Minden nemzet életében vannak soha feledésbe nem merülő, állandó „kalapemelésre” ösztönző cselekedetek. Az egyik igazi nagyasszony, Kanizsai Dorottya nevéhez is kötődik egy ilyen tett, amely örök tiszteletre késztet bennünket, utódokat – ez pedig nem más, mint a mohácsi nemzettemetés.
Kanizsai Dorottya születésének pontos helyét és idejét sem tudjuk igazán. A Kanizsai család a magyar történelemben nagy szerepet töltött be. Egyik jeles tagja, Lőrinc, 1324-ben kapta a Kanizsai uradalmat, és vette fel a Kanizsai nevet. A család különösen az Anjouk idejében és Zsigmond király uralkodása alatt élte fénykorát.
Dorottya Kanizsai Miklós soproni ispán leánya volt, nevét a források utojára 1532-ben említik. Első férje, Geréb Péter előbb országbíró, majd az ország nádora volt. Halála után hamvai fölé neje kápolnát építtetett. Majd ezután a szintén nádor Perényi Imre felesége, Perényi Ferenc püspök mostohaanyja lett. Második férjével Siklóson élt.
Perényi Imre 1519-ben halt meg. Dorottya ekkor kért és kapott saját címert az uralkodótól, ami abban az időben merőben szokatlan dolog volt, hiszen az csak a férfiakat illette. Perényi halála után derült ki, hogy Dorottya nem férjei után, hanem a saját jogán lett az első asszony Magyarországon.
Mindemellett a nagyasszony több nyelvet beszélő, művelt, nagyvonalú, adakozó, kellemes ember volt. Szolgálólányait kiházasította, az ifjaknak földet ajándékozott. Nyilvános iskola híján a nemesi családok leányaikat híres főúri asszonyokhoz adták nevelőbe – Kanizsai Dorottya háza messze földön ismertté lett. A lányok nemcsak a korabeli tudnivalókat sajátították el, hanem emberségre, helytállásra is nevelte őket a nagyasszony példája.
Kanizsai Dorottya 1519 után a szegények és elesettek támogatója is volt. A mohácsi csatát követően (1526. augusztus 29.) a környék papjai és 400 jobbágya segítségével közös sírba temettette az elesett hősöket, megadva nekik a végtisztességet. Összesen 24 000 magyar vitézt, köztük 2 érseket, 5 püspököt, 16 zászlósurat és magát a királyt is Kanizsai Dorottya helyeztette végső nyugalomra, a saját pénzén.
Utolsó éveit Németújváron, majd Sárváron töltötte, (az ugyancsak a mohácsi csatában elhunyt) fivére árván maradt gyermekei, Kanizsai László és Orsika nevelésével. A nagyasszony Sárváron hunyt el és ott is van eltemetve.
Babits Mihály Kanizsai Dorottya címmel verset írt róla.
Babits Mihály: Kanizsai Dorottya
Mint a sötét asszony a mohácsi téren,
úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként
elhantolja holtainkat.
Szolgái fáklyákat tartanak kezökben
és a fáklya fénye a lombokra föccsen
s különös árnyakat ingat.
Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben.
Tört ablakunkon át befütyül a sok szél
úgy, hogy meg sem értjük egymást:
egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj;
mi pedig különös táncot táncolunk:
ez a tánc a süketek tánca.
Néha egyikünk ledobja magát a földre:
Mozdulni sem akar ő többet: elfáradt...
Némelyik meg ölni kíván
s puha húsba kését sötét kéjjel mártja.
Másik hirtelenül ruháit lerántja
s mezítelen áll előttünk.
*
Nekem a gyilkos is testvérem; én tudom,
mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű
mondani, hogy minden mindegy.
S testvérem mind, aki felejteni akar
és mint a bús folyó, izgatott tajtékkal
szennyes voltát eltakarja.
De jaj, testvéreim, ki mondja meg, mi jobb?
Tán nem feledésben van orvosság, hanem
éppen az emlékezésben!
Jertek, óh hömpölyt táj, az új Kanizsai
Dorottya járt erre, boruljunk hantjai
fölé a vak, titkos rögnek!
Oltsátok ki már a fáklyákat: jön a nap!
Lessétek, lessétek, milyen virág fakad
a halottas föld porából!
Tán illatát lelkünk süketen is értve
összetalál egymás testvér ütemébe,
mint vadak a muzsikától...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése