határozni, mint az egyes galaxisáramlásokat elválasztó felületeket.

Tullyék szuperhalmazokra adott meghatározása értelmében Galaxisunk és lokális kozmikus környezetünk valójában egy több mint 500 millió fényév átmérőjű, Laniakea (hawaii nyelven: “megmérhetetlen ég”) névre keresztelt struktúrába tartozik, amelynek az eredeti Virgo Szuperhalmaz csupán egy kisebb nyúlványa. A Laniakea szuperhalmazon (amelyet mostantól Lokális Szuperhalmazunknak nevezhetünk) belül a már régebben azonosított “Nagy Attraktor”(!) az a gravitációs vonzócentrum, amelynek irányába a Lokális Halmaz és a környező galaxishalmazok mozognak. Az eredményt nyugodtan nevezhetjük áttörő erejűnek, azonban a szuperhalmazok és az Univerzum nagyléptékű szerkezetének vizsgálata még bőven tartogat nyitott kérdéseket. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a Világegyetem fejlődése során ezen gigantikus struktúrák hogyan és mennyi idő alatt alakultak ki, valamint hogy az évmilliárdok során milyen kölcsönhatások játszódhatnak le köztük.

Az alábbi, a Nature Youtube-csatornáján elérhető, angol nyelvű videó látványos formában foglalja össze Tully és munkatársai eredményét.

https://www.youtube.com/watch?v=rENyyRwxpHo

Vö. https://www.nature.com/nature/volumes/513/issues/7516, 2021.11.15.,

https://www.csillagaszat.hu/hirek/uj-kozmikus-postacimunk-tejutrendszer-lokalis-halmaz-laniakea/, 2021.11.16.

[23] Vö. TEDxDanubia 2011 - Hankiss Elemér - Életstratégiák a bizonytalanság korában, 2011. május

https://www.youtube.com/watch?v=evw2qQRQziM, 2021.11.15.

[24] Lásd: 23. sz. jegyzet