Ilyenek voltunk (The Way We Were)

Az a film, amelyet ma bemutatni szándékozom, tulajdonképpen egy azon sok egyéb, kedves remekmű közül, amelyek bennem maradtak, és élnek, léteznek és gondolkodtatnak – évek óta. Egy-egy ilyen filmről pedig írni, beszélni, összefoglalni, hogy tulajdonképpen miért is tartozik ebbe a kvázi „szubjektív kánonba”, könnyű és nehéz – egyszerre.

Az a filmművészeti alkotás, amely mellett végül döntöttem, 1973-ben készült, rendezője Sydney Pollack, a címe pedig: Ilyenek voltunk (The Way We Were).

Feltehető a kérdés: miért döntöttem e mellett a mű mellett? Számomra a válasz magától értetődő: ez az a film, amelynek sokadik megtekintése után is ugyanazon kérdés ötlik fel bennem, ugyanazon katartikus érzésekkel egyetemben, amelyet a rendező a film elején történő zseniális feltételétől (szinte tanítani való módon zajló folyamatos, párhuzamos szembeállítással) nagyszerűen kezel, visz végig a cselekmény végkifejletéig. Majd feloldásként természetesen megadja a maga epilógusát, amely a történet elején feltett dilemmát csak még nyomatékosabbá, hangsúlyosabbá és halhatatlanná teszi; ergo a maga módján ugyan valamiféle megoldást mégis ad: prózai megoldásmód helyett a dilemma felerősítését. Ily módon – vagy épp ezért – a nézőben (ez esetben bennem) halmozottan ott motoszkál „az örök kérdés”, avagy a választ váró kényszerhelyzet: mely létmódozat, magatartás az igazi(bb), a kizárólagos(abb), az üdvözítő(bb), melynek van erősebb létjogosultsága…? (Érvek persze vannak – pro és kontra.) A mai napig nem tudtam eldönteni a választ. Ezért beszélek most erről a(z) – ilyen vonatkozásban szinte parabolisztikus módozatú – filmalkotásról.

„Bizonyos értelemben olyan volt, mint az ország, amelyben élt. Túl könnyen jutott mindenhez, de ennek legalább tudatában volt…” – kezdi a történet férfi főhőse, Hubbell Gardiner egyetemista korának egyik nagysikerű, Az amerikai mosoly címet viselő, önmaga és „kasztjabeli” generációs társai tökéletes jellemzését adó novelláját. (Anticipációként jelezhetjük: ezzel a fentiekben már jelzett dilemma – in medias res – teljes egészében jelen van.)

Amint az előző sorokból nyilván kiderült, Amerikában, egész pontosan az 1930-as évek Amerikájában vagyunk, a Yale Egyetemen. Itt találkozik – és bizonyos értelemben a társadalmi ellentétek már a bevezető képsorokban érzékelhetően kiütköznek – Katie Morosky (Barbra Streisand nagyszerű alakítása), a lázadó, orosz származású „nagyszájú zsidó lány New York-ból”, az ifjú kommunistaszimpatizáns, kiváló szónok, a kollektív igazságban vakon hívő, a társadalmi és magánemberi megalkuvásra képtelen fiatal nő, illetve Hubbell Gardiner (Robert Redford), a jó családból származó, végtelen társadalmi lehetőséggel bíró tehetséges író, a Yale aranyifjainak, valamint kiváló sportembereinek egyike. Kettejük társadalmi háttere és a közöttük tátongó elvi/ideológiai szakadék egyetemista éveiket (a szinte azonnal érzékelhető kölcsönös szimpátia ellenére) magától értetődően determinálja. A történet kezdése ilyen értelemben tehát szinte tipikus: két eltérő hátterű és meggyőződésű ember nem alkalmas időben és helyen találkozott.

A folytatás azonban már korántsem szokványos. Az egyetem után évek telnek el, amíg ők ketten újból találkoznak. Ekkor már javában dúl a II. világháború. Katie karaktere semmit sem változott: harcol, az atombomba gyártása ellen tiltakozik, szovjet–amerikai baráti esteket szervez, a hadügyi tájékoztatóban és a rádióban dolgozik. Hubbell a háborús éveket – kiváltságos helyen és módon – a haditengerészetnél töltötte, láthatóan jól van, kiegyensúlyozottnak tűnik. És ekkor újból találkoznak; majd mindkettejük előtt feltárul egy-egy új érzelmi és személyi univerzum – amely egy időre szóló illúzió erejéig egésznek is tűnik…

A férfi előtt a nőé, aki az évek távlatából és a névtelen messzeség homályából valamiféle végtelen hittel követte a férfi minden lépését, szinte ő az egyetlen, aki szüntelenül további írásra biztatja. A nő előtt pedig a férfié, aki Katie személyét és tevékenységét már az egyetemi évek alatt figyelemmel kísérte; illetve a nő megismeri a férfi lételemét adó végtelen társadalmi lehetőségek világát, ahová – saját bevallása szerint – végképp nem illik. A közös világ építésének megkezdésekor a falak már repedeznek; a férfi tudja és látja, a nő még nem akarja tudni és látni, főként tudomásul venni. A megtalált érzelmi kölcsönösség ekkor még mindent felülír – a mindkét részről érzékelhető személyi és elvi önfeladást is. Amit természetesen meg is lehet tenni – egy ideig. De aztán (mint később történetünkben is) a következmény mindennél hatalmasabbat robban. De ott még nem, egyelőre csupán az illúzióknál, illetve a megkísérlendő alkalmazkodásnál tartunk. Eddig a pontig ez a film a kölcsönös tolerancia története.

Az új, közös világ színhelye Hollywood, ahová Hubbell forgatókönyvíróként érkezik. Ez az örök csillogás és a teniszpályák világa, ahol a siker és a kiváltságos életmód ára: elvfeladás és szolgai alkalmazkodás. Ami Hubbell-nek – egy Katie-vel a háta mögött – nem is olyan egyszerű. Egy ideig megy, Katie pedig közös jövőjükért idomulni próbál. Aztán elkövetkezik Amerika legújabb kori történetének egyik sötét korszaka, a Joseph McCarthy szenátor neve fémjelezte Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság „boszorkányüldöző” aktivitása (amelyet nagyszerűen és egészen egyedi módon elemez és mutat be a 2005-ben George Clooney által rendezett, fekete–fehérben forgatott kamaradarab, a Good Night, and Good Luck.), amelyet Katie már nem tud szó nélkül tűrni. Áldott állapotban (férje ellenkezése ellenére) felkerekedik, Washingtonba megy demonstrálni: a kormány fejére olvasni a jogtiprást. Ami majdnem véres jelenetbe torkollik, férje épp csak ki tudja őt és jövendő gyermeküket menteni a pusztító tömegáradatból. Ezen a ponton (kettejük heves vitájában testet öltve) jön el párosuk közös világa széthullásának pillanata – ennek pedig immár mindketten tudatában vannak; az érzelmi közösség ellenére az önfeladás és az elvi különbözőség mentén felépített együttes univerzum csupán múló illúzió, mert nem homogén alapokra épült. (Ebből pedig kirajzolódhat egy általános emberi magatartás: az érzelmek elég ritkán tudják felülírni az elveket, az ideológiákat és a társadalmi vagy személyes mentalitást.)

Most, a történet felidézések a végén pedig általánosítsunk és sarkítsunk: „széles út” vagy „keskeny út”? Elvek vagy megalkuvás? Melyik meddig egészséges, és vajon meddig üdvözítő? Hol a határ? „Nem az ügyek és az elvek fontosak, hanem az ember. Élni akarok, méghozzá jól…” – mondja a vitában a férfifőhős, „Az ember nem ember elvek nélkül…” – válaszolja a női főszereplő. „Nincsenek jogaink és szólásszabadság, és soha nem is lesz, mert az emberek félnek. Ne kiabálj, mert hiábavaló, úgysem változik semmi…” – zárja le a vitát a férj. A nő tehát eszmékben és a változásban hisz, a férfi a változtathatatlanságban és a prózai létben. Megbocsátható vajon a gyengeség és az elvtelenség? A férfi szerint (részben) igen, a nő szerint soha. Hasonlóképp, mint a Rómeó és Júlia-történetben: kettejük sarkított, párhuzamosan futtatott, mégis antagonisztikus ellentéteken alapuló létének, sorsának szembeállítása adja a katarzis időtlen, felemelő voltát, a jelenség tudatosítását, ugyanakkor a dilemma örök jelenlétét, illetve a válaszadás nehézségét. Tudjuk, az ember nem ember elvek nélkül, de az ember ugyanakkor gyarló, megalkuvásra, a létküzdelemben való fennmaradásért etikátlan dolgokra is hajlandó. A férfit ez utóbbi is jellemzi, a nő pedig ezt nem tudja emberi és asszonyi mivoltával feloldani. Ily módon a történetnek – az amerikai filmek szinte kötelező kliséje szerint – happy end-je nem lehet, ez előre tudható. Ennek a két, végletesen különböző emberi jellemnek közös jövője csak időlegesen lehetséges, véglegesen soha. És íme a vis maior: holott mindig is összetartoztak…

Majd – sok év múltánt ábrázolva – a rendezői epilógus: Katie újra New York-ban él, folytatja azt, amiben mindig is hitt: a harcot az emberiség jobb jövőjéért. Egy alkalommal véletlenül összefut Hubbell-lel, majd elkövetkezik a film halhatatlanságát és időtlenségét biztosító – katartikus – zárójelenet: az érzelmi közösség kettejük között még mindig erőteljesen él, létezik, de a tapasztalat már erősebb; tudják, különböző elvi felfogás és magatartás mentén boldog, közös jövőjük nekik soha nem lehet.

Ilyenek voltunk (The Way We Were)
színes, magyarul beszélő, amerikai zenés dráma, 118 perc, 1973

rendező: Sydney Pollack
forgatókönyvíró: Arthur Laurents
zeneszerző: Marvin Hamlisch
operatőr: Harry Stradling, Jr..
jelmeztervező: Dorothy Jeakins, Moss Mabry
producer: Ray Stark
látványtervező: Stephen B. Grimes

vágó: John F. Burnett

szereplő(k):
Barbra Streisand (Katie Morosky)
Robert Redford (Hubbell Gardner)
Lois Chiles (Carol Ann)
Patrick O'Neal (George Bissinger)
Viveca Lindfors (Paula Bissinger)
Allyn Ann McLerie (Rhea)
Murray Hamilton (Brooks Carpenter)