I. Előszó elé
2004 környékén olvas(hat)tam
Jókai Anna[1] Ne
féljetek című regényét[2]. Az
egyik legkülönösebb könyv, amelyet valaha kézbe fogtam. Valahogy megrázott;
kicsit úgy éreztem, ahogy a kötet annotációja fogalmaz (idézem a bekezdés
végén).
„Az öregedés és a
halál regénye, amely ugyanakkor a négy főhős életének teljes spektrumát öleli
fel.” Bár a legjelenebb jelenben végződik, az egyes sorsok múltja is
megelevenedik: a Horthy-Magyarország, a személyi kultusz, a puha diktatúra
esztendei, majd a rendszerváltás reményei és csalódásai, 1997-ig. Két asszony
és két férfi története, de a gyermekek, unokák, „ősök” története is.
Különlegessége a regénynek, hogy a négy ember közül nem mindegyik ismeri a
másikat, mégis szoros szálak fűzik össze őket. Izgalmas könyv; kinek ajánlott
olvasmány, kinek kötelező. „Határozott véleménynyilvánítás a mindenkit érintő
kérdésben: életünk minősége függ össze halálunkkal. Semmi pesszimizmus: itt a
halál perce kiragyog.”[3]
Itt kezdődött az a gondolatsor és
folyamat, amely Polcz Alaine-nel és a hospice mozgalommal folytatódott, az
életvégi méltó befejezés, s hogy a mentálhigiéné területéről vett fogalmat is
használjak, az életintegritás beteljesedését követő méltó befejezés és
lehetőségei jegyében. Ennek szellemében követem figyelemmel régóta a hospice és
a tanatológia mozgalmakat. Eljött az idő, hogy ez a folyamat immár „meg is
fogalmazódhassék”.
E
referátum-vázlat címét-mottóját a magyarországi hospice mozgalom és a Magyar
Hospice Alapítvány (1991) alapítójának, Polcz Alaine és férje, Mészöly Miklós
író 2018-ban megjelent, 1948-1997 közötti levelezését tartalmazó kötet adta. Ez
a cím bizonyos értelemben tökéletesen jellemzi a hospice mozgalom és
szakterület, ezen túlmenően pedig a tanatológiai mozgalom teljes tevékenységét
és aktivitását, céljait is, hiszen lényegében szintúgy erről szól̵nak: az
emberi méltóságról; a méltósággal való elmenetel lehetőségéről.
Jelen referátum
vázlatát-gerincét, elméleti hátterét hetekig építettem. Az áttanulmányozott,
átolvasott, meghallgatott és megtekintett források sokaságát felsorolni is
szinte képtelenség, bár e beszámoló végén megkísérlem.
Az apropóját
pedig nem más adta, mint Polcz Alaine 2022. évben aktuális 100. születésnapja. Ennek
emlékanyaga egy teljes önálló tanulmány anyaga (is) lehetne, ahogy Polcz Alaine
egyéb szakmai tevékenységei egyaránt.
Maradva az
eredeti témakörnél, jelen egység gerince Dr. Csikós Ágnes[4], a
PTE ÁOK Alapellátási Intézete intézetigazgatója, a Hospice-Palliatív Tanszék
mb. tanszékvezető, egyetemi docense, Dr. Hegedűs Katalin[5], a
Semmelweis Orvostudományi Egyetem,
Társadalomtudományi Intézet, majd Magatartástudományi Intézet egyetemi docense,
Dr. Muszbek Katalin[6],
a Magyar Hospice Alapítvány orvosigazgatója, Ablonczy Anna[7], a Polcz
Alaine-hagyaték kezelőjének[8] és más
szakemberek, intézmények szakmai
tevékenységét alkotó kötetek, tanulmánykötetek, tanulmányok, folyóiratok, cikkek,
online és offline publikációk, művek stb. egy része alapján készült, célul
kitűzve a hospice mozgalom történetének és jellegzetességeinek tömör ismertetését.
Magyarországon
1991-ben a Polcz Alaine által alapított-vezetett Magyar Hospice Alapítvány[9]
megalakulásával jelent meg a hospice szemléletű ellátás. Erről tanúskodik a
mozgalom jelszava: „A hospice nem arról szól, hogy
véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart.”[10]
A hospice latin
eredetű angol szó, menedékházat jelent. A hospitium az ókori Rómában utasokat
vendégül látó hely volt. Az i.sz. 4. század elején egy római matróna, Fabiola a
keresztény segítségnyújtás szellemiségében megnyitotta otthonát a betegek,
átutazó idegenek előtt. 1042-ben a Johannita Lovagrend Jeruzsálemben kórházat
épített, ahol orvosokat alkalmazott, hogy a haldokló betegeket ellássák. A
11-12. századi lovagrendek közül mások is menedékhelyeket hoztak létre haldoklók
számára.
A középkorban a
„hospice” kifejezést zarándokok és utazók számára felállított menedékhelyre
alkalmazták. Erre az időszakra a kereszténység fő elvei, a szeretet,
könyörületesség, irgalmasság, jótékonyság voltak jellemzőek, a fő cél a gyengék
és kiszolgáltatottak segítése volt. A középkori Hotel Dieu („Isten Háza”)
azokat is befogadta, akik túl öregek és betegek voltak ahhoz, hogy kolduljanak.
A 18. század közepéig az a mentalitás volt jellemző, amit Ambroise Paré, a
híres francia sebész a 16. században fogalmazott meg: „Én kezelem, Isten
meggyógyítja”. Tehát az, hogy a beteg meggyógyul vagy meghal, az Isten
döntésétől függ, a döntés Isten joga, nem az emberé. A halál elfogadott része
volt a mindennapi életnek.
A francia
felvilágosodás idején az orvosi gondolkodás megváltozott, racionalizálódott. A
betegek gondozásában az egyházi személyzetet fokozatosan világiak váltották
fel. Az orvosi ismeretek bővülésével kialakult egyfajta hierarchia a betegek
között: a betegeknek nem volt egyforma „tudományos” értékük. Ennek a
gondolkodásnak a szellemében például nem foglalkoztak az áttétes rákos
betegekkel, hiszen az ő meggyógyításukra már nem volt remény. A 19. század
végére az orvoslás és a keresztény szerető gondoskodás világosan elvált
egymástól. A kórházak a gyógyítás intézményeivé váltak: itt a gyógyulást
„termelték”.
Európában a
„hospice” és a haldokló betegek gondozása közötti kapcsolat a Lyonban
tevékenykedő Mme Jeanne Garnier-Chabot tevékenységéig nyúlik vissza. Ő 1842-ben
létrehozott egy hospice-t a terminális állapotban lévő rákbetegek számára a
Dames du Calvaire (Kálvária Hölgyei) Egyesület keretein belül, mely polgári
származású özvegyasszonyok szervezete volt. Főleg olyan nőgyógyászati rákban
szenvedő nők kerülhettek a hospice-ba, akiket a kórházak és a szegényházak 13
már nem fogadtak be. A szeretet és könyörületesség szellemisége újjáéledt
ezekben az intézményekben.
A 19. század
végén egymás után nyíltak intézmények haldokló betegek számára Angliában is. Az
elsőt, a Miasszonyunk Házát az Ír Irgalmas Nővérek főnökasszonya, Mary
Aikenhead alapította az 1870-es években Dublinban, majd Corkban, azt követően
1905-ben Londonban. Ezek az intézmények az előrehaladott stádiumú és
gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegek ellátására létesültek.
Az 1960-as
évekig a kórházak többségében az orvostechnológiai fejlődésben való kizárólagos
hit és az úgynevezett „agresszív gyógyítási modell” uralkodott. Az
orvostudomány nagymértékű fejlődése ellenére sem vált azonban minden betegség
gyógyíthatóvá. Továbbra is jelen volt a betegek szenvedése, különösen életük
végén erősödtek fel a testi és lelki fájdalmak. Ennek a felismerésnek
köszönhetően fejlődésnek indult a tanatológia, a halál tudománya, amely olyan
tabukérdéseket kezdett feszegetni, mint a halál, a haldoklás, a gyász és a
fájdalom.
A modernkori
hospice kialakulásának történetében három kiemelkedő jelentőségű személyről
kell részletesebben említést tenni.
1. Kalkuttai Teréz anya (Agnes Gonxha Bojaxhiu,
1910–1997)
Albániából
származott, de már fiatal felnőtt korától Indiában élt, ahol 1931-ben tette le
szerzetesi fogadalmát, majd közel két évtizeden keresztül tanított a kalkuttai
Szent Mária szerzetesi iskolában. Kalkuttai Teréz anya hirdette meg elsőként a
haldoklókkal, elesettekkel való törődés fontosságát. Az általa alapított
kalkuttai Nirmal Hriday (Tiszta Szív) intézet lett az elhagyott halálos betegek
első szeretetotthona. Egy vonatútja során a harmadosztályú kocsiban utazott,
ahol óriási volt a tömeg. Megdöbbenve tapasztalta azt a nyomort és
szegénységet, amely az indiaiak többségének kijutott. Ekkor ébredt rá
küldetésére, arra, hogy nincs joga ahhoz, hogy a kolostor békéjében,
kényelmében éljen, miközben az emberek – akiket szolgálni jött – nyomorognak.
Küldetést érzett arra, hogy elhagyja a kolostort, megossza sorsát a
szenvedőkkel, és a szegények között szolgáljon.
1948-ban
Kalkutta érsekén keresztül engedélyt kért XII. Pius pápától, hogy elhagyhassa a
közösséget és független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson.
Levetette szerzetesi öltözékét, fehér szárit öltött, és Patnába ment a missziós
orvosnővérekhez, hogy megfelelő egészségügyi, ápolónői képzést kapjon.
Hamarosan visszatért Kalkuttába, ahol az 1950-ben alapított Szeretet
Misszionáriusai rend tagjai Teréz anya követőivé váltak. Nemcsak keresztények,
hanem muszlimok, hinduk és nem hívők is régóta szentként tisztelik a
fáradhatatlanul tevékenykedő asszonyt, akit 1979-ben Nobel-békedíjjal tüntettek
ki.
A modern hospice
és palliatív ellátás kialakulásának legjelentősebb személyisége Dame Cicely
Saunders. Éleslátásának, bátorságának, elkötelezett és kitartó munkájának
köszönhető a hospice ellátási rendszer és a palliatív orvoslás alapköveinek
lerakása. Nővérként, szociális munkásként és orvosként a modern hospice
mozgalom úttörőjének ismerik el. Felismerte a megdöbbentő hiányosságokat a
haldokló betegek és családtagjaik igényeinek kezelésében, és reagált ezekre.
Mindig az egyes
beteg és családja egyéni, sajátos igényeire összpontosított. Az foglalkoztatta,
hogyan lehetne a haldokló, daganatos betegek totális – szomatikus, pszichés,
szociális és spirituális – fájdalmát enyhíteni. A totális fájdalom definíciója
is az ő nevéhez fűződik. Először fogalmazta meg, hogy a beteg megélt fájdalmait
nem csupán a szomatikus eltérések, a betegség okozzák. Cicely Saunders a teljes
körű beteggondozást, családgondozást, gyászgondozást és a valódi
interdiszciplináris csapatmunka iránti igényt tanította meg.
1967-ben
megalapította az első modernkori hospice házat, a St. Christopher’s Hospice-t
Londonban. Ez volt az első modern oktató és kutató hospice részleg. Figyelemre
méltóan rövid idő alatt alakította át az egészségügyi ellátás e területét, és
döntött meg számos rögzült negatív előítéletet az életvégi ellátással
kapcsolatosan.
Elisabeth
Kübler-Ross svájci származású pszichiáter. 1958-ban az Amerikai Egyesült
Államokba költözött. New York, Colorado és Chicago nagy kórházaiban dolgozott.
Amikor elkezdett praktizálni, megdöbbentette a haldoklókkal való kórházi
bánásmód. Többször megfogalmazta, hogy elkerülték őket, rosszul bántak velük,
és senki sem volt őszinte hozzájuk.
Ellentétben a
kollégáival, leült a végstádiumban lévő betegekhez, meghallgatta őket.
Haldoklókkal folytatott beszélgetései nyomán megismerhette a világ, hogyan
gondolkodik sorsáról a haldokló beteg, és milyen stádiumokon megy keresztül,
amíg eljut a halál előtt a végső megbékélésig. Elkezdett előadásokat tartani
haldokló betegek közreműködésével, akik a haldoklással kapcsolatos legintimebb
tapasztalataikról beszéltek: „A célom az volt, hogy áttörve a tagadás
páncélján, a páciensek legmélyebb aggodalmai felszínre kerüljenek.” Kübler-Ross
a londoni St. Christopher’s Hospice-t tekintette mintának, és óriási szerepe
volt abban, hogy az Egyesült Államokban a hospice mozgalom kibontakozhatott.
Amerikában is létrehozták a haldoklók házait, ahol őszintén beszéltek a
halálról és elfogadták azt, mint az értelmes lét értelmes befejezését. A
haldoklóknak emberhez méltó életet és halált igyekeztek biztosítani.
Bestsellerré vált első könyve, „A halál és a hozzá vezető út”, amely 1969-ben
jelent meg, nemzetközileg ismertté tette.
Ebben - a még ma
is úttörőnek számító könyvében - leírja a haldoklás öt pszichológiai fázisát
(elutasítás, düh, alku, depresszió, elfogadás), amelyeket a beteg végigjár a
halálos betegség diagnosztizálásától a halál tényének elfogadásáig.
Következtetései
forradalmiak voltak abban az időben, ennek ellenére viszonylag rövid idő alatt
elfogadottá váltak. A haldoklás pszichológiai fázisai: 1. stádium: Elutasítás
és izoláció 2. stádium: Düh A betegek dühösek, irigyek, őrjöngőek és haragosak
lesznek. Felteszik a logikus kérdést: „miért pont én?”. 3. stádium: Alkudozás
4. stádium: Depresszió A veszteség érzése, a mind több lemondás depresszióhoz
vezet. Kübler-Ross itt kétfajta depressziót különböztet meg: az egyik, ami a
múltban történt veszteségek következménye, a másik a küszöbön álló halál
veszteségeinek jelzője. 5. stádium: Belenyugvás Amikor a beteg képes kifejezni
érzéseit, félelmét, elfogadni a saját halálát. Ekkor általában már nagyon
gyenge, sokat alszik, de ez itt már nem a valóság elől való menekülés miatt
van, hanem a belenyugvást, elfogadást jelenti a betegség végső stádiumában.
Indiában a
Nobel-békedíjas kalkuttai Teréz anya, Angliában Cicely Saunders, az Amerikai
Egyesült Államokban Elisabeth Kübler-Ross volt az a meghatározó személyiség,
aki az életvégi ellátást forradalmasította, új elméleti alapokra helyezte és a
gyakorlatban megkezdte ennek megvalósítását.
A hospice-ok a
későbbiekben mindenütt az általuk kialakított filozófiát és alapelveket
követték tevékenységük szellemében és gyakorlatában. E három nagyformátumú
szakembert tekintjük a tanatológia, a halállal, haldoklással és a gyásszal
foglalkozó tudomány megalapítóinak.
A hospice
mozgalom és szellemiség fejlődése a kelet-európai országokban jóval később
indult el. Azt mondhatjuk, hogy ezekben az országokban körülbelül 20 éves
lemaradás figyelhető meg. A magyarországi hospice mozgalom az 1980-as évek
végén, a ’90-es évek elején indult. Ebben Polcz Alaine munkásságának kiemelkedő
szerepe van. Polcz Alaine volt az, aki először rávilágított a haldokló betegek
(gyermekek) elégtelen ellátására, komplex szükségleteire. És 2022-ben volt
születésének 100. évfordulója.
Kolozsváron
született. A háború alatt – 19 évesen – súlyos sérüléseket szerzett, kórházban
kellett újraéleszteni. Közben intenzív halálközeli élményeket szerzett, melyek
megváltoztatták addigi világlátását. Ezek hatására kezdett pszichológiával, a
halál és a gyász kutatásával (tanatológiával) foglalkozni.
A második
világháború szörnyűségeiből szabadulva pszichológia szakra iratkozott be. Az
ELTE bölcsészkarán szerzett pszichológus diplomát 1949-ben. Pályájának kezdetén
felnőtt elmebetegekkel folytatott művészetterápiát, majd gyermek-ideggondozóban
játékdiagnosztikával foglalkozott, játékteszteket dolgozott ki. A SOTE II. sz.
Gyermekklinikáján a beteg, haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusa.
Alapozó fontosságú műveket publikált a gyermekek haláltudatáról. Tanatológiai,
pszichológiai munkái kézikönyveknek számítanak. „Az élet nem a halállal
végződik” – vallotta az idén 100 esztendeje született szerző. Tanatológiai
munkássága nyomán az utolsó percek tanújának is nevezik.
Polcz Alaine
számtalan haláleset tapasztalása után, másokkal együtt hangsúlyozta: „Az a
valami, amit halálnak nevezünk, átlépés egy másik minőségű és formájú életbe,
egy materiális, fizikai létből egy szellemibe. Csakhogy az utolsó órák és
percek nagyon fontosak. Eldönthetik, meghatározhatják az örök élet helyét és
minőségét.”
Az első
magyarországi hospice szervezet, a Magyar Hospice Alapítvány alapító tagja. Az 1980-as évek végén, amikor a politikai
változások már lehetővé tették a különböző társadalmi szervezetek, alapítványok
szerveződését, az Országos Onkológiai Intézetben két csoport kezdte meg a
tevékenységét: a daganatos betegek pszichoonkológiai gondozásával foglalkozó
munkacsoport, valamint a rákbetegek érdekvédelmi csoportjait tömörítő
Rákbetegek Országos Szövetsége. Elsősorban az volt a törekvésük, hogy a súlyos
betegek pusztán szomatikus terápiája helyett komplexebb, pszichoszomatikus
ellátást valósítsanak meg. Több figyelmet szenteltek a betegek szociális
problémáinak is. Ezzel együtt előtérbe kerültek az orvos és beteg közötti
nyíltabb kommunikáció kérdései, valamint a betegek jogait tisztázó törekvések
is. A Magyar Hospice Alapítvány 1991-ben jött létre. A hospice ellátási forma
teljesen ismeretlen volt a közvélemény előtt. Elsődleges feladatként jelentkezett
a haldoklók gondozási formáinak megismertetése, elfogadtatása. A minisztérium,
a társadalombiztosítás, az önkormányzatok képviselői, valamint a
kórházigazgatók részéről nagy szimpátia és együttműködési készség nyilvánult
meg a témával kapcsolatban. Mindenki egyetértett a palliatív gondozás
bevezetésének szükségességével, de senki sem mert lépni. A képzések terén tett
első lépesek egyike volt, hogy 1993-ban dr. Hegedűs Katalin vezetésével
továbbképzés indult a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen „A halál és haldoklás
etikai és pszichológia problémái. A haldokló és a halál méltóságáért” címmel.
Több hospice szervezet és osztály kezdte meg működését a ’90-es évek közepén.
Az átmenet korszakában,
1995-ben alakult meg a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület, a magyarországi
hospice ellátó szervezeteket összefogó, érdekvédelmi szervezet. Az Egyesület
alapszabályban rögzített céljai a következők:
• A hazai
hospice szervezetek szakmai együttműködésének elősegítése,
• Érdekvédelmi
feladatok ellátása,
• Egységes elvek
alapján működő hospice alap- és továbbképzések, konferenciák szervezése és
összehangolása,
• Nemzetközi
kapcsolatok kialakítása és fenntartása külföldi hospice szervezetekkel,
• A hospice
tevékenységgel kapcsolatos szakmai anyagok, információk gyűjtése és
hozzáférhetőségük elősegítése,
•
Állásfoglalások, standardok kialakítása,
• Mindazon
kutatásoknak és modellkísérletekben szerzett tapasztalatoknak a támogatása és
koordinálása, amelyek elsősorban a haldoklás, halál, haldoklók kísérése,
palliatív terápia és a fájdalomcsillapítás témaköreivel foglalkoznak,
• Publikációk
megjelenésének elősegítése,
• A társadalmi
köztudat olyan formálása, amely lehetővé teszi, hogy a haldoklás és a halál az
ember elidegeníthetetlen jogainak, valamint emberi méltóságának megfelelően
mehessen végbe.
A Magyar Hospice
Alapítvány, a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület és más civilszervezetek
együttes és kitartó munkájának köszönhetően az 1997. évi CLIV. új Egészségügy
Törvény 99. bekezdésében szerepel a hospice mint a haldokló betegek
legmegfelelőbb ellátási formája.15
A hospice
ellátás 2004-ben kezdett integrálódni a magyar egészségügyi rendszerbe,
fejlődése az elmúlt évtizedekben tovább folytatódik; de ez már egy másik,
önálló tanulmány anyaga. (Az elmúlt évtizedek fejlődési irányairól – részben –
a feltüntetett szakirodalmi jegyzék tanúskodik.)
V. Szakirodalom
Boyer, Anna: Szemben a halállal. HVG Könyvek, Budapest, 2021.
Chochinov, Harvey
Max: Méltóságterápia – Utolsó szavak az utolsó napokra. Oriold
és társai Kft., Budapest, 2014.
Csikós Ágnes (szerk.): Palliatív ellátás. Medicina Könyvkiadó, Budapest 2022.
Gawande, Atul: Mert egyszer meghalunk – Az orvostudomány és ami a végén számít.
Tericum Kiadó, Budapest, 2015.
Hegedűs Katalin (szerk.): Halálközelben II. Magyar Hospice Alapítvány, Budapest 1995.
Hegedűs Katalin (szerk.): Halálközelben. Magyar Hospice Alapítvány, Budapest 1994.
Hegedűs Katalin: Az emberhez méltó halál. Osiris Kiadó, Budapest 2000.
Hegedüs Katalin: Létezik-e jó halál? Oriold és társai Kft., Budapest 2017.
Hennezel, Marie de: A meghitt halál. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997.
Kalanithi, Paul: Elillanó lélekzet. Casparus Kiadó, Solymár, 2016.
Kocsis Erika: Mint a feketeszeder – Történetek egy hospice osztály életéből.
Publio Kiadó, Győr, 2017.
Kübler-Ross,
Elisabeth: A halál és a hozzá vezető út. Gondolat Könyvkiadó, Budapest,1988.
Muszbek Katalin
(szerk.): Pszichológia a rákbetegek szolgálatában. Magyar
Hospice Alapítvány, Budapest, 2005.
Pilling János (szerk.): A haldoklás és a gyász pszichológiája. Hospice Tankönyvek,
SOTE, Budapest, 1999.
Pilling János: A halál és a haldoklás kultúrantropológiája. Hospice
Tankönyvek, SOTE , Budapest.
Polcz Alaine: A halál iskolája. Magvető Kiadó, Budapest, 1989.
Polcz Alaine: Gyászban lenni. Pont Kiadó, Budapest, 2000.
Polcz Alaine: Ideje a meghalásnak. Pont Kiadó, Budapest, 1998.
Polcz Alaine: Kit siratok? Mit siratok? (vallomások) Jelenkor, Budapest,
2003.
Polcz Alaine: Meghalok én is? Századvég Kiadó, Budapest,1993.
Singer Magdolna: Partitúra – utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel. Jaffa
Kiadó és Kereskedelmi Kft., Budapest, 2016.
Singer Magdolna: Veszteségek ajándéka. Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft.,
Budapest, 2016.
Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban. Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft.,
Budapest, 2016.
Tatelbaum, Judy: Bátorság a gyászhoz. Pont Kiadó, Budapest, 1998.
Yalom I. D., Yalom
M.: Halálról és életről. Park Könyvkiadó, Budapest, 2022.
Yalom, Irvin D.: Szemben a nappal – A haláltól való rettegés legyőzése. Park
Könyvkiadó, Budapest, 2018.
Zana Ágnes: Mit mondjak, hogyan mondjam? Gondolatok az életről és az élet
végéről. Kossuth Kiadó Zrt, Budapest, 2018.
[1]
https://www.lira.hu/hu/szerzo/jokai-anna-1, letöltés: 2023.01.13.
[2] Jókai Anna: Ne féljetek. Széphalom könyvműhely, 2003. https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/ne-feljetek-2, letöltés: 2023.01.13.
[3] Vö. https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/ne-feljetek-2, letöltés:
2023.01.13.
[5] https://semmelweis.hu/magtud/intezet/munkatarsak/dr-hegedus-katalin/, letöltés:
2023.01.01.
[6] https://hospicehaz.hu/munkatarsak/, letöltés:
2023.01.01.
[7] https://honlap.parokia.hu/kozosseg/szerzo/3/, letöltés:
2023.01.01.
[8]https://bookline.hu/product/home.action?_v=Ablonczy_Anna_Miert_eppen_Polcz_Alaine_&type=10&id=2109859134,
letöltés: 2023.01.01.
[9] Vö.:
https://hospicehaz.hu/, letöltés: 2023.01.01.
[10] https://hospicehaz.hu/,
letöltés: 2023.01.01.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése