2022. január 25., kedd

„Univerzum 2.0”, azaz az értelemvesztés/-keresés-kontinuum margójára; avagy: létezhet-e a világ (például) a 10 parancsolat nélkül?

                                                                    Reflexiók

értelemről, az értelemkeresés/ -vesztés kontinuumról,

identitásról, válságokról, az emberiségről –

az életről meg mindenről[1]

 Mottó 1.:

„Életünk céljának, értelmének keresése, életünk átalakítása tartalmas emberi sorssá: nem ez végül is a legfontosabb, legnagyszerűbb emberi kaland? Nem hiú ábránd-e azonban az, hogy megtalálhatjuk életünk vagy akár általában az emberi élet értelmét – amelyet már annyian kerestek, hiába?” (…) [Lehetséges, hogy] „maga az emberiség is fölösleges, elhanyagolható, nincs jelentősége, nincs semmilyen funkciója a világmindenségben, ha sosem létezett volna, a világegyetem akkor is ugyanúgy forogna, tágulna, zsugorodna vagy robbanna majdan föl.” [S bár az ember előtt] „megnyílik a fölöslegesség, az értelmetlenség, a nemlét szakadéka”, [mégsem akarja] „elfogadni azt, hogy az életnek, s általában az emberi életnek nincs értelme”, [és ez ellen mindenekelőtt az értelem-kereséssel tud védekezni].[2]

Mottó 2.:

„Kíváncsi voltam, hogyan állunk ma a keresztény erkölcsi törvényekkel, főleg, amikor kénytelenek vagyunk megszegni őket. Ezért olyan élethelyzeteket, sorsokat igyekeztem bemutatni, ahol az emberek, akár önhibájukon kívül, vagy mert választás elé kerülnek, megszegik valamelyik parancsolatot. A néző pedig eldöntheti, hogy ez bűn-e, elítélendő-e.” (Székely Csaba)[3]

Mottó 3.:

„Akiben Isten hisz, mindegy hogy hisz-e istenben.” (Fodor Ákos)

 

I.

Ezen reflexiós esszé kezdeti stádiumában az összes átolvasott szakirodalomból, internetes szak- és egyéb forrásokból begyűjtöttem, pontosabban mindabból, ami/amely az adott és vázolni kívánt vetület nyomán megragadott, összegyűjteni igyekeztem a (számomra) szakmailag és emberileg meghatározó, az identitás, maga az emberi lét stb., illetve ezeken túlmenően az adott/választott narratíva, a transzcendencia, az emberi értelem, az emberi értelemvesztés, illetve az (/egy új) értelemkeresés folyamata stb. majdan valamikor, valamilyen módon felhasználhatónak vélt és gondolt véleményeket, gondolatokat, idézeteket, jelzőket stb. Ezek mennyisége több oldalnyira sikeredett, aztán mint mindet felülírva bizonyos módon megjelent, majd kirajzolódott, illetve kiviláglott a talán legfontosabb szubjektív, de lényegében akár objektíven még itt is működni képes (nem kettős!) mérce és vezérelv, mint fókusz: az önismeret („…nem adhatok mást, mint lényegem”, mondja ehelyütt Madách), mint a szelektivitás objektív eredetű folyamatát és jelenségét bizonyos módon determinálni és befolyásolni képes legfontosabb tudati, tudat- és létformáló menzúrája, tényezője, eszköze. Úgy vélem, „témánál járunk”/témához érkeztünk, hiszen maradt a problematikában legrégibb, az európai gondolkodásra jellemző mindmáig használható gondolat, mint alfa és omega, bizonyos értelemben szubjektív iránytű-előfeltétel, a delphoi jósda jelmondata: „Ismerd meg önmagad!”

Azaz a fenti, némiképp autoszuggesztív mondat kapcsán feltehető a kérdés: hol is lehet valid ez az állítás? Mifelénk Euróbában tradicionálisan is, kontextusunk aktualitásában is egészen bizonyosan mostanában igen, hiszen „euroidentitásunk/-centrizmusunk” világában egy lassan, nem elég gyorsan, de némiképp érzékelhetően tudatosabbá váló szellemi és spirituális, ennek nyomán pedig fizikai változásokat is generáló tevékenység- és életmódváltás zajlott, zajlik; egy-egy társadalmi réteg aktív tevékenység- és cselekvési motivációja és modifikációja tendenciájának köszönhetően pedig mindez érzékelhető, megfigyelhető. Avagy ahogy Európán kívüli ismerős/ismeretlen ismerőseim mondják: euroidentitásunk és -centrizmus(unk) alaptézisei és ennek változásai folyamatukban is megfogalmazhatóak, megragadhatók. Már értve ez alatt, hogy természetesen annak/azoknak, aki/-k erre nyitott/-ak, és aki/-k ebben érdekelt/-ek, annak/azoknak mindenképp.

Érdekes korban élünk. Úgy érzékelem, valamely fizikai és tudati lét-/határterületen. Tulajdonképpen mintha egy furcsa diakron/szinkron tengely mentén történne mindez; amely kontextusban a szinkron tengely az idő mint lineáris folyamat előrehaladását, a diakron tengely pedig az emberiség tudatosodási és a spiritualitás szintjének ciklikus emelkedését jelzi; de ez a kettő valahogy mintha nem volna egyenesen arányos. És amivel végképp nem proporcionál(t), az a kiteljesedési paradigma; azaz a cselekvésre rendelkezésre álló terület, a bolygó; az otthonunk. Az ember tehát mint homo sapiens-faj mintha valamely módon elérte volna „a homo deus”-tudat határát; de léte és cselekvése korlátai mentén képtelen ’túlhaladni’ létterülete, a bolygónk kereteit. Holott eddigi (növekvő) ego-tudata és előbb kényszerűen, majd immár automatikusnak tekintett aktivitása nyomán feltehető a kérdés: vajon valóban „ez” volna „a vágyott cél”(?). Legalábbis az utóbbi évtizedek nyomán ez látszik előrevetülni. Mondjuk úgy, emberi szempontból. És itt, ezen a határterületen érzékelhető ez a furcsa, nagyon erős ambivalencia; az értelmi előrehaladás es fejlődés elérhető maximumát követően egy „új típusú értelemkeresés” nyomán egy bizonyos tudati szint szerinti lét-„értelemvesztés” folytán mintha az életlehetőségek újradeterminálódását/-értelmeződését, átrendeződését láthatnánk. E (kényszerű?) identifikáció, bizonyos értelemben szerepmodifikáció hatására egy új értelemkeresés és -tudatosodás lehetőségének megjelenése is érzékelhető. Nem kihagyva az emberin túlnövő dimenzió értelmezési szempontjai szerinti lehetséges számbavételt. Úgy vélem, erről (is) szól(hat) Hankiss Elemér kiváló esszékötete.

 

II.

A fentieken elgondolkodva, az értelemkeresés/-vesztés/új értelemkeresés dialektikájába és tematikákába merülve „indultam el” a Hankiss Elemér-féle esszékötet, a Nincsből a Van felé. Gondolatok az élet értelméből című esszékötet nyomdokain. Kimondottan egyik alfejezete, a „Transzcendencia mint az élet forrása” gondolkodtatott el. Lehetőséget láttam/látok abban, hogy kísérletet tehetünk; végigjárhatjuk az adott gondolatsorok némelyikének lenyomatán/kapcsán kortárs világunk adott jelenségeit, egy-egy kiemelt szemelvényét és szeletét. A cél, eljutni a gondolatsor címében feltett kérdéshez; a homo sapiens/homo deus tudat közötti határt feszegető, az annak meglétét feloldható (igazoló?), az „új értelemkeresés”-kontinuum folyamata egyik „kezdeti/végső”(?) téziséhez: létezhet-e a világunk, értelmünk, gondolkodásunk az európai gondolkodás, a judeo-keresztény kultúrkör alap-magatartássémáját meghatározó, a hagyományos erkölcsi értékeket morális mérceként élő „fix erkölcsi/etikai” értékrendként megjelenítő választott „etikai entitás”, a Tízparancsolat[4] nélkül? Ha igen, hogyan, ha nem, miért és hogyan nem? Avagy némiképp tovább gondolva: „nélküle” korunk, világunk és jövőnk milyen lehetséges választ, válaszokat indukál(hat), milyen feleleteket ad; sőt sarkítsunk: ennek függvényében léteznek válaszok, sőt ezeket túlhaladva: megoldások és ellenvetések, esetleg érvek, ellenérvek…?!

John Miles[5] amerikai jezsuita teológus, egyetemi tanár 1996-ben írt egy revelatív Pulitzer-díjat elnyert esszékötetet „Életrajz” kategóriában The Life of God – The Biography[6] címmel. Azaz: Isten személyiségváltozásai, mint biográfia. A Biblia, egész pontosan az Ószövetség mint dráma, amelyben Isten mint önálló entitás egyedül sohasem munkálkodik, végez el, tesz semmit, kizárólag az ember viszonylatában. És ennek a drámának a főszereplője - Miles gondolatmenetében - az emberrel mint tükörképpel zajló történések folyományaként maga a teremtő, önnön jellemváltozásainak tükrében, saját ’ifjúkorától’ ’öregkoráig’; lázadásaitól bölcsessége megértéséig és felvállalásáig. Miles folytatja is ezt az utat kiadványa 2001-ben megjelent második részében, a Christ: A Crisis in the Life of God[7] címmel, immár az Újszövetség berkeiben.[8] Fogalmazzunk úgy, izgalmas kontextusban és asszociációkban elmélkedik Krisztusról, illetve magáról az „újabb örömhírről”.


Érdekes módon valóban ennek a ténylegesen izgalmas, általam régebb óta ismert publikáció gondolatmenete/szellemisége paralelitását érzékeltem Hankiss Elemér szociológus nagyon érdekfeszítő és elgondolkodtató esszékötetében/-vel (egész pontosan annak egy részében/-vel), és az ugyancsak ezzel paralel, általam régebben ismert, és az ehelyütt ugyancsak említendő/(idézendő) 2011-es TEDx-előadásában/-val, amelyben az emberiség talán legősibb és legmélyebb kérdését, bizonyos értelemben kérdéseit feszegeti számtalan úton-módon, „transzcendens-isteni-emberi, emberi-isteni-transzcendens” stb. kontinuum-relációban, vonatkozásban és sémában. A legtöbb esetben, számomra érdekfeszítő módon bizonyos értelemben szinte dialektusban van, azaz „öntudatlanul” reflektál Miles esszékötetére; annak kontextusára, állításaira; bár ’néha más előjellel’.[9] Ezért is választottam ezt a tézis-antitézis-kezdetet; pontosabban idéztem meg bevezető jelleggel az említett kiadványt magát és röviden, szüzsé-jelleggel ismertetve Miles írásának rövid gondolatmenetét. Aztán bizonyos eltűnődtető kategóriák, mezsgyék mentén, amelyek bizony, átgondolásra késztettek, némiképp továbbhaladhatunk.

Némely kiemelt jelenség, amelyeket kötete gondolatmenetében Hankiss Elemér (talán némiképp trend-jelleggel) felvet, valóban revelatív. Ezekről Máté Zsuzsanna a következőket írja (kiragadva, pontokba szedve AZ ÉRTELMETLEN ÉLETRŐL ÉS AZ ÉRTELEM-KERESŐ EMBERRŐL – MADÁCH IMRE ÉS HANKISS ELEMÉR NYOMÁN című tanulmánya ide /is/ vonatkozó gondolatait)[10]:

ü    „Hankiss könyvében a lét értelmére vonatkozó kérdés válaszvariációit veszi számba. Miként Madách Imre Az ember tragédiájában, úgy Hankiss sem ad egy igaznak, helyesnek vélt választ arra, hogy vajon mi is az élet értelme, hanem különböző történelmi korokon és egyéni életeken át illusztrálja a válaszvariációkat. Lényeges hasonlóság, hogy mindketten egy folyamatként gondolják el e kérdés megválaszolásának válaszkeresését, akár a történelem, akár az egyén szintjén. (…)

ü    Hankiss Elemér is (…) az életértelem kérdésére adható válaszlehetőségek három alaptípusát különíti el, a ’van az életnek értelme’ válaszát, az értelemkeresést és a ’nincs értelme az életnek’ válaszát, valamint ezek árnyalatait.

ü    Hankiss Elemér az emberiség különböző kultúráiban és történelmében egy folytonosan feltett kérdésként taglalja az értelmes emberi élet lehetőségét, bemutatva a válaszvariációkat a mitologikus világképtől kezdődően napjaink különböző felfogásain keresztül. Mégpedig úgy, hogy az N. N. nevű alteregónak a gyermekkortól az időskorig tartó egyéni eszmélődési folyamatának keretébe illeszti a különböző filozófiai, antropológiai, kultúr- és művészetfilozófiai, vallástörténeti és teológiai gondolatok sokaságát.”

Az 1. mottóban idézett gondolatokban idézett tézisekről szól „Hankiss Elemér könyvének másik, terjedelmes felében (csaknem 200 oldalon keresztül), az értelem-keresés kereteit és útjait, az értelem-forrásokat és a lehetséges életértelmeket elemezve.

ü    Az élet értelmének kérdése, Hankiss szerint a legszorosabban összekapcsolódik azzal a kerettel, körrel, amelyen belül életünknek jelentősége, funkciója, fontossága, azaz értelme van. (…)

ü    Hankiss szerint korunkra alapvetően jellemző az életértelem-kérdését elhárító stratégiák globális működtetése. Egy részük évszázados múlttal bír, így a hatalom, a gazdagság, a siker, a hírnév, a hedonizmus, mint az életértelem „védekező-elhárító gesztusai”, taktikája és stratégiája. Másik részük a globális méretű elhárító taktikák és stratégiák, mint az „illúziófürdő”, a „Szórakozzuk agyon magunkat”; a „Boldogságkultusz”, a „nagy zabálás” (stb.), többségük a média és az újmédia által működtetve.

ü    Kanti áthallásban: az embernek erkölcsi cselekvéséhez szüksége van egy ‘magasabb morális lény’ eszméjére. (Megjegyzem, függetlenül Isten létezésének bizonyosságától, ezért transzcendentált a kanti terminológia alapján.)

ü    „Lehetséges, hogy „maga az emberiség is fölösleges, elhanyagolható, nincs jelentősége, nincs semmilyen funkciója a világmindenségben, ha sosem létezett volna, a világegyetem akkor is ugyanúgy forogna, tágulna, zsugorodna vagy robbanna majdan föl.” S bár az ember előtt „megnyílik a fölöslegesség, az értelmetlenség, a nemlét szakadéka”, mégsem akarja „elfogadni azt, hogy az életnek, s általában az emberi életnek nincs értelme”, és ez ellen mindenekelőtt az értelem-kereséssel tud védekezni.”

 

III.

A „8. Transzcendencia mint az értelem forrása” című fejezetben Hankiss felteszi a kérdést: az embernek a társadalmon belül, a társadalomnak az emberiségen belül, az emberiségnek az univerzumon belül lehet-e valami „szerepe”, „jelentősége”, létének valami értelme. De a sornak ezzel még nincs vége. „Nincs-e” valamely „transzcendens” tartomány, amelyen belül az univerzumnak valami szerepe, jelentősége, értelme lehet? Vagyis nem kell-e továbblépnünk? Az univerzumon túlra, ha van az univerzumon túli, kívüli „transzcendens tartománya a Létnek/Nemlétnek”. S ha van, mi lehet ez a tágabb keret? (Vö. Hankiss, i. m. 109.o.)

A különböző korok, kultúrák, civilizációk, emberi közösségek, gondolkodók nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy olyan istenképet(!) alakítsanak ki maguknak, amelynek fényében biztonságban érezhetik magukat ebben a világban, megtalálhatják életük célját, értelmét. (…) Avagy ahogy Hankiss írja: „Mindössze egyetlen szempontból veszem őket szemügyre: (…) abból a szempontból, hogy vajon milyen mértékben lehetnek, lehettek forrásai a hitnek, meggyőződésnek, reménynek, hogy az ember s az emberiség létének van valami szerepe, jelentősége a világmindenségben.” (110. old.)

Hankiss felvázol mintegy huszonkét istenképet[11], kontinuumként értékelve az előrehaladást kezdve az ószövetségtől, bezárva az újszövetség legszélesebb spektrumával. A „teremtő Istentől”, a „hallgató Istenen”, a rejtőzködő Istenen át egészen a közönyös Istenig, sőt: az „Istenen túli Istenig” terjed áttekintése.

És hogyha immár e tendencia, tkp. transzcendencia mentén haladunk, a történeti korokon való kontinuitás/átívelés során egyszer csak megérkezünk kortárs világunkba és kérdéseihez, amely ív végén - bizonyos értelemben – „a léten túli Istent” találjuk. Ezt megelőzően azonban, nagyjából a gondolatmenet ívének közepén egyszer csak felfedezzük a rendszer szétbomlását mint istenkép-lehetőséget a „kísérletező Isten”-toposzban: „Vajon isten melléfogása-e az ember? Vagy az ember melléfogása Isten?” (A kísérletező Isten, 129-131.o.) Azaz az entitás „teremtett-e” egy önmagához hasonlatos lényt – teljhatalma, mindentudása és halhatatlansága nélkül – és azt vizsgálta/-ja, hogyan boldogul ez a szabad, de halandó lény a világban. Életképes-e…? (…) Sikeres-e (volt-e), avagy zátonyra futott kísérlet? Ezen gondolatmenet végén jelenik meg az a nézet, hogy mi történik, ha „isten kockázik”, azaz a véletlenre bízta/bízza a világ és az emberiség sorsának alakulását(?). Avagy harcol, tehát az őskáoszból teremt/-ett egy rendezett világmindenséget, és ezzel megnyitotta annak a lehetőségét az emberiség előtt, hogy az megtalálja, megtalálhassa helyét a világmindenségben. Aztán vannak gondolkodók, akik szerint maga az Isten önmegvalósításának része a Semmi elleni küzdelem. Többen vallják, köztük Miles is, hogy a teremtő azért teremtette a világot, mert az önmagának rejlő lehetőségeket, potenciákat akarta szabadon kibontani és életre kelteni. Például a szabadságot, a szépséget, a szeretetet, az igazságosságot. „Vágyott a konkrét, megvalósult létezésre.” (Goetz 1986, 385.) A Gonosszal való harcban (mint az isteni entitásból kivált, teremteni képtelen, bár immanens jelenséggel) pedig az emberiségnek komoly szerep jutott; hiszen vagy akadályozza, vagy segíti az örökkévalót harcában a gonosszal, a Nemléttel való küzdelmében. A halhatatlanság Istene melletti létben is, bizonyos, az ember szorong a végtelentől; ez is fontos tézis. Vagy az emberiség a „hiteles lét Istene” mellett élhet át valamit az értelemmel teli létből.(?) És mi van, ha „Isten tévedett”? (Itt már közelítünk azokhoz a paraméterekhez, amelyről a későbbiekben is szó lesz.) Hiszen a világ tele van bajjal, pusztulással, és ez akarva akaratlan, felveti Isten felelősségének a kérdését. Teljesen nem lehet kizárni azonban annak a lehetőségét sem, hogy a teremtés valahol „félrecsúszott”; nem a teremtő szándéka szerint alakult. Erről szól az a bibliai textus, amely szerint isten csalódott Ádámban és Évában, majd az egész emberiségben, és csalódottságában az egészet el akarta pusztítani: „Ezt mondta Isten Noénak: Elhatároztam, hogy minden élőnek véget vetek, mert erőszakossággal telt meg miattuk a  föld. ezért elpusztítom őket a földdel együtt…” (Mózes I. 6:13) Igaz, végül megbocsát az emberiségnek, Noéval új szövetséget köt. Aztán újraindítja a történelmet.  De: „a modell bonyolultabb lehet, mint a tervezője képzelte” (Robert Rosen, 1999. 143.o.). Ergo: ha Isten nem mindenható, ha tévedhet, ha tévedett, akkor nem lehetünk biztosak benne, hogy értelemmel teli univerzumot teremtett. És mint hogy van istenképünk, amely szerint a Teremtő magányos(!), talán azért teremtette a világot, hogy társakat találjon magának, mégpedig tudatos lényeket, akikkel dialógust folytathat, akik megpróbálják megérteni őt, vele együtt dolgoznak a világ alakításában; szeretik, hisznek benne, felfedezik őt magukban. (És szinte már Miles gondolatmenete közepette járunk; a teremtő entitás „jellemfejlődése” vitathatatlan.) És azért azt is tegyük egyértelművé, hogyha ilyen fontos szerepe van Isten létében az embernek, akkor az ember (is) méltán érezheti úgy, hogy igazi, mély értelme van létezésének. És ezen túl az ószövetségi értelemben vett teremtő bizony haragvó, bosszúálló, emberekre, népekre kíméletlenül lecsapó. A 20. században pedig megjelenik immár egy másik jellemző értelmezési mód is, amely szerint „Isten szórakozik”; a világot is azért teremtette, mert ’unatkozik’. És aztán ott van a közönyös Isten metaforája is, amely szerint a teremtő belefáradt a világba, visszahúzódott, és átadta helyét az embereknek. Avagy – eszerint - azért teremtette az embert, majd azért hagyta/hagyja magára, hogy szabaddá tegye; maga alakíthassa sorsát, maga keresse meg élete értelmét. És elérkeztünk az Istenen túli Isten metaforájáig; azaz a „radikális kételkedést” megtestesítő szimbolikán túli létig. Eddig ’a tézis’.

Gondolatmenetünk e pontján érkeztünk el a bevezető gondolatokban vázolt 21. századig: a „huszonkét istenképnyi történeti kontinuumban”, a felvázolt gondolati ív mint lehetséges kontinuum vajon mely pontján is tart, pontosabban tarthat most az emberiség? A léptéket a következőkben ismertetendő kortárs irodalmi/kultúrtörténeti kiragadott szegmensek mint narratív példák (is) jelzik. Azaz valahol „az emberiség szellemi és spirituális tudatossá válása előrehaladásának ’tengelyén”. Más dimenzióból nézve valahol az isteni entitás kísérletező, tévedni képes „kedve, magatartása és magányossága”(!) mint státusz között; eljátszva – az előzőek elhangzottak értelmében - kétoldalról a gondolattal: egyedül hagyja-e, avagy ne hagyja egyedül az emberiséget. Melyiknek dilemmának vajon mi is lesz/lehet/lenne a következménye, némiképp: ’kifutása’?



A következő kortárs példák némiképp itt ragadják meg a jelenséget. Például Székely Csaba[12] drámája, a 10[13], amelyet az a – mottóban is idézett – kiindulási kontextus, előfeltétel, szituáció vezet be és indukál; azaz vajon az emberiség még mindig a Tízparancsolat erkölcsi elvei szerint él? Avagy a világon ez az erkölcsi törvény már nem létezik? Szükséges van erre még egyáltalán? Avagy a másik véglet, David Javerbaum[14], világhírű amerikai színpadi szerző Act of God[15] című stand-up elemekkel átszőtt komédiája, amelyben szó szerint megjelenik a teremtő entitás, és egy alternatív világtörténet-(re)prezentáció(!) nyomán eljut egy „rendhagyó” megoldásig, eljátszva az emberiséggel való együttélés azon teóriájával(!), hogy a teremtés valóban „mellécsúszott”(!); az emberiség a teremtő entitás oldaláról szemlélve ’önállóvá’, ’kezelhetetlenné’(?/!) vált; és e szegmensből nézve „nincs szüksége a teremtőre” többé; mindezek után, mindezek folyományaként egyáltalán végülis: milyen megoldások születhetnek…? Előszöris, ’ecce homo’, megszületett, egy új, alternatív, korszerű Tízparancsolat![16] (S hogy a II. fejezetben feltett kérdésre is válaszoljunk; úgy tűnik, nem. Az emberiség morális/etikai értékek, normák és rendszerek nélkül nem funkcionál.) Ezután összeáll a végleges deikus alternatíva mint lehetséges megoldás; az isteni entitás javaslata, „elhatározása”(?); az Univerzum 2.0. Egy új planéta, ahol az isteni érdek és az emberi szubjektum valóban célirányos, harmonikus együttműködése valósulhat meg. Már ha az isteni és az (újonnan teremtendő?, „második” kori?, esetleg még más, egyéb jellemzőkkel is bíró?) emberi entitás együttgondolkodása, -működése valóban képes (lesz/lenne!) erre. És hogy mi lesz/lehet a továbbiakban az emberiség sorsa…? Íme, a kör bezárult. Azaz, visszatértünk Hankiss Elemér duális gondolatkörébe.

És hogyha némiképp ’aspektust szűkítünk és váltunk”; akkor immár újra nagyjából a Harari/Attenborough szerzők teória-rendszerénél járunk; a „prózaibb” emberi/emberiségi entitási aspektusnál’. Illetve a „homo deus”-tudat és emberi viselkedés, magatartás határánál. Mindezt perspektívaként némiképp ’kitágítva’ a transzcendencia felé irányultan, de visszatérve 21. századi létünkbe. És itt tehető fel konkrétan az emberiséget mint „homo deus”-t, azaz tudatát, szerepét és illetékességét, illetve pro és kontra cselekvési lehetőségeit aktívan megfogalmazó Noah Yuval Harari történész[17]/David Attenborough-kettős-féle gondolkodást „földi szempontból” aposztrofáló, paralel jellemző és jogos kérdés[18], talán ’állítás, mint dimenzió-kísérlet’; hová is helyezhető térben és időben az emberiség fejlődésének tényleges és virtuális határa? Ha már ezt a fejlődési léptéket megléptük, a globális klímakatasztrófa és migrációs válság tudatában és érzékelve és elérve az emberiség fogyasztói világszemlélete és életmódja tovább nem folytatható útjának nyomán érezve a presszúrát és a maximális megélhető lehetséges határokat[19], a fejlődési folyomány hogyan volna visszafordítható, csökkenthető és folytatható?[20] Tényként, óriási problémaként és Damoklész kardként lebeg a fejünk felett a klímadepresszió, a klímapánik[21] és a mentális betegségek növekedésének egyre növekvő száma. Ezen az úton előre, de lényegében „a tervezett visszafelén”(?), vajon hol is található az egyéni és a társadalmi, fizikális és mentális jóllét „állapothelyszíne”? Az itt és most „emberi Univerzum 2.0”…? És ez már az emberiségi „értelemvesztés” folyamatának határa. De az említett „új, tudatos értelemkeresés” mint ellenfolyamat keresésének (és virtuális helyének) kezdete és lehetősége, sőt jövőképe is egyben. Az origónál járunk. Az alfa és omegánál, ha úgy tetszik. Az emberiség(!) régi/új alap-koordinátarendszerében.[22]

És mi lehet folytatásban „az antitézis”, mint stratéga és tendenciaigény, „hosszútávon”? Hankiss szerint a következők, szubjektív ihletésű, meg- és kiragadott címszavakban (tkp. mint együttes tendenciák, lehetséges életstratégiák): civilizációk elfáradása, lebontása, új eszmék, hitelesebb szimbólumok megjelenése; teremtő rombolás, dekonstrukció, újrateremtés; zűrzavar. A lehetséges következmények mint életstratégiák némelyike a következő (ezekből összeállításában 26 létezik): autonómia, szabadság, hivatás; életöröm; világépítés; szolidaritás; megismerés és ennek határai; a bizonytalanság elfogadása[23] (!); rezignáció; harmónia; majd ezek nyomán megteremtődhet a vágyott egyensúly. A legfontosabb tényezővé pedig a fix korjellemző bizonytalanság nyomában fellépő bizonyosság mint tudati paraméter elérése, sőt: meghaladása.

Mindez azonban meghallgató Hankiss Elemér saját előadásában is az alábbi YouTube-videóban, a TEDxDanubia 2011 májusában tartott előadás-sorozatában.[24] A nyilvános felvétel és az abból összeállított slide-ok nyomán pedig szinte folytatólagosan követhető Hankiss Elemér a fentiekben számtalanszor megidézett kötete mintegy kétszáz oldalnyi második egysége „20 percben”, „előadói szubjektív (re)prezentációban”. (Ezek következnek; a téma és az előadás könnyebben áttekinthető és követhető volta szándékával.)

















 Gondolataink során, némiképp rendhagyó módon (is), végigjártuk, végigjárhattuk az emberiség tudati és kultúrtörténetének, lényegének, értelmi fejlődésének(!) „isteni”, „emberiségi/közösségi” és „egyéni” oldalról való megközelítését; ennek kissé távolabbi és közelmúltunk tényleges és virtuális tereit és kereteit, bízva ABBAN a tényleges jövőben és „szövetségben/együttműködésben”, amely VALÓBAN az emberiség javát szolgálhatja; avagy Fodor Ákos egyik örökérvényű haikujának anticipáló soraival igyekezvén alátámasztani az emberiség globális pillanatnyi közérzetét, mindenek ellenére bízva az emberi faj(!) újraértelmező, adaptáló, kondicionáló és túlélő képességében és intellektusában:

„Egyik lábam: indulni nem mer,
másik lábam: maradni nem.
Sivatag fojt, taszít a tenger 
– elég nehéz nekem, velem.”

(Helyzetjelentés)


[1] Hommage à la https://azeletmegminden.hu/, 2021.11.11.

[4] Vö. Beran Ferenc: Etika. Gondolat, Budapest, 2007. 78-82.: „A törvény nemcsak társadalom életében játszik fontos szerepet, hanem az egyik az egyik legjellegzetesebb valláserkölcsi fogalom is. (…) A Szentírásban található törvények javarészt erkölcsi törvények. (…) Ha az ószövetségi törvény kialakulását nézzük, láthatjuk, hogy az összekapcsolódott a szövetségkötéssel. Isten a szövetségkötéskor hűséget kért népétől, ő pedig segítségül törvényt adott a nép számára. (…) …a legrégebbiek  és legjellemzőbbek az apodiktikus /tiltó/ parancsok. (…).”

[8] John Miles könyvei és egyéb írásai magyar nyelven e pillanatban nem olvashatók, magyar nyelvű fordításukról nincs tudomásom.

[9] Nincs róla tudomásom, hogy Hankiss Elemér ismerte volna, vagy hivatkozott volna Miles munkásságára.

[10] Vö. https://mek.oszk.hu/22200/22271/22271.pdf, 93-109., 2021.11.11.

[16] Az Új Tízparancsolat:

ü „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”

ü „Ne mondd meg másnak, hogy kivel paráználkodjék!”

ü „Ne ölj a nevemben!”

ü „Ne említs egy lapon az állammal!”

ü „Ne akard, hogy puszipajtásod legyek!”

ü „Isten nevét szádra hiába ne vedd!

ü „Ne szabd meg nekem, hogy mit csináljak!

ü „Szeresd és tiszteld gyermekeidet!

ü „Ne higgy bennem!”

ü „Higgyetek magatokban!”

(Az Act of God magyar nyelvű fordítója, Csukás Barnabás szíves közlése alapján. 2021.12.22.)

[20] https://ukcop26.org/, letöltés: 2021.11.11.

[22] És ebben a koordinátarendszerben engedtessék meg egy gondolatkísérlet; „teremtő/irányító entitás”, vagy valami, amely „hozzá hasonló karakterű” (lehet), van/lehet konkrét, „kézzel fogható/felfogható”? A válasz egy bizonyos rétegét a csillagászat felől tudjuk megközelíteni, egy 2014-ben született tudományos eredmény alapján; a „Nagy Attraktor” elnevezésű nevű jelenség az, amelyen érdemleges elgondolkodnunk.

Avagy ahogy a www.csillagaszat.hu írja: „Eszerint Galaxisunk egy, a korábbinál becsültnél csaknem százszor nagyobb méretű szuperhalmaz, a Laniakea tagja. „Tejútrendszerünk a kb. 2,2 millió fényév távolságban lévő Andromeda-galaxissal és mintegy félszáz kisebb galaxissal együtt alkotja az ún. Lokális Halmazt. Szűkebb kozmikus környezetünkben több más, kisebb-nagyobb galaxishalmazt is ismerünk. A közelmúltban végzett, nagyszabású égboltfelmérések (például a Sloan Digital Sky Survey) eredményei alapján az Univerzum nagyléptékű szerkezete szálas-buborékos jellegű: a Világegyetemet nagyrészt óriási, üresnek tűnő térrészek töltik ki, amelyek „falait” a galaxisok és galaxishalmazok legmagasabb szintűnek gondolt csoportosulásai, az ún. szuperhalmazok alkotják.

A szuperhalmazok beazonosítása és behatárolása azonban egyelőre meglehetősen bizonytalan alapokon nyugszik. A Lokális Halmaz és mintegy száz másik galaxishalmaz együttesét (amely egy nagyjából 100 millió fényév átmérőjű sűrűsödésként van jelen az univerzum nagyléptékű szerkezetében) eddig Virgo Szuperhalmaz néven ismertük.

A Nature folyóirat 2014. szeptember 4-i száma címlapján közölte azt a friss kutatási eredményt, amely szerint a Lokális Halmaz (benne a Tejútrendszerrel) valójában egy ennél mintegy százszor nagyobb térfogatú, jól behatárolható struktúra része. A Brent Tully (University of Hawaii) által vezetett csoport tagjai munkájuk során mintegy 8000 környező galaxis térbeli mozgását tanulmányozták. A vizsgálatok során a kutatók figyelembe vették az Univerzum globális tágulásának hatásait, így a korrigált adatok segítségével tisztán a galaxisok egymásra gyakorolt hatását tudták tanulmányozni.

Az így nyert három dimenziós sebességtérkép alapján Tully és kollégái egy teljesen új megközelítés szerint definiálták a szuperhalmazokat. Eredményeik szerint a galaxisok térbeli mozgása olyan földi vízgyűjtő területekéhez hasonlít, amelyekben ún. vízválasztó vonalak találhatóak (a víz ettől a vonaltól két oldalra áramlik a két határoló vízgyűjtő terület mélyebben fekvő részei felé). Analóg módon a galaxisok erős gravitációs vonzócentrumok irányába látszanak mozogni, a szuperhalmazok határfelületeit pedig ilyen módon meg lehet úgy határozni, mint az egyes galaxisáramlásokat elválasztó felületeket.

Tullyék szuperhalmazokra adott meghatározása értelmében Galaxisunk és lokális kozmikus környezetünk valójában egy több mint 500 millió fényév átmérőjű, Laniakea (hawaii nyelven: “megmérhetetlen ég”) névre keresztelt struktúrába tartozik, amelynek az eredeti Virgo Szuperhalmaz csupán egy kisebb nyúlványa. A Laniakea szuperhalmazon (amelyet mostantól Lokális Szuperhalmazunknak nevezhetünk) belül a már régebben azonosított “Nagy Attraktor”(!) az a gravitációs vonzócentrum, amelynek irányába a Lokális Halmaz és a környező galaxishalmazok mozognak. Az eredményt nyugodtan nevezhetjük áttörő erejűnek, azonban a szuperhalmazok és az Univerzum nagyléptékű szerkezetének vizsgálata még bőven tartogat nyitott kérdéseket. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a Világegyetem fejlődése során ezen gigantikus struktúrák hogyan és mennyi idő alatt alakultak ki, valamint hogy az évmilliárdok során milyen kölcsönhatások játszódhatnak le köztük.

Az alábbi, a Nature Youtube-csatornáján elérhető, angol nyelvű videó látványos formában foglalja össze Tully és munkatársai eredményét.

https://www.youtube.com/watch?v=rENyyRwxpHo”

Vö. https://www.nature.com/nature/volumes/513/issues/7516, 2021.11.15.,

https://www.csillagaszat.hu/hirek/uj-kozmikus-postacimunk-tejutrendszer-lokalis-halmaz-laniakea/, 2021.11.16.

[23] Vö. TEDxDanubia 2011 - Hankiss Elemér - Életstratégiák a bizonytalanság korában, 2011. május

https://www.youtube.com/watch?v=evw2qQRQziM, 2021.11.15.

[24] Lásd: 23. sz. jegyzet

Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:

2022. január 19., szerda

REFLEXIÓK IDENTITÁSRÓL, IDENTITÁSVÁLTÁS(OK)RÓL/ -VÁLSÁGOKRÓL, SZABADIDŐRŐL, KLÍMAKATASZTRÓFÁRÓL, AZ EMBERISÉGRŐL ̶ AZ ÉLETRŐL MEG MINDENRŐL

 Mottó 1.:

„A viselkedést sok, az attitűdtől eltérő tényező is befolyásolja, és ezek a tényezők jelentős hatással vannak az attitűd és a viselkedés konzisztenciájára (Atkinson 1997). Az inkonzisztencia egy sajátos szabadidős változatával állunk szemben, mely az elméleti (értelmi és érzelmi) aktivitás és a gyakorlati (viselkedésbeli) passzivitás között feszül. (…) A „szabadidő-paradoxon” legfontosabb kérdése tehát (…): hogyan lehetne az embereket motiválni arra, hogy tegyék is azt, amiről tudják, hogy tenniük kellene.” (Ábrahám Júlia[1])

Mottó 2.:

ΓΝΩΘΙ ΣΑΥΤΟΝ (görög)/ISMERD MEG ÖNMAGAD (magyar)

Mottó 3.:

„A külföldi lét egy brutális önismereti munka.” (Heller Csilla)

Mottó 4.:

„Te magad légy a változás, amit látni akarsz a világban!” (Gandi)

 

Ezen reflexiós esszé kezdeti stádiumában az összes átolvasott szakirodalomból, internetes szak- és egyéb forrásokból begyűjtöttem, pontosabban összegyűjteni igyekeztem a (számomra) szakmailag és emberileg meghatározó, az identitás, az akkulturáció, a nyelvek, a kultúraváltás stb., illetve ezen túlmenően az adott narratíva, a szabadidő, a szabadidős hobbitevékenység és a rekreáció témakörében majdan valamikor, valamilyen módon felhasználhatónak vélt és gondolt véleményeket, gondolatokat, idézeteket, jelzőket stb. Ezek mennyisége több oldalnyira sikeredett, aztán mint mindet felülírva bizonyos módon megjelent, majd kirajzolódott, illetve kiviláglott a talán legfontosabb szubjektív, de lényegében akár objektíven még itt is működni képes (nem kettős!) mérce és vezérelv, mint fókusz: az önismeret („…nem adhatok mást, mint lényegem”, mondja ehelyütt Madách), mint a szelektivitás objektív eredetű folyamatát és jelenségét bizonyos módon determinálni és befolyásolni képes legfontosabb tudati, tudat- és létformáló menzúrája, tényezője, eszköze. Úgy vélem, „témánál járunk”/témához érkeztünk, hiszen maradt a problematikában legrégibb, az európai gondolkodásra jellemző mindmáig használható gondolat, mint alfa és omega, bizonyos értelemben szubjektív iránytű-előfeltétel, a delphoi jósda jelmondata: „Ismerd meg önmagad!”

Aztán jöhet a következő sarokpont, eligazodásként: hol is lehet valid ez az állítás? Mifelénk Euróbában tradicionálisan is, kontextusunk aktualitásában is egészen bizonyosan mostanában igen, hiszen „euroidentitásunk/-centrizmusunk” világában egy lassan, nem elég gyorsan, de némiképp érzékelhetően tudatosabbá váló szellemi és spirituális, ennek nyomán pedig fizikai változásokat is generáló tevékenység- és életmódváltás zajlott, zajlik; egy-egy társadalmi réteg aktív tevékenység- és cselekvési motivációja és modifikációja tendenciájának köszönhetően pedig mindez érzékelhető, megfigyelhető. Avagy ahogy Európán kívüli ismerős/ismeretlen ismerőseim mondják: euroidentitásunk és -centrizmus(unk) alaptézisei és ennek változásai folyamatukban is megfogalmazhatóak, megragadhatók. Már értve ez alatt, hogy természetesen annak/azoknak, aki/-k erre nyitott/-ak, és aki/-k ebben érdekelt/-ek, annak/azoknak mindenképp. Európán belül sincs ez másként.

Mindebből sok egyedi paraméter lokális/regionális/kontinentális európai identitásunk aktív része, amelyek a „kívülről”, a „más kultúrá(k)ból” való megérkezéssel csak rálátással, erős tudati munkával, adaptációval, elsajátítással építhetők be, sajátíthatóak el. Avagy ahogy mindennek az eredőjéről és kapcsán Heller Csilla pszichológus írja: „A külföldi lét egy brutális önismereti munka.”[2] Ezzel kezdődik. Vica versa. Innen kifelé, és kultúrá(i)nkon kívülről befelé áramolva is igaz. Annak minden egyéb pro és kontra vonzatával, átalakítandó identitásával, módosítandó értékeivel, pontosabban értékhálózatával, adaptálódva egy más kontinens, nyelvi és kulturális régió/ország/kultúra/szubkultúra stb. lokális, regionális, konstans és változó értékeihez, értékstruktúráihoz. Ily módon nem csak identitás- és értékválságról, identitásváltásról, hanem bizony sok eseteben két- vagy többirányú(!), identitásváltó(!) kultúrsokkról, részletesebben modifikált akkulturációs minták („részleges adaptálódó identitás”) felvételéről, pontosabban az ezekkel, az ezen történések nyomán való megküzdéséről is immár szó lehet, sőt van. És egyet minden bizonnyal állíthatunk; mindezek közel sem maguktól értetődő, automatikus folyamatokat jelentenek.[3]

És ebbe a direkt, gyakran módosuló, beavatkozandó, általában progresszív, de bizonyos kontextusban regresszív lépésekkel, krízisekkel teletűzdelt, interkulturális és multikulturális tanulási folyamatként definiálható, poszttraumatikus növekedéssel biztató, talán kecsegtető krízisfolyamat végeredménye – akár a kettős honvágy élményét is belekalkulálva – az ember mint szándékolt és lehetséges opció vonatkozásában egy immár olyan integrált személyiség létrejötte, aki/amely az általa választott célkultúra keretei között immár felépítette „új” identitását, nem feledve forráskultúrájának jellegét és értékeit és – fogalmazzunk úgy, számtalan „kronosznyi-időszakot” erre szánva. És természetesen kairoszi szabadidejét. Karakterének célja az adott/választott nyelvi és kulturális közösségre jellemző társadalmi feltételek közepette újraértelmezett társadalmi jóllétének stabil és hosszútávú megteremtése, ennek megélése mint az új struktúrába való beilleszkedés egyik társadalmi presztízs-szintű paramétere. És ez már, valljuk be. elég hitelesen, sőt imponálóan hangzik.

Mindennek előfeltétele nagyon sokszor egy kellően nyitott, tudatos személyiség. Fontos szerepet játszhat még a kultúrspecifikus tudás, az esetleges korábbi külföldi tapasztalat, az új lokális kultúra tagjaival való kapcsolattartás. Emellett még a motiváció, a szociális támogatottság, valamint az önbecsülés és magabiztosság is elősegítheti a beilleszkedést. Elengedhetetlen a kezdeményezőkészség, szükséges a rugalmasság, az előítélet-mentesség és a nyitottság a más(ik) kultúra/-’k befogadására. A kultúrsokk kihozza az emberből a türelmetlenséget, a hangulatingadozást, a stressztüneteket, a bizonytalanságot, a talajvesztettséget; de ezek természetes velejárói az önismereti útnak. A más kultúrákban, külföldön élés során általában drasztikus személyiségváltozás megy végbe. „Aki” e modifikációkat követően végül megszületik, az végülis már „valaki más”.

A megküzdött személyiség-adaptáció és a kényszerű/önkéntes(?) beilleszkedés után Antonovsky szalutogenézis elmélete valóban felértékelődik és fontos alappillérré lehet, hiszen az adott társadalomban a megteremtett státusz vagy presztízs immár lehetőséget biztosít az adott lokális Általános Rezisztencia Erőforrásokra[4], és az általuk való tudatosabb ön- és társadalmi odafigyelésre, támaszkodásra, építésre, önkéntességre(!), és az ezek nyomán kulminálódó, kellő mértékű önfegyelemre mint vezérelvre. Mindezek elősegíthetik a megküzdés, a poszttraumás stressz és az adaptált személyiségváltozás nyomán az új értékként fellépő koherenciaérzet megszületését, ennek nyomán pedig megteremhetik azt az objektív/szubjektív-arányú egyéni életminőségmodell-prototípus kontextusmodellt, amelyben az új strukturált világot értelmezhető, átláthatóan működő rendszerként definiáló, mindezt kezelhetőnek értékelő, illetve az értelemteliséget, mint a motiváció és cél kategóriáját valló személyiség validitásának létjogosultsága látható, validálható, értékelhető; illetve láthatóak az említettek nyomán megvalósuló értékek. Ily módon, az ilyen kondíciók közepette is elérhető, bizonyos értelemben újrateremthető a magas szubjektív jóllét már mint újradefiniált szubjektív társadalmi és identifikált bázis.

És immár részben célnál vagyunk. Ezen a ponton érkeztünk el a lokális/adaptált kultúrá(n/k)ra jellemző, a munkát jin-jangként kiegészítő (nem ellensúlyozó!), valójában a testi-lelki feltöltődésünket eredményező, a regeneráció érdekében végzett minden olyan kulturális, társas, játékos és mozgásos tevékenységhez, azaz pl. a szabadidő-eltöltéshez vagy rekreációhoz egyaránt, amelyet a napi fő elfoglaltság által okozott fáradtság, feszültség feloldása, a testi-lelki-szellemi teljesítőképesség helyreállítása, fokozása érdekében teszünk/végzünk. És ennek az ismertetése, felvállalása, prezentálása, a hitelesség révén való elsajátíttatása egy másik kultúrára jellemző értékrendhez mérten is számos esetben szintúgy csak erőteljes tudatos munka által vállalható és valósítható meg. Ez így, valljuk be, tökéletes elméleti keret. De: milyen is a gyakorlat? Aztán: mégis miért is lehet mindezek ismerete kiemelten, avagy egyszerűen csak úgy, fontos?

Például a kettős- vagy többnyelvűség, kettős vagy többkulturájúság és a kettős/többes identitás, esetlegesen a részleges/kettős/többszörös stb. akkulturációs mintázatok miatt, hiszen a rendelkezésre álló, épülésre szolgáló szabadidő mint kulturális részfolyamat is - ezen a nyelvi-kulturális-kontinentális vízszintes línia mentén, illetve mint másik (vertikális?) tengelyként a formális és nem formális közösségek, kisebb-nagyobb csoportok mentén, illetve metszetében manifesztálódik, ezek bizonyos szemléletű kombinációs halmazát alkotva meg és hozva létre.

Ezen túlmenően pedig a kulturálisan, szakmailag, életkorilag stb. sokszínű csoportok közösségi léte online, offline, vagy akár on-site színtereken nyilvánul meg, sőt: oszlik meg. Feltehető a kérdés: mindez továbblendít, megtart, vagy konzervál? Mégis, milyen közösségekről lehet szó? Milyen tevékenységekről? Ezen túlmenően, ha cél, az elsajátítandó nyelvi és kulturális közösség mely színtereiről? Melyik milyen nyelvi és akkulturációs szinten és nyelvi/kulturális/szociokulturális kompetencia birtokában választható, vállalható, léphető meg? Milyen szakmai vagy potenciális céllal? Mégis mi lehet például mindebben a közös? És gondolatmenetünk ezen pontján érkeztünk meg napjainkba; 2021-be, a pandémia világába.

Konkrétan tehát például itt, a pandémia időszakában az online tér mint működő, aktív tevékenységi felület, és bizonyos értelemben mint összekötő, megtartó eszköz egy bizonyos közös értékelv, tevékenység, aktivitás stb. mentén szerveződő közösség/csoport számára. Akár kontinentális mértékű távolságokat áthidalva és meglépve. Ily módon tehát bizonyos szervezőelv mentén akár közösséggé kovácsolódva, e konkrét narratívában igazolva és igazodva Antonovsky elméletének adott újabb részletét/-hez, amely szerint a betegség és stressz folyton jelen vannak az életünkben, minden eddiginél láthatóbbá váltak a pandémia vonzatában. Ezzel együtt rendkívül fontossá vált szalutogenetikus modelljének újabb alkalmazási tere is; vagyis a stressz és nehézségek kezelésének előtérbe helyezése, a koherencia érzet elérése, és az általános rezisztencia erőforrások mozgósítása, még ezekben a közösségekben, az offline, de az online/on-site platformokon egyaránt. Nem beszélve a megváltozott – elsősorban online módon élővé váló – e-szabadidős tevékenységekről. Az már újabb kérdés például, mely platform, intézmény, kultúra, mely vallás, mely ünnep stb. mint közösségszervező erő égisze alatt (pl. online jóga ünnep, szakura ünnep, holdünnep stb.)

A járvány esetében a stresszkezelés globális szintű, online és offline kezelési módja együtt járt az online lét megélésének kényszerűbbé, szorongatóbbá, majd a társadalmi és közösségi megélések nyomán tudatosabbá és komfortosabbá tételével, az ily módon determinált online/offline/on-site e-/hibrid én-idő vagy közösségi idő koherencianövelő aktivitásával és elemeivel, és azon érzéssel és tudati reflexióval mint konklúzióval, mely szerint fontos a világ és a környezetünk megértése, mert a tájékozódás a világ változó és új paraméterei és lehetőségei közepette, illetve a Covid-19 betegségről mint epidemikus, majd pandemikus jelenségről, kutatási folyamatairól és eredményeiről, megelőzésének lehetőségeiről vagy a már kialakult lokális és tágabb földrajzi és fizikai valóságban az adott betegség kezelési és megküzdési módozatairól, következményeiről, amely tudatosság bizony, alaposan segítségünkre lehetett a bizonytalanság és a betegséggel kapcsolatos mentális problémák, szorongások, személyi és tudati beszűkülés megelőzésében. A kezelési lehetőségek, a kutatási eredmények és orvoskutatói és kezelőorvosi javaslatok transzparens kommunikációja Japántól Amerikáig, a BarabasiLab-tól, a hálózatelméletektől a koreai kutatásokig, Karikó Katalin professzorasszonytól a vakcinatípusokig terjed; a túlélés és az aktív „itt és most”-tudati jelenlét érzetéhez is nagyban hozzájárult(ak), illetve az epidémia nyomán a glóbuszt egy virtuális megküzdési térré és közösséggé absztrahálták; sőt aposztrofálták is, bizonyos értelemben.

E módosult létfeltételrendszernek megfelelően módosultak a társadalmi távolságtartás törvényerejű rendelkezések általi felvállalásával a virtuális munkafeltételek (létrejött a home office, pontosabban szólva genius loci, kialakult a karantén office és a virtuális munkavégzés általánossá válása, a digitális oktatás minden oktatási színtéren való bevezetése, fixálódtak a hétköznapi adminisztrációs és egészségügyi lét ügymeneti lehetőségei stb.), és ennek nyomán az aktív szabadidőeltöltés módjai is megváltoztak; a virtuális tér vált az egyetlen valóságos elemmé. Mint egy „valódi” duális mátrixban.

Ennek nyomán átformálódtak az aktív szabadidő eltöltésének lehetőségei is. Hirtelen túl sok lett a free time, de ebben hogyan is érhetjük el a leiseure-élményt, az esetleges „virtuális csúcsélményekről” nem beszélve…!? Talán nem is annyira irreális a kérdés: létezhet egyáltalán? Hogyan is építhető fel, egyelőre választható el ilyen körülmények közepette a munkafeladatoktól hemzsegő bezárt létben a szabadidő jóllét-teremtő funkciója? De mint minden fejlődés, ez is csupán idő kérdése volt. Avagy ahogy Yuval Noah Harari[5] téziseiben előszeretettel fogalmaz, a „homo deus-tudat” itt előnyünkre vált; korlátaink és emberi értelmünk határainak és aspektusának átkeretezésével, meghaladásával ezt a bezárt világot is elkezdtük strukturálni, részekre, felületekre, időszakaszokra, elfoglaltságokra és aktivitásokra bontani; „javunkra fordítani”, és ez a világ bár nem teljes és valódi, de működőképes; az adott keretek között talán igazzá is lett. Az „új falanszterben”(!) lehet/-ett dolgozni, meetingeket tartani, gyermekeket oktatni és felnőtteket képezni; nyelvet és szakterületet átadni; tréningeken és workshopokon fejlődni; vagy akár mindenki megtanulhatott kenyeret sütni; illetve minden este beszélgetésekre, e-színházba és távmoziba járhattunk. Tényszerű előnnyé vált, hogy virtuálisan bejárhattuk a Guggenheim Múzeumot és ott lehettünk egy túravezetésen Kiotóban vagy Michiganben (megjelentek az online miche-turisztikai élmények, azaz például az egyéni virtuális túra- és idegenvezetés); és minden külföldi, más kontinensről származó ismerős/kolléga stb. is benézhetett hasonló céllal Európa bármely intézményébe, városába, aktivitásába. Ezen túlmenően sportolhattunk, jógázhattunk, és számtalan egyéb e-szabadidő fejlesztő- vagy eltöltő platform virtuális verziója indult óriási fejlődésnek.

Ezt a kb. emberöltőként megduplázódó technikai-tudományos fejlődést ez a két évnyi kényszer még inkább felgyorsította. És itt ugyancsak feltehető a Harari/Attenborough-kettős-féle kérdés[6]: hová is helyezhető térben és időben az emberiség fejlődésének tényleges és virtuális határa? Ha már ezt a fejlődési léptéket megléptük, a globális klímakatasztrófa és migrációs válság tudatában és érzékelve és elérve az emberiség fogyasztói világszemlélete és életmódja tovább nem folytatható útjának nyomán érezve a presszúrát és a maximális megélhető lehetséges határokat[7], a fejlődési folyomány hogyan volna visszafordítható, csökkenthető és folytatható?[8] Ennek nyomán hogyan módosulhat a munka megküzdött világa, és közte a szabadidő-tevékenységek milyensége és megléte? Óriási problémaként és Damoklész-kardként lebeg a fejünk felett a klímadepresszió, a klímapánik[9] és a mentális betegségek növekedésének egyre növekvő száma. Ezen az úton előre, de lényegében „a tervezett visszafelén”(?), a pandémia közepette, vajon hol is található az egyéni és a társadalmi, fizikális és mentális jóllét „állapothelyszíne”? Az újraértelmezett boldogság? Közel, messze…? Létezik egyáltalán…?

Gondolataink során végigjártuk a kissé távolabbi és közelmúltunk tényleges és virtuális tereit és kereteit, bízva ABBAN a tényleges jövőben, amely az emberiség javát szolgálhatja; avagy Fodor Ákos egyik örökérvényű haikujának anticipáló soraival igyekezvén alátámasztani az emberiség globális pillanatnyi közérzetét, mindenek ellenére bízva az emberi faj újraértelmező, adaptáló, kondicionáló és túlélő képességében és intellektusában:  

„Egyik lábam: indulni nem mer,
másik lábam: maradni nem.
Sivatag fojt, taszít a tenger 
– elég nehéz nekem, velem.”

(Helyzetjelentés)


[1] Forrás: Ábrahám Júlia (2016): Rekreációs kultúra a fogyasztói társadalomban. Doktori értekezés. Testnevelési Egyetem, Sporttudományok Doktori Iskola: Budapest. 124. http://real-phd.mtak.hu/465/19/%C3%A1brah%C3%A1mj%C3%BAlia.d.pdf, letöltés: 2021. 11.28.

[3] Vö. pl. Malota, E.-Mitev, A.: Kultúrák találkozása. Nemzetközi kommunikáció, kultúrsokk, sztereotípiák. Alinea, Budapest, 2013.

[4] ÁRE-k: pénz, tudás, tapasztalat, önbecsülés, egészségtudatos magatartás, elköteleződés, társas támogatás, kulturális tőke, intelligencia, hagyományok, életszemlélet, Vö. 1.3. A holisztikus egészség dimenziói. Aaron Antonovsky szalutogenetikus egészség elmélete, mint az egészségfejlesztés alapja. In: Az egészség az életünk tartópillére. Egészségtanácsadási kézikönyv. Szerk. Benkő Zsuzsanna-Lippai László-Tarkó Klára, Szegedi Egyetemi Kiadó-Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2019. 25-33.

[8] https://ukcop26.org/, letöltés: 2021.11.11.

Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:

2021. november 29., hétfő

Conversation with the polyglot Kató Lomb (1974), by Tamás Vitray

 




Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:

2021. május 6., csütörtök

Női(/Lány?) és példakép-motivációs kötetek - nemzeti és globális tendenciákban // Women's and role model motivational volumes - in national and global trends

HU-Mostanában, globalizálódott világunkban vitathatatlanul két kulturális jelenségsorozat tarol végig kontinenseken, nyelveken, kultúrákon. Amely globalizáltból nemzetivé lesz, mégis része a globalizációs tendenciáknak.
Az egyik a női egalitásjelenség megerősödését reprezentáló, a kiemelkedő női hősökről, alkotókról, politikusokról, művészekről, sportolókról stb. szóló portrésorozatok/könysorozatok egymás utáni megjelenése, amelyek a mi világunkban is jelen vannak, immár jó ideje (a lenti válogatásban 4 nyelven, HU/SK/CZ/EN).
Érdekes a re-/prezentáció tendenciája, hiszen nagyjarészt tizenéveseknek szóló, lényegében megküzdött, végtelen kitartást és életerőt sugárzó, motivációs élettörténetekről-parafrázisokról beszélünk, e konkrét vonulat esetében női történetekről, elsősorban ugyancsak női/tizenéves lány olvasóknak szánva, ehhez való nyelvezettel.
A másik vonulat általánosabb, amelyhez az első is igazából valamely módon mégiscsak kapcsolódik. Ez az ún. példakép-tendencia (jobb terminus technicus nem lévén, alkottam egyet), amelynek keretében az egyes nyelvek, kultúrák, nemzetek régmúlt női/férfi hősnőitől/hőseitől kiindulva elérkezünk a máig, a mai idők női/férfi "velünk élő" példaképeiig, mintegy felvállalva egy lineáris történeti (mesélő narratívai) tendenciát, eljutva a kitűzött motivációs identifikációs csúcspontig, talán célig: "Mindez veled is megtörténhet!"
És itt figyelhető meg egy erős célcsoportváltás, hiszen míg a női példaképekről szóló válogatások elsődleges célcsoportja a tizenéves lányok generációi (!), addig a példaképekről szóló kötetek minden generáció számára javasoltak, azaz "nemzeti kánonná" minősíttettnek, bizonyos értelemben.
Ha ez esetben adottnak és validnak vesszük Erik Erikson(1), illetve James Marcia(2) pszichológusok egymásra épülő identitáselméleteit, az előbbi típusú kötetek célcsoportja abszolút értelemben korrektül megfogalmazott, hiszen az identitás-krízis megküzdésének folyamatában az identitásdiffúzió elkerülésének abszolút eszközei lehetnek a kötetek. A második típusú példakép-kötetek célcsoportja bizonyos értelemben csupán most identifikálódik, hiszen a portrék szövegleírásának megváltoztatása, az illusztrációk művészivé változtatása stb. kitágítja az identifikáció célcsoportját a felnőtt érdeklődők körével, ily módon egy lehetséges nemzeti kánont validál. Ennek megfelelően bővül a megnyilatkozás módja online/offline kiállítással, művészi rajzokkal/festményekkel, stb.
Mindezt alaposan megerősíti az itt kiadott kötetek köztudatba juttatásának módja, pontosabban marketingkampánya (bár jelentősen másnak tűnik), a közösségi finanszírozás, a közösségi élmény mint adományozás, illetve az adakozás érzése és ennek felvállalása, mint megküzdési módozat. Hiszen ezek is identitasképző élmények és elemek.
Ugyanakkor nem elhanyagolandó a reprezentáció mint eszköz és mint eredő sem, hiszen mindez adott esetben lehet állami, nemzeti, de természetesen felvállaltan akár nemzetközi preferenciájú, sőt interkontinentális volumenű is, mint azt az adott szempontú nemzeti reprezentációs tendencia és narratíva adja/kívánja/elvárja.

EN-Nowadays, in our globalized world, there are arguably two series of cultural phenomena along continents, languages, cultures. What will become national from a globalized one is still part of the globalization trend.
One is about the strengthening of the phenomenon of female egalism, about outstanding female heroines, creators, politicians, artists, athletes, etc. The successive appearances of the series of portraits/book series, which are also present in our world, have been around for a long time now (in the selection below in 4 languages, HU/SK/CZ/EN).
The tendency of re-/presentation is interesting, as we are mostly talking about motivational life stories-paraphrases for teenagers, essentially struggling, radiating endless perseverance and vitality, in the case of this particular line, women's stories, primarily intended for female/teenage girl readers, in appropriate language.
The other line is more general, to which the first is actually somehow connected. This so-called exemplary tendency (not being a better terminus technicus, I created one), in the framework of which we reach the present, starting from the past female/male heroines/heroes of certain languages, cultures, nations, to today's female/male "living" role models, almost assuming a linear historical ("telling" narratives) tendency, reaching the set motivational identification top, perhaps a goal: "It can all happen to you!"
And here a strong change of target group can be observed, since while the primary target group of the selections of female role models is the generations of teenage girls (!), The volumes of role models are recommended for all generations, i.e. classified as a “national canon” in a sense.
In this case, considering the interdependent identity theories of psychologists Erik Erikson and James Marcia, the target group of the former volumes is absolutely correctly formulated, since in the process of overcoming the identity crisis, type A in some ways, the target group of the volumes is only now being identified, as changing the text description of the portraits, making the illustrations artistic, etc. expands the target group of the identification to adult stakeholders, thus validating a possible national canon. Accordingly, the way of expression is expanded with online/offline exhibitions, artistic drawings/paintings, etc.
All this is thoroughly confirmed by the way the volumes published here are made public, more precisely by its marketing campaign (although it seems significantly different), community funding, the community experience as a donation, and the feeling and acceptance of donation as a way of coping.
After all, these are also identity-forming experiences and elements.
At the same time, representation as a tool and as a result should not be neglected, as all this can be state, national, but of course even internationally preferential, and even intercontinental in volume, as a national representation tendency and narrative gives/desires/expects.
































Jegyzetek:

1. Eriksoni pszichoszociális fejlődéselmélet
Az eriksoni pszichoszociális fejlődésmodellt Erik H. Erikon neves fejlődéspszichológus fogalmazta meg. Ebben 8 különböző szakaszt állapít meg, amiken az egészséges fejlődésmenetű ember a csecsemőkortól kezdve a késő öregkorig áthalad.

(5. szakasz: Identitás vs. szerepkonfúzió
Nyerhető énerő: Hűség
Egzisztenciális kérdés: Ki vagyok én, és mi lehet belőlem?
Jellemző életkor: 13-19 éves korig
A serdülőkor időszaka, amikor is a gyerek újonnan elkezd foglalkozni azzal, milyennek tűnhet mások szemében. Ahogy kezdenek átlépni a gyerekkorból a felnőttkorba, a serdülők elkezdenek játszani különböző szerepekkel, amiket betölthetnek a világban. A kísérletezés közben kipróbálnak rengeteg tevékenységet és viselkedést. Ezért kezdetben hajlamosak némi szerepkonfúzióra – a sok lehetséges alternatíva miatt nehezen tudják eldönteni, hogyan is illenek ők bele ebbe az egészbe, ami körülöttük van. Végül a legtöbb serdülőben ezen kísérletezés következményeként kialakul egy identitás érzés azt illetően, hogy kik ők, és merre tart az életük.)

Erre maga Erikson használta az identitáskrízis összetételt. Ez egy olyan fordulópont az ember fejlődésében, ahol a korábbi élmények és tapasztalatok, valamint a jövőbeli elvárások által kialakul hogy az egyén azzá válik-e, akit a társadalom elvár tőle, vagy amivé ő maga szeretne válni.

2. James Marcia identitás-állapot elmélete
James Marcia létrehozott egy olyan strukturális interjút, melynek célja, hogy a tinédzsereket négy identitásállapot valamelyikébe besorolja. Az identitásállapotok leírják és bemutatják a tinédzserek fejlődését az identitás formálódásában. Marcia elmélete szerint az identitás definíciója, hogy az egyén sok alternatíva közül éretten dönt arról, hogy milyen foglalkozást, vallást, szexuális irányultságot, és politikai nézetet választ. A négy lehetséges identitásállapot:
1. Diffúz identitás szakasza: az egyén még nem választott identitást magának, és nem határozott meg semmilyen irányt a jövőre nézve.
2. Korai zárás szakasza: Amikor az egyén elköteleződött egy identitás mellett, de nem fedezte fel azt, hogy ez illik-e hozzá leginkább.
3. Moratórium szakasza: Az egyén egy identitásválságot él meg éppen, és aktívan keresi a válaszokat azokra az életét érintő fontos kérdésekre, amikben bizonytalan, és amik iránt el akar köteleződni.
4. Identitás megtalálása, elérése: az az állapot, amikor az egyén megoldja az identitásválságot, az ott felmerülő kérdésekre adott válaszokkal.

Notes:

1. Erikson's Psychosocial Development Theory
The Erikson psychosocial development model was formulated by the renowned developmental psychologist Erik H. Erikson. In it, he identifies 8 different stages that a healthy developing person passes through from infancy to late old age.

(Stage 5: Identity vs. Role Confusion
Earnable Self-Power: Loyalty
Existential Question: Who am I and what can I become?
Typical Age: 13-19
Adolescence is the period when a child begins to newly deal with how they might appear to others. As they begin to transition from childhood to adulthood, adolescents begin to play with different roles they can play in the world. In the process of experimenting, they try out a wide variety of activities and behaviors. As a result, they are initially prone to some role confusion – they have difficulty deciding how they fit into the world around them due to the many possible alternatives. Eventually, most adolescents develop a sense of identity as a result of this experimentation about who they are and where their lives are headed.)

Erikson himself used the term identity crisis for this. This is a turning point in human development, where past experiences and experiences, as well as future expectations, determine whether the individual becomes what society expects of him or what he himself wants to become.

2. James Marcia's Identity State Theory
James Marcia created a structured interview that aims to classify teenagers into one of four identity states. Identity states describe and illustrate the development of teenagers in the formation of identity. According to Marcia's theory, identity is defined as the individual's mature decision from many alternatives about what occupation, religion, sexual orientation, and political views to choose. The four possible identity states are:
1. Diffuse identity stage: the individual has not yet chosen an identity for himself and has not determined any direction for the future.
2. Early Closure Stage: When the individual has committed to an identity but has not discovered whether it is the best fit for them.
3. Moratorium Stage: The individual is currently experiencing an identity crisis and is actively seeking answers to important questions about their life that they are unsure about and want to commit to.
4. Finding and achieving identity: the state when the individual resolves the identity crisis by providing answers to the questions that arise.

Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)