Kántorné Engelhardt Anna (1791–1854)

Teljes nevén Kántor Gerzsonné Engelhardt Anna, az első magyar tragika és a Bánk bán első Gertrudisa.

Az erdélyi szász családból származó színésznő felnőtt korában tanult meg írniolvasni magyarul. Már az ezernyolcszázas évek elejétől Pesten, majd Debrecenben, Székesfehérvárott, Kassán, Budán és Tordán lépett fel. Elsőnek alakította 

alakította Kisfaludy Károly történelmi darabjainak hősnőit, s ő volt a Bánk bán első Gertrudisa az 1833-as kassai bemutatón. Virágkorát a budai korszak jelentette, ahol a Bánk bánt az ő jutalomjátékául adták elő. A Shakespeare-darabok egyik fő támaszának számított. 

Annak ellenére, hogy a korabeli kritika pályatársnőjéhez, Jászai Marihoz hasonlította, visszavonulása után szinte elfeledték. Ötvenéves kora után színházjegyeket árult és portásnői, szakácsnői munkát végzett. Pósa Mihály vidéki társulata rendezte meg búcsúját a színpadtól. 

1854-ben távozott az élők sorából. A marosvásárhelyi temetőben található sírjára színésztársa, Prielle Kornélia emeltetett síremléket.

A magyar népszínmű XIX. századi művelődéstörténetének vázlata c. tanulmányom egyetemi hivatkozott/ajánlott szakirodalomként

Hivatkozott/ajánlott szakirodalom lettem .

Nahát.

Köszönöm szépen a szakmai ajánlást és hitelességet.

mikti.elte.hu

https://mikti.elte.hu/media/a2/50/d26e01645997f7f85f3d907a98a9cc369836d678c7958d74fabf24fa6eb3/mikti-vg-BBN-MIR11-223.pdf

Kurzus megnevezése: Klasszikus magyar irodalom II. 1850–1900 Kurzus megnevezése angolul: Classic Hungarian Literature II. Kurzus kódja: MIR11-223 A tételsor érvényessége: 2017 őszi szemesztertől

Ajánlott irodalom:

Magyar színháztörténet 1873–1920, szerk. GAJDÓ Tamás, Bp., Magyar Könyvklub – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2001. 

CSEH Gizella, A magyar népszínmű XIX. századi művelődéstörténetének vázlata, Acta Beregsasiensis, 2009/2, 229–238. 

KERÉNYI Ferenc, Egy népszínmű tanulságaiból: Abonyi Lajos és A betyár kendője = Irodalomtörténeti tanulmányok, szerk. FARKAS Péter, NOVÁK László, Szentendre, 1989, 383– 401.

Mire kényszerít(het) a valóság?

„Ignoranti, quem portum petat, nullus suus ventus est.” [Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.]” (Seneca)

Témánk egy, különösen a mindenkori női lélek és sors szempontjából nehéz, sőt bizonyos értelemben súlyos kérdést feszeget. Ugyanakkor választ is keres; mi is maga a valóság, és ez az egész bonyolult történési folyamat a létezésünk szempontjából mi mindenre is kényszerít(het) rá-, vagy mi mindenbe is kényszerít(het) bele? (Igazi vis maior, hiszen a „kényszerít” kifejezés kapcsán a pozitív fogalmakkal való asszociáció elő sem bukkan!) De a kardinális kérdések e gondolatkörökön túl helyezkednek el; fontos a „miért?”, de főként a „hogyan is történhet ez meg?”. Ugyanakkor nem kevésbé lényegbevágó az üdvözítő „hogyan kerülhetem el mindezt (értsd: negatívumot)?” kérdésfeltevés és -változat. 

Voltaképpen a kérdésben és a mottóban egyaránt kifejtett kedvezőtlen fordulat megtörténhet velünk az „ismerd meg önmagad” függvényében való gondolkodás híján; a dolgainkkal és az önmagunkkal való kényszerű és tényszerű szembenézés során akkor, ha nincs megfelelő célmeghatározásunk és stratégiánk; ha nem hosszú távon /és pozitívan?/ gondolkodunk; ha nincsenek (nem keresünk, teremtünk) megfelelő eszközeink és erőforrásaink; ha nem értéket létrehozó és érzelmet adakozó, felemelő szándékkal élünk, elmélkedünk, cselekszünk, alkotunk; ha nem vagyunk asszertívek, partnerség-orientáltak és kitartóak; ha a hosszú távú folyamatokat időben nem ismerjük fel. Illetve ha számunkra kedvezőtlen processzusokról lévén szó, menetüket változtatás nélkül hagyjuk, avagy − ami a lehető legrosszabb! − a változtathatóba változtathatatlanként beletörődünk, feladunk; ellenállás nélkül fejet hajtunk. Ez némiképp rosszabb, mint a „megbocsáthatatlan” kategóriája. 

Ebből az aspektusból szemlélve értelmezhető a maga valódi helyén Lucius Annaeus Seneca a mottóban idézett gondolata, szem előtt tartva az ember(iség) mindenkori helyét és valódi értékét, az egység és maga az emberi individuum változó körülmények ellenére kitűzött célját és stratégiáját; hogy az emberi nem egyedi szinten lehetőleg mindenféle lehetséges módon elkerülje a céltévesztés, az elvesztegetett évek, az önbecsülés elvesztésének jelenségét, az önfeladás, az értéktelenség, a boldogtalanság érzését; általános emberi értelemben pedig elkerülje az önmegsemmisítés kategóriáját. Avagy hogy is mondta Ernest Hemingway Az öreg halász és a tengerben (1954)? 

„Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha...”

Közlemény Édes Gergely haláláról (Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, VI. évf. 45. sz. /1847. 11. 7./., 1226-1227.

Édes Gergely református lelkész és költő kapcsán a tavalyi évben már jelent meg egy publikáció az elfeledett mesterkedő életéről és munkásságáról:

Édes Gergely, az elfeledett mesterkedő

http://csehgizella.blogspot.hu/2016/06/edes-gergely-az-elfeledett-mesterkedo.html

Ehhez kapcsolódik a nemrég fellelt közlemény, amely Édes Gergely 1846. október 20-án bekövetkezett haláláról számol be. A híradást a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hatodik évfolyamának 45. száma közölte 1847. november hetedikén, az 1226-1227. oldalon (szerkesztő–kiadók: Székács József és Török Pál). A közleményt változtatás nélkül, teljes terjedelmében közöljük.

"VEGYES KÖZLEMÉNYEK.
Belföld: 
Halálozás. F. évi oct. 20-ikán végzé Édes Gergely, az agg költő, volt nagy-kinyisi, csóri, nagy-vásonkői, litéri, henyei, kupi és végre pápa-dereskei lelkész, 53 évig papi hivatalban, most másfél év óta Édes Albert idősb fiánál nyugalomban töltött ’s nyolczvanöt esztendő terhei alól nyolc héti betegséggel feloldozott munkás életét. Igen! mert ágyba rogytáig, melly aug. 28-ikán történt, szünetlenül írt és olvasott, még pedig pápaszem nélkül. Munkásságának eredménye 14 darab írott versezete maradt, melly ha nem egészen versenyezhet is a’ jelenkor szüleményeivel, de a’ magyar nyelvnek sok szép eredeti kincsével bir. A’mint az egyik szónok B. J. felőle helyesen jegyzé meg: bányász–csákány, mit nem czifraságáról, hanem erejéről lehet megítélni. Egy volt ő a’ legbuzgóbb hazafiak közől, ’s hozzá hasonlót század sem szűl. Öreg napjaiban semmin sem szomorodott meg annyira, mint ha magyar ajkakról idegen nyelv dicséretét hallá; semmi sem tűzelé nagyobb haragra, mint ha a’ magyart idegen nyelvnek utána soroztatni hallá. Illyenkor fölhevülésének egész rohama tört ki. Semmi sem is örvendezteté inkább, mint ha előtte nemzeti nyelvünk magasztaltatott ’s emelkedése hirdettetett. Ez volt az egyedüli tárgy, mellyel leglankadtabb kedélyét is föl lehete villanyozni. Midőn István főhercz. Kedves-emlékü körutját Miskolczon keresztül tevé, már akkor az ősz nyelvbajnok az ágyat nyomta, beszéde egy, torkán támadt daganat miatt nem volt érthető. De a’ mint elmondatott előtte a’ kedves hir, mily tiszta magyarsággal ’s a’ magyar szóhoz milly igen illő férfias hangejtéssel beszélt légyen, és a’ szinház alapja letételénél röviden is milly nemzetileg fejezé ki magát a’ főherczeg: a’ betegnek agg arczán angyali magasztaltság volt látható, száraz szemei könybe merültek, kebléből az öröm zokogva fakadozott, mindkét kezét égre emelve nagy erőködéssel kiálta: Hála Istennek, hogy meg nem haltam, míg ezt megértem! Porai a’ tisza-tarjáni sírkertben, a’ boldogultat ismert és szeretett lelkész- ’s tanító-urakból alakult éneklő kar kíséretében, octob. 22-ikén tetettek le. Szónokoltak felette a’ sírnál Tesséni István oktató, – az egyházban Prágay Lajos keszi, Bodog János csáti lelkészek. A’ szónoklatok a’ boldogult emlékére ki fognak nyomatni. Életrajza, mit maga megírt, szinte rövid időn nyomtatás alá kerülend.” *

_________________________________________

* Szerző nélkül megjelent közlemény

„Szerettem őt” - (Gondolatok Anna Gavalda regényéről)

Mottó(k): 

„Nem is reméltem, hogy valaha kiadják, amit csinálok. Csak annyit akartam elérni, hogy segítsenek egy kicsit, hogy egyáltalán mondjanak valamit a munkámról. A teljes Párizs-környéki kiadói hálózatot elborítottam a fénymásolt szövegekkel, de csak sablonos válaszok jöttek. Akkor aztán küldtem egy kéziratot Le Dilettante Könyvkiadónak is, mert tetszettek a borítóik. Kép nap múlva aztán Dominique Gaultier hívott, hogy szerződést szeretne kötni velem. Jó kis történet.” (Anna Gavalda)

„És mert nem lehet felnőni egy házban, ahol a szülők már nem szeretik egymást, ugye? Nem, Nem lehet. Meg lehet nőni, de felnőni nem.” (Egy kis kiruccanás. Magvető, Budapest, 2010. 64.) 

Egy hamisítatlan francia lány. Nem is igazán párizsi, hisz’ a főváros mellett született. Aki azért − valljuk be − valóban tud írni, cselekményt szőni, hangulatot kelteni − és lelkeket megérinteni. És amit, ahogyan megalkot, mégiscsak Párizst, a hamisítatlan gall milieu-t (!) és kedélyvilágot juttatja eszünkbe annak ellenére, hogy a műveiben nincs benne sem az Eiffel-torony, sem a Sacre Coeur, sem a Louvre, de még csak Versailles hangulatvilága sem. Van viszont hamisítatlan francia levegősség, némi sárm és könnyed történetmesélési elegancia. (Mint Charles Aznavour, csak nem énekben, hanem prózában.) És valódi sólyom-motívum, a la Boccaccio. Ezért is juttatják e gavaldai (kis)regények eszembe a novella műfaját, kissé „kitágítva” egy hosszabb elbeszélés, avagy egy kisregény terjedelmére és tartalmi ismérveire; mindemellett azonban megtartva a novella műfajának némely szó szerinti ismertetőjegyét. Holott regényekről van szó, mégiscsak. Avagy ahogy Anna Gavalda maga mondja:„A hőseim többnyire talajvesztett emberek. Szeretem, amikor a mindennapok kilépnek a normális kerékvágásból. Hogy a szereplőknek néhány oldal alatt változniuk kell. És a könyv végére már nem ugyanazok az emberek, akik voltak. Vonzódom azokhoz, akik kudarcot vallottak, és ezt föl merik vállalni.” Íme, a gavaldai filozófia és történetek lényege, szerzői tolmácsolásban és értelmezésben. A megfejtés szubsztanciája pedig immár a mi dolgunk. 

Anna Gavalda jó író. Azon literátorok közé tartozik, akik a szépirodalom és a szórakoztató irodalom határmezsgyéjén egyensúlyoznak, sikerrel. Művei könnyen olvashatóak, élvezetesek, igazi kikapcsolódást nyújtanak, miközben mély mondanivalóval rendelkeznek. Gavaldát olvasni kellemes, az ember észre sem veszi, hogy mennyire elmerül benne, és aztán ki sem bújik belőle, amíg a végére nem ér, és csak miután becsukta a könyvet, akkor mélázik el afölött, hogy mennyi értéket, bölcsességet, szellemi táplálékot is rejtenek ezek a kis kötetek. 

Becsülettel bevallom, Anna Gavalda magyarul elsőként olvasható művének, a Szerettem őtnek az első felét untam. Eleinte nem értettem, hogy egy sablonos kezdetű történet mitől és hogyan is lett világsiker? Hangulatilag a cselekmény kezdete maga „az origo”. És ahogy teljesedik, halad előre, majd bomlik ki a história, válik kézzelfoghatóvá maga a meseszövés, a „fabula” elkezd élni, majd jön a sólyom-fordulat, a cselekménysor immár fokozatosan beszippant, magával ragad és a végén a kötet valóban letehetetlenné válik. Ezt tudja Anna Gavalda. Ilyen volt az első, de ilyen az utolsó mű, a Kis kiruccanás (2010) személyiségvarázsoló metamorfózisa egyaránt. Köztük meg akad még további négy, amelyek magyarul már szintúgy olvashatóak, Tóth Krisztina, N. Kiss Zsuzsa, illetve Tótfalusi Ágnes fordításában. 

Ugyanakkor Anna Gavalda első regényének története szinte egy mondatban összefoglalható. Egy fiatal nő magára marad, amikor férje úgy dönt, elhagyja „egy másik” kedvéért, így az asszony apósával és lányaival vidékre utazik, ahol a két felnőtt évek óta először ül le beszélgetni. Ahogy az após apránként megnyílik, lefoszlik róla a tárgyilagosság maszkja, és egy sérülékeny ember jelenik meg, aki élete nagy szerelmének történetét meséli el a magára maradt nőnek. Az após története egy másik (talán jobb és szebb) életet villant fel, és ebben a villanófényben (vö. Németh László!) saját elvesztegetett lehetőségeinkre, esélyeinkre ismerhetünk. A regényben mindennek önálló jelentősége van; minden apró mozdulat, kis rezdülés, félrekapott tekintet színpadi pontossággal van a helyén. Ezekből az apróságokból áll össze egy történet, egy sors. 

A Szerettem őt valódi kamaradarab, ugyanakkor szinte mondatról mondatra érezzük: szívbemarkolóan „megváltoztat”. Rádöbbent a másképp látás alternatívájára, lehetőségére, szemléletére, e perspektíva fontosságára. Ugyanakkor nyitva hagyja a legfontosabb kérdést: kinek, minek, mely látásmódnak, létmódozatnak van elsődleges (lét)jogosultsága? Ezért nem ítélkezik; csak vázol, utal. Mindenkinek meghagyja az egyéni döntés lehetőségét és felelősségét. Ezt is tudja Anna Gavalda. És ezért tudott e kötete mérhetetlenül népszerű lenni és maradni Európában és a világ más részein egyaránt. Parabolát állít, a példanélküliség igényével és mércéjével. 

Az írás rövid, elolvasására pár óra elegendő. A gondolatmenet és az atmoszféra kifogástalan, ugyanakkor a további öt mű (és immár egy film, Audrey Tautou főszereplésével) a gavaldai világot és magatartást tovább példázza, erősíti. Egyúttal várjuk a következőket, hiszen Gavalda írni nem csak korrektet tud, de zseniálisat is. 

(Anna Gavalda: Szerettem őt. Magvető, Budapest, 2005. Ford.: Tóth Krisztina)

Karacs Ferencné Takáts Éva (1779−1845)

A magyar kultúrtörténetben is léteznek családok, generációk, szülők és utódok, amelyek−akik a maguk szellemi teljesítményével együtt, de külön-külön is maradandót alkottak; azaz tevékenységük mindenképp nyomot hagyott a magyar művelődéstörténet lapjain. Ezek közé tartozik a Karacs család is; a püspökladányi születésű, a debreceni református kollégiumban tanult, a pesti szellemi élet jelentős alakjává vált rézmetsző apa, Karacs Ferenc, felesége, Takáts Éva írónő és leányuk, a magyar nőnevelés egyik kiemelkedő alakjává lett Karacs Teréz.

Takáts Éva 1780-ban született Rákospalotán Takáts Ádám és Bessenyey Éva házasságából. Apja és nagyapja is református lelkészek voltak, írtak, fordítottak; a családban a kultúra, a széleskörű műveltség magától értetődő volt. A lány tizenhét éves korában, apja halála után kereset után kellett, hogy nézzen; hímezni tanított, hogy testvéreit taníttatni tudja. 1802-ben kötött házasságot Karacs Ferenc rézmetszővel. Pesti házuk, a „Karacs-Tuszkulánum” fogalommá lett, a korabeli értelmiségi és művészvilág találkozóhelye volt; baráti körükhöz tartozott többek között Kántorné Engelhardt Anna, Laborfalvy Róza, Virág Benedek, Kisfaludy Károly. A Karacs család hat gyermeket nevelt fel; és mindegyik – a lányok is – szakmát is tanultak, hogy önálló egzisztenciával rendelkezzenek.

A 18-19. század fordulóján Takáts Éva nehéz, úttörő szerepet vállalt fel; az elsők között hirdette meggyőződését, hogy a női és a férfi intellektus azonos értékű, megfelelő színvonalú nevelés mellett a nők versenyképesek lehetnek politikai, tudományos, művészeti stb. pályákon egyaránt. Takáts Éva mindemellett szépirodalmi írásokat, elbeszéléseket is megjelentett, valamint írt színikritikákat és esszéket egyaránt. 1845-ben hunyt el Pesten.

Összes munkáinak két kötete 1853-ban jelent meg Miskolcon. Az írónő emlékezetét őrzi a Magyar Írónők Albuma (Budapest, 1890) és A magyar nőnevelés úttörői című kiadvány (Budapest, 1962).

Brunszvik Teréz (1775−1861)

A magyar gyermeknevelés egyik élharcosa, az első magyarországi óvodák alapítója, Teleki Blanka nagynénje.

Brunszvik (eredetileg: Brunswick) Teréz Pozsonyban született 1775-ben. Apja Brunswick Antal gróf, édesanyja Seeber Anna bárónő. Négy gyermekük született, akik közül Teréz a kisdedóvók révén, Jozefin pedig − a legújabb kutatások szerint − mint a beethoveni „halhatatlan kedves” szerzett maradandó hírnevet. Két testvérük volt még, Ferenc és Karolina. Anyjuk korán özvegyen maradt és a négy gyermekével együtt Magyarországra, majd Bécsbe költözött. Ezt követően Teréz és Jozefin családjával Oroszországban, Svájcban, végül Csehországban élt, majd Budára költözött.

Brunszvik Teréz ezt követően elindította korszakalkotó cselekedetei sorát: 1828-ban megszervezte a krisztinavárosi ipariskolát, 1828. június elsején megnyitotta az Angyalkertet, a korszak első óvodáját, korabeli nevén kisdedóvóját. Ezt követően cselédiskolát hozott létre, majd egyesületet alapított az óvodák elterjesztésére, majd további tizenegy óvoda létrehozásánál volt még jelen; haláláig ezek száma elérte a nyolcvanat. Ebben a nagy munkában volt óriási segítségére unokahúga, Teleki Blanka, akivel ugyancsak együtt dolgoztak az első magyar nőnevelő intézet létrehozásán. Brunszvik Teréz 1861-ben hunyt el Dukán (Vácduka). A martonvásári temetőben helyezték örök nyugalomra.

Brunszvik Teréz portréját több változatban Barabás Miklós készítette el. A grófnő emlékezetét őrzi a Brunszvik Teréz-díj, amelyet kiemelkedő óvodapedagógiai munkásságért ítélnek oda.

Prievara Tibor: A XXI. századi tanár (Andragógiai záródolgozat, 2015)

A zárómunka égisze alatt – és keretében – egy olyan kortárs pedagógiai jelenségnek szentelnék teret, figyelmet, amely elsősorban a középiskolás korosztály oktatása keretén belül jelent meg és vált ismertté, jelenleg már gyakorlattá, Prievara Tibor tanár úr szakmai tevékenységének köszönhetően, és főként hogy nemrégiben megjelent az ezt a módszert elemző, bemutató, prezentáló A XXI. századi tanár című kiadvány (Neteducatio Kft., 2015). 

Mindennek bemutatását tenném szakmai végiggondolásként, hogy a felnőttképzésben, felsőoktatásban, különös tekintettel a nyelvoktatás módszertanára, ennek átemelése hogyan, milyen módszerekkel, milyen módozatban volna lehetséges, alkalmazható. Ennek végiggondolása már korántsem e gondolatmenet és –sor feladata, de a kezdeti bemutatási, ismertetési lépés lehetősége sem az utolsó.

Végigültem Prievara Tibor tréningjét. Többévnyi oktatási gyakorlatot követően. Más területeken végzett, projekttevékenységben (is) kulmináló tapasztalatot követően. És most értettem meg a nyelvi projektoktatás lényegét. Ezért is választottam e témakör lehetséges végiggondolását.

A nyelvoktatás új útjaira, módszertani lehetőségeire, variációira szükség van. A felnőttképzés sem tudja el-/megkerülni az IKT-eszközök használatát, a projektoktatás jelenségeit, a tanulásszervezés új útjait, lehetőségeit, megoldásait. Ehhez kínál egy új megoldási verziót a gamifikációs eszközöket is alkalmazó Prievara-módszer, amelynek záró tematikája nem egyéb, mint a 21. századi oktatási attitűd alapvetően öt kategóriája, amelyek jellemzése és megléte jellemzi a kortárs (nyelv)oktatást, minőségi és mennyiségi téren egyaránt. Engem ezek felnőttképzésbeli oktatási lehetőségei és végiggondolási lehetősége ragadott meg, amelynek gyakorlati miértjei igen, hogyanjai még nem láthatóak teljes mértékben. E kis gondolatmenet ennek kezdeti lépését csak felvázolni hivatott. Továbbgondolásra a nyelvoktatási elméleti és gyakorlati szakemberek többsége hivatott.

Prievara Tibor a 21. századi képességek kódolása címszó alatt a tanulási tevékenység/tanulói munka - 21. századi képességek verziója alatt az alábbi öt kulcsterületet érti: 

1. Tudásépítés (T), 

2. Együttműködés (E), 

3. IKT-használat (IKT), 

4. Valós problémák megoldása és innováció (V), 

5. Önszabályozás (Ö). 

Részleteiben:

1. Tudásépítés akkor történik, amikor a hallgatók az új és a meglévő ismereteiket úgy ötvözik, hogy abból számukra új gondolatok és értelmezések jönnek létre. Nem történik tudásépítés, ha egyszerűen csak reprodukálnak valamilyen ismeretet, amelyet olvastak, hallottak, gyűjtöttek. Ennek során értelmezés, elemzés, szintetizálás, értékelés történik.

Az adatgyűjtés (könyvekből, interneten) része lehet a tudásépítésnek, de magában még nem számít annak.

A tevékenység fő követelménye a tevékenység azon része, amely 1) a diákok számára a legtöbb időt és erőfeszítést követeli, 2) a tanárok megnevezik az értékelési kritériumok során.

2. Együttműködés. Bár sokféle páros vagy csoportmunka lehet nagyon hatékony módja annak, hogy a hallgatók segítsék egymást valamilyen ismeret elsajátításában, ebben az esetben az együttműködés minősége tartandó szem előtt. Az együttműködés magasabb szintjein a hallgatók közös felelősséget viselnek a munkájukért, és e tevékenység lehetőséget ad számukra, hogy elsajátítsanak fontos együttműködési készségeket: tárgyaljanak, osszák fel a munkát, figyeljenek mások gondolataira, és e többféle gondolatot képesek legyenek koherens egésszé kovácsolni.

A hallgatók közösen dolgoznak, ha a tevékenység során párokban vagy csoportban kell együtt dolgozniuk, megbeszélniük valamilyen témát, megoldaniuk egy problémát vagy létrehozniuk valamit. Ha a tevékenységben segíteniük kell egymást egy feladat megoldásában és/vagy értékelniük kell egymás munkáját, együttdolgozásnak minősül.

Ennél a szempontnál a csoportos munka a fontos, a közös megbeszélés nem számít közös munkának. A közös munka történhet élőben, valamilyen technikai eszköz segítségével, lehetnek szereplői más csoportok, szakértők stb. Ha a hallgatók interjút készítenek egy oktatóval pl., szakmai tanácsot kapnak, az közös munkának számít.

Kollaboráció akkor történik, ha az együtt dolgozó csoport közös felelősséget visel a munkáért. Amennyiben a hallgató külsős szakértővel dolgozik, csak akkor beszélünk kollaborációról, ha minden szereplő osztozik a felelősségben. Ha a hallgatók egy más csoport tagjaival fejlesztenek pl. egy weboldalt, automatikusan kollaborációról beszélünk. A legmagasabbra azok a tevékenységek értékelendők, amelyekben a diákoknak közös érdemi döntéseket kell hozniuk, megegyezésre kell jutniuk mind a feladat tartalmát, mind folyamatát, illetve termékét illetően. Fontos, hogy ebben az esetben nem az számít, hogy milyen mértékben valósult meg az együttműködés, hanem az, hogy magam a feladat mennyiben adott erre lehetőséget, mennyire követelte azt meg.

3. IKT-használat – IKT-eszközök – infokommunikációs technológia. Számítógépek, videokamerák, okostelefonok, tabletek.

Ezen a területen zajló tudásépítésről akkor beszélünk, ha a hallgatók értelmezés, elemzés, szintézis és értékelés révén számukra új gondolatokat és eszméket hoznak létre. A hallgatók tudást építenek IKT-eszközökkel, amikor például következtetéseket vonnak le többféle forrás alapján, amelyeket az interneten gyűjtöttek össze. Nem történik tudásépítés, ha egyszerűen csak anyagot gyűjtenek az interneten, és azt leírják bármiféle értelezés, elemzés, szintetizálás nélkül.

4. Valós problémák és innováció – A hagyományos oktatási környezetben az oktatási tevékenységek elválnak mindattól, amit a hallgatók az intézményen kívül tapasztalnak és csinálnak. Ez a problémakör alkalmas arra, hogy mennyire dolgoznak, valamint képesek dolgozni a hallgatók a valós életből vett helyzetekkel és adatokkal. Azok a tevékenységek érnek el magas értéket kódolási szempontból, amelyeknél a hallgatók számára a feladat végrehajtásához nem elegendőek a meglévő ismeretek és a korábban elsajátított eljárások. Az ebből a szempontból legerősebb tevékenységek azt kívánják, hogy a hallgatók az oktatástól független valós problémákat oldjanak meg, lehetőséget adva az innovációra azáltal, hogy a megoldásaikat valós helyzetekben is kipróbálhatják.

A tevékenység során a probléma specifikus, valós kontextusa egyértelmű a hallgatók számára. Ugyanakkor a problémák megoldásához használt adatok valódi adatok (KSH pl.), nem realisztikus adatok (tankönyv adatai pl.).

5. Önszabályozás – A 21. századi munka megkívánja a dolgozóktól, hogy minimális felügyelet mellett tudjanak tevékenykedni, amelyhez szükség van arra, hogy képesek legyenek megszervezni a munkájukat, és folyamatosan ellenőrizni annak minőségét.

Azok a feladatok, amelyek lehetőséget adnak a hallgatóknak arra, hogy elsajátítsák az önszabályozás képességét, legalább egy héten át tartanak, és megkívánják a diákoktól, hogy egy megszabott feladatterv szerint haladjanak. Ha csoportban tevékenykednek, a vezetőtanár elősegítheti az önszabályozást azzal, ha lehetővé teszi a csoport számára annak tagjainak, hogy megszabják, ki milyen feladatokért felelős és milyen határidőkkel. Segítheti a hallgatókat saját munkájuk minőségének követésében azzal, ha a hallgatók tudják az értékelés kritériumait.

Kódolási feladatok

Öt projekt bemutatása következik. Ezek meghatározása szükséges a 21. századi képességek tekintetében (értékelési szempontok: 5-maximum, 1-minimum).

1. Ház a Mango utcában (USA)

Mit jelent bevándorlónak lenni? 

a) elolvasnak egy könyvet (szépirodalom, amelyben a bevándorlók életét, nehézségeit ismerhetik meg),

b) interjút készítenek egy, a környékükön lakó bevándorlóval,

c) Az interjú alapján (amit egyénileg/párban lehet készíteni), a hallgatók írtak egy verset, 

d) a hallgatók segítették, kommentálták egymás verseit,

e) végül a hallgatók beadták az elkészült verseket, majd megszavazták a legjobbakat.

Értékelés: T: 4, E: 2, IKT: 1, V: 3, Ö: 3.

2.  Talajerózió, avagy a víz pusztító hatása

a) a hallgatók elolvasnak egy bekezdést a könyvből, amely a témáról szól,

b) az órán a könyv alapján kellett egy feladatlapon található kérdésekre megadni a választ, ezt a hallgatók a következő óra elején beadták a tanárnak.

Értékelés: T: 1, E: 1, IKT: 1, V: 1, Ö: 1.

3. Katapult-projekt

a) a hallgatók megkapott anyagokból kisebb csoportokban egy katapultot építenek,

b) ehhez számításokat végeznek, majd a megépített katapulttal 3 próbalövést adhattak le, a számításokat, illetve a katapult modellezését számítógépen készítik. A tanár végig segítette a hallgatók munkáját, a tevékenység minden fázisa végén értékelte a munkát, illetve a hallgatók kiselőadás formájában meghallgathatták, hogy a többiek éppen hol tartanak.

c) az értékelés az alapján történt, hogy milyen messzire repült a golyó a katapultból.

Értékelés: T: 4, E: 4, IKT: 3, V: 2, Ö: 4.

4. Híres magyarok

a) a hallgatók feladata, hogy egy képmontázsra összegyűjtsék azokat a magyarokat, akik jelentős hatással voltak a világra. Mindezt csoportban teszik, a csoportban mindenkinek lesz egy területe. A tanárral közösen kialakítanak egy szempontrendszert, amely segít a megfelelő személyek kiválasztásában (pl. nem csak Magyarországon, de nemzetközi viszonylatban is ismert személyeket választanak). A szempontrendszert együtt alakítják, és a végső formáját mindenki elfogadja,

b) rövid interjút készítenek a hallgatók egy-egy szakoktatóval, megkérdezik őket, hogy szerintük kik kerülhetnek a listára az ő szakterületükről,

c) internetes kereséssel tovább bővítik a listát,

d) a csoportban közösen eldöntik, hogy a különböző területeken működő hírességek milyen szempont alapján hasonlíthatóak össze, majd egy közös blogon közzéteszi minden csoport az eredményt,

e) elolvassák egymás blogposztjait, majd a különböző csoportok egymással is megvitatják a kérdést, érvelnek az „ő embereik” mellett,

f) a többiek érveit meghallgatva átalakíthatja minden csoport a listát, majd elkészíti képmontázsban a végső képet, amelyet közzétehet a blogban. Az eredmény: érdekes gyűjtemény érdekes magyarokról (akár más nyelven, a magyar mint idegen nyelv és az országismeret oktatása során nagyszerű feladatlehetőség).

Értékelés: T: 4, E: 3, IKT: 3, V: 4, Ö: 4.

5. Konvergens evolúció

A projektben egy ausztrál és egy magyar oktatási intézmény hallgatói vettek részt közösen. A tevékenység célja az volt, hogy megvizsgálják a konvergens evolúció lényegét, amely azt feltételezi, hogy hasonló éghajlat és feltételek között hasonló evolúciós folyamatok zajlanak le egymással fizikailag nem érintkező élőhelyeken. A projekt részei röviden:

a) a csoport egyes tagjai leírásokat készítenek egyes megadott ausztráliai és európai élőlényekről, 

b) a leírásokat egy blogban publikálják,

c) elolvassák egymás bejegyzéseit, megjegyzéseket fűznek hozzájuk,

d) szavaznak, hogy melyik élőlényeket lehet párokba állítani,

e) csoportokban infografikát készítenek Ausztrália és Európa élővilágáról, 

f) értékelik egymás infografikáit, megszavazzák, melyik a legjobb.

Értékelés: T: 4, E: 4, IKT: 4, V: 4, Ö: 4.

A gondolatmenet felvetését természetesen nem tekintem lezártnak, hiszen ez csak az első lépés volt, amelynek folyatatása lehet szükséges a nyelvoktatás különböző színtereire fókuszálva.

A felvetésért és a végiggondolásért köszönettel és üdvözlettel:

Cseh Gizella

Budapest, 2015. december 2.

A magyar művelődéstörténet nagyasszonyai (Tervezet, 2009–2021)

A magyar művelődéstörténet nagyasszonyai
(Tervezet, 2009–2019)

1. Emese (9. század első fele) *
2. Sarolt (~949-957–997 után) *
3. Gizella királyné (~980–~1050–1060) *
4. Skóciai Szent Margit (1047–1093) *
5. Árpád-házi Szent Piroska (1088–1134) *
6. Árpád-házi Szent Erzsébet (1207–1231) *
7. Árpád-házi Szent Kinga (1224–1292) *
8. Árpád-házi Szent Margit (1242–1270) *
9. A két Jolánta – Árpád-házi Jolánta, Katalónia és Aragónia királynéja (1219–1253) és Árpád-házi Boldog Jolán (1235/39–1298) *
10. Anjou Mária (1370–1395) *
11. Anjou Hedvig (1374–1399) *
12. Rozgonyi Istvánné Szentgyörgyi Cecília/Cicelle (1398–1434) *
13. Szilágyi Erzsébet (1410–1484) *
14.. Aragóniai Beatrix (1457–1508) *
15. Jagelló Izabella királyné (1519–1559) *
16. Ráskay Lea (XV–XVI. század) *
17. Sövényházy Márta (XVI. század első fele) *
18. Kanizsay Dorottya (~1490–?)*
19. Kanizsay Orsolya (1521–1571) *
20. Báthory Erzsébet (1560–1614) *
21. Károlyi Zsuzsanna (1585–1622) *
22. Báthory Anna (1595–1636) *
23. Lorántffy Zsuzsanna (1600–1660) *
24. Nyáry Krisztina (1604–1641) *
25. Brandenburgi Katalin (1604–1649) *
26. Széchy Mária (1610–1679) *
27. Báthory Zsófia (1628–1680) *
28. Bornemissza Anna (1630–1688) *
29. Lónyay Anna (?–1693 k.) *
30. Frangepán Katalin (1625−1673) és Zrínyi Ilona (1643–1703) *
31. Petrőczy Kata Szidónia (1662–1708) *
32. Korponay Jánosné Géczy Julianna (1688–1715) *
33. Pekry Polixéna (?–1746) *
34. Árva Bethlen Kata (1700–1759) *
35. Czinka Panna (1711–1772) *
36. Daniel Polixéna (1720–1775)
37. Cserey Heléna (1754–1831) *
38. Moór Anna (1773–1842) *
39. Molnár Borbála (1760–1825) *
40. Újfalvy Krisztina (1761–1818) *
41. Fábián Julianna (1760–1825) *
42. Vályi Klára (1758 k.–1807 u.) *
43. Brunszvik Teréz (1775–1861) *
44. Takáts Éva (Rákospalota, 1779–Pest, 1845) *
45. Kántorné Engelhardt Anna (1791–1854) *
46. Déryné Széppataki Róza (1793–1872)*
47. Dukai Takách Judit (1795–1836) *
48. Wesselényi Polixéna (? 1801–1878) *
49. Bohusné Szögyény Antónia (1803–1890) *
50. Bezerédj Amália (1804–1837) *
51. Maderspach Károlyné sz. Buchwald Franciska (1804–1880) *
52. Teleki Blanka (1806–1862) *
53. Karacs Teréz (1808–1897) *
54. Rhédey Klaudia (1812–1841) *
55. Podmaniczky Júlia (Jósika Miklósné) (1813–1893) *
56. Lendvayné Hivatal Anikó (1814–1891) *
57. Veres Pálné Beniczky Hermin (1815–1895) *
58. Kossuth Zsuzsanna (1817–1854) *
59. Laborfalvi Róza (1817–1886) *
60. Pulszky Terézia (Pulszky Ferencné Walter Terézia) (1819–1866) *
61. Leövey Klára (1821–1897) *
62. Pfiffner Paulina (1825–1853) *
63. Bányai Júlia (1824–1883) *
64. Prielle Kornélia (1826–1906) *
65. Szendrey Júlia (Keszthely, 1828–Pest, 1868) *
66. Kánya Emília (Pest, 1828–Fiume, 1905)
67. Wass Ottília (1829–1917)
68. Lebstück Mária (1830–1892)
69. Vachott Sándorné Csapó Mária (1830–1896)
70. Aranyváry Emília (1830–1868)
71. Kisfaludy Atala (1836–1911)
72. (Wittelsbach) Erzsébet királyné (1837–1898)
73. Torma Zsófia (1831–1899)
74. Beniczkyné Bajza Lenke (1840–1905)
75. Sass Flóra (1842–1916)
76. Szőllősy Nina (1843–1861) *
77. De Gerando Antonina (1845–1914)
78. Wohl Janka (Pest, 1846–Budapest, 1901)
79. Hugonnay Vilma (1847–1922)
80. Jászai Mari (1850–1926)
81. Blaha Lujza (1850–1926) *
82. Hunyady Margit (1854–1906)
83. Zsolnay Teréz (1854–1944)
84. Czóbel Minka (1855–1947)
85. Zsolnay Júlia (1856–1950)
86. Hampelné Pulszky Polixéna (1857–1921)
87. Márkus Emília (1860–1949)
88. Karay Ilona (1866–1881) *
89. Diósy Ödönné Brüll Adél – Léda (1872–1934)
90. Tormay Cécile (1876–1937
91. Szendrői Török Marianna May grófnő (1874 v. 1877–1968) *
92. Fedák Sári (1879–1955) *
93. Erdős Renée (1879–1956)
94. Dienes Valéria (1879–1978)
95. Kaffka Margit (1880–1918) *
96. Schlachta Margit (1884–1974)
97. Lesznai Anna (1885–1966)
98. Dénes Zsófia (1885–1987) *
99. Basilides Mária (1886–1946)
100. Geyer Stefi (1888–1956)
101. Götz Irén Júlia (1889–1941)
102. Kosztolányiné Harmos Ilona (1889–1967)
103. Kéthly Anna (1889–1976)
104. Ferenczy Noémi (1890–1957)
105. Vendl Mária (1890–1945)
106. Kronberger Lili (1890–1974)
107. Róna Erzsébet (1890–1981)
108. Csapody Vera (1890–1985)
109. Steinschneider Lilly (1891–1975)
110. G. Hajnóczy Rózsa (1892–1944)
111. Kosáryné Réz Lola (1892–1984)
112. Károlyi Mihályné Andrássy Katinka (1892–1985)
113. Bajor Gizi (1893–1951)
114. Honthy Hanna (1893–1978)
115. Böhm Aranka (1893 v. 1894–1944?)
116. Boncza Berta – Csinszka (1894–1934)
117. Péchy Blanka (1894–1988)
118. Török Sophie (Tanner Ilona, 1895–1955)
119. Zsindelyné Tüdős Klára (1895–1980)
120. Léderer Emma (1897–1977)
121. Békássy Éva (1898–1997)
122. Salkaházi Sára (1899–1944)
123. Németh Mária (1899–1967)
124. Pécsi Eszter (1899–1975)
125. Lola (Matzner Ilona) (1899–1986)
126. Telkes Mária (1900–1995)
127. Thury Zsuzsa (1901−1989)
128. Kovács Margit (1902–1977)
129. Forró Magdolna (1904–1995)
130. Zádor Anna (1904–1995)
131. Péter Rózsa (1905–1977)
132. Kozmutza Flóra (1905–1995)
133. Dayka Margit (1907–1986)
134. Turay Ida (1907–1997)
135. Ignácz Rózsa (1909–1979)
136. Mezey Mária (1909–1983)
137. Kertész Erzsébet (1909–2005)
138. Karády Katalin (1910–1990) *
139. Kiss Manyi (1911–1971)
140. Zemplén Jolán (1911–1974)
141. Gyarmati Fanni (1912–)
142. Amrita Sher-Gil (1913–1941) *
143. Tolnay Klári (1914–1998)
144. Fischer Annie (1914–1995)
145. Szeleczky Zita (1915–1999) *
146. Apponyi Geraldine (1915–2002) *
147. Szabó Magda (1917–2007)
148. Rényi Kató (1924–1969)
149. Ruttkay Éva (1927–1986)
150. Házy Erzsébet (1929–1982)
151. Tóth Ilona (1932–1957)
152. Jókai Anna (1932–2017)
153. Törőcsik Mari (1935–)
154. Fábri Anna (1945–)
155. Koncz Zsuzsa (1946−)
156. Dévai Nagy Kamilla (19?? −)
157. Udvaros Dorottya (1954–)
158. Hernádi Judit (1956–)
159. Básti Juli (1957–)
160. Sebestyén Márta (1957–)
161. Szvorák Katalin (1958–)

* – megírva/megírás alatt/publikálva/publikálás alatt

Vályi Klára (1758 körül–1807 után)

Költőnő, foglalkozása szerint szülésznő, Molnár Borbála és Fábián Julianna kortársa.

Vályi Klára 1758 körül született Jánosi községben. Életéről keveset tudunk. Első házassága nyomán Kováts Gábornénak hívták, megözvegyült, majd az 1790-es évek második felében Komáromba került, ahol viszont Fábián Julianna irodalmi szalonként is működő házába volt bejáratos. Itt gyakran megfordult Csokonai Vitéz Mihály, akivel összeismerkedett, sőt a későbbiekben leveleket is váltottak. Vályi Komáromból Bécsbe költözött, és innen küldözgette leveleit továbbra is Csokonainak.

Mindeközben a napóleoni háborúk árnyékában a magyar nemességet támogató költeményeit Buzdító versek a nemes magyar insurgensekhez (felkelőkhöz) címmel 1798 táján meg is jelentette. E kötet csatolmánya az N. Csokonai Mihály Kedves Barátomhoz írt Levelem, illetve Csokonai válasza.

Bécsből visszatérve, tanulmányai végeztével az 1800-as évek első felétől lett Hont megye bábája. A költőnő második verseskötete az 1807-ben Vácott saját kiadásában megjelentetett Magyar Tempe, avagy a régi istenasszonyoknak mulató virágos kertyek című kiadvány volt. 

Ugyanezen évet, azaz 1807-et követően sajnos nem rendelkezünk további információkkal Vályi Klára sorsát illetően, hol és mikor hunyt el − erről nem rendelkezünk konkrét ismeretekkel; ennek feltárása már a jövendő generációkra váró feladat.

Fábián Julianna (1765–1810)

Komáromi költőnő. Húszéves korában ment férjhez Bédi János komáromi csizmadiamesterhez, „kivel tíz nyarat, tíz telet töltött házasságban”, és akitől négy gyermeke született. Gyermekei közül két fia, János és Sámuel érte meg a felnőttkort. Anyai és háziasszonyi feladatai mellett főkötők varrásával foglalkozott, szabadidejében pedig verselt.

A versírásra Molnár Borbála könyve[1] lelkesítette, akivel később levelezett is. A költőnő az akkortájt meglehetőségen élénk komáromi irodalmi élet[2] ismert személyisége volt, és gyakran vendégeskedtek nála költőtársai, Édes Gergely és Vályi Klára is; Csokonai Vitéz Mihály pedig az ő házában ismerkedett meg Lillával, azaz Vajda Juliannával 1797 nyarán.

Bédiné Fábián Julianna 1795-ben irodalmi levelezésbe kezdett Gvadányi Józseffel, az akkortájt már Szakolcán[3] élő író−generálissal. Első levelét 1795 októberében keltezte, amelyet a gróf barátsággal fogadott, verses levélben felelt is rá, és felajánlotta, hogy a levelezést ki fogja nyomtattatni. Bédiné utolsó, 17. verses levele 1796 decemberében kelt. Leveleiben részletesen megemlékezett élete körülményeiről, illetve Gvadányi kérésére leírta a komáromi 1763. évi nagy földrengést. A generális állta a szavát; levélváltásukat kötetté szerkesztette, és 1798-ban Pozsonyban saját költségén megjelentette.[4]

Fábián Julianna megözvegyülése után, 1801-ben a kalandos életű Balog Istvánnal, az orosz cári testőrség egykori tagjával kötött újabb házasságot. Kettejük története egy Philemon−Baucis-variáció, hiszen Fábián Julianna férje halála után alig néhány órával maga is távozott az élők sorából.

Jegyzetek:

[1] Molnár Borbála munkáji. Kassa, 1793. Négy kötet. (Versek) 

[2] Vö. Szénássy Zoltán: Új komáromi Olympos. Komárom, 2006. 

[3] Ma: Skalica 

[4] Verses levelezés, a melyet folytatott gróf Gvadányi József magyar lovas generális nemes Fábián Juliannával, nemes Bédi János élete párjával, melybe több nyájas dolgok mellett, királyi Komárom városába történt siralmas földindulás is leírattatott és a versekbe gyönyörködők kedvéért kiadattatott. Pozsony, 1798.

Újfalvy Krisztina (1761–1818)

Erdélyi költőnő, Molnár Borbála kor- és költőtársa, 1761-ban született az erdélyi Szőkefalván. Édesapja, Újfalvy Sámuel küküllői főbíró leánya születésekor hatvannégy, édesanyja, Zsombori Borbála negyvennégy éves volt; Krisztina hét éves korában veszítette el apját, majd a család lassan elszegényedett.

Újfalvy Krisztina költővé válását, s egyben élete tragédiáját is egy nagy szerelmi csalódásnak, majd egy kedve ellenére rákényszerített rossz házasságnak köszönhette. Jegyessége gróf Haller Lászlóval szakítással végződött; kedvese mással kötött házasságot. 1780-ban lett a művelt, de csúnya Máté János középbirtokos felesége; férjével Mezőcsávásra költözött. Újfalvy Krisztina önálló és öntörvényű egyénisége azonban képtelen volt a nyűgnek érzett életformát véglegesen elfogadni; férje azzal a feltétellel járult hozzá különélésükhöz, hogy törvényesen nem válnak el. Ettől kezdve Újfalvy Krisztina Kolozsvárott töltötte az év nagy részét. Határozott egyénisége, az átlagostól eltérő, néha talán különcködő viselkedése kihívta maga ellen a kortársak rosszallását. Élete utolsó két évében visszatért nagybeteg férjéhez; annak halála után ő maga még néhány évet élt, 1818-ban hunyt el. 

Újfalvy Krisztina karakteréről elsősorban Molnár Borbálához intézett leveleiből, valamint verseiből értesülhetünk. Újfalvy Krisztina 1796-ban kereste fel levelével először az akkor már országos hírű költőnőt, Molnár Borbálát, felkínálva neki barátságát. A levelezésből tanulságos eszmecsere, majd személyes kapcsolat lett. Baráti „vetélkedésükben” mindig Molnár Borbála volt az, aki a lázadó Újfalvy Krisztinát csillapítani igyekezett. Kettejük levelezése 1804-ben Kolozsvárott látott napvilágot Barátsági vetélkedés, vagy Molnár Borbálának Máté Jánosné asszonnyal két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései cím alatt. Molnár Borbálával való kapcsolatán túlmenően Újfalvy Krisztina főként szerelmes verseket írt. 

Emancipáltságán és költészetén túl van még egy paraméter, amellyel Újfalvy Krisztina kitűnik korának asszonyai közül; tekintélyes könyvtárat gyűjtött össze, amelyben a klasszikusoktól kezdve a modern alkotókig terjedt a szerzők listája. Megtalálhatók voltak benne például Bárótzi, Pétzeli, Decsi, Aranka György, Kazinczy, Ovidius, Révai, Dugonics, Bessenyei, Szentjóbi, Cicero, Voltaire művei.

Újfalvy Krisztina emlékezetét őrzi Fáylné Hentaller Mariska A magyar írónőkről című műve (Budapest, 1889).

Molnár Borbála (1760-1825)

A magyar irodalom sokáig nem bővelkedett nőírókban. De különösen nem a 18-19. század fordulóján, amikor az egész irodalom éppen feléledőben volt. Ezért is különös figyelemmel kell fordulnunk a kor nőírói, köztük az egyik legkiemelkedőbb, Molnár Borbála felé, aki a kor „előítéleteit és elvárásait” jócskán túl- és meghaladva írt, alkotott, publikált – valóban az egyik első hivatásos női alkotóként. 
Molnár Borbála 1760. augusztus 25-én született Sátoraljaújhelyen kisnemesi családban; apja Molnár István református kántortanító, majd malombérlő volt. Sátoraljaújhelyen is nevelkedett, majd itt is ment férjhez; tizenhét éves korában akarata ellenére, apja kívánságát követve, szerencsétlen házasságot kötött. Válópere befejezése előtt, 1791-ben három gyermek anyjaként maradt özvegyen. Súlyos anyagi gondjaitól végül is költői működése szabadította meg. Kassán megjelent négykötetes összeállítása váratlan nagy sikert aratott. Karrierjét pártfogók és mecénások (Ráday Gedeon, Festetics György) mellett irodalmi társaságok is egyengették; Gvadányi Józseffel, Csízi Istvánnal és Édes Gergellyel folytatott levelezésének számos darabja került nyilvánosság elé. 1795-től 1817-ig Mikes Anna grófnő társalkodó- és felolvasónőjeként Erdélyben élt. Ott ismerkedett meg a korabeli erdélyi közélet híres költőnőjével, Újfalvy Krisztinával, akinek sorsa sokban hasonlított az övéhez. Mikes Anna halála után (1817) egyik fiához, a hajdúbagosi jegyzőhöz költözött. Ott töltötte élete utolsó évtizedét, ott is hunyt el, illetve ott is lett eltemetve (1825). * 
Molnár Borbálát elsősorban költeményei tették kedveltté a kor olvasói körében. Páratlan sikerének titka elsősorban az volt, hogy a korfelfogás kettősségét részben betartotta; a sirám nála tűréskészséggel párosult, illetve a vallási és szülői intelmeknek való engedelmességgel. Irodalmi munkásságának célja az (is) volt, hogy „az ő életének tükörét” tartsa olvasói elé. Kedvelt témakörei a szomorúság, a csalódás, a szerelem hiánya, a szülői erőszakkal kikényszerített házasság keservei, a korszak társadalmi rajza, házi és családi élete, mindennapjai voltak. Az akkori Európát átható divatos problematikához kapcsolódóan tematikái az élet árnyoldalait elevenítették fel, amelyek a későbbikben főként a szentimentalista művek nyomán váltak ismertté. Az írónő egyes műveit ma is élvezetessé teszi emberismerete, jó szituációérzéke, a korrajz erőteljes mivolta. 
Visszatérve azonban a magyarországi helyzetképhez; Molnár Borbálának (is) megvoltak a maga működő „költő(nő)i szakmai kapcsolatai”. Ahogy a fentiekben már említettük volt, Máté Jánosné Újfalvy Krisztinával baráti és szakmai kapcsolatot egyaránt ápolt. A Barátsági vetélkedés, vagy Molnár Borbálának Máté Jánosné asszonnyal két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései című, 1804-ben Kolozsvárott megjelent, leveleket tartalmazó kötete is megerősíti ezt az ismérvet, s ennek eredményeként a befutott költőnő maga vezette közönség elé az ismeretlen alkotót. 
Molnár Borbála mintegy tíz évet Erdélyben élt Mikes Anna grófnő társalkodó- és felolvasónőjeként. Itt ismerte meg őt maga Kazinczy Ferenc is, aki 1816-os kolozsvári látogatása alkalmával az alábbiakat jegyezte fel Molnár Borbáláról – amelyet jelen írásunk zárógondolataként jegyezni szándékozunk, nem feledve Molnár Borbála tevékenységét és a magyar (női) kultúrtörténet történetében betöltött korszakalkotó jelentőségét, illetve szerepét: „…így ezen általam mindaddig nem ismert földimet is (...) megláthatám vala, kit korunk asszony írói közt, mindig megkülönböztetéssel fog említeni literaturánk: őtet természet, szenvedés és Édes Gergely vezérlései tevék verselővé.” (Vö. Erdélyi levelek. Bp., 1881. 81.) 
Epilógus helyett: maradjunk ennyiben. 

Bessenyei Annához írt verse 

Nemes szívű dísze az ifjú szépnemnek, 

Ki szép példája vagy a munkás érdemnek, 

Kinek ifjú szíved nem a hívság teli, 

Hanem tisztelettel a virtust neveli; 

Örvendetes óra, melyben a szeretet 

Méltó tisztelettel tehozzád vezetett, 

Hozzád és jószívű, kegyes pátrónádhoz 

Ki módot szolgáltat kezdett jó munkádhoz. 

Élj tehát, s virtussal ékesítsd nemedet, 

Én holtig tisztelem emlékezetedet. 

Méltóztasd hát te is emlékezetedre 

Azt, kinek már szíve ég szeretetedre. 

________________________________________________________________ 

* Molnár Borbála nyomtatásban megjelent jelentősebb munkái: 

1. Molnár Borbála munkáji. Kassa, 1793. Négy kötet. (Versek) 

2. Egy nemes cselekedet leírása, mellyet Molnár Borbála terjeszt a magyar világ eleibe. Pest, 1797. 

3. Főstrázsamesternek Csízi Istvánnak nemes Molnár Borbálával az erkölcs pallérozását és a szív megjobbítását tárgyazó verses levelezései, mellyek leginkább beteges állapottyában munkálattak. Pozsony, 1797. 

4. Barátsági vetélkedés, vagy Molnár Borbálának Máté Jánosné asszonnyal két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései. Kolozsvár, 1804. 

5. Szerencsétlen indulat vagy Sarolta és Sándor, mellyet versekbe szedett. Kolozsvár, 1804.

Moór Anna (1773–1841)

Az első magyar színtársulat, Kelemen László együttesének vezető színésznője. 

Fiatal éveiről csak annyit tudunk, hogy 1777-ben már Pesten tartózkodott. 1790-ben a pest-budai első magyar színtársulat tagja volt. Már a megnyitó előadáson, 1790. október 25-én és 27-én Simai Kristóf Igazházi című darab-adaptációjában is fellépett; Julis szerepét játszotta. Szépségével és tehetségével azonnal hódított. A társulatnak 1796-ig, feloszlatásáig tagja maradt. 

Moór Anna 1793-ban ment férjhez Rehák József pesti ügyvédhez. A társulat feloszlatása után férjével Pesten élt, alkalmanként még színpadra is lépett. Rehák 1824-ben megvette a Buda melletti vörösvári birtokát, ahová a házaspár 1828-ban végül kiköltözött; a postát kezelték és gazdálkodtak. Moór Anna itt hunyt el 1841-ben. Sírját a vörösvári temetőben márványkő jelzi.

Moór Anna tragédiák fiatal hősnőit és vígjátékok komika szerepeit egyaránt sikerrel alakította, de zenés darabokban és színpadi táncprodukciókban egyaránt szerepet vállalt. Mindemellett a tehetséges művésznő írt is, átdolgozásait sikerrel játszották; színre alkalmazta többek között például Dugonics András több munkáját.

Cserey Heléna (1754–1830)

Cserey Heléna az erdélyi főúri hölgyek sorába tartozik; ő volt Pekry Polixéna menye, idősebb Wesselényi Miklós báró, a „zsibói bölény” neje és az „árvízi hajós”, ifjabb Wesselényi Miklós anyja.

Cserey Heléna Krasznán született 1754-ben, székely kisnemesi famíliában. Apja Cserey Farkas, udvari kancelláriai tanácsos volt. Zárdában nevelkedett, majd huszonegy éves korában találkozott a daliás huszárkapitánnyal, Wesselényi Miklóssal. Az ismeretségből szerelem lett, házasságuk azonban akadályokba ütközött. Wesselényi tekintélyes ősöket és több ezer holdas uradalmat mondhatott magáénak, míg a Csereyek hozzá képest köznemesi família volt; ezen túlmenően a Wesselényiek az erdélyi protestánság oszlopos tagjai, a Csereyek pedig római katolikusok voltak. Wesselényi kétévi alkudozás után reverzálist adott, s ily módon 1777-ben megköttetett a házasság. A fiatal pár Zsibón telepedett le és házasságukból tizenegy gyermek született, akik közül csupán ifjabb Wesselényi Miklós érte meg a felnőttkort.

Idősebb Wesselényi Miklós extravagáns és szeszélyes főúr volt, aki híres vadászatokat és lakomákat tartott, ménese pedig országszerte nevezetes volt. Érdekelte a francia felvilágosodás; Horatiust, Voltaire-t olvasott, elkötelezett híve és mecénása volt a magyar nyelv és a színjátszás ügyének. Cserey Heléna egy életen át a báró hűséges párja volt. 

A gróf ugyanakkor szimpatizált a korabeli francia forradalom szabadságeszményeivel is, amiért vitába is került az aulikus Haller János gróffal, a szomszédos kastély tulajdonosával. Kettejük vitája hamar kiéleződött; ennek következményeként idősebb Wesselényi Miklóst letartóztatták, perbe fogták, elítélték és börtönbe zárták, ahonnan 1789-ben szabadult. 1791-től 1809-ig állandó tagja volt az erdélyi országgyűlésnek, ekkor visszavonult zsibói birtokára, ahol rövidesen elhunyt. Cserey Heléna férje halála után átvette a zsibói uradalom irányítását és fia, ifjabb Wesselényi Miklós nevelését. A báróné 1830 decemberében hunyt el Zsibón. 

A család emlékezetét őrzi Kemény Zsigmond A két Wesselényi című portréja, valamint Nyírő József A sibói bölény című regénye.

40 éve hunyt el Kós Károly. Magyarország fia, Kalotaszeg szerelmese, Erdély halottja – a városépítő Kós Károly (1883. december 16. – 1977. augusztus 24.)

Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából házat
raktál a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.

Áldjon érte Isten
áldjon érte ember;
Isten s ember
dolga.
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa. 

Barázdált orcádról
az idő aláfoly,
mint az olvadó hó
a vén Maguráról.

(Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá)

Kós Károly síremléke a Házsongárdi temetőben (Kolozsvár)

(Fotó: Cseh Gizella)

40 éve halt meg az erdélyi, de lényegében a teljes magyar nyelvterület egyik legsokoldalúbb alkotója, az építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus Kós Károly.

Kós Károly Temesvár szülötte. Édesapja német, Karl Kosch, édesanyja osztrák–francia származású volt, Sidonia Silvet. Postamester édesapját 1887-ben helyezték Nagyszebenbe, elemi iskolai tanulmányait is itt kezdte meg. 1892-ben a család Kolozsvárra költözött, ahol beíratták a Farkas utcai református kollégium elemi iskolájába, majd gimnáziumába. Ezután Budapesten, a Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1907-ben. Tanulmányai alatt, távol Erdélytől, gondolatai hazaszálltak Kalotaszeg vidékére, ahol nevelkedett. Fiatal mérnökként fogalmazta meg építészi és művészi ars poeticáját: a mesterien készített fa haranglábak, a hegyes–sisakos, fiatornyos templomtornyok, a gerendákból épített, meredek tetejű házak és gazdasági épületek jelenthetik a magyar nemzeti építészet alapjait.

Kalotaszeget tekintette választott szülőföldjének. Úgy érezte, ez a táj az ő igazi hazája. Türén járva ismerkedett meg a helybeli református pap lányával, Balázs Idával, akit feleségül is vett. Építészmérnöki tervező munkája közben volt ideje utazásai során szerzett ismereteit leírni. Első könyve Székely népballadák címmel jelent meg 1907-ben. Egy év múlva Erdély népi építészete című tanulmányában Segesvár, Torockó, Székelyföld és Kalotaszeg népi építészetét és néprajzát írta meg.

Ezalatt Budapesten építészmérnöki irodát nyitott. Ő tervezte az óbudai református templomot és parókiát, a zebegényi római katolikus templomot, majd 1910-ben megbízást kapott a budapesti Állatkert némely pavilonjának tervezésére. Marosvásárhelyen a gázgyári munkásoknak tervezett lakóházakat, Budapesten a Városmajori utcai iskolát és óvodát, majd Györgyi Dénessel együtt 1912–13-ban a Wekerle-telepet hozta létre.

Ezalatt Bánffyhunyad közelében, Sztánán földet vásárolt, és ott építette fel a maga tervezte lakóházát, a Varjúvárat. „És végre Kalotaszeg. És érzem, hogy itthon vagyok végre, hogy ilyen otthon még nem voltam sehol” – írta Erdély népi építészete című tanulmányában. Termékeny, szerteágazó tevékenységet folytatott, amelynek központja a Varjúvár volt. Itt írta Régi Kalotaszeg című könyvét, majd megindította a Kalotaszeg című hetilapját. Foglalkozott fafaragással, még politikai pártokat is szervezett.

A 20. század elején szakított a kor divatos, mesterkélten népies stílusával, a kalotaszegi és a nyugat-európai építészet jellegzetességeit felhasználva, egyéni stílust alakított ki. 1911-ben megtervezte a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum épületét. 1912-ben elkészítette a kolozsvári Monostori úti református templom terveit. 1914 februárjában a sztánai református farsangi batyus bálba meghívta Móricz Zsigmondot, aki ottani élményei alapján írta meg a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regényét. E cselekedetéről 1973-ban egyik ismerősömnek még maga számolt be kedélyesen, tettét az alábbi mondattal megindokolva: „Többet is meghívhattam volna, de a Zsiga, a Zsiga, az olyan kivételes volt...!”

Az első világháború kitörésekor behívták katonának, majd felmentették a szolgálat alól, és megbízták a sepsiszentgyörgyi vármegyei közkórház, illetve a nagyszebeni állami népiskola tanítói lakásának megtervezésével. 1916-ban (IV. Károly koronázási ünnepségének előkészítésével kapcsolatban) hatalmas feladatot kapott: a budai királyi palotától a Mátyás-templomig vezető út házainak és a kardvágó domb díszítésének megtervezését.

1917–1918-ban ösztöndíjasként Konstantinápolyban ismerkedett a bizánci és a török építészettel. Hazatérte után Sztambul című várostörténeti tanulmányában írta meg tapasztalatait. 1919-ben nem fogadta el az Iparművészeti Főiskola tanári állását – otthon akart maradni Erdélyben: „Sztánán értem meg – az immár háromgyermekes családapa – az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatolását. Választanom kellett. A döntés nehéz volt… Hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám, mint Budapesten. És itthon maradtam.”

1921. január 23-án megjelentette a Kiáltó Szó című röpiratát, amelyben meghirdette az immár kisebbségbe szakadt erdélyi magyarság számára az önálló erdélyiség, a transzilvanizmus programját. Bizottságot alakított, amely 1921. június 5-én Bánffyhunyad főterén megalakította az Erdélyi Néppártot. Jelszavuk az alábbi lett: „Erdély az erdélyi nemzeteké!” A párt titkára és hetilapja – a Vasárnap – főszerkesztője lett.

A Néppárt azonban alig egy hónap múlva beolvadt a Magyar Szövetségbe, amelynek működését 1921-ben felfüggesztették. 1922-ben Magyar Néppárt néven újjáalakult, majd ugyanazon év decemberében egyesülve a Magyar Nemzeti Párttal létrejött az Országos Magyar Párt. Kós Károly reményeit nem váltotta valóra ez az új egyesülés sem. Megpróbálta röpirattal cselekvésre szólítani Kalotaszeg népét, ám sikert nem ért el. 1927-ben végleg kivonult a politikai életből. Fenti tevékenysége alatt építészmérnöki munkássága is termékeny volt; megtervezte többek között a sepsiszentgyörgyi városházát – amely végül nem épült meg – és a kolozsvári görögkeleti katedrálist.

Kós Károly írt és adott ki könyveket. Első regénye, a Varjúnemzetség (1925) Bethlen Gábor idejében játszódik. Írói munkássága az Erdélyi Szépmíves Céh szervezése során bontakozott ki. Az Erdélyi Helikonnak (a Kemény János marosvécsi kastélyában 1926-ban megalakult íróközösség lapjának) ő lett a vezető szerkesztője (1931–1944), illetve az 1932-ben létrejött romániai Pen Club magyar alosztályába is belépett. Ebben az évben adta ki Kalotaszeg című néprajzi és tájleíró könyvét. 1934-ben jelent meg Az országépítő címmel történelmi regénye Szent Istvánról, saját illusztrációival, amelyért Baumgartner-díjat kapott. Rajzokat készített Tamási Áron Ábel Amerikában című művéhez, Áprily Lajos költeményeihez, Móricz Zsigmond regényeihez. Budai Nagy Antal parasztvezérről szóló színművét 1937-ben mutatták be a budapesti Vígszínházban (az Erdélyből éppen akkor Budapestre került Greguss Zoltán kiváló alakításával). 1940-ben az erdélyi magyarságért végzett munkásságáért Corvin-koszorúval tüntették ki.

1943-ban megbízták Mátyás király kolozsvári szülőháza felújításával, a munkák vezetésével és a kolozsvári Műcsarnok megtervezésével. 

1944 őszén a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola Keszthelyre költözött, és Kós Károlynak az új helyen felajánlottak egy professzori állást. Nem fogadta el, Erdélyben maradt. Közben az átvonuló katonai egységek feldúlták sztánai házát, a Varjúvárat. Egy szál ruhában menekült feleségével Kolozsvárra. Közel hatvan évesen szinte mindent újra kellett kezdenie. Lázas tevékenységbe fogott, igazi polihisztorhoz méltóan. Tanulmányt írt a Székely nép építészete címmel. Részt vett a Mezőgazdasági Főiskola feltámasztásában, majd 1945-ben rektora is lett. Több szövetség és egyesület választotta elnökévé. Számos újság, folyóirat szerkesztésében dolgozott. 1946-ban országgyűlési képviselő is lett.

1952-ben nyugállományba vonult, de sokirányú tevékenységét aktívan folytatta. Élete hátralévő éveiben élénken figyelte az eseményeket, levelezett barátaival és értékes gondolatokat hagyott az utókorra. Iskolát és kollégiumot tervezett még Sepsiszentgyörgyre, tanulmányokat írt, színműveket fordított.

1977. augusztus 24-én hunyt el. A „városépítő” – ha már „országépítő” nem lehetett – búcsúztatására (a Házsongárdi temetőbe) minden kalotaszegi faluból jöttek a népviseletbe öltözött gyászolók. Több ezres, színpompás tömeg kísérte utolsó útjára 1977 augusztusának végső napjaiban. 

1997-ben posztumusz kapta meg – méltán – a Magyar Örökség-díjat.