I. Prológus Robert K. Merton, az amerikai szociológia nagy alakja.
Nem tartozott az elefántcsonttoronyba zárkózó tudósok közé. Kutatói munkássága témáját, környezetét és hatásait tekintve is teljesen összefonódott a társadalom hétköznapjaival. 1910-ben, nincstelen kelet-európai bevándorlók fiaként látta meg a napvilágot Philadelphiában. Tizenéves korában Robert Merlin néven bűvészmutatványok bemutatásával kereste kenyerét, és ha egy barátja nem győzi meg arról, hogy színpadi neve az akadémiai életben kissé furcsán cseng, talán ezen a néven vonul be a szociológia történetébe. Sok évtizedes munkássága során megérhette, hogy belső használatra szánt szakkifejezései – „vonatkoztatási csoport”, „szerepmodell”, „önbeteljesítő jóslat”, „példakép”, stb. - beszivárogtak a hétköznapi nyelvbe.
II. Ki is volt Robert K. Merton? Pályáját tudományszociológusként kezdte. Igyekezett feltárni, hogy milyen indítékok állnak a tudományos tevékenységek hátterében. Hadat üzent az excentrikus, szabályokra fittyet hányó szórakozott zseni közkeletű mítoszának; kimutatta, hogy minden kutató munkáját íratlan szabályok és normák sokasága irányítja. (Ma ennek nyomdokain halad Barabási Albert-László elméleti fizikus, hálózatelméleti kutató.)
Érdeklődése és kutatásai azonban jóval szélesebb területet fogtak át: a tömegek és a média kapcsolatától a rasszizmus anatómiáján keresztül a bennfentesek és a kívülállók világáig, de az irodalmi, történelmi, sőt az etimológiai vizsgálódásoktól sem zárkózott el. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága az ő integrált közösségekkel kapcsolatos kutatásaira támaszkodott a nevezetes Brown vs. Oktatási Tanács ügyben, amely elindította a faji megkülönböztetés felszámolását az amerikai iskolarendszerben.
Kidolgozta a kereskedelmi és politikai marketing területén hamarosan nélkülözhetetlenné váló fókuszált interjú módszertanát, amellyel pontosan felmérhető, hogy egy-egy reklámfilm, rádióadás vagy politikai röpirat milyen hatást gyakorol a vonatkoztatási („fókusz-/referencia-”) csoportokra. Az eljárással kapcsolatos visszaéléseket mélyen elítélte, bár nemegyszer megjegyezte, örült volna, ha szabadalmat kapott volna rá.
Pályája nagy részét a Columbia Egyetemen töltötte, ahol Paul F. Lazarsfelddel megalapította az Alkalmazott Társadalmi Kutatások Központját. Hazájában nemes egyszerűséggel Mr. Szociológia néven emlegették. Tanítványa, Jonathan R. Cole, szerint „(…) ha lenne szociológiai Nobel-díj, kétségkívül megkapta volna.” (Fia, Robert C. Merton 1997-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott.)
III. Középszintű elméletek, funkcionalizmus, diszfunkció, deviancia, referenciacsoportok Teoretikusként nagy hangsúlyt fektetett az ún. középszintű elméletekre. Ezeken olyan magyarázó modelleket értett, amelyek megtalálják az arany középutat a nagyívű, ám a valóságtól elkerülhetetlenül elrugaszkodó spekulatív doktrínák és a pedáns, de gyakran jelentéktelen adatgyűjtögetés között. Mindig olyan megközelítésmódot javasolt, amely használható és jelentős eredményekhez vezet, ugyanakkor üres általánosításokkal nem zárja le az utat a további kutatás előtt. A száraz tudományos dolgozattal szemben a személyesebb esszéformát (!) részesítette előnyben.
A funkcionalizmus kifejezést használva rámutatott arra, hogy a társadalom egészének az egyes részeivel való összekapcsolódását különféle funkciók biztosítják, ezeket megfigyelhetjük, és konkrét tárgyakban, tényekben ismétlődhetnek meg. A szociológus szerepe pedig az, hogy ezeket a funkciókat, illetve/és azok következményeit tanulmányozza.
Merton szerint ennek a módszertani eszköznek a „közepes hatótávolságú elméletnek” kell lennie, azaz. korlátozott hatáskörű elméletnek, amelynek állításai megközelítik a megfigyelhető valóságot. Maga Merton is számos ilyen elméletet javasolt, ugyanakkor neki magának is jelentős eredményei voltak a konkrét jelenségek, például a deviáns viselkedéselmélet, a csoportprobléma, az anómia, az adaptáció, a társadalmi problémák természete, a bürokrácia, a referenciacsoportok elmélete, a szerepek és szerepkonfliktusok elmélete, a véleményvezérek elmélete stb. terén is.
Merton vezette be a diszfunkció kategóriáját és fogalmát, amely mindenre vonatkozik, ami destabilizálja és szétzilálja a társadalmat. A funkció és a diszfunkció az egyénnel, idővel, különböző oldalról megítélve változhat (pl. a vallás erősíti a társadalmi integritást, de nem segíti elő a tudomány haladását). Ugyancsak meghatározta az emberi tevékenységek negatív következményeit, szándékosra és tudattalanra bontva.
Megalkotta az alábbi fogalmakat:
1. látens funkció - bizonyos tudatos emberi tevékenységek nem szándékos, váratlan és előre nem látható következménye (pl. drága dolgok vásárlásának igénye társadalmi helyzet bizonyítására),
2. manifeszt („megnyilvánuló”) funkció, pl. egy bizonyos emberi viselkedés szándékolt, tudatos és feltételezett következménye.
Ugyancsak megalkotta izgalmas deviancia-elméletét, amely szerint az emberek arra törekszenek, hogy a kultúrájuk részét képező értékekre összpontosítsanak. Ha erre nincs módjuk, akkor más módon próbálják elérni ezeket az értékeket. Így a társadalomban felbukkan egy-egy olyan jelenség, mint a bűnözés. Ez az ellentmondás szolgál az apátia, az életből való kiábrándultság, folyományaként – és végül - a bűnelkövetés alapjául.
Merton hozzájárult a referenciacsoportok elméletének kidolgozásához is. Referenciacsoport az, amelynek értékeit a társadalom fel- és elismeri, függetlenül attól, hogy az adott reprezentáns hozzátartozik-e az adott referenciacsoporthoz, avagy sem. Az ember egy csoport tagjaként „viselkedik”; annak értékei alkotják saját önbecsülésének kereteit. Ez a helyzet pl. a nagy társadalmi mobilitású nemzetközi (nagy)vállalatoknál fontos, mivel elősegítheti a társadalmak/osztályok közötti mozgást a különböző karrierutak során.
Merton kutatásaiban fontos szerepet kap a társadalmi anómia jelensége. A mertoni anómia fogalom egy feszültségre utal, amely az elfogadott normák és a társadalmi valóság konfliktusa miatt alakul ki az egyénben. A társadalmilag elfogadott értékek, illetve a megvalósulásukra/megvalósításukra rendelkezésre álló eszközök korlátozottsága közti konfliktus kezelésének öt fajtáját különbözteti meg:
1. a konformisták mind az általánosan vallott értékeket, mind azok megvalósításának hagyományos eszközeit elfogadják, függetlenül attól, hogy tudnak-e érvényesülni ily módon, avagy sem. Az emberek többsége ebbe a kategóriába tartozik.
2. Az újítók elfogadják a társadalom értékeit, de a szokásostól eltérő vagy törvénytelen eszközökkel próbálják megvalósítani azokat. Ebbe a típusba tartoznak az olyan polgárok, akik törvénytelen eszközökkel igyekeznek meggazdagodni.
3. A ritualizmus azok viselkedésére jellemző, akik továbbra is megfelelnek a társadalmilag elfogadott szabályoknak, jóllehet, már nem tartják követendőnek azokat az értékeket, amelyek eredetileg vezérelték a tevékenységüket. Így a szabályokat a szabályok kedvéért követik, minden távolabbi cél nélkül, csupán kötelességből. Ritualista például az, aki lelkiismeretesen végzi unalmas munkáját, amely ráadásul nem is jövedelmező, és semmiféle karrierrel nem kecsegtet.
4. A visszahúzódók szakítottak a versenyszemlélettel - Merton elméletét az amerikai társadalmi viszonyokra dolgozta ki, ahol az általánosan elfogadott értékek a karriert, a meggazdagodást, vagyis az anyagi sikert hangsúlyozták. Ezt önfegyelemmel és kemény munkával lehet elérni. Vagyis, „aki keményen dolgozik, bárhonnan is indul, eljut a csúcsra”. (Sztereotípia.) Valójában azonban nem ez történik, ez csak az ideális helyzet, mivel a hátrányos helyzetűek többségének nagyon kicsi az esélye, hogy előbbre jusson. Akik pedig nem tudnak ily módon érvényesülni, azokat elítéli a társadalom. Hogy ez ne történjen meg, nagy a kísértés, hogy az ember bármilyen áron - akár törvényesen, akár törvénytelenül - megpróbáljon felemelkedni -, s így mind az uralkodó értékeket, mind azok érvényesítésének szentesített eszközeit elutasítják. Ilyenek például egy önellátó kommuna tagjai.
5. a lázadók - mind a létező értékeket, mind a normatív eszközöket elutasítják, de szeretnék azokat újakkal felváltani, vagyis a társadalmi rendszer átalakításán buzgólkodnak. Ebbe a kategóriába tartoznak a radikális politikai csoportok tagjai. (politikai terrorizmus, forradalom, radikalizmus). Merton azonban keveset ír magáról a bűnözésről.)
Ugyanakkor külön kiemelnék két fogalmat, amely számomra a mertoni életmű adott vonatkozású esszenciáját adja. Az egyik a relatív depriváció és a második az önmagát beteljesítő jóslat fogalma/elmélete.
A relatív depriváció elmélete feltételezi, hogy az emberek saját körülményeiket attól függően ítélik meg, hogy kikhez hasonlítják magukat. Ezért a depriváció érzete nem függ össze közvetlen módon az egyes egyének anyagi szegénységének szintjével.
Az önmagát beteljesítő jóslat pedig az a folyamat, amelynek során egy ember másokkal kapcsolatos elvárásai előidézik azt a viselkedést, amely megerősíti az elvárásokat. (Ennek a kérdéskörnek szentelném a következő gondolatmenetet; főként az oktatás szempontjából.)
Merton további részletes tanulmányokat írt a saját csoport-külső csoport viszonyáról, a befolyásolás folyamatáról és szereplőiről, a társadalmi szerepekről, a disszonancia elméletről stb.
IV. Az önmagát beteljesítő jóslat rövid elmélete és jelensége Az önbeteljesítő jóslat a művelődés- és kultúrtörténetben is egy régóta ismert jelenség, amelyet arra használnak, hogy leírják, mi történik, ha egy hamis meggyőződés oly módon befolyásolja az emberek viselkedését, hogy az végül (át)alakítja/„képes átalakítani a valóságot” (a valóság adott narratíváját).
Ez a koncepció sok kultúrában és művelődéstörténeti értékben kulminált; azaz évszázadok óta ismert, de végül Robert K. Merton definiálta a kifejezést, és tette alkalmassá a szociológiában, és az azon túl a további/egyéb tudományágakban való felhasználásra. Avagy ahogy Merton pontosan írta és fogalmazta volt: „Az önbeteljesítő jóslat egy kezdetben hamis állítás, amely változást idéz elő a viselkedésben, és ez a változás az eredeti hamis állítást végül valóra váltja.” Más szóval az igazságként kezelt jóslat, amikor azt ténylegesen valótlan volt, eléggé befolyásolta az embereket akár félelemmel vagy logikai zavarral, hogy a reakciók végül (be)teljesítsék az egykor(i) hamis jóslatot.
Robert K. Merton önbeteljesítő jóslat fogalma a Thomas-tételből ered, amely kimondja: „Ha az emberek valóságosnak határoznak meg helyzeteket, akkor azok következményüket tekintve (is) valóságosak lesznek.” W.I. Thomas szerint az emberek nem csupán azokra a helyzetekre reagálnak, amelyekben épp vannak/találhatóak, hanem gyakran arra is, ahogyan, amely módon értelmezik az adott helyzetet; illetve hogy milyen jelentést tulajdonítanak ennek. Ezért viselkedésüket részben a felfogásuk és a helyzetnek tulajdonított konnotatív jelentésértelmezésük határozza meg, nem pedig a helyzet maga. Miután az emberek meggyőződtek a szituációs narratíva adott értelmezése/jelentése felől, függetlenül attól, hogy valódi-e vagy sem, nagyon is valós intézkedések születtek/-nek.
Merton egy lépéssel tovább vitte a fogalmat, és megpróbálta alkalmazni a legújabb társadalmi jelenségekre egyaránt. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra című könyvében leírt egy történetet egy bankról, amelyet egy adott úr vezet. Ez egy tipikus bank, és az igazgatója becsületesen, és nagyon korrektül vezeti. Ennek eredményeként, mint minden banknak, van némi készpénz-tartaléka, de a legtöbb értéke különböző vállalkozásokban befektetésként található.
Aztán egy nap hirtelen rengeteg ügyfél tódul be a bankba; ismeretlen okból. Más ügyfelek is aggódni kezdenek a sok ügyfelet látva a bank körül. Hamis információk terjednek, hogy valami baj van a bankkal és az ügyfelek rohannak a bankba, hogy megpróbálják valamennyi pénzüket visszakapni, ameddig lehet. Az ügyfelek száma a bankban egyre nő, mint ahogy a bosszúság és idegesség is, amelyek elősegítik a hamis híresztelések gyors terjedését a bank fizetésképtelenségéről és a küszöbön álló csődről, ami még több ügyfelet késztet arra, hogy jöjjön, és próbálja visszakapni a pénzét. Az adott nap elején – amely sajnos az utolsó napja az említett intézménynek – a bank nem volt fizetésképtelen. De a fizetésképtelenség híre miatt hirtelen túl sok ügyfél vitte el a pénzét, amely igényeket a bank már képtelen volt kielégíteni. Igy a bank fizetésképtelenné vált, és beállt a csőd.
V. A mertoni tétel lényege, illetve variációi a pedagógiában (az andragógiában) Számos kutató dokumentálta az önbeteljesítő jóslatok hatásait az oktatásban. Ez elsősorban a tanárok elvárásainak eredményeként következik /-het be. A két klasszikus példa magas és alacsony elvárásokkal jár. Amikor egy oktatónak nagy elvárásai vannak egy hallgatóval/tanulóval szemben, és viselkedésével és szavaival kommunikálja/közli ezeket az elvárásokat a hallgatóval/tanulóval, akkor az alany általában jobban jár az oktatási intézményben, mint egyébként (Pygmalion-effektus). Ezzel szemben, ha egy oktatónak/tanárnak alacsonyak az elvárásai a hallgatóval/tanulóval szemben, és ezt közli is a hallgatóval/diákkal, akkor a hallgató/tanuló rosszabbul teljesít az iskolában, mint egyébként (Gólem-effektus).
Ezen túlmenően pedig érdemes még megemlítenünk a fent említett két hatásmechanizmus abszolút közvetett következményét, az ún. Galatea-effektust, amelynek lényege szerint az autonóm személyiségre általában is az a jellemző, hogy bízik önmagában, tisztában van a képességeivel, és a mégoly nehéz helyzetekben is képes alkalmazni önmagával szemben azt az önbeteljesítő jóslatot, mely szerint „meg tudja oldani a problémát”, ezért aztán meg is oldja. (Az ilyen ember - önmotivációjából eredően - „önálló életre kel”. Aki képes önmagában bízni, ergo immunis a Gólem-hatással szemben.) Hiszen a lényeg az, hogy nagyfokú függetlenség alakult/alakuljon ki benne a külső megerősítésekkel szemben. Az igazi nevelésnek tehát ez a célja. Sok oktató/szülő a-/ezért „bukik el”; hiszen/merthogy az eredetiség és az egyediség mindig is bizonyos szintű – nevezzük így, jóértelemben – „öntörvényűséget” jelentenek/-tettek.
Merton nézete alapján megállapítható, hogy mindkét esetben a tanárok elvárásai (!) a tanulókkal/hallgatókkal szemben megteremt(het)ik a helyzet egy bizonyos definícióját, amely validdá (lehet) mind a hallgató(k), mind az oktató(k) számára. A helyzet ilyen meghatározása ezután befolyásolja a tanuló(k)/hallgató(k) viselkedését, valósággá téve/validálva a tanár(ok) elvárásait a tanuló(k)/hallgató(k) magatartásában. Bizonyos esetekben az önmegvalósító jóslat pozitív, de sok esetben, magától értetődően és a fentiek értelmében, negatív értelmezési és cselekvési tartományba tartozik, sorolódik.
Ugyancsak kutatások sokasága vizsgálta/-ja és dokumentálta/-ja, hogy a faji, nemi és osztálybeli stb. előítéletek és elvárások gyakran befolyásolják az oktatók által a hallgatókkal/diákokkal szemben támasztott elvárások szintjét. A tanárok gyakran „elvárják”, hogy „X származású” diákok/hallgatók „rosszabbul teljesítenek/-senek”(?), mint az „Y származású” diákok/hallgatók. Arról is szoktunk volt beszélni, hogy a lányok bizonyos tantárgyakban, például a természettudományokban és a matematikában, „rosszabbul teljesítenek” (!), mint a fiúk, stb. Ily módon a sztereotípiákban gyökerező faji, osztálybeli és nemi elfogultság önmegvalósító jóslatokként működhetnek, és ezek folyományaként ezek az elvárások alapvetően megváltoztathatják az adott/hivatkozott társadalmak milyenségét.
VI. Epilógus Munkanapjait hajnali fél ötkor, tizenöt macskája társaságában kezdte. Élete utolsó éveiben hatféle rákos megbetegedést sikerült leküzdenie. A Princeton kiadó halála előtt mindössze négy nappal vállalkozott utolsó műve, a The Travels and Adventures of Serendipity (szabad fordításban: „Kalandozások rejtett kincsek nyomában”) kiadására.
2003. február 23-án hunyt el New York-ban.
VII. Felhasznált irodalom
Andorka Rudolf (2006): Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest.
Atkinson, R. C., Hildegard, E. (2005): Pszichológia. Osiris kiadó, Budapest.
Barabási Albert-László (2018): A képlet. A siker egyetemes törvényei. (Ford. Bujdosó István.) Libri, Budapest.
Benkő Zsuzsanna-Lippai László-Tarkó Klára (szerk.) (2019): Az egészség az életünk tartópillére. Egészségtanácsadási kézikönyv. Szegedi Egyetemi Kiadó-Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged.
Cooper, H. M. (1979): Pygmalion grows up: A model for teacher expectation communication and performance influence. In: Review of Educatioanal Research, 49. évf., 3., 389-410.
Cserné Adermann Gizella (1986): „Önmagát beteljesítő jóslat” a pedagógiában. Tankönyvkiadó, Budapest.
Cserné Adermann Gizella (2003.): Önbeteljesítő tanári elvárások - iskolai kudarcok. In: Tudásmenedzsment, 4 évf. 1.szám, 53-62.
Cserné Adermann Gizella (2006): Önbeteljesítő jóslatok az iskolában és a családban, Edenscript Kft., Pécs.
Cserné Adermann, Gizella (1983) Az „önmagát beteljesítő jóslat” (Pygmalion-hatás) pedagógiai vizsgálata. In: Magyar pedagógia (a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottságának folyóirata), (83) 2. 178-186.
Felkai Gábor, Némedi Dénes és Somlai Péter (szerk.) (2000): Olvasókönyv a szociológia történetéhez I-II. Új Mandátum Kiadó, Budapest.
Gaskó Krisztina (2004): Az osztályfőnök, a szülők és az osztálytársak értékelésének hatása az önértékelésre. In: Iskolakultúra, 14. évf., 10. sz., 63-74.
Giddens, Anthony (2008):
Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest.
Kőrössy Judit (2002): Az énkép és összefüggése az iskolai teljesítménnyel In: Mészáros Aranka (szerk.): Az iskola szociálpszichológia jelenségvilága. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. 83–101.
Lazarsfeld, Paul F.–Merton, R. K.: Tömegkommunikáció, közízlés és szervezett társadalmi cselekvés. In: Angelusz Róbert–Tardos Róbert–Terestyéni Tamás (szerk.) (2007): Média, nyilvánosság, közvélemény – szöveggyűjtemény. Gondolat, Budapest. 25-43.
Merton, R. K. (1948): „The Self-fulfilling Prophecy”. Antioch Review, 8. 193-210.
Merton, R. K. (2002): Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat 1980; Osiris 2002.
N. Kollár Katalin, Szabó Éva (2004, szerk.): Pszichológia pedagógusoknak, Osiris, Bp., 51-73.
Réthy Endréné (2011): Tanári teljesítményvisszajelzés hatása a tanulók személyiségére, Comenius, Pécs
Rosenthal, R.,Jacobson, L. (1968): Pygmalion in the classroom. In: The Urban Review, 3.évf., 1. szám, 16-20.
Síklaki István (2017): Előítélet és tolerancia. Akadémiai, Budapest.
Szendi Gábor (2017): Szárnyakat adni – Kitartó és kiváló gyerekek nevelése. Jaffa Kiadó, Budapest.
Szvetelszky Zsuzsa (2017): Rejtett szervezetek. Typotex Kiadó, Budapest.
Szvetelszky Zsuzsa-Bodor-Eranus Eliza (2020): A pletyka természete. Typotex Kiadó, Budapest.
Tarkó Klára és Benkő Zsuzsanna (szerk.) (2016): "Az egészség nem egyetlen tett, hanem szokásaink összessége": szemelvények egy multidiszciplináris egészségfejlesztő műhely munkáiból. Szegedi Egyetemi Kiadó, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged.
Thomas, W. I.–Thomas, Dorothy Swaine (1928): The child in America: Behavior problems and programs. Knopf, New York. p. 571-572.
Tókos Katalin (2005): A serdülőkori önismeret az elméleti és empirikus kutatások tükrében – pedagógiai megközelítésben. In: Új Pedagógiai Szemle, 55.évf, 10.szám, 42-59.
Vajda Zsuzsanna (2002): A társas kapcsolatok és viselkedés fejlődése kisiskolás kortól serdülőkorig. In: Mészáros Aranka (szerk.): Az iskola szociálpszichológiai jelenségvilága. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. 147–163.
Varga A. Tamás és Vercseg Ilona (2001): Közösségfejlesztés. NKA, Budapest.
