Cserey Heléna (1754–1830)

Cserey Heléna az erdélyi főúri hölgyek sorába tartozik; ő volt Pekry Polixéna menye, idősebb Wesselényi Miklós báró, a „zsibói bölény” neje és az „árvízi hajós”, ifjabb Wesselényi Miklós anyja.

Cserey Heléna Krasznán született 1754-ben, székely kisnemesi famíliában. Apja Cserey Farkas, udvari kancelláriai tanácsos volt. Zárdában nevelkedett, majd huszonegy éves korában találkozott a daliás huszárkapitánnyal, Wesselényi Miklóssal. Az ismeretségből szerelem lett, házasságuk azonban akadályokba ütközött. Wesselényi tekintélyes ősöket és több ezer holdas uradalmat mondhatott magáénak, míg a Csereyek hozzá képest köznemesi família volt; ezen túlmenően a Wesselényiek az erdélyi protestánság oszlopos tagjai, a Csereyek pedig római katolikusok voltak. Wesselényi kétévi alkudozás után reverzálist adott, s ily módon 1777-ben megköttetett a házasság. A fiatal pár Zsibón telepedett le és házasságukból tizenegy gyermek született, akik közül csupán ifjabb Wesselényi Miklós érte meg a felnőttkort.

Idősebb Wesselényi Miklós extravagáns és szeszélyes főúr volt, aki híres vadászatokat és lakomákat tartott, ménese pedig országszerte nevezetes volt. Érdekelte a francia felvilágosodás; Horatiust, Voltaire-t olvasott, elkötelezett híve és mecénása volt a magyar nyelv és a színjátszás ügyének. Cserey Heléna egy életen át a báró hűséges párja volt. 

A gróf ugyanakkor szimpatizált a korabeli francia forradalom szabadságeszményeivel is, amiért vitába is került az aulikus Haller János gróffal, a szomszédos kastély tulajdonosával. Kettejük vitája hamar kiéleződött; ennek következményeként idősebb Wesselényi Miklóst letartóztatták, perbe fogták, elítélték és börtönbe zárták, ahonnan 1789-ben szabadult. 1791-től 1809-ig állandó tagja volt az erdélyi országgyűlésnek, ekkor visszavonult zsibói birtokára, ahol rövidesen elhunyt. Cserey Heléna férje halála után átvette a zsibói uradalom irányítását és fia, ifjabb Wesselényi Miklós nevelését. A báróné 1830 decemberében hunyt el Zsibón. 

A család emlékezetét őrzi Kemény Zsigmond A két Wesselényi című portréja, valamint Nyírő József A sibói bölény című regénye.

40 éve hunyt el Kós Károly. Magyarország fia, Kalotaszeg szerelmese, Erdély halottja – a városépítő Kós Károly (1883. december 16. – 1977. augusztus 24.)

Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából házat
raktál a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.

Áldjon érte Isten
áldjon érte ember;
Isten s ember
dolga.
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa. 

Barázdált orcádról
az idő aláfoly,
mint az olvadó hó
a vén Maguráról.

(Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá)

Kós Károly síremléke a Házsongárdi temetőben (Kolozsvár)

(Fotó: Cseh Gizella)

40 éve halt meg az erdélyi, de lényegében a teljes magyar nyelvterület egyik legsokoldalúbb alkotója, az építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus Kós Károly.

Kós Károly Temesvár szülötte. Édesapja német, Karl Kosch, édesanyja osztrák–francia származású volt, Sidonia Silvet. Postamester édesapját 1887-ben helyezték Nagyszebenbe, elemi iskolai tanulmányait is itt kezdte meg. 1892-ben a család Kolozsvárra költözött, ahol beíratták a Farkas utcai református kollégium elemi iskolájába, majd gimnáziumába. Ezután Budapesten, a Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1907-ben. Tanulmányai alatt, távol Erdélytől, gondolatai hazaszálltak Kalotaszeg vidékére, ahol nevelkedett. Fiatal mérnökként fogalmazta meg építészi és művészi ars poeticáját: a mesterien készített fa haranglábak, a hegyes–sisakos, fiatornyos templomtornyok, a gerendákból épített, meredek tetejű házak és gazdasági épületek jelenthetik a magyar nemzeti építészet alapjait.

Kalotaszeget tekintette választott szülőföldjének. Úgy érezte, ez a táj az ő igazi hazája. Türén járva ismerkedett meg a helybeli református pap lányával, Balázs Idával, akit feleségül is vett. Építészmérnöki tervező munkája közben volt ideje utazásai során szerzett ismereteit leírni. Első könyve Székely népballadák címmel jelent meg 1907-ben. Egy év múlva Erdély népi építészete című tanulmányában Segesvár, Torockó, Székelyföld és Kalotaszeg népi építészetét és néprajzát írta meg.

Ezalatt Budapesten építészmérnöki irodát nyitott. Ő tervezte az óbudai református templomot és parókiát, a zebegényi római katolikus templomot, majd 1910-ben megbízást kapott a budapesti Állatkert némely pavilonjának tervezésére. Marosvásárhelyen a gázgyári munkásoknak tervezett lakóházakat, Budapesten a Városmajori utcai iskolát és óvodát, majd Györgyi Dénessel együtt 1912–13-ban a Wekerle-telepet hozta létre.

Ezalatt Bánffyhunyad közelében, Sztánán földet vásárolt, és ott építette fel a maga tervezte lakóházát, a Varjúvárat. „És végre Kalotaszeg. És érzem, hogy itthon vagyok végre, hogy ilyen otthon még nem voltam sehol” – írta Erdély népi építészete című tanulmányában. Termékeny, szerteágazó tevékenységet folytatott, amelynek központja a Varjúvár volt. Itt írta Régi Kalotaszeg című könyvét, majd megindította a Kalotaszeg című hetilapját. Foglalkozott fafaragással, még politikai pártokat is szervezett.

A 20. század elején szakított a kor divatos, mesterkélten népies stílusával, a kalotaszegi és a nyugat-európai építészet jellegzetességeit felhasználva, egyéni stílust alakított ki. 1911-ben megtervezte a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum épületét. 1912-ben elkészítette a kolozsvári Monostori úti református templom terveit. 1914 februárjában a sztánai református farsangi batyus bálba meghívta Móricz Zsigmondot, aki ottani élményei alapján írta meg a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regényét. E cselekedetéről 1973-ban egyik ismerősömnek még maga számolt be kedélyesen, tettét az alábbi mondattal megindokolva: „Többet is meghívhattam volna, de a Zsiga, a Zsiga, az olyan kivételes volt...!”

Az első világháború kitörésekor behívták katonának, majd felmentették a szolgálat alól, és megbízták a sepsiszentgyörgyi vármegyei közkórház, illetve a nagyszebeni állami népiskola tanítói lakásának megtervezésével. 1916-ban (IV. Károly koronázási ünnepségének előkészítésével kapcsolatban) hatalmas feladatot kapott: a budai királyi palotától a Mátyás-templomig vezető út házainak és a kardvágó domb díszítésének megtervezését.

1917–1918-ban ösztöndíjasként Konstantinápolyban ismerkedett a bizánci és a török építészettel. Hazatérte után Sztambul című várostörténeti tanulmányában írta meg tapasztalatait. 1919-ben nem fogadta el az Iparművészeti Főiskola tanári állását – otthon akart maradni Erdélyben: „Sztánán értem meg – az immár háromgyermekes családapa – az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatolását. Választanom kellett. A döntés nehéz volt… Hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám, mint Budapesten. És itthon maradtam.”

1921. január 23-án megjelentette a Kiáltó Szó című röpiratát, amelyben meghirdette az immár kisebbségbe szakadt erdélyi magyarság számára az önálló erdélyiség, a transzilvanizmus programját. Bizottságot alakított, amely 1921. június 5-én Bánffyhunyad főterén megalakította az Erdélyi Néppártot. Jelszavuk az alábbi lett: „Erdély az erdélyi nemzeteké!” A párt titkára és hetilapja – a Vasárnap – főszerkesztője lett.

A Néppárt azonban alig egy hónap múlva beolvadt a Magyar Szövetségbe, amelynek működését 1921-ben felfüggesztették. 1922-ben Magyar Néppárt néven újjáalakult, majd ugyanazon év decemberében egyesülve a Magyar Nemzeti Párttal létrejött az Országos Magyar Párt. Kós Károly reményeit nem váltotta valóra ez az új egyesülés sem. Megpróbálta röpirattal cselekvésre szólítani Kalotaszeg népét, ám sikert nem ért el. 1927-ben végleg kivonult a politikai életből. Fenti tevékenysége alatt építészmérnöki munkássága is termékeny volt; megtervezte többek között a sepsiszentgyörgyi városházát – amely végül nem épült meg – és a kolozsvári görögkeleti katedrálist.

Kós Károly írt és adott ki könyveket. Első regénye, a Varjúnemzetség (1925) Bethlen Gábor idejében játszódik. Írói munkássága az Erdélyi Szépmíves Céh szervezése során bontakozott ki. Az Erdélyi Helikonnak (a Kemény János marosvécsi kastélyában 1926-ban megalakult íróközösség lapjának) ő lett a vezető szerkesztője (1931–1944), illetve az 1932-ben létrejött romániai Pen Club magyar alosztályába is belépett. Ebben az évben adta ki Kalotaszeg című néprajzi és tájleíró könyvét. 1934-ben jelent meg Az országépítő címmel történelmi regénye Szent Istvánról, saját illusztrációival, amelyért Baumgartner-díjat kapott. Rajzokat készített Tamási Áron Ábel Amerikában című művéhez, Áprily Lajos költeményeihez, Móricz Zsigmond regényeihez. Budai Nagy Antal parasztvezérről szóló színművét 1937-ben mutatták be a budapesti Vígszínházban (az Erdélyből éppen akkor Budapestre került Greguss Zoltán kiváló alakításával). 1940-ben az erdélyi magyarságért végzett munkásságáért Corvin-koszorúval tüntették ki.

1943-ban megbízták Mátyás király kolozsvári szülőháza felújításával, a munkák vezetésével és a kolozsvári Műcsarnok megtervezésével. 

1944 őszén a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola Keszthelyre költözött, és Kós Károlynak az új helyen felajánlottak egy professzori állást. Nem fogadta el, Erdélyben maradt. Közben az átvonuló katonai egységek feldúlták sztánai házát, a Varjúvárat. Egy szál ruhában menekült feleségével Kolozsvárra. Közel hatvan évesen szinte mindent újra kellett kezdenie. Lázas tevékenységbe fogott, igazi polihisztorhoz méltóan. Tanulmányt írt a Székely nép építészete címmel. Részt vett a Mezőgazdasági Főiskola feltámasztásában, majd 1945-ben rektora is lett. Több szövetség és egyesület választotta elnökévé. Számos újság, folyóirat szerkesztésében dolgozott. 1946-ban országgyűlési képviselő is lett.

1952-ben nyugállományba vonult, de sokirányú tevékenységét aktívan folytatta. Élete hátralévő éveiben élénken figyelte az eseményeket, levelezett barátaival és értékes gondolatokat hagyott az utókorra. Iskolát és kollégiumot tervezett még Sepsiszentgyörgyre, tanulmányokat írt, színműveket fordított.

1977. augusztus 24-én hunyt el. A „városépítő” – ha már „országépítő” nem lehetett – búcsúztatására (a Házsongárdi temetőbe) minden kalotaszegi faluból jöttek a népviseletbe öltözött gyászolók. Több ezres, színpompás tömeg kísérte utolsó útjára 1977 augusztusának végső napjaiban. 

1997-ben posztumusz kapta meg – méltán – a Magyar Örökség-díjat.

Daniel Polixéna, a „Magyar Minerva” (1720–1775)

Kora legműveltebb, tudományos képzettségű asszonya, nyelvész, író.

Vargyasi báró Dániel Polixéna idősebb báró Daniel István udvarhelyszéki főkirálybíró és Pekry Polixénia leánya volt, a „Magyar Minerva”, kora legműveltebb, tudományos képzettségű asszonya, nyelvész, író. Anyai nagyanyja Petrőczy Kata Szidónia, amagyar barokk első ismert költőnője volt. 1742-ben feleségül ment hadadi báró Wesselényi Istvánhoz. 

Már fiatal korában kitűnt vallásos buzgalmával (unitárius volt) és tudományszeretetével; alapos ismereteket szerzett a klasszikus nyelvekben. 12 gyermeke volt, akik közül öt leánya és egy fia érte meg a felnőttkort. Utóbbi idősebb Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” apja volt. 

Gyermekei nevelője kezdetben Deáki Filep Pál, majd férje halála után mintegy tizenöt éven át Cornides Dániel voltak. Polixénia egyik lánya, Wesselényi Zsuzsanna egy időben naplót írt, illetve tanácsokat fia számára, ami később nyomtatásban is megjelent.

Czinka Panna (1711–1772)

Czinka Panna legendás magyar cigányzenész, virtuóz hegedűs, az első valódi cigányprímás volt. A történeti hagyomány szerint Sajógömörben született 1711-ben. Nemes Lányi János, Gömör mezővárosának földesura fedezte fel páratlan tehetségét, s a közeli Rozsnyóra küldte saját költségén, hogy a gyereklányt taníttassa. A kis Pannát a jeles városi karmester oktatta, s így rövid idő alatt rohamos haladást ért el a hegedűjátékban, a hangszerelésben és a zeneszerzésben. Tizenkét éves korára muzsikája bámulat tárgya lett.

Czinka Panna - (1711-1772) a csodaprímás - Józsa Judit alkotása

Czinka Panna tizenöt évesen ment férjhez egy fiatal nagybőgőshöz, aki eredetileg kovács volt. Férje két testvérével alakította meg 1728 körül azt a zenekarát, amellyel máig a legkisebb klasszikus cigányzenekari felállást honosították meg, amely prímásból, kontrásból, cimbalmosból és bőgősből állt. Czinka Panna házasságából négy fiú és egy leány született. Valamennyien kiváló muzsikusok lettek, sőt édesanyjuk zenekarában egy idő után ők játszottak. 

Czinka Panna 1772 februárjában hunyt el, halálhírét a kor minden sajtófóruma világgá kürtölte. A költők versengve zengték erényeit, szépségét, zenei virtuozitását. A hagyomány szerint zsinóros díszegyenruhájában, gyémántgyűrűivel és nevezetes Amati hegedűjével együtt temették el.

Czinka Panna műveit az ezernyolcszázas években gróf Fáy István és Káldy Gyula adta közre, ezek azonban sajnos nem eredetiek, köztük a híres Czinka Panna-nóta sem. A történeti hagyomány az ő nevéhez kapcsolja a Rákóczi-induló létrehozását is, azonban ez is csupán legenda; hiteles műve nem maradt fenn. 

Czinka Panna emlékezetét őrzi Ökröss Bálint színműve (Czinka Panna, 1887), Jókai Mór Szeretve mind a vérpadig című regénye (1882), Kodály Zoltán és Balázs Béla daljátéka (Czinka Panna balladája, 1948), valamint legújabb alkotásként a Cinka Panna című játékfilm (2008, r. Dušan Rapoš). Ugyancsak Czinka Panna emlékét őrzi a Czinka Panna Prímásverseny is.

(Árva) Bethlen Kata

A tragikus életű, érzékeny lelkű nő, asszony, anya, írónő...

I. 

„Árva Bethlen Kata, valahonnét az irodalomtörténet sarkából dereng a neve (…) Aki ezt az életrajzot írta, nemcsak nagy lélek, de nagy író, Mikes és Faludi közé illő. Íróságban kevesebbel marad el mögöttük, mint amennyivel lélekben felülmúlja őket. Őt ismerve, eggyel több okunk van a 18. századot Magyarországon is a művelt próza századának tekintenünk…” − írta Németh László a magyar memoárirodalom egyik legsajátosabb alkotójáról és legmegrázóbb művéről,Gróf Bethlen Kata életének maga által való rövid leírásáról (1762), amely csonkán maradt, és az írónő halála után jelent csupán meg. 

A mű lapjain az írónő saját életének egymást követő tragédiái, betegségei, családtagjaitól elszenvedett megaláztatásai és mindemellett Erdély gondjai, a korszak küzdelemre kényszerítő nehézségei rajzolódnak ki, elevenednek meg. 

A memoárból nemcsak a magára maradt asszony keserű sorsát ismerhetjük meg, hanem több évszázad messzeségéből fölfénylenek a korabeli Erdély mindennapos gondjai: birtokviszonyok, természeti csapások, kollégiumok, könyvtárak, diákok, prédikátorok sorsa és Bethlen Kata mártíromságra hajlamos természete, amely a vallásosságban keresett menedéket. 

II. 

Árva Bethlen Kata − ahogy ő maga nevezte magát − 1700. november 25-én született Bonyhán, Bethlen Sámuel, Küküllő vármegye főispánja, Marosszék főkapitánya lányaként. Anyja, Borsai Nagy Borbála nyolc gyermekkel ajándékozta meg férjét, akik közül három még kisgyermekkorában elhunyt. Kata nyolc évesen elveszítette apját; anyja pedig férjhez ment a vagyonos gróf Haller Istvánhoz. 

Bethlen Kata apjától örökölte a református vallás és a magyar közművelődés iránti odaadását és nyitottságát. A család tagjai a nagyenyedi kollégium patrónusai, világi gondnokai voltak. A református hitében erős lányt édesanyja tizenhét éves korában férjhez adta mostohatestvéréhez, a katolikus gróf Haller Lászlóhoz. Férje azonban rövidesen elhunyt. 

Kata 1722-ben férjhez ment gróf Teleki Józsefhez, akivel annak haláláig, 1732-ig éltek együtt. Ezután nevezte magát Árva Bethlen Katának, mivel elveszítette két férjét, két házasságából született hat gyermeke közül négy elhunyt, kettőt pedig elszakítottak tőle a katolikus neveltetés érdekében. 

A család nélkül maradt asszony egyik legfontosabb támasza az írás volt. Önéletírásáról már beszéltünk; ugyanakkor még életében megjelent imádságoskönyve, a Védelmező erős pais, amely 16 imádságot tartalmaz. Mindemellett kiterjedt levelezést folytatott kora nagyasszonyaival. Az írással párhuzamosan Bethlen Kata korának ismert gyógyítójává lett; betegségei és természetes kíváncsisága miatt is tanult az erdélyi orvosoktól, valamint egyéb szakkönyvekből egyaránt képezte magát. 

Az irodalom és a gyógyítás mellett a református hit védelme és a magyar kultúra támogatása kötötte le minden energiáját. Otthona valóságos szellemi központja volt az akkori Erdélynek. Mecénásként bőkezűen támogatta Bod Pétert, akit kisdiák korától iskoláztatott. Ugyanakkor nagyon sok könyv kinyomtattatását a maga költségén tette meg. Bőkezűen támogatta az iskolákat; udvarában a lányok terítőket varrtak, amelyekkel sok gyülekezetet megajándékozott. 

Bőkezűen támogatta a református kollégiumokat is. Végrendeletében a nagyenyedi kollégiumra hagyta gazdag, ritka kiadványokban bővelkedő könyvtárát (a Bod Péter által összeállított jegyzék százkilencvenhat szerző háromszázharmincegy művét sorolta fel), amely viszont 1849-ben porig égett. 

III. 

Bethlen Kata 1759. július 29-én halt meg Fogarason; sírja az ottani református templomban található. Írói munkásságára a XX. század közepén Németh László esszéje, majd drámája irányította a figyelmet. Életéről Kocsis István írt monodrámát Árva Bethlen Katacímmel, amelyet Meister Éva színművésznő tart műsorán 1997-től. 

Bethlen Kata Önéletírása nyomtatásban többször is megjelent; olvasásra pedig tanulságul, tanúságtételként ajánlott, mindannyiunknak.

A rombolás géniuszának diadala, avagy Zichy Mihály élete és művészete

Avagy Zichy Mihály élete és művészete.

Nemzetünknek nem kevés jót cselekvő, hírnevünket öregbítő, tehetséges G(!)éniusza volt és van. Vélekedésem szerint ebből a számtalan „hortobágyi poétából” az egyik volt maga – a Magyar Nemzeti Galéria 2007–2008. évi kiállításának címe szerint „a rajzolás fejedelme”, nemzedékek művészi ízlésének alakítója, a magyar nemzeti (festészeti) panteon megingathatatlan tagja, a festő és grafikus Zichy Mihály.

Zichy 1827. október 14-én született a Somogy megyei Zala községben, a nagy múltú Zichy család köznemesi ágából. Apja Zichy Ferenc földbirtokos, édesanyja Eperjessy Julianna szigorú erkölcsű úrhölgy, bátyja Zichy Antal író, politikus, későbbi országgyűlési képviselő, a felsőház tagja.

Nagy nevű ősei közül Zichy Mihály apai nagyapja Zichy Mihály, Moson vármegye híres alispánja volt, aki kora műveltségét meghaladó könyvtárral rendelkezett. Az ifjú Zichy itt jó pár órát eltöltött, ugyanakkor már idejekorán megismerkedhetett az elszegényedett középnemesek életével is. A kis Mihályt tíz éves koráig otthon taníttatták, s már ekkor bekalandozta a környező tájakat, megismerkedvén az ottani népszokásokkal, amelyek egy egész életre szóló élményt jelentettek számára. Majd késõbb jó megfigyelőképességgel és humorérzékkel elkezdte rajzolgatni a rokonait, a plébánost, a falu lakóit. Mivel Zichy a család elszegényedett ágának sarja volt, ezért szülei szerették volna, ha – a XIX. század szokásjogának megfelelően – jogot tanul, hogy biztos megélhetéséért mielőbb hivatalt tudjon vállalni. Mihály azonban a festészet irányába fordult, s mikor ez kiderült, családja az összes anyagi támogatást megvonta tőle. Tulajdonképpeni történetünk itt kezdődik.

A vázolt családi háttér, indíttatás, némi veszprémi középiskolai kitérő, majd a már említett jogi tanulmányok mellett Zichy 1842-től mégis Marastoni Jakab Pesten működő magániskolájának növendéke lett. 1843-ban jogi tanulmányai folytatása végett Bécsbe utazott, de ott is a festészet mellett döntve beiratkozott a Képzőművészeti Akadémiára, méghozzá Ferdinand Georg Waldmüller osztályába. Korai munkái középkori tárgyú romantikus életképek voltak. Első jelentősebb sikerét a végletesen megrendítő érzelmeket ábrázoló Koporsólezárással aratta. Ezekben az években több vallási tárgyú kompozíciót is festett (Krisztus a keresztfán, Keresztlevétel). 1846-ban itáliai tanulmányutat tett. Visszatérve Bécsbe megfestette e korszaka legkiemelkedőbb darabját, a katasztrófaképek hagyományait követő Mentőcsónakot.

Mivel itthon támogatásra nem számíthatott, mestere ajánlására Katalin nagyhercegnő rajztanáraként az orosz cári család szolgálatába lépett. 1848-tól haláláig kisebb–nagyobb megszakításokkal az orosz cári udvar alkalmazásában, Szentpétervárott dolgozott. Néhány hónappal megbízatása után – részben a magyar szabadságharc elfojtásában történt orosz szerepvállalás miatt is – kilépett az udvar kötelékéből, és három éven át egy fotográfiai műteremben retusálásból és portrék készítéséből élt, majd házasságkötése után (1849, Erschoff Alexandra) ebből tartotta el családját is.

1852-ben újra a cári család szolgálatába állt. Udvari festőként fő feladatai közé tartozott az arcmások készítése, valamint az udvari ceremoniális rendezvények, bálok és vadászatok megörökítése. E szerepkörében Zichy Mihály több ezer grafikában és akvarellben dokumentálta a szentpétervári udvari életet. Hivatalos munkái mellett azonban készített irodalmi ihletésű illusztrációkat, romantikus képciklusokat, allegorikus és szatirikus kompozíciókat is. Tehetsége, kivételes rajzkészsége mindenekelőtt a grafika és az irodalmi illusztráció területén érvényesült.

Az 1860-as években változás történt Zichy Mihály művészetében.

Egyre nagyobb teret kapott nála az irodalmi illusztráció. Megfestette a Hamlet, a Don Juan, a Werther vagy a Mazeppa jeleneteit. Több illusztrációt készített Puskin műveihez. Az 1860-as évek közepétől több mint két évtizeden át foglalkoztatta Lermontov Démon című elbeszélő költeménye, amelyet számos, Oroszországban igen népszerűvé vált kompozícióval illusztrált.

Théophile Gautiers, a neves párizsi kritikus meghívására Zichy 1862-ben, majd 1871-ben nagyobb nyugat-európai körutazást tett. Művészetében a korábbi szatirikus életképeket romantikus, borzongató (Sírrablók), melodramatikus (Az anya sírja), mitologikus (Nimfát rabló faun), moralizáló (Uzsorás) és a barokk hagyományait felelevenítő (Mulató társaság) témák váltották fel. Ekkortól foglalkoztatták Zichyt a történeti tárgyak is, így a francia történelem eseményei (Richelieu áldása), vagy az ivászattal foglalkozó jelenetek körébe tartozó Falstaff-variációk. Ekkoriban filozófiai igényű történeti témák is megjelennek életművében, mint például a Zsidó mártírok, az Autodafé, a Luther látomása vagy A Messiás című művek.

1874-ben felmentését kérte a cári szolgálat alól és Párizsba költözött, ahol mozgalmas társadalmi életet élt. Ugyanakkor tevékenyen rész vett a Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet – a Párizsban élő magyar kisiparosok szervezete – munkájában, amelynek később elnöke lett. E szellemi környezet ihletettségének köszönhetően Zichy 1878-ra befejezte festői életművének egyik legnagyobb vállakozását. A Démon fegyverei (más címmel A rombolás géniuszának diadala) egyszerre történelemfilozófiai allegória és aktuálpolitikai programkép. A bolgár–török háború pusztításáért az aktuális katonai nagyhatalmak vezetőit (II. Sándor cár, Vilmos császár, III. Napóleon) és a pápát felelőssé tevő mű háború- és egyházellenes állásfoglalása bemutatásakor politikai botrányt okozott, olyannyira, hogy a tiltakozások hatására Zichy kénytelen volt visszavonni a párizsi világkiállítás hivatalos tárlatáról.

Párizst elhagyva 1880-ban szülőfalujában, Zalán telepedett le – családja már 1866 óta itt élt –, ahol újabb műveket festett, de ezek sem hozták meg a várt sikert. E kudarcok visszavonulásra késztették, és mindinkább az irodalmi illusztrációban találta meg a képességeinek legjobban megfelelő műfajt. Még Párizsban kezdett hozzá Goethe Faustjának illusztrálásához, amelynek rajzai 1878-ra készültek el.

1881-ben hosszabb ideig Georgiaban/Grúziában tartózkodott. Az itt töltött időszak és történései nyomán talán nem túlzás azt állítani, hogy a "grúzok" még ma is nemzeti festőjükként tisztelik, merthogy híres nemzeti eposzukat, Rusztaveli Tigrisbőrös (más fordításban: Párducbőrös) lovagját Zichy illusztrálta, majd a georgiai nemzetnek ajándékozta. Tbilisziben tiszteletére köztéri szobrot állítottak, és utcát neveztek el róla.

Legnagyobb magyar vonatkozású vállalkozásai közé tartozott Arany János balladáinak illusztrálása, amellyel 1897-ben készült el. Zichy 1883-ban visszatért a cári szolgálatba, ahol életműve legszebb grafikáit készítette el. A kalandos életű alkotó 1906. február 28-án halt meg Oroszországban, Szentpétervárott. Budapesten a Műcsarnokban ravatalozták föl, majd a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra (28. parcella). Sírját a Stróbl Alajos alkotta Zichy-mellszobor díszíti.

Műveinek és kéziratos hagyatékának egy része, könyvtára és egyéb gyűjteményei egykori szülőházában, a zalai Zichy Mihály Emlékmúzeumban tekinthetők meg, amelynek kurátora – és egyben a Magyarországon lévő hagyaték és szellemi örökség gondozója és továbbörökítője – a rendszerváltás után Amerikából hazatért dédunoka, Csicsery-Rónay István. (Ugyanakkor az Emlékmúzeum megálmodói és létrehozói 1927-ben Zichy Mihály unokája, Mária Alexandra és férje, id. Csicsery-Rónay István voltak.)

Zichy Mihály életének–pályájának méltó lezárásaként pedig idézzük Ady Endre 1906-ban papírra vetett nekrológjának sorait, amely szerint Zichy „elment egy szabadabb s míveltebb földre, Oroszországba. Szörnyűséges: Zichy Mihálynak Oroszországban kellett élnie és halnia... Gyönyörű, tüzes, gazdag magyar lelkével egyre csak álmodott. És álmodva is látta, mint diadalmaskodik a Pusztítás. Csak elűzött magyarnak és művésznek lehetnek ilyen fájó és hatalmas álmai.”

Pekry Polixéna

Pekry Polixéna (?–1746) a gondolkodó magyar főúri hölgyek sorát gyarapítja. 

Anyja nem volt más, mint Petrőczy Kata Szidónia, az első jelentős magyar barokk költőnő. Pekry Polixéna leánya volt Daniel Polixéna, a „Magyar Minerva”, dédunokája pedig nem más, mint ifj. Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós”. 

Pekry Polixéna 1709-ben kötött házasságot idősebb báró Daniel Istvánnal, Udvarhelyszék későbbi főkirálybírájával, akivel Vargyasra költöztek. A két fiatal találkozása, házassága nem volt a véletlen műve. Daniel István Pekry Lőrinc oldalán harcolt a kuruc szabadságharcban, s alkalma volt megismerni a gróf családját és leányait. A fiatal Polixéna anyjával és testvéreivel együtt szenvedte végig a fogságot, a bujdosást, gondozta gyógyíthatatlan anyját, majd állt annak koporsója mellett. A sok nehézség felkészítette az életre, kötelességtudó felnőtté lett. Ezt értékelte a fiatal székely nemes, mikor feleségül kérte. E frigyből több gyermek született, ugyanakkor a grófnő egész életében férjének megbecsült párja volt. 

Pekry Polixéna több nyelvet beszélő, művelt nagyasszony volt, aki ennek ellenére szerény körülmények között élt. Férje Udvarhelyszék főbírájává való kinevezése ügyében is maga tett; 1745-ben ez ügyben Bécsben időzött, férjével és fiával egyetemben. Öt hónapig tartó ausztriai tartózkodásáról a nagyasszony Bécsi diáriuma tájékoztat. A napló több szempontból is fontos; megismerhető belőle a Burg élete és Mária Terézia közvetlen kapcsolata alattvalóival. Másrészt Pekry Polixéna jellemére, lelkületére is rávilágít a mód, ahogy józanságával és mértéktartásával sokallta a bécsi életformát. 

A császárvárosi tartózkodás meghozta eredményét; idősebb báró Daniel István elnyerte az udvarhelyszéki főkirálybíró rangját. A kinevezési ünnepség után rövidesen, 1746 márciusában elhunyt Pekry Polixéna. Elveiről, gondolkodásmódjáról mindennél hívebben beszél leányának, Daniel Polixénának neveltetése, az a tisztség, hogy korabeli erdélyi közélet legműveltebb tudományos képzettségű asszonyaként tartották számon.