„Nem is reméltem, hogy valaha kiadják, amit csinálok. Csak annyit akartam elérni, hogy segítsenek egy kicsit, hogy egyáltalán mondjanak valamit a munkámról. A teljes Párizs-környéki kiadói hálózatot elborítottam a fénymásolt szövegekkel, de csak sablonos válaszok jöttek. Akkor aztán küldtem egy kéziratot Le Dilettante Könyvkiadónak is, mert tetszettek a borítóik. Kép nap múlva aztán Dominique Gaultier hívott, hogy szerződést szeretne kötni velem. Jó kis történet.” (Anna Gavalda)
„És mert nem lehet felnőni egy házban, ahol a szülők már nem szeretik egymást, ugye? Nem, Nem lehet. Meg lehet nőni, de felnőni nem.” (Egy kis kiruccanás. Magvető, Budapest, 2010. 64.)
Egy hamisítatlan francia lány. Nem is igazán párizsi, hisz’ a főváros mellett született. Aki azért − valljuk be − valóban tud írni, cselekményt szőni, hangulatot kelteni − és lelkeket megérinteni. És amit, ahogyan megalkot, mégiscsak Párizst, a hamisítatlan gall milieu-t (!) és kedélyvilágot juttatja eszünkbe annak ellenére, hogy a műveiben nincs benne sem az Eiffel-torony, sem a Sacre Coeur, sem a Louvre, de még csak Versailles hangulatvilága sem. Van viszont hamisítatlan francia levegősség, némi sárm és könnyed történetmesélési elegancia. (Mint Charles Aznavour, csak nem énekben, hanem prózában.) És valódi sólyom-motívum, a la Boccaccio. Ezért is juttatják e gavaldai (kis)regények eszembe a novella műfaját, kissé „kitágítva” egy hosszabb elbeszélés, avagy egy kisregény terjedelmére és tartalmi ismérveire; mindemellett azonban megtartva a novella műfajának némely szó szerinti ismertetőjegyét. Holott regényekről van szó, mégiscsak. Avagy ahogy Anna Gavalda maga mondja:„A hőseim többnyire talajvesztett emberek. Szeretem, amikor a mindennapok kilépnek a normális kerékvágásból. Hogy a szereplőknek néhány oldal alatt változniuk kell. És a könyv végére már nem ugyanazok az emberek, akik voltak. Vonzódom azokhoz, akik kudarcot vallottak, és ezt föl merik vállalni.” Íme, a gavaldai filozófia és történetek lényege, szerzői tolmácsolásban és értelmezésben. A megfejtés szubsztanciája pedig immár a mi dolgunk.
Anna Gavalda jó író. Azon literátorok közé tartozik, akik a szépirodalom és a szórakoztató irodalom határmezsgyéjén egyensúlyoznak, sikerrel. Művei könnyen olvashatóak, élvezetesek, igazi kikapcsolódást nyújtanak, miközben mély mondanivalóval rendelkeznek. Gavaldát olvasni kellemes, az ember észre sem veszi, hogy mennyire elmerül benne, és aztán ki sem bújik belőle, amíg a végére nem ér, és csak miután becsukta a könyvet, akkor mélázik el afölött, hogy mennyi értéket, bölcsességet, szellemi táplálékot is rejtenek ezek a kis kötetek.
Becsülettel bevallom, Anna Gavalda magyarul elsőként olvasható művének, a Szerettem őtnek az első felét untam. Eleinte nem értettem, hogy egy sablonos kezdetű történet mitől és hogyan is lett világsiker? Hangulatilag a cselekmény kezdete maga „az origo”. És ahogy teljesedik, halad előre, majd bomlik ki a história, válik kézzelfoghatóvá maga a meseszövés, a „fabula” elkezd élni, majd jön a sólyom-fordulat, a cselekménysor immár fokozatosan beszippant, magával ragad és a végén a kötet valóban letehetetlenné válik. Ezt tudja Anna Gavalda. Ilyen volt az első, de ilyen az utolsó mű, a Kis kiruccanás (2010) személyiségvarázsoló metamorfózisa egyaránt. Köztük meg akad még további négy, amelyek magyarul már szintúgy olvashatóak, Tóth Krisztina, N. Kiss Zsuzsa, illetve Tótfalusi Ágnes fordításában.
Ugyanakkor Anna Gavalda első regényének története szinte egy mondatban összefoglalható. Egy fiatal nő magára marad, amikor férje úgy dönt, elhagyja „egy másik” kedvéért, így az asszony apósával és lányaival vidékre utazik, ahol a két felnőtt évek óta először ül le beszélgetni. Ahogy az após apránként megnyílik, lefoszlik róla a tárgyilagosság maszkja, és egy sérülékeny ember jelenik meg, aki élete nagy szerelmének történetét meséli el a magára maradt nőnek. Az após története egy másik (talán jobb és szebb) életet villant fel, és ebben a villanófényben (vö. Németh László!) saját elvesztegetett lehetőségeinkre, esélyeinkre ismerhetünk. A regényben mindennek önálló jelentősége van; minden apró mozdulat, kis rezdülés, félrekapott tekintet színpadi pontossággal van a helyén. Ezekből az apróságokból áll össze egy történet, egy sors.
A Szerettem őt valódi kamaradarab, ugyanakkor szinte mondatról mondatra érezzük: szívbemarkolóan „megváltoztat”. Rádöbbent a másképp látás alternatívájára, lehetőségére, szemléletére, e perspektíva fontosságára. Ugyanakkor nyitva hagyja a legfontosabb kérdést: kinek, minek, mely látásmódnak, létmódozatnak van elsődleges (lét)jogosultsága? Ezért nem ítélkezik; csak vázol, utal. Mindenkinek meghagyja az egyéni döntés lehetőségét és felelősségét. Ezt is tudja Anna Gavalda. És ezért tudott e kötete mérhetetlenül népszerű lenni és maradni Európában és a világ más részein egyaránt. Parabolát állít, a példanélküliség igényével és mércéjével.
Az írás rövid, elolvasására pár óra elegendő. A gondolatmenet és az atmoszféra kifogástalan, ugyanakkor a további öt mű (és immár egy film, Audrey Tautou főszereplésével) a gavaldai világot és magatartást tovább példázza, erősíti. Egyúttal várjuk a következőket, hiszen Gavalda írni nem csak korrektet tud, de zseniálisat is.
(Anna Gavalda: Szerettem őt. Magvető, Budapest, 2005. Ford.: Tóth Krisztina)
önmagunkkal való kényszerű és tényszerű szembenézés során akkor, ha nincs megfelelő célmeghatározásunk és stratégiánk; ha nem hosszú távon /és pozitívan?/ gondolkodunk; ha nincsenek (nem keresünk, teremtünk) megfelelő eszközeink és erőforrásaink; ha nem értéket létrehozó és érzelmet adakozó, felemelő szándékkal élünk, elmélkedünk, cselekszünk, alkotunk; ha nem vagyunk asszertívek, partnerség-orientáltak és kitartóak; ha a hosszú távú folyamatokat időben nem ismerjük fel. Illetve ha számunkra kedvezőtlen processzusokról lévén szó, menetüket változtatás nélkül hagyjuk, avagy − ami a lehető legrosszabb! − a változtathatóba változtathatatlanként beletörődünk, feladunk; ellenállás nélkül fejet hajtunk. Ez némiképp rosszabb, mint a „megbocsáthatatlan” kategóriája. 
