2022. január 19., szerda

REFLEXIÓK IDENTITÁSRÓL, IDENTITÁSVÁLTÁS(OK)RÓL/ -VÁLSÁGOKRÓL, SZABADIDŐRŐL, KLÍMAKATASZTRÓFÁRÓL, AZ EMBERISÉGRŐL ̶ AZ ÉLETRŐL MEG MINDENRŐL

 Mottó 1.:

„A viselkedést sok, az attitűdtől eltérő tényező is befolyásolja, és ezek a tényezők jelentős hatással vannak az attitűd és a viselkedés konzisztenciájára (Atkinson 1997). Az inkonzisztencia egy sajátos szabadidős változatával állunk szemben, mely az elméleti (értelmi és érzelmi) aktivitás és a gyakorlati (viselkedésbeli) passzivitás között feszül. (…) A „szabadidő-paradoxon” legfontosabb kérdése tehát (…): hogyan lehetne az embereket motiválni arra, hogy tegyék is azt, amiről tudják, hogy tenniük kellene.” (Ábrahám Júlia[1])

Mottó 2.:

ΓΝΩΘΙ ΣΑΥΤΟΝ (görög)/ISMERD MEG ÖNMAGAD (magyar)

Mottó 3.:

„A külföldi lét egy brutális önismereti munka.” (Heller Csilla)

Mottó 4.:

„Te magad légy a változás, amit látni akarsz a világban!” (Gandi)

 

Ezen reflexiós esszé kezdeti stádiumában az összes átolvasott szakirodalomból, internetes szak- és egyéb forrásokból begyűjtöttem, pontosabban összegyűjteni igyekeztem a (számomra) szakmailag és emberileg meghatározó, az identitás, az akkulturáció, a nyelvek, a kultúraváltás stb., illetve ezen túlmenően az adott narratíva, a szabadidő, a szabadidős hobbitevékenység és a rekreáció témakörében majdan valamikor, valamilyen módon felhasználhatónak vélt és gondolt véleményeket, gondolatokat, idézeteket, jelzőket stb. Ezek mennyisége több oldalnyira sikeredett, aztán mint mindet felülírva bizonyos módon megjelent, majd kirajzolódott, illetve kiviláglott a talán legfontosabb szubjektív, de lényegében akár objektíven még itt is működni képes (nem kettős!) mérce és vezérelv, mint fókusz: az önismeret („…nem adhatok mást, mint lényegem”, mondja ehelyütt Madách), mint a szelektivitás objektív eredetű folyamatát és jelenségét bizonyos módon determinálni és befolyásolni képes legfontosabb tudati, tudat- és létformáló menzúrája, tényezője, eszköze. Úgy vélem, „témánál járunk”/témához érkeztünk, hiszen maradt a problematikában legrégibb, az európai gondolkodásra jellemző mindmáig használható gondolat, mint alfa és omega, bizonyos értelemben szubjektív iránytű-előfeltétel, a delphoi jósda jelmondata: „Ismerd meg önmagad!”

Aztán jöhet a következő sarokpont, eligazodásként: hol is lehet valid ez az állítás? Mifelénk Euróbában tradicionálisan is, kontextusunk aktualitásában is egészen bizonyosan mostanában igen, hiszen „euroidentitásunk/-centrizmusunk” világában egy lassan, nem elég gyorsan, de némiképp érzékelhetően tudatosabbá váló szellemi és spirituális, ennek nyomán pedig fizikai változásokat is generáló tevékenység- és életmódváltás zajlott, zajlik; egy-egy társadalmi réteg aktív tevékenység- és cselekvési motivációja és modifikációja tendenciájának köszönhetően pedig mindez érzékelhető, megfigyelhető. Avagy ahogy Európán kívüli ismerős/ismeretlen ismerőseim mondják: euroidentitásunk és -centrizmus(unk) alaptézisei és ennek változásai folyamatukban is megfogalmazhatóak, megragadhatók. Már értve ez alatt, hogy természetesen annak/azoknak, aki/-k erre nyitott/-ak, és aki/-k ebben érdekelt/-ek, annak/azoknak mindenképp. Európán belül sincs ez másként.

Mindebből sok egyedi paraméter lokális/regionális/kontinentális európai identitásunk aktív része, amelyek a „kívülről”, a „más kultúrá(k)ból” való megérkezéssel csak rálátással, erős tudati munkával, adaptációval, elsajátítással építhetők be, sajátíthatóak el. Avagy ahogy mindennek az eredőjéről és kapcsán Heller Csilla pszichológus írja: „A külföldi lét egy brutális önismereti munka.”[2] Ezzel kezdődik. Vica versa. Innen kifelé, és kultúrá(i)nkon kívülről befelé áramolva is igaz. Annak minden egyéb pro és kontra vonzatával, átalakítandó identitásával, módosítandó értékeivel, pontosabban értékhálózatával, adaptálódva egy más kontinens, nyelvi és kulturális régió/ország/kultúra/szubkultúra stb. lokális, regionális, konstans és változó értékeihez, értékstruktúráihoz. Ily módon nem csak identitás- és értékválságról, identitásváltásról, hanem bizony sok eseteben két- vagy többirányú(!), identitásváltó(!) kultúrsokkról, részletesebben modifikált akkulturációs minták („részleges adaptálódó identitás”) felvételéről, pontosabban az ezekkel, az ezen történések nyomán való megküzdéséről is immár szó lehet, sőt van. És egyet minden bizonnyal állíthatunk; mindezek közel sem maguktól értetődő, automatikus folyamatokat jelentenek.[3]

És ebbe a direkt, gyakran módosuló, beavatkozandó, általában progresszív, de bizonyos kontextusban regresszív lépésekkel, krízisekkel teletűzdelt, interkulturális és multikulturális tanulási folyamatként definiálható, poszttraumatikus növekedéssel biztató, talán kecsegtető krízisfolyamat végeredménye – akár a kettős honvágy élményét is belekalkulálva – az ember mint szándékolt és lehetséges opció vonatkozásában egy immár olyan integrált személyiség létrejötte, aki/amely az általa választott célkultúra keretei között immár felépítette „új” identitását, nem feledve forráskultúrájának jellegét és értékeit és – fogalmazzunk úgy, számtalan „kronosznyi-időszakot” erre szánva. És természetesen kairoszi szabadidejét. Karakterének célja az adott/választott nyelvi és kulturális közösségre jellemző társadalmi feltételek közepette újraértelmezett társadalmi jóllétének stabil és hosszútávú megteremtése, ennek megélése mint az új struktúrába való beilleszkedés egyik társadalmi presztízs-szintű paramétere. És ez már, valljuk be. elég hitelesen, sőt imponálóan hangzik.

Mindennek előfeltétele nagyon sokszor egy kellően nyitott, tudatos személyiség. Fontos szerepet játszhat még a kultúrspecifikus tudás, az esetleges korábbi külföldi tapasztalat, az új lokális kultúra tagjaival való kapcsolattartás. Emellett még a motiváció, a szociális támogatottság, valamint az önbecsülés és magabiztosság is elősegítheti a beilleszkedést. Elengedhetetlen a kezdeményezőkészség, szükséges a rugalmasság, az előítélet-mentesség és a nyitottság a más(ik) kultúra/-’k befogadására. A kultúrsokk kihozza az emberből a türelmetlenséget, a hangulatingadozást, a stressztüneteket, a bizonytalanságot, a talajvesztettséget; de ezek természetes velejárói az önismereti útnak. A más kultúrákban, külföldön élés során általában drasztikus személyiségváltozás megy végbe. „Aki” e modifikációkat követően végül megszületik, az végülis már „valaki más”.

A megküzdött személyiség-adaptáció és a kényszerű/önkéntes(?) beilleszkedés után Antonovsky szalutogenézis elmélete valóban felértékelődik és fontos alappillérré lehet, hiszen az adott társadalomban a megteremtett státusz vagy presztízs immár lehetőséget biztosít az adott lokális Általános Rezisztencia Erőforrásokra[4], és az általuk való tudatosabb ön- és társadalmi odafigyelésre, támaszkodásra, építésre, önkéntességre(!), és az ezek nyomán kulminálódó, kellő mértékű önfegyelemre mint vezérelvre. Mindezek elősegíthetik a megküzdés, a poszttraumás stressz és az adaptált személyiségváltozás nyomán az új értékként fellépő koherenciaérzet megszületését, ennek nyomán pedig megteremhetik azt az objektív/szubjektív-arányú egyéni életminőségmodell-prototípus kontextusmodellt, amelyben az új strukturált világot értelmezhető, átláthatóan működő rendszerként definiáló, mindezt kezelhetőnek értékelő, illetve az értelemteliséget, mint a motiváció és cél kategóriáját valló személyiség validitásának létjogosultsága látható, validálható, értékelhető; illetve láthatóak az említettek nyomán megvalósuló értékek. Ily módon, az ilyen kondíciók közepette is elérhető, bizonyos értelemben újrateremthető a magas szubjektív jóllét már mint újradefiniált szubjektív társadalmi és identifikált bázis.

És immár részben célnál vagyunk. Ezen a ponton érkeztünk el a lokális/adaptált kultúrá(n/k)ra jellemző, a munkát jin-jangként kiegészítő (nem ellensúlyozó!), valójában a testi-lelki feltöltődésünket eredményező, a regeneráció érdekében végzett minden olyan kulturális, társas, játékos és mozgásos tevékenységhez, azaz pl. a szabadidő-eltöltéshez vagy rekreációhoz egyaránt, amelyet a napi fő elfoglaltság által okozott fáradtság, feszültség feloldása, a testi-lelki-szellemi teljesítőképesség helyreállítása, fokozása érdekében teszünk/végzünk. És ennek az ismertetése, felvállalása, prezentálása, a hitelesség révén való elsajátíttatása egy másik kultúrára jellemző értékrendhez mérten is számos esetben szintúgy csak erőteljes tudatos munka által vállalható és valósítható meg. Ez így, valljuk be, tökéletes elméleti keret. De: milyen is a gyakorlat? Aztán: mégis miért is lehet mindezek ismerete kiemelten, avagy egyszerűen csak úgy, fontos?

Például a kettős- vagy többnyelvűség, kettős vagy többkulturájúság és a kettős/többes identitás, esetlegesen a részleges/kettős/többszörös stb. akkulturációs mintázatok miatt, hiszen a rendelkezésre álló, épülésre szolgáló szabadidő mint kulturális részfolyamat is - ezen a nyelvi-kulturális-kontinentális vízszintes línia mentén, illetve mint másik (vertikális?) tengelyként a formális és nem formális közösségek, kisebb-nagyobb csoportok mentén, illetve metszetében manifesztálódik, ezek bizonyos szemléletű kombinációs halmazát alkotva meg és hozva létre.

Ezen túlmenően pedig a kulturálisan, szakmailag, életkorilag stb. sokszínű csoportok közösségi léte online, offline, vagy akár on-site színtereken nyilvánul meg, sőt: oszlik meg. Feltehető a kérdés: mindez továbblendít, megtart, vagy konzervál? Mégis, milyen közösségekről lehet szó? Milyen tevékenységekről? Ezen túlmenően, ha cél, az elsajátítandó nyelvi és kulturális közösség mely színtereiről? Melyik milyen nyelvi és akkulturációs szinten és nyelvi/kulturális/szociokulturális kompetencia birtokában választható, vállalható, léphető meg? Milyen szakmai vagy potenciális céllal? Mégis mi lehet például mindebben a közös? És gondolatmenetünk ezen pontján érkeztünk meg napjainkba; 2021-be, a pandémia világába.

Konkrétan tehát például itt, a pandémia időszakában az online tér mint működő, aktív tevékenységi felület, és bizonyos értelemben mint összekötő, megtartó eszköz egy bizonyos közös értékelv, tevékenység, aktivitás stb. mentén szerveződő közösség/csoport számára. Akár kontinentális mértékű távolságokat áthidalva és meglépve. Ily módon tehát bizonyos szervezőelv mentén akár közösséggé kovácsolódva, e konkrét narratívában igazolva és igazodva Antonovsky elméletének adott újabb részletét/-hez, amely szerint a betegség és stressz folyton jelen vannak az életünkben, minden eddiginél láthatóbbá váltak a pandémia vonzatában. Ezzel együtt rendkívül fontossá vált szalutogenetikus modelljének újabb alkalmazási tere is; vagyis a stressz és nehézségek kezelésének előtérbe helyezése, a koherencia érzet elérése, és az általános rezisztencia erőforrások mozgósítása, még ezekben a közösségekben, az offline, de az online/on-site platformokon egyaránt. Nem beszélve a megváltozott – elsősorban online módon élővé váló – e-szabadidős tevékenységekről. Az már újabb kérdés például, mely platform, intézmény, kultúra, mely vallás, mely ünnep stb. mint közösségszervező erő égisze alatt (pl. online jóga ünnep, szakura ünnep, holdünnep stb.)

A járvány esetében a stresszkezelés globális szintű, online és offline kezelési módja együtt járt az online lét megélésének kényszerűbbé, szorongatóbbá, majd a társadalmi és közösségi megélések nyomán tudatosabbá és komfortosabbá tételével, az ily módon determinált online/offline/on-site e-/hibrid én-idő vagy közösségi idő koherencianövelő aktivitásával és elemeivel, és azon érzéssel és tudati reflexióval mint konklúzióval, mely szerint fontos a világ és a környezetünk megértése, mert a tájékozódás a világ változó és új paraméterei és lehetőségei közepette, illetve a Covid-19 betegségről mint epidemikus, majd pandemikus jelenségről, kutatási folyamatairól és eredményeiről, megelőzésének lehetőségeiről vagy a már kialakult lokális és tágabb földrajzi és fizikai valóságban az adott betegség kezelési és megküzdési módozatairól, következményeiről, amely tudatosság bizony, alaposan segítségünkre lehetett a bizonytalanság és a betegséggel kapcsolatos mentális problémák, szorongások, személyi és tudati beszűkülés megelőzésében. A kezelési lehetőségek, a kutatási eredmények és orvoskutatói és kezelőorvosi javaslatok transzparens kommunikációja Japántól Amerikáig, a BarabasiLab-tól, a hálózatelméletektől a koreai kutatásokig, Karikó Katalin professzorasszonytól a vakcinatípusokig terjed; a túlélés és az aktív „itt és most”-tudati jelenlét érzetéhez is nagyban hozzájárult(ak), illetve az epidémia nyomán a glóbuszt egy virtuális megküzdési térré és közösséggé absztrahálták; sőt aposztrofálták is, bizonyos értelemben.

E módosult létfeltételrendszernek megfelelően módosultak a társadalmi távolságtartás törvényerejű rendelkezések általi felvállalásával a virtuális munkafeltételek (létrejött a home office, pontosabban szólva genius loci, kialakult a karantén office és a virtuális munkavégzés általánossá válása, a digitális oktatás minden oktatási színtéren való bevezetése, fixálódtak a hétköznapi adminisztrációs és egészségügyi lét ügymeneti lehetőségei stb.), és ennek nyomán az aktív szabadidőeltöltés módjai is megváltoztak; a virtuális tér vált az egyetlen valóságos elemmé. Mint egy „valódi” duális mátrixban.

Ennek nyomán átformálódtak az aktív szabadidő eltöltésének lehetőségei is. Hirtelen túl sok lett a free time, de ebben hogyan is érhetjük el a leiseure-élményt, az esetleges „virtuális csúcsélményekről” nem beszélve…!? Talán nem is annyira irreális a kérdés: létezhet egyáltalán? Hogyan is építhető fel, egyelőre választható el ilyen körülmények közepette a munkafeladatoktól hemzsegő bezárt létben a szabadidő jóllét-teremtő funkciója? De mint minden fejlődés, ez is csupán idő kérdése volt. Avagy ahogy Yuval Noah Harari[5] téziseiben előszeretettel fogalmaz, a „homo deus-tudat” itt előnyünkre vált; korlátaink és emberi értelmünk határainak és aspektusának átkeretezésével, meghaladásával ezt a bezárt világot is elkezdtük strukturálni, részekre, felületekre, időszakaszokra, elfoglaltságokra és aktivitásokra bontani; „javunkra fordítani”, és ez a világ bár nem teljes és valódi, de működőképes; az adott keretek között talán igazzá is lett. Az „új falanszterben”(!) lehet/-ett dolgozni, meetingeket tartani, gyermekeket oktatni és felnőtteket képezni; nyelvet és szakterületet átadni; tréningeken és workshopokon fejlődni; vagy akár mindenki megtanulhatott kenyeret sütni; illetve minden este beszélgetésekre, e-színházba és távmoziba járhattunk. Tényszerű előnnyé vált, hogy virtuálisan bejárhattuk a Guggenheim Múzeumot és ott lehettünk egy túravezetésen Kiotóban vagy Michiganben (megjelentek az online miche-turisztikai élmények, azaz például az egyéni virtuális túra- és idegenvezetés); és minden külföldi, más kontinensről származó ismerős/kolléga stb. is benézhetett hasonló céllal Európa bármely intézményébe, városába, aktivitásába. Ezen túlmenően sportolhattunk, jógázhattunk, és számtalan egyéb e-szabadidő fejlesztő- vagy eltöltő platform virtuális verziója indult óriási fejlődésnek.

Ezt a kb. emberöltőként megduplázódó technikai-tudományos fejlődést ez a két évnyi kényszer még inkább felgyorsította. És itt ugyancsak feltehető a Harari/Attenborough-kettős-féle kérdés[6]: hová is helyezhető térben és időben az emberiség fejlődésének tényleges és virtuális határa? Ha már ezt a fejlődési léptéket megléptük, a globális klímakatasztrófa és migrációs válság tudatában és érzékelve és elérve az emberiség fogyasztói világszemlélete és életmódja tovább nem folytatható útjának nyomán érezve a presszúrát és a maximális megélhető lehetséges határokat[7], a fejlődési folyomány hogyan volna visszafordítható, csökkenthető és folytatható?[8] Ennek nyomán hogyan módosulhat a munka megküzdött világa, és közte a szabadidő-tevékenységek milyensége és megléte? Óriási problémaként és Damoklész-kardként lebeg a fejünk felett a klímadepresszió, a klímapánik[9] és a mentális betegségek növekedésének egyre növekvő száma. Ezen az úton előre, de lényegében „a tervezett visszafelén”(?), a pandémia közepette, vajon hol is található az egyéni és a társadalmi, fizikális és mentális jóllét „állapothelyszíne”? Az újraértelmezett boldogság? Közel, messze…? Létezik egyáltalán…?

Gondolataink során végigjártuk a kissé távolabbi és közelmúltunk tényleges és virtuális tereit és kereteit, bízva ABBAN a tényleges jövőben, amely az emberiség javát szolgálhatja; avagy Fodor Ákos egyik örökérvényű haikujának anticipáló soraival igyekezvén alátámasztani az emberiség globális pillanatnyi közérzetét, mindenek ellenére bízva az emberi faj újraértelmező, adaptáló, kondicionáló és túlélő képességében és intellektusában:  

„Egyik lábam: indulni nem mer,
másik lábam: maradni nem.
Sivatag fojt, taszít a tenger 
– elég nehéz nekem, velem.”

(Helyzetjelentés)


[1] Forrás: Ábrahám Júlia (2016): Rekreációs kultúra a fogyasztói társadalomban. Doktori értekezés. Testnevelési Egyetem, Sporttudományok Doktori Iskola: Budapest. 124. http://real-phd.mtak.hu/465/19/%C3%A1brah%C3%A1mj%C3%BAlia.d.pdf, letöltés: 2021. 11.28.

[3] Vö. pl. Malota, E.-Mitev, A.: Kultúrák találkozása. Nemzetközi kommunikáció, kultúrsokk, sztereotípiák. Alinea, Budapest, 2013.

[4] ÁRE-k: pénz, tudás, tapasztalat, önbecsülés, egészségtudatos magatartás, elköteleződés, társas támogatás, kulturális tőke, intelligencia, hagyományok, életszemlélet, Vö. 1.3. A holisztikus egészség dimenziói. Aaron Antonovsky szalutogenetikus egészség elmélete, mint az egészségfejlesztés alapja. In: Az egészség az életünk tartópillére. Egészségtanácsadási kézikönyv. Szerk. Benkő Zsuzsanna-Lippai László-Tarkó Klára, Szegedi Egyetemi Kiadó-Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2019. 25-33.

[8] https://ukcop26.org/, letöltés: 2021.11.11.

Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)