Honnan (is) ered a kontinensek neve?

A sort kezdjük Európával, amely a legismertebb magyarázat szerint a görög mitológia egyik szereplőjéről, Európé királylányról kapta nevét, akit a hagyomány szerint Zeusz fehér bika alakjában ragadott el. 

A név valódi eredete - feltételezések szerint - bizonytalan. Olyan elmélet is ismert, amely szerint a szó sémi eredetű, és az ereb, vagyis a "naplemente" szóból származik. Feltételezhetően először az időszámításunk előtti 6. században használták, méghozzá Görögországban, görög földrajztudósok. Ezt vette át Hérodotosz is. Náluk Európa a mai Törökország európai részét jelölte. Később egész Görögországot így nevezték, majd ezt követték fokozatosan az országtól északra lévő területek ily módon történő elnevezése is. A név fennmaradása feltételezhetően annak köszönhető, hogy a római korban élő történészek ugyancsak átvették ezt a névhasználatot, elnevezést. A világ legtöbb nyelvében ugyancsak máig Európának hívják a vén kontinenst.

Amerikáról köztudott, hogy Amerigo Vespucci olasz felfedező/utazóról kapta a nevét, mert elsőként ő ismerte fel, hogy a Kolumbusz Kristóf által felfedezett, általa és az ő nyomán Indiának hitt terület valójában egy addig teljesen ismeretlen  földrész, egy valódi új kontinens. (Az Amerigo olasz keresztnév, magyar megfelelője az Imre férfinév). Amerigo Vespucci a világrész elnevezését az addigi kontinens-névadási gyakorlatnak megfelelően átalakította, azaz "hozzáigazította" a már meglévő kontinensek nevének végződéseihez, így lett az Amerigoból Amerika. A földrész maga először Martin Waldseemüller német térképész földrajzi mappáin jelenik meg először. 

Afrika a latin terra africa kifejezésből kapta a nevét. Az ókori rómaiak hívták így a kontinens általuk ismert és használt északi partvidékét, ahol provinciát is alapítottak. Az Afrika a latin africa ("napfényes"), vagy a görök aphriké ("nem hideg") szóból eredhet. 
Egy másik elmélet szerint/mellett azonban felmerülhet a görög mitológiai eredetű halkentur Aphrosz mint névadó, aki a tengerjáró  aphroi nép királya és Libüa apja volt.
A halkentaurok a görög mitológia tengerekben lakó, isteni testvérpárja, Büthosz és Aphrosz. Ember felsőtestű, ló elülső-altestű és halfarkú lények. A testfelépítés a Tritónhoz hasonló, aki embertestű, halfarkú lény, csak nincs lólába. A két halkentaur a Halak csillagképben látható az égen. Először Lükophrón költő tesz említést, majd előfordul Claudianus írónál és Johannész Tzetzész bizánci grammatikusnál is. A Szuda-lexinkoban Aphrosz a tengerjáró karthágóiak (aphroi) királya, Libüa apja, így őt Afrika névadójaként is tisztelhetjük. Tunéziából ismert is Aphroszt ábrázoló mozaik. A görög-római szobrászatban is sok példát találhatunk ábrázolására.

Ázsia neve is a görög mitológiából származik. A név eredetét itt sem ismerjük pontosan, az egyik elmélet szerint a terület Aszia görög mitológiai alakról kapta elnevezését. 

A görög mondavilág szerint Aszia Ókeanosz és Téthüsz leánya, Atlasz, Epimétheusz és Prométheusz anyja. Hésziodosz és Apollodórosz szerint Prométheusz leánya volt, anyja Hészioné volt. Későbbi forrásokban már Themisz vagy Klümené szerepel Prométheusz anyjaként. Hérodotosz történeti munkáiban mint a titán felelségét szerepeltette. 
Korábban azt gondolták, hogy róla kapta nevét Ázsia, de mivel már a görögök előtt is létezett Nyugat-Anatóliában egy Asszuva nevű kis királyság, a reláció inkább fordított. Ázsia földrajzi fogalma az ókorban főképp a mai Kis-Ázsiát, annak inkább nyugati felét jelentette.

Ausztrália viszonylag új keletű név, így erről tudunk a legtöbbet. A latin terra australis incognita („ismeretlen déli földrész”) kifejezésből kapta a nevét. Ezen az elnevezésen az újkori térképeken egy még felfedezetlen, feltételezett déli földrészt jelöltek. Az akkori elméletek szerint kellett lennie egy déli kontinensnek, hogy "ne boruljon fel a Föld egyensúlya". Az elnevezés a kontinens felfedezése után nem vált azonnal hivatalossá, csak 1824-ben tették/lett azzá.

Az Antarktisz név eredete az ellentétes földrajzi pólushoz, az Északi-sarkhoz, vagyis az Arktiszhoz kapcsolódik, jelentése pedig: "az Arktisszal ellentétes". 
A szó maga görög eredetű. Az Arktisz mint földrajzi fogalom eredetileg a latin Ursa Major (görögül: "Arktosz", magyarul: "Nagy Medve"="Göncölszekér") csillagkép alatt elhelyezkedő északi sarkvidéki területet jelentette. Ez a csillagkép kizárólag csak az északi félgömbön/-ről látható. 

Az Arktisznak pontos határa nincs, de általában a 10 °C alatti júliusi középhőmérséklettel rendelkező területeket nevezik így. Más definíciók szerint az északi sarkkörtől (É.sz. 66° 33’) vagy a hóhatártól (=az a vonal, amelytől északra már nincsenek fák) északra eső területet értik alatta. 
Ezzel hasonló szellemiségben az Arktisszal ellentétes déli földrészen található poláris glóbuszrész az Antarktisz elnevezést viseli, amely egész pontosan a déli szélesség 60. fokától délre fekvő térség neve, és amely magába foglalja az Antarktika földrészt és a körülötte fekvő szigeteket és óceánt.
Ezzel kapcsolatban ajánlott ismertetni, hogy a Magyar Földrajzinév-bizottság 2010.  június 21-ei határozata értelmében a déli pólus földrészének hivatalos elnevezése Antarktika, megkülönböztetve így azt az Antarktisztól. Az Antarktisz tehát a déli szélesség 60. fokától délre fekvő térség neve, amely magába foglalja az Antarktikát és a körülötte fekvő szigeteket és óceánt.

A kontinensek nemcsak elnevezésükben, de területi adottságaikban is jelentősen különböznek. Európa kb. 10 millió km2, Ausztrália 7 millió km2, Afrika 30 millió km2, a két Amerika együtt 44.5 millió km2, Ázsia 42,5 millió km2 és az Antarktika 14 millió km2 területű. 

Fontos még megemlítenünk a földtörténet során korábban létezett földrészeket és feltételezett elnevezéseiket egyaránt. Ilyen feltételezett prekontinens volt például  Rodinia, amely a Pangea elődje volt, és az orosz родина („anyaföld”) szóból kapta a nevét. A következő a Pangea, amelynek neve ugyancsak görög eredetű (pan: „minden-”, „össz-”, gaia: „Föld”), illetve Laurázsia, amely a mai Európa, Ázsia és Észak-Amerika közös "ősét" jelenti, és Európa és Ázsia összefoglaló nevéről (Eurázsia), valamint a Szent Lőrinc folyó vidékéről (amely bizonyos értelemben ősföld) kapta a nevét. Utoljára, de nem utolsósorban említsük meg Gondwanát is, mely a mai Dél-Amerikát, Afrikát, Ausztráliát, Antarktiszt és Indiát foglalta magába, és az indiai Godwana régióról kapta az elnevezését.

"A kivétel erősíti a szabályt"

"A kivétel erősíti a szabályt"

(latinul: exceptio probat regulam, szó szerinti jelentése: „a kivétel igazolja a szabályt”) gyakran idézett mondás, amit a köznyelvben rendszerint a kikövetkeztethető eredeti jelentésétől eltérő értelemben használnak.

Köznapi értelemben nemritkán olyankor használják válaszként, ha a vitapartner egyszeri ellenpéldával akar cáfolni egy jellemzőnek tartott állítást (pl. „Pista mindig késik. – Nem is igaz, tegnap pontosan érkezett! – Kivétel erősíti a szabályt.”). Szó szerint véve ez képtelenség, hiszen a kivételek valójában gyengítik, csorbítják a szabály.

A mondás eredeti értelme nem ez volt, hanem az, hogy a kivételes esetek ismeretében lehet a szabályra következtetni, és a szabályt alkalmazni lehet a kivételként fel nem sorolt esetekben. Ez egy régi jogi elv, amit Cicero vezetett be Lucius Cornelius Balbus védőbeszédében (noha nem ezt a megfogalmazást használta). A gadesi születésű Balbust azzal vádolták, hogy bitorolja a római állampolgárságot; a vádló azzal érvelt, hogy egyes népekkel Róma olyan egyezményt kötött, amely kizárja, hogy római állampolgárok lehessenek. Cicero válaszában arra hivatkozott, hogy ha az egyezményekben szerepelt ez a kivétel, akkor az általános szabály az ellenkezője kell, hogy legyen, vagyis Balbus – akire egyik ilyen egyezmény sem vonatkozott – kaphat állampolgárságot.

Erre az elvre, miszerint ha törvénybe van foglalva egy kivétel egy szabály alól, az bizonyítja, hogy létezik maga a szabály is, és nem kivételes esetekben az az irányadó, a középkori jogi szövegekben exceptio probat regulam in casibus non exceptis (a kivétel bizonyítja a szabályt a nem kivételes esetekben) néven hivatkoztak, ennek rövidült, értelmetlen változata a mai mondás.

Pontosan megfogalmazva: a kivétel léte bizonyítja a szabály létezését a nem kivételes esetekre.

Bányai Júlia (1824–1883)

Bányai Júlia az 1848−49-es szabadságharc legismertebb női katonáinak sorába tartozik.

1824-ben született a dél-erdélyi Vízaknán, majd Sárossy Gyula ügyvéd felesége 

 lett. Férje halála után annak nevén katonának   jelentkezett a 27. gyalogos zászlóaljba. A   harcokban kitűnt bátorságával és közlegényből   előbb főhadnaggyá, majd századossá léptették     elő. 

 A szabadságharc után Törökországba emigrált,   majd második férjével, Matta Ede volt honvéd századossal Kairóban telepedtek le, és egy vendéglőt működtettek. Itt hunyt el 1883-ban. 

A női honvédszázados emlékezetét őrzi Thury Zsuzsa Bányai Júliacímű ifjúsági regénye (1951). Budapesti emléktáblája − Török Ibolya szobrászművész alkotása − a 18. kerületben található a róla elnevezett utca és a Nemes utca kereszteződésében (2002). 

Pfiffner Paulina (1825−1853)

Az 1848–49-es szabadságharcban számos egyedi élettörténetű hölgy is részt vett. E honleányok sorába tartozott a lengyel−olasz származású fiatal nő, Pfiffner Paulina is.

Pfiffner Paulina 1825-ben született Mezőhegyesen, édesapja olasz származású ménesbirtoki főhadnagy, édesanyja lengyel származású volt. Anyját korán elvesztette, apját Lengyelországba helyezték, de õ Mezõhegyesen férjezett nõvérénél maradt, majd Pestre került és színésznek állt. Már ebben a korszakában, a forradalom előtti időkben is férfiruhát öltött, a Ligeti Kálmán nevet használta.

A szabadságharc kitörésekor katonának állt. Harcolt, sebesüléseket szerzett. Innen Lengyelországba utazott, majd visszatért Magyarországra, ahol − mivelhogy a szabadságharcban való részvételéért körözték − elfogták, és Gyulára vitték. Itt egy hozzá került pisztoly segítségével öngyilkosságot kísérelt meg, amely sérüléseibe végül 1853 szeptemberében belehalt.

Leövey Klára (1821–1897)

A magyar nőnevelés egyik úttörője, az első magyar újságírónő.

A reformkori Máramarossziget két lánglelkű női egyéniséget adott − pár év különbséggel − a magyar művelődés- és kultúrtörténetnek: 1821-ben Leövey Klárát, Teleki Blanka segítőtársát, a magyar nőnevelés egyik úttörőjét, az első magyar újságírónőt, 1826-ban pedig Prielle Kornélia színésznőt, a Nemzeti Színház örökös tagját. 

A magyar nőnevelés egyik első úttörője 1846-tól Teleki Blanka pesti leánynevelő intézetében volt nevelőnő, majd a szabadságharc alatt és után is aktív tevékenységet folytatott. Öt év várfogságra ítélték; Teleki Blankával együtt a kufsteini várbörtönben raboskodott. 

Szabadulása után Máramarosszigeten leánynevelő intézetet alapított, amely két évig állt fenn. Ennek bezárattatása után a már szabadult Teleki Blankával Párizsba mentek, de Teleki 1862-ben váratlanul elhunyt, Leövey Klára pedig ezt követően ismerős családoknál nevelősködött. 

1865-ben hazatért Erdélybe és több évtizeden át a Teleki család gyermekeit nevelte. Közben 1865-től a Máramarossziget című lap munkatársaként aktív publikációs tevékenységet folytatott. 

Leövey Klára (1821–1897) újságírói tevékenységét 1889-től Budapesten folytatta, itt is halt meg 1897-ben; egy omnibusz halálra gázolta. Szülőhelyén helyezték végső nyugalomra. 

„Semmiért egészen”. Szabó Lőrinc emlékezete

Szabó Lőrinc személyisége és életműve kapcsán nekem mindig ez a költeménye, a Korzáti Erzsébet-féle 1931-es „birtokló ars poetica” villan be először. És marad örök, meghatározó. És kíméletlen, kegyetlen. És bevallom, alaposan „beárnyékolja” a személyes Szabó Lőrinc-féle portrémat; pontosabban alapjaiban determinálja. Holott mégiscsak a XX. század magyar lírájának egyik meghatározó alakjáról van szó, aki mégiscsak 118 éve született, és aki mindazonáltal zseniális alkotó, műfordító, az Ady utáni magyar költészet egyik legnagyobb személyisége volt, ez nem is vitatható. Ennek ellenére „szubjektív képem” róla – a fentieken alapul... :-(




















(Gáborjáni) Szabó Lőrinc Miskolcon született 1900. március 31-én. Apja Szabó Lőrinc (1874–1946) mozdonyvezető volt. Az apai család névadó őseit a XVII. századig lehet visszavezetni; az első ismert ős, Szabó Mihály hadi szolgálataiért 1627-ben Gyulafehérvárott nyert nemességet „gáborjáni“ előnévvel Bethlen Gábor fejedelemtől. Az időben visszatekintve a családban volt lelkész, földbirtokos, Szatmár vármegyei jegyző. Ebből a szellemi közegből származott a költő és három testvére, akik közül csupán kettő érte meg a felnőttkort. 

Szabó Lőrinc miskolci, majd balassagyarmati iskolaévek után került Debrecenbe, ahol 1918-ban hadiérettségit tett, majd bevonult katonának. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után Budapesten előbb a Műegyetemre iratkozott be, majd átiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német–latin szakára. Verseit elvitte a Nyugat szerkesztőségébe Babits Mihályhoz, aki idővel a barátjává fogadta. A Tanácsköztársaság idején Babits tanársegédje volt, majd a kommün bukása után a Magyar Írók Szövetségénél titkárkodott Szabó Dezső mellett. 1921-ben vette feleségül Mikes Lajos leányát, Klárát, e kapcsolat révén került Az Est szerkesztőségébe munkatársnak. Házasságából született fia, „Lóci” és lánya, „Kisklári”, azaz a későbbiekben ifj. Szabó Lőrinc filmrendező és Gáborjáni Klára színésznő. 1922-ben jelent meg első kötete, a Föld, Erdő, Isten, amely szabad versekből állt, majd 1923-ban a Kalibán, amelyben anarchikus indulatok, tiltakozó kitörések, reménytelen fogadkozások fogalmazódtak meg. 1925-ben kezdődött 25 évig tartó szerelmi kapcsolata Vékes Ödönné Korzáti Erzsébettel. 

A költő 1928–1945 között a Magyarország, 1939–1944 között a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők című lap munkatársa volt. Következő két kötete a Fény, fény, fény (1925) és A Sátán műremekei (1926) voltak, amelyeket végül a Te meg a világ című lírai album zárt 1932-ben. Életműve kapcsán első ízben 1932-ben, másodszor 1937-ben nyerte el a Baumgarten-díjat. Ugyancsak ebben az évtizedben került közel a népi írók mozgalmához is. 1931. november 29-én Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Kodolányi Jánossal, Erdélyi Józseffel és Gulyás Pállal Debrecenben részt vett a „nemzedéki irodalmi esten”, ettől kezdve kapcsolatuk a közvélemény számára is egyértelművé vált. 1942 novemberében közreműködőként részt vett Lillafüreden egy író–katona találkozón, ahol „a háborús költészet esztétikájáról” beszélt. Többször behívták katonának, majd 1944-ben főhadnaggyá is előléptették. 

Jobboldalinak bélyegzett politikai múltja miatt 1945-ben vizsgálati fogságba vetették; „feddéssel” igazolták, publikációs tilalommal sújtották. 1946 októberétől 1949 nyaráig a Válasz költői rovatának szerkesztője volt. 1947-ben Püski Sándor kiadójánál jelent meg Tücsökzene című kötete, decemberben pedig – többek tiltakozása ellenére – mégis felvették az Írószövetségbe. 1949 után publikálási lehetősége újra megszűnt, így műfordításokból élt. Korzáti Erzsébet 1950-ben lett öngyilkos, az ő emlékére írta A huszonhatodik év című kötetének szonettjeit (amely végül halála előtt látott napvilágot). 

Az üldöztetés és a megkülönböztetés ellen szívósan küzdött, és főleg a munkába menekült. Csak 1956-ban jelenhetett meg válogatott verseinek gyűjteménye Illyés Gyula tanulmányával. 1956 szeptemberében beválasztották az Írószövetség elnökségébe. 1956. október 31-én a Petőfi Párt néven újjáalakult Nemzeti Parasztpárt írói irányító testületének lett a tagja, az Irodalmi Újság november 2-i számában Ima a jövőért címmel üdvözölte a forradalmat. 1957 márciusában Kossuth-díjat kapott, majd még ugyanazon a tavaszon megjelent A huszonhatodik év. Az év október 3-án hunyt el Budapesten, halálát szívroham okozta. 

Szabó Lőrinc kitűnő költői mivoltán túlmenően elsőrangú esszéista és kritikus is volt egyben. Tanulmányainak tárgyköre a világirodalom klasszikusaitól magyar mestereken, kortársakon át líraelméleti kérdésekig terjedt (A költészet dicsérete, 1967). Műfordítói életműve jónéhány szépirodalmi műfajt felölelt, legismertebbé az Örök barátaink című gyűjteménye vált. 

Elévülhetetlen érdemeit, költői, esszéista, kritikusi és műfordítói életművét a magyar művelődéstörténet valóban őrzi.

Pulszky Ferencné Walter Terézia (1819–1866)

Pulszky Ferencné Walter Terézia író, műfordító Bécsben született bankárcsaládban, majd 1845-ben Pulszky Ferenc[1] politikus, diplomata, jogász felesége lett. Kettejük házasságából négy gyermek született: Pulszky Ágost szociológus, ifj. Pulszky Károly művészettörténész, Pulszky Polixéna írónő és Pulszky Garibaldi mérnök. De ugyancsak a család tagja volt Márkus Emília színésznő (f.: ifj. Pulszky Károly). Az ő leányuk volt Pulszky Romola balett-táncosnő, a világhírű balettművész, Vaclav Nyizsinszkij neje.

            Walter Terézia nagy műveltségű és kiváló zenei tehetségű nő volt, aki 1845 után férjével Magyarországra költözött. Az 1848−49-es események után követte férjét előbb Londonba, majd Amerikába, 1860-tól pedig Olaszországban éltek. Magyarország érdekében külföldön jelentős sajtótevékenységet fejtett ki, írt és fordított. 1866-ban − férjét megelőzve − gyermekeivel együtt visszatért Magyarországra, de még abban az évben elhunyt.

           

Irodalmi munkásságát több kötet is jelzi; írói tevékenységének csúcspontja az Egy magyar hölgy emlékiratai (Memoirs of a Hungarian Lady. London, 1850). Férjével együtt három kötetben írta meg White, red, black címmel amerikai úti élményeit, Tales and traditions of Hungary című gyűjteményét, valamint fiával együttműködve olasz regéket is megjelentetett. 

A budapesti Kerepesi temetőben nyugszik. 

[1] Pulszky Ferenc az 1848−49-es szabadságharc idején államtitkár, az emigrációban Kossuth Lajos kísérője és az emigrációs mozgalmak egyik fő szervezője, majd hazatérése után a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója volt.