A világ három legősibb északi parlamentje

A három ősi északi parlament az izlandi Alþingi, a Man szigeti Tynwald (manx nyelven: Tinvaal) és a Feröer-szigeteki Løgting. 

Az Alþingi (angol átírásban Althing vagy Althingi, jelentése: mindenki gyűlése, azaz közgyűlés) Izland parlamentje, amelyet szokás a világ legrégebbi ilyen típusú intézményének nevezni. 930-ban alapították.

A Løgting (teljes hivatalos nevén: Føroya løgting) Feröer (Dánia önkormányzattal rendelkező területe) parlamentje. Egy 1816 és 1852 közötti megszakítással körülbelül 900 óta működik. Az 1400 körüli időkig Althing néven működött. Épülete (melyet szintén Løgtingnek neveznek) egy 1856-ban épült faépület, amely a parlament eredeti helyétől, a Tinganes félszigettől északra, Tórshavn belvárosában (a Vaglið nevű területen) áll.

A Tynwald Douglas városában található, a világ legrégebbi, folyamatosan működő parlamentjének tartják. Alapításáról nincs pontos információ, fennállásának 1000 éves évfordulóját 1979-ben ünnepelték.

A kultúra „különböző oldalain” élve

2015 júliusában az Új Nő című folyóirat jóvoltából látott napvilágot a „Komáromiként Budapesten” című bemutató anyag (lásd: lentebb).
Tekintettel azonban a nyomtatott terjedelem korlátaira, az e publikáció alapjául szolgáló ars poetica-gondolatsort ez alkalommal teljes terjedelmében közlöm. Mindenki személyes figyelmét és bizalmát tisztelettel köszönöm!

„Ha megkérdeznék tőlem, hogy mivel foglalkozom, valójában csak ennyit tudnék válaszolni: a kultúra „különböző oldalai” mentén élek, tevékenykedem. Ha választanom kéne, sem tudnék. Minden cselekvés bizonyos mértékben „hozzám tartozik”.

Oktatás. Eredetileg magyar–szlovák–magyar mint idegen nyelv szakos tanár vagyok. Lehetőség szerint mindhármat aktívan művelem; sőt az utóbbi években szívügyemmé vált a szlovák nyelv és kultúra képviselete. Foglalkozásaimon – lehetőség szerint – teret szánok az adott nyelv és nemzet kultúrája, mentalitása stb. bemutatásának. Kultúraközvetítés, jó értelemben. Lényegében gondolkodásmód átadására törekszem.

A másik meghatározó egység, a magyar mint idegen nyelv és kultúra oktatása során rengeteget tanultam önmagunkról. Lehetőség szerint mindig igyekeztem „meglátni” az alapelveket, amelyek bennünket, embereket–nemzeteket összeköt(het)nek. Ezek nyomán pedig képviselni a közös értékek mentén való előrehaladást. Hogy is mondja József Attila? „Csak másban moshatod meg arcodat”. (Nem én kiáltok, 1924) Valóban így hiszem.

E tükrök által rengeteget tanultam önmagunkról; értékeinkről, szokásainkról stb., amelyek számtalan esetben „relatívvá lehetnek” egy-egy más, néha erősebb kultúra, identitás vonzatában. De nem, nem tűnnek el; mint lépcsőfokok, megtanítják „a másik fél” világa, identitása elemeinek befogadását. Hiszem, mindettől, sőt az „újtól” nem félni kell. Menni kell, és megismerni mindazt, ami megismerhető. „Én” leszek gazdagabb. Kap(hat)ok egy másik világot. Mindez a szemlélet tanított meg talán kíváncsivá, nyitottá és befogadóvá, valamint – bízom benne – szociálisan érzékennyé válni. Látni, cselekedni és segíteni, ha kell. És ha lehet.

Publikációk, írás. Úgy érzem, van mondanivalóm. Különösen a kultúra, a művelődéstörténet, a női mivolt és ezek halmozott tényének vonzatában. Ezért írtam egy időben nyomtatott újságot, ezért választottam a későbbiekben írásaimnak, amelyek közül némely napvilágot is látott, az online formát; és legújabban egy blogot (http://csehgizella.blogspot.hu/), amelyben a számomra (is) fontos értékek átadására törekszem. Ez utóbbi „személyes impresszuma”, bízom benne, hitelesen közvetíti mindazt, amely dolgoknak szeretném, ha a „velem tartók” is részesei lennének: „Kultúra. Művészetek. Művelődéstörténet. Nők. Múzsák. Nagyasszonyok. Utazás. Oktatás. Projektek. Informatika. Internetes és közösségi média. Könyvek. Nyelvek. E-lerning. Módszerek, szolgáltatások. Filmek. Beszélgetések. Jelenségek. Idegenvezetés. PR és Szóvivői tanulmányok. Kommunikációs munkatársi és szerkesztői tapasztalat. Újságírás. Magyar mint idegen nyelv és kultúra külföldieknek, idegen nyelv magyaroknak. Szlovák nyelv, szlovák mint idegen nyelv és kultúra”.

Turizmus, idegenvezetés. Ez – hitvallásom szerint – a kultúrával, az országismerettel és a nyelvekkel való foglalkozás következő, természetes lépcsőfoka. A kultúraterjesztés egy másik, de egyáltalán nem kevésbé fontos „műfaja”. Valójában önálló foglalkozás, de mégiscsak kapocs. További kultúrákhoz, nyelvekhez, emberekhez, ismeretekhez. Ugyanannál a témakörnél járunk. Ki is a jó idegenvezető? Aki hitelességgel, releváns szakmai tudással, belső meggyőződéssel rendelkezik, és lehetőség szerint igyekszik átadni mindazt (a legáltalánosabb értelemben vett) értéket, amely egy adott kultúra összterméke; és nyitottsággal, pozitív attitűddel és gondolatvilággal megkísérli befogadni egy-egy más kultúra elérhető teljességét.

Mitől vagyok boldog, mit tartok életcélnak? Ha az emberek köröttem felszabadultak, nyitottak, pozitívak. Meglátják a belső szépséget, a ragyogást. A másikban és önmagukban. És – a negatívumok ellenére – tudnak kezet fogni. Nyelvtől, helytől, nemzetiségtől, karaktertől függetlenül. Avagy ahogy Arany János írja: „Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben”. (Domokos napra, 1851)

Mindenkinek köszönöm, aki e gondolatok során velem tartott.

Barátsággal:

Cseh Gizella”

Egy különleges kiadványról - Kubesch Mária: Budapesti városnézés idegenvezetők számára (2010)

I.

„Kortárs-technikával”, valami olyasvalamivel kezdtem, mint manapság mindenki, ha valamilyen fontos és aktuális adatot, ismeretet szeretne megtalálni, meglelni, megtudni, sőt: mérlegre tenni, fajsúlyozni, összehasonlítani. Beütöttem a Google találati rendszerébe előbb a „Kubesch Mária”, majd a „Kubesch Mária+Budapest” keresési kifejezés–kombinációkat. Az eredmény az első esetben kb. mintegy 4700, a második esetben mintegy 615 magyar nyelvű találatot hozott. Hogy ez az adatmennyiség sok-e vagy kevés, szemléletmód kérdése. Mint a félig tele vagy félig üres pohár esete. Ez a találati kvantitás számra sem kevés, de ha hozzáteszem, hogy ezt gyakorlatilag könyvesbolti hálózatok, internetes könyvkereskedések, felső- és középfokú szakoktatási intézmények, hallgatói adatbázisok, használt könyveket forgalmazó portálok, csereoldalak (vatera!) teszik ki, akkor már valóban fel sem merül a „kevés” jellege; ez a szám innentől kezdve imponáló, sőt egyenesen irigylésre méltó; felesleges, „tartalmatlan”, stílustalan, értéktelen oldal nem kúszott be ebbe a találati listába. Ez pedig már valamit komolyan (előre) jelez; Kubesch Mária személye és szakmai felkészültsége, pályájának több évtizedes hitelessége, de az újdonságok iránti nyitottsága, valamint a szakmai elvárások ismerete kiadványai esetében (is) minőségi eredményt hozott; a kvalitás, a hivatásbeli hozzáértés és a professzionalitás igényét, sőt ismérvét. Ez pedig kicsit több mint halhatatlanság. És mint a tehetség és a tudás, az elmúlt évtizedek és kiadványok fényében irányában ez kimondatlanul is valahol maximális elvárást indukál; de mindez egyben szakmai alázatra is kötelez. Amely kívánalmaknak a szerző eddigi munkáságával maradéktalanul meg is felelt. Ezzel a kötetével azonban a szakmai nívó mércéjét – önmagához mérve – is meghaladta. A maradandóság élményét ezzel a kötettel némiképp sikerült megragadnia. Némi paradoxonként a változó Budapest és az idegenvezetői szakma esetében. De ahogy a szerzőt ismerem, közel sem ez a maximum. A végszót megelőlegezendő; várjuk a folytatást. Ennyit bevezetőnek. 

És némi szubjektív vonzat; a Kereskedelmi és Idegenforgalmi Továbbképzőben Kubesch Mária az idegenvezetésért felelős szaktanárom volt, mint sok további idegenvezető-hallgatónak szintúgy, amely tény talán nem is okoz meglepetést. Számomra azonban az inkább igen, hogy egyetemi tanulmányaimat követően és személyes érdeklődésemet jócskán túlhaladva valójában ez alatt a szakképzés alatt, a Budapest-órák során tanultam meg igazán „látni és megismerni” ezt a várost. Épülettől épületig, nevezetességtől nevezetességig, emléktáblától emléktábláig. És ennek a stúdiumnak, sőt most már az azóta eltelt éveknek nagyon sok főváros- és országismeretet, tapasztalatot és személyes élményt köszönhetek. Ezeket maradéktalanul fel kellett idéznem ahhoz, hogy a most megjelent Budapest-kötet jelentősen újrakoncipiált és szerkesztett változatáról érdemben beszélni tudjak. 

Ez a Budapest kötet immár bizonyos értelemben régi, de mégiscsak vadonatúj. Létezett anno egy első változat, amely még 1999-ben jelent meg, aztán a második, újradolgozott variáns, amelynek nyolcadik, változatlan újranyomásából sajátítottam el én magam is a Budapest-ismeretanyag alapjait. 

És kezembe vettem a 2010. október 4-én Budapesti városnézés idegenvezetők számára címen napvilágot látott kiadványt, annak is 386 oldalát. A címlapon a legragyogóbb Budapest-panoráma a Gellérthegy oldalából, az oldalszám és a kötetvastagság megduplázódott, a képanyagmennyiség és a tematikus térképek száma megháromszorozódott, az ismeretanyag bővülése „hányszorosának” meghatározására már kísérletet sem teszek (csak a lábjegyzetek száma 114, a kötet végén felsorolt felhasznált és ajánlott irodalom pedig mintegy 150 forrást tartalmaz). És némi csúcspontként: a kötet 463 Budapest-desztinációt ismertet. 

A kötet első szempillantásra egy Budapest-centrikus, komplex magyarság- és művelődéstörténeti enciklopédia, hatalmas mennyiségű információs- és tudásanyaggal, amely elsősorban a turisztikai szakemberek számára készült. És íme, a kötet (és a szerző) a fentieken túlmutató ars poeticája; a könyv elsődlegesen a szervezett turizmusban kulcsfontosságú szerepet játszó idegenvezetők képzéséhez járul hozzá. Olyan – mindenre részletre kiterjedő – alapot kíván adni, amely szükséges ahhoz, hogy a kezdő idegenvezetők is felkészülten induljanak a főváros látnivalóinak bemutatására. 

II. 

Budapest az Európai Unió nyolcadik legnépesebb városa. Természetföldrajzi adottságainak köszönhetően a világ egyik legszebb fekvésű fővárosának tartják. Évente mintegy 2,5 millió külföldi látogató keresi fel. Annak ellenére, hogy hivatalosan csak 1873 óta létezik – több mint kétezer éves. 

Ugyanakkor egy-egy település, így a főváros életéhez nemcsak a történelme, a látnivalók – utcák, terek, épületek, szobrok, műemlékek – sokasága, hanem a hétköznapok és az ünnepek világa, a velük kapcsolatos események, legendák és történetek is hozzátartoznak. Ezek az értékek teszik egyedivé és vonzóvá Budapestet az ide érkező látogatók számára, amelynek és amelyek korrekt, tényszerű bemutatása, élményszerű láttatása a szakképzett idegenvezető feladata. Ehhez nyújt segítséget ez a könyv, amelynek – ahogy már említettük volt – első kiadása óta több mint tíz év telt el. Az elmúlt évtized alatt Budapest arca azonban nagyon sokat változott; a fejlődés eredményeként egész városrészek alakultak át. Ezért vált szükségessé – a korábbi kiadásokhoz képest – a komplex ismeretanyag aktualizálása és kiegészítése. A jelen kötet azonban ennél sokkal többet ad; az alapismereteken lényegesen túlmutató adalékokat; kultúrtörténeti, életmódbeli és életrajzi adatokat, valamint kiegészítő ismereteket, olvasmányokat, érdekességeket és történeti kitekintéseket is bőségesen tartalmaz. A lábjegyzetekben pedig egy-egy kifejezés, művészeti stílus és egyéb fontos fogalmak magyarázatai kaptak helyet. A fővárossal kapcsolatos legfrissebb információk megszerzésének érdekében az események, a múzeumok, a műemlékek és az aktualitások vonatkozásában újdonságként az egyes internetes honlapok elérhetőségei is szerepet kaptak a kötetben. 

Jelen kiadvány másik újdonsága a gyalogos séták keretében bejárható ún. tematikus útvonalak szerepe, mint például a pesti Zsidónegyed, a Szabadság tér és környéke, a várbeli polgárnegyed, vagy a Kiskörút Múzeum és Vámház körúti szakaszai esetében. (A kötetben ebből egyébként pontosan hat szerepel.) Az egyes helyszíneken való tájékozódást gazdag képanyag és több mint 20 térképvázlat segíti. Annak ellenére, hogy a könyvnek extra módon nem feladata a városnézés módszertanának részletes elemzése, a kötet mégis külön kitér az egyes részeknél megjelenő sajátos, egyedi módszertani eszközök ismertetésére. Mindezekkel egyetemben éri el azt a célját, hogy ne csak a kezdő szakemberek, hanem a már gyakorló idegenvezetők számára is korszerű kiegészítő tudásanyagot és új ismereteket tartalmazó, hasznos kézikönyvvé váljon/válhasson. 

III. 

És akkor most járjuk végig Budapestet a könyv fejezetei alapján, amely 12 nagy egységre bomlik. Ebből az első három általános: 

I. A főváros adatainak bemutatása (7-15 o.) 

II. Budapest történetének fejezetei (15-29 o.) 

III. Budapest idegenforgalma (29-37 o.) 

Ezt követi a kilenc nagy tematikai egység, amely felöleli Budapest turisztikai desztinációit, méghozzá az elmúlt években leggyakrabban követett városnézés útvonalán található látnivalók részletes ismertetésével, és specialitásként a régi kötetet, annak beosztását idéző ún. „tematikus sétákkal”: 

IV. A Hősök tere és a Városliget (a Hősök tere – Nemzeti Emlékhely, a Városliget; 37-84. o.) 

IV.Az Andrássy út (a Hősök terétől a Kodály köröndig, a Kodály körönd, a Kodály köröndtől az Oktogonig, az Oktogon, az Oktogontól a Kiskörútig, a Jókai tér, Séta a Liszt Ferenc téren; 85-128 o.) 

V.A pesti Belváros északi része és a Hivatali negyed (a Szent István Bazilika, a Deák tér és az Erzsébet tér, a Szent István tér, a József nádor tér, a Roosevelt tér, Séta a Szabadság téren; 129-174 o.) 

VI. A Kossuth tértől a Margit hídig (a Kossuth Lajos tér és a Parlament, a Széchenyi rakparton a Margit hídig, a Margit híd a Margit-szigettel; 175-204 o.) 

VII. A Rózsadomb és a Víziváros (Bem tér, a Víziváros, a Fő utca a Bem tértől a Batthyány térig, a Batthyány tér, a Fő utca a Batthyány tértől a Clark Ádám térig, a Szilágyi Dezső tér, a Corvin tér, a Clark Ádám tér; 203-232 o.) 

VIII. A Várhegy és a Budai várnegyed (Séta a Budai Vár lakónegyedében, a polgárvárosban; a Dísz tér, a Tárnok utca, a Szentháromság tér és környéke, a Hess András tér és a Hilton Szálló, a Szentháromság utca, a Táncsics Mihály utca, a Bécsi kapu tér, a Fortuna utca, az Országház utca, a Kapisztrán tér, az Úri utca,Séta a királyi palotanegyedben; 233-300 o.) 

IX. Krisztinaváros – Tabán – Gellért-hegy – Szent Gellért tér (a Krisztinaváros, a Tabán, a Gellért-hegy, a Szent Gellért tér; 301-314 o.) 

X. Az Erzsébet híd és a pesti Belváros a Zsidónegyeddel (az Erzsébet hídtól az Astoriáig, a Március 15. tér, a Ferenciek tere, a Kossuth Lajos utca, az Astoriától a Blaha Lujza térig, a Rákóczi út, a Blaha Lujza tér, az Blaha Lujza tértől a Keleti pályaudvarig, a Baross tér – a Keleti pályaudvar; 315-370 o.) 

Majd az igazi unikumok következnek: 

1. Séta a pesti Zsidónegyedben (341-356 o.) 

A pesti Zsidónegyed kulturális öröksége – amely a zsidóság magyarországi művelődés-, kultúr- és vallástörténetének legjelentősebb ismérveit felidézve ad betekintést az ún. „zsidó háromszögön” belül, azaz a Dohány utca–Rumbach Sebestyén utca–Kazinczy utca által közrefogott városrész legjellegzetesebb látnivalóinak felsorolására, illetve jelentőségük ismertetésére; 

2. Séta a Kiskörúton a Fővám térig (357-370 o.) (az Astoriától a Kálvin térig, a Kálvin tér, a Kálvin tértől a Fővám térig, a Fővám tér) 

XI. A Sportnegyed (371-376 o.) 

XII. A Stefánia úttól a Dózsa György útig (az Ajtósi Dürer sor, a Dózsa György út; 377-382. o.) 

IV. 

A kiadvány a Kereskedelmi és Idegenforgalmi Továbbképző Kft. és a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola közös publikációjaként látott napvilágot; szakmai lektora Popperné dr. Földes Anna, pedagógiai lektora Vargáné dr. Szalkai Zsuzsa, felelős szerkesztője Tímár Lászlóné volt. A dolgozat könyvesbolti forgalomba is került, ily módon bárki által elérhető; fogyasztói ára 3800,- HUF.

Végső konklúzióként pedig úgy hiszem, hogy a kötet nagyszerű szakmai alapanyagának, gondos szakmai és módszertani lektorálásának köszönhetően valóban az lett, aminek készült: nélkülözhetetlen kézikönyv Budapestről – (nemcsak) az idegenvezetők, hanem a teljes turisztikai szakma, de a nagyközönség számára egyaránt. Ily módon a kötet tehát valóban megéri és megérdemli, hogy ott legyen az érdeklődők, a szakemberek, és nem utolsósorban Budapest város szerelmeseinek, avatott és avatatlan ismerőseinek polcain. És befejezésként egy ártatlan, de hangos megjegyzés – elvárás nélkül – az auktornak és a jövőnek; örömmel és kíváncsisággal várjuk a kiegészítő témaköröket, az esetleg köteteket. Mert kimondatlanul is sejtem, hogy a szerző gondolatvilágában még jócskán akad ilyen. Kitartást kívánunk a megvalósításhoz, a jelen kiadványhoz pedig őszintén gratulálunk! 

Epilógus helyett pedig: maradjunk ennyiben.

(2010. november)

A Napút festője - Csontváry Kosztka Tivadar

„Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem. (…) Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam, s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket; a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cédrusokat festettem...“ 

Csontváry Kosztka Tivadar az egyik legkülöncebb, de egyben legegyénibb „hangú” és jelentős magyar művészünk, aki eredetileg ugyan gyógyszerésznek tanult, de tehetséget érezve otthagyta állását, és különböző mesterektől festészetet tanult. Utazásokat is tett, jelentősebb képeit Keleten festette. Mintegy százhuszonhét művet alkotott. Míg külföldi kiállításairól (például Párizs, 1907) a legnagyobb kritikusok elismerően nyilatkoztak, itthon nemigen ismerték el. Ehhez különc életvitele, és – élete vége felé egyre kifejezettebb – látnoki–prófétai allűrjei is hozzájárultak, amelyeket a képeit elemzők közül többen pszichopatológiásnak tartanak. Művészetét az expresszionizmushoz, illetve a posztimpresszionizmushoz kapcsolják, de igazából nem tartozott egyik elhatárolható irányzatba sem. 

Csontváry, eredetileg Kosztka Mihály Tivadar néven 1853. július 5-én született Kisszebenben (ma Sabinov, Szlovákia), egy évben Van Gogh-gal, de igazából mégsem tekinthetők kortársnak, mivel Van Gogh már halott volt, amikor Csontváry festői korszaka elindult. Édesapja, dr. Kosztka László gyógyszerész volt, aki a helyi közösség igen megbecsült tagjaként szakmája mellett különféle rendészeti–közigazgatási jellegű (rendőrkapitányi és postai) feladatokat is ellátott. Különcségei már neki is voltak; az akkori magyar közállapotoktól meglehetősen idegen módon kerülte a szesz és a dohány minden formáját, szabadidejében pedig pirotechnikai kísérleteket folytatott, petárdákkal és minirakétákkal; tehát afféle amatőr tudós volt, amilyen egyébként sem volt ritka a XIX. század folyamán. Édesanyja az Ung megyei származású daróci Hajczelmajer Franciska volt. Csontváry elemi iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, a magyar nyelv tökéletes elsajátítására szülei alföldi rokonokhoz küldték. 1862-től a kisszebeni kegyesrendiek algimnáziumába járt. Sokat kerülte az iskolát, inkább a természetben gyönyörködött, különféle rovarokkal, lepkékkel, dongókkal, méhekkel játszott. Egy 1863-as tűzvész következményeként leégett a város jelentős hányada. Míg apja tűzoltással foglalatoskodott, Bella nővére a tűz áldozatává vált. Az apa a forradalomban vállalt császárpárti szerepe miatt családjával együtt 1865-ben Kisszeben elhagyására kényszerült. Felesége rokonaihoz, Szerednyére költöztek, ahol a családfő földműveléssel és vadászattal kezdett foglalkozni. A gyerekek az ungvári kegyesrendi főgimnáziumba jártak. 

Csontváry festői pályája különös módon kezdődött. Huszonhét éves koráig patikussegédként dolgozott, mindenki kissé különc, de csendes, szorgalmas embernek ismerte. 1880. október 13-án, egy meleg őszi délután egy percre leült az iglói (ma: Špišská Nová Ves, Szlovákia) patika ajtaja elé pihenni, s szórakozottan lerajzolta egy vénycédula hátára a szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán a patikavezető így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!” Ekkor Csontváry – 1913-ban írt önéletrajza szerint – a feje fölött hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb Napút-festője, nagyobb Raffaellonál!” Ezt a hangot pedig komolyan vette (noha a Napút kifejezést maga sem értette, ahogy azt sem, miért is pont Raffaellonál kell nagyobbnak lennie). 

Külföldi utazásokra indult; járt a Vatikán képtáraiban, és többek közt Raffaello képeit tanulmányozta, de saját bevallása szerint nemigen bűvölte el a klasszikusok „idegen szellemet és nem a valóságot tükröző”, a „természettől elütő” festészete. Itt érlelődött meg végleg hivatástudata, és későbbi nagyobb utazásainak és munkáinak tervei. Hazaérve saját gyógyszertárat nyitott (ez nem volt más, mint a Vörös Kereszthez címzett gyógyszertár Gácson), és évekig dolgozott patikusként, hogy legyen pénze „a nagy motívumot” kutató utazásokra. 

Csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni; 1894-ben fél évig Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, majd 1895-től Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát, de lényegében mégiscsak autodidakta festő volt. 

Tíz évi munka után a Szentföldre és Olaszországba utazott, ahol a tájat – ebben ma már a kritikusok egyetértenek – értő szemmel és tehetséges kézzel festette le. Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olasz- és Németországban járt. 1902-ben festette meg – „életnagyságú tájképei” közül elsőként – a Selmecbánya látképe című művét, majd Jajcében és a Hortobágyon dolgozott. 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénban járt. Ennek az útnak az emlékét a Sétakocsizás újholdnál Athénban és A Jupiter-templom romjai Athénban című képei őrzik. 1904-ben festette a Nagy-Tarpatak völgye a Tátrában és A taorminai görög színház romjai című több négyzetméteres tájképeit.

Ezután ismét Palesztinában és Egyiptomban utazott. 1904-ben készült A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozíciója, melyen egyes kritikusok szerint már a lappangó skizofrénia jelei mutatkoznak. 1906-ban megfestette a fő művének érzett legnagyobb méretű vásznat, a Naptemplom Baalbekbent, amelyről egyik monográfusa, Rockenbauer Pál az alábbiakat írta: „… és megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában.” (In: Szívességből a mediterránban. Táncsics, 1968. 130.) 

Szíriából Párizsba, majd ismét a libanoni hegyekbe utazott, s elkészítette két nagy művét, a Magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban címűt (1907). 1908-ban festette meg a Mária kútja Názáretben című kompozícióját és a Marokkói tanítót. Valószínűleg 1909-ben Nápolyban készült utolsó befejezett műve, a Sétalovaglás a tengerparton. 

1912-től írta filozófiai töltetű írásműveit, röpiratait; előadásokat tartott, brosúrákat jelentetett meg. Magyarországon csekély elismerésben, inkább értetlenségben vagy gúnyban volt része – noha európai kritikusok az általa kiállított képek értékes voltát már életében fel- és elismerték – az értetlenséghez valószínűleg különc, excentrikus egyénisége és életvitele is hozzájárult. Ezen kívül meggyőződéses pacifista volt. 1919. június 20-án hunyt el Budapesten. 

Műveinek utóélete éppoly furcsa lett, mint élete volt. Képeit Gerlóczy Gedeon építészmérnök mentette meg, aki 1919-ben Budapesten, a Bartók Béla út 36-38. számú házban irodahelyiséget keresve botlott a tetőtéri műteremben összetekert, hagyatéki árverés során zsákvászon-értékben számba vett vásznakba. Gerlóczy megvásárolta a műveket, ily módon személy szerintelsősorban neki köszönhető az életmű fennmaradása. A képek már a festő életében megrongálódtak, később is sokat hányódtak, emiatt komoly restaurálásra szorultak. 

Csontváry művészete végül nagy nemzetközi sikert aratott, „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak” – jelentette ki Picasso képeit látván. Nem tartozott egyetlen korabeli irányzathoz sem, magát a „Napút-festők” közé sorolta. Egyik kritikusa szerint „művészetét nem lehet meghatározott stílus kereteibe foglalni, egyformán jellemzi a varázsos realizmus, a szimbolizmus, a mitikus, szürrealisztikus hang, az expresszionizmus, a posztimpresszionista dekoratív sommázás, a divizionista megoldás és a neoprimitív iskola üdesége.” 

Ha a Csontváry-életmű művészet- és kultúrtörténeti igényű összefoglalásait nézzük: 1964-ben jelent meg Németh Lajos első, tudományos igényű összefoglaló műve Csontváry Kosztka Tivadar címmel. Ezt követte 1966-ban Pertorini Rezső Csontváry patográfiája című könyve, majd 1970-ben jelent meg Németh Lajos átdolgozott, második kiadásban megjelenő Csontváry-nagymonográfiája. A sort 1976-ban zárta a Csontváry-emlékkönyv, a leggazdagabb válogatás a Csontváry-írásokból és a Csontváry-irodalomból. 

Életéről és gondolatairól mégiscsak irodalmi igényességgel (s néhol rendkívüli tömörséggel és világossággal, máshol homályossággal) szavakba öntött, mégis furcsa hangvételű, önéletrajzi írásaiból értesülhetünk. Ezekről a gondolatkísérletekről írta Rockenbauer Pál az alábbiakat: „De hiszen a legendákat nem azért szeretjük, mert igazak, hanem mert – szépek. Csontváry különös, senkiéhez sem hasonlító írásai (mint ahogy festményei sem hasonlítanak senkiére, és őrá sem hasonlít senki) a magyar próza legszebb darabjai közé tartoznak – szerintem – de egy-két művészettörténészen kívül nem ismeri őket senki.” 

Ha a Csontváry-életmű képzőművészeti egészét, azaz az általunk jelenleg ismert 127 képzőművészeti alkotást nézzük, mindössze 22 festmény és három grafika van magángyűjteményben. A többit múzeumok, közgyűjtemények őrzik. Ezek nagy része Pécsett, néhány jelentősebb képe a Nemzeti Galériában látható. Árveréseken ritkán felbukkanó képei valódi unikumok, amelyre a legjobb példa a közelmúlt egyik érdekes szemelvénye, a 2006-ban 230 millió forintért elkelt A szerelmesek találkozása (Randevú) című, évtizedekig bujkáló alkotás. Létének, művészetének, a magyar művészettörténetben betöltött helyének, máig szóló aktualitásának, valamint egyediségének valóban ez volt az egyik legszemléletesebb bizonyítéka.

Szent György-kápolna, Veszprém

Magyarország talán legrégebbi középkori épülete a román kori, félköríves szentélyű körkápolna, amely valószínűleg a 10-11. században épült.

A 13. században gótikus stílusban átalakították, ekkor nyerte el nyolcszögletű alakját. Számtalan legenda övezi, ezek közül sok Szent Imréhez kötődik (a hagyomány szerint itt tette le szüzességi fogadalmát).

A középkorban híres búcsújáró hely volt, hiszen itt őrizték Szt. György fejereklyéjét. A kápolnát 1957-ben tárták fel. Az ásatások során ekkor találták meg Vetési Albert reneszánsz püspök sírját.

Gizella-kápolna, Veszprém

Szentháromság evangélikus ótemplom, Késmárk (Világörökség)