Kossuth Zsuzsanna, főápoló (1817–1854)

Kossuth Lajos húga, az 1848−49-es szabadságharc idején a tábori kórházak kinevezett főápolója.

Kossuth László ügyvéd és Wéber Karolina ötödik gyermekeként született, a Sátoraljaújhely melletti Barátszerén. Születésekor édesanyja elmúlt negyven éves, édesapja közel járt a hatvanhoz.

A szülők, akárcsak testvérbátyja, Kossuth Lajos, is inkább fiút szerettek volna, ezért elhatározták, hogy úgy fogják nevelni, tanítani, mintha fiú lenne. Kossuth Zsuzsannának (1817 – 1854) kitűnő nyelvérzéke volt, de barátnőivel magyarul levelezett. Kossuth a húgát történelem mellett jogra és alkotmánytanra is tanította. Amikor Pestre költöztek a Törvényhatósági tudósításokat másolta, a szerkesztőségbe érkező levelekből kivonatokat készített, hogy segítse bátyja munkáját. 1841-ben nőül ment Meszlényi Rudolfhoz, akinek a húgát, Terézt Kossuth Lajos vette el. 

Az 1844-ben megalakult, az ország ipari fejlődését előmozdítani kívánó, Országos Védegylet munkájából derekasan kivette részét. Az ő védnöksége alatt rendezték meg az első védegyleti bált Székesfehérvárott, ahol a nők a külföldi drága selymek helyett egyszerű hazai „pöttyös” kartonruhában jelentek meg. 1845-ben már 138 vidéki fiókegyesület küldöttei egyike volt. 

1848. januárjában özvegyen maradt, két kislánya után, kisfia néhány héttel férje halála után született, sajnos másfél évesen meghalt. Pesten élt édesanyjával, így lehetősége nyílt, hogy a kitörő forradalom és szabadságharc megszervezésében részt vállalhasson. A pákozdi csata nyilvánvalóvá tette, hogy az utánpótlás lehetősége, a kórházak felszereltsége és az egészségügyi ellátás katasztrofális helyzetű. Kormányzóvá választása után 1849. áprilisában, bátyja kinevezte őt a honvédcsapatok országos főápolónőjévé. Az 1831-es kolerajárvány idején Kossuth készítette a jelentést, mint a megyei kolerabizottság jegyzője. A 14 éves Zsuzsannával együtt sorba látogatta a betegeket, orvosságot, élelmet vitt a rászorulóknak. 

Zsuzsannától tehát nem volt idegen e terület, szervezőmunkába lendült. Egy év múlva már 77 kórház kezdte meg működését. Felhívást intézett a magyar nőkhöz, hogy ápolják a sebesülteket. Egyesületet hozott létre sógornője segítségével, az adományokból sebkötöző pólyákat, ruhaneműt biztosít, átszervezte a tábori kórházakat. A szabadságharc végéig fáradhatatlanul tevékenykedett. 

Világos után három nővérével és édesanyjával Nagyváradon orosz fogságba estek. Átadták őket az osztrákoknak, akik télen nyitott szekéren szállították Pestre a súlyos beteget, sőt kitört ablakú börtönbe zárták. Hét hónapon keresztül próbálták bizonyítani, hogy hazaáruló. Ügyvéd híján, önmagát védte és bebizonyította, hogy humanitárius tevékenységet folytatott, emberi kötelessége volt segítséget nyújtani. Néhány osztrák tiszt, akiket az ő felügyelete alatt álló kórházban ápoltak, kiálltak mellette. Bizonyítékok hiányában felmentették; de a hatóságok állandóan zaklatták. Nehéz anyagi körülmények között élt. Kiszabadulása után 1850-ben, Pesten magániskolát nyitott, de a hatóságok szinte azonnal betiltották. Bekapcsolódott a Makk-féle szövetkezésbe. 1851. december 2-án ismét letartóztatták, de újból nem bizonyult rá semmi. 

Szabadlábra helyezték azzal a feltétellel, hogy elhagyja az országot. 

Bátyja Londonban tartózkodott, ezért a család úgy döntött, hogy követik őt az emigrációba. Brüsszelben meghalt az édesanyjuk. Az útiköltség és megélhetés megteremtésére nővéreivel csipkeverő műhelyt nyitott. 1853-ban folytathatják útjukat ezúttal, már az Amerikai Egyesült Államokba. New York akkori polgárai, egyszerű amerikaiak lehetőségük szerint segítették, támogatták a három asszonyt és a kilenc gyermeket. Zsuzsanna minden anyagi segítséget visszautasított. Csak azt kérte, hogy dolgozhasson. Felajánlották neki, hogy nyisson nevelőintézetet, de a rossz emlékek hatására, inkább újabb csipkeverő műhelyt alapított. Ezt üzemmé akarta fejleszteni, hogy segíthessen nővérein is, akik nem boldogultak. Tüdőbaja eddigre már elhatalmasodott szervezetén és a független Magyarország első főápolónője 37 évesen, a szabad világba érkezése után rövidesen 1854. június 19-én elhunyt. 

Életcélját egyik levelében fogalmazta meg: „Minket, nőket Isten azért teremtett, hogy letöröljük homlokaikról a verejték cseppjeit azoknak, kik elfáradtak az élet útjain.” 

Emlékezetét a Kossuth Zsuzsanna emlékérem (1998), illetve Kertész Erzsébet Kossuth Zsuzsanna című ifjúsági regénye (1983) őrzi.

INOVATÍVNE METÓDY A SPÔSOBY V SÚČASNOM JAZYKOVOM VZDELÁVANÍ DOSPELÝCH (V MAĎARSKU) - JAZYKOVÝ KOUČING A METÓDA TIBORA PRIEVARU I.

Veres Pálné Beniczky Hermin (1815−1895)

Veres Pálné Beniczky Hermin a 19. századi magyar nőnevelés egyik előharcosa, az Országos Nőképző Egyesület létrehozója, egyben iskolaalapító nagyasszonya. 

A Losonc mellett Láziban született, korán elvesztette szüleit, így gyermekkorában nem kaphatott megfelelő oktatást. Minden érdekelte; a kultúra, a földrajz, a történelem, a politika, az irodalom, a művészetek, ezért sokat képezte magát, minden kellő életkorban meg nem kapott műveltségbeli hiányosságát pótolni akarta. 1839-ben ment férjhez Nógrád vármegye főjegyzőjéhez. Az 1850-es évekig kizárólag családjának élt; egyre jobban felfigyelt azonban a magyar nőnevelés elhanyagolt ügyére. 

Egyetlen leányának a legjobb nevelést akarta adni, ezért kezdett el foglalkozni pedagógiával, Rousseau és Pestalozzi elveivel. Madách Imre 1854-ben tartott akadémiai székfoglaló beszéde adta meg számára a végső lökést, hogy a nők oktatásával behatóbban és intenzívebben foglalkozzon. Első lépésként közzétette Felhívás a nők érdekében című tanulmányát a Hon című lapban. Javaslatára ült össze 1867-ben a magyar nők egy csoportja, hogy a nők képzésének ügyében egyesületet hozzanak létre. Munkájuk eredményeként jött létre 1868. március 23-án az Országos Nőképző Egyesület. Fő célkitűzésként a lányok, asszonyok tanulásának segítését, illetve a vagyontalan nők számára a kenyérkereső pályák megnyitásának lehetőségét fogalmazták meg. 

Veres Pálné 1869-ben Deák Ferenc támogatásával keltette életre első nőnevelő intézetét, amely a nők szellemi fejlődésének lehetőségét tűzte ki céljául; ugyanakkor rohamos fejlődésnek indult. Az intézménynek az évek során külföldön is jó híre ment. Veres Pálné idős kora ellenére folyamatosan küzdött a nők további művelődési lehetőségeiért; végül 1889-ben vonult vissza végleg az iskola patronálásától. Halála után nem sokkal bekövetkezett álma; az egyetemek kapui végül mégiscsak megnyíltak a nők előtt. 

Beniczky Hermin emlékezetét őrzi Kertész Erzsébet Zöldfa utca 38. című ifjúsági regénye (1987).

Lendvayné Hivatal Anikó (1814−1891)

Színésznő, a Pesti Magyar Színház és a Nemzeti Színház művésznője. 1832-ben ment feleségül idősebb Lendvay Mártonhoz (1814−1858), majd elvált tőle, és 1850-ben Latkóczy Lajos festőművész felesége lett. 

Naivákat és drámai hősnőket egyaránt alakított, tehetsége és szépsége révén korának ünnepelt primadonnája lett, aki minden színjátéktípusban, így vígjátékokban és népszínművekben is sikert aratott. 

A Lendvay nevet válása után is megtartotta, hiszen a színpadon aratott első sikerei ehhez fűződtek (például a Pesti Magyar Színház 1837-ben történő felavatásán ő és férje alakította a főszerepet Vörösmarty Árpád ébredése című prológusában), ezért azt a későbbiekben Lendvay−Latkóczynénak írta. Vörösmarty kora legnagyobb színésznőjének tartotta, a hozzá írt epigrammája „L-né emlékkönyvébe” címmel jelent meg; ez Lendvayné Hivatal Anikó sírfelirata is egyben a Kerepesti temetőben: 

„Játszol örömmel, bánattal, játékodon ámul
A sokaság s tapssal tiszteli szózatidat.
Nem tudják, hogy minden szó, melly szíveket áthat,
Szűdnek egy eltépett életörömbe került.”

Podmaniczky Júlia (1813−1893)

Báró Podmaniczky Károly bányatanácsos leánya, Podmaniczky Frigyes testvére, Jósika Miklós regényíró második felesége. 

1847-ben, nyolc évi várakozás után ment férjhez Jósika Miklóshoz. Az 1848−49. évi politikai viharok férjét is magukkal ragadták, vagyonától megfosztották, és száműzetésbe kényszerítették. Felesége követte férjét Drezdába, majd Brüsszelbe. Itt csipkekereskedést nyitott, emellett irodalommal is foglalkozott; németre fordított, ugyanakkor maga is írt. A Nővilág című lap főmunkatársa volt, de más lapokban is jelentek meg cikkei, külföldről küldött divattudósításai. 

Amikor férje (orvosi tanácsra) Drezdába költözött, oda is követte. Jósika Miklós halálakor (1865) nem tért haza, Drezdában hunyt el. Hamvai végül hazakerültek, és a kolozsvári temetőben nyugszanak. 

Emlékezetét őrzi Kertész Erzsébet Csipkebolt Brüsszelben című ifjúsági regénye (1982). 

Rhédey Klaudia (1812–1841)

Rhédey Klaudia erdőszentgyörgyi[1] származású grófnőben − házassága révén − a mai Windsor-ház egyik ősanyját tiszteljük. 

Rhédey Klaudia egy farsangi bálon ismerkedett meg Sándor württembergi herceggel (1804–1885), Lajos Frigyes Sándor württemberg−tecki herceg legkisebb fiával. A bál után a herceg kérőként jelentkezett Klaudia apjánál, gróf Rhédey Lászlónál, aki azonban előbb elutasította; a házasság végül 1835-ben mégis megköttetett. A frigy rangon aluli volta miatt a herceget és utódait kizárták a württembergi trónöröklésből. Klaudia és utódai az örökletes Hohenstein grófnői címet (Gräfin von Hohenstein) kapták meg. 

A házaspárnak három gyermeke született; Claudine Henriette, Amalie Josephine és Franz Paul, aki 1866-ban Mary Adelaide brit hercegnőt, Cambridge hercegnőjét, III. György brit király egyik unokáját vette feleségül. 

Klaudia 1841 októberében hunyt el, máig tisztázatlan körülmények között. Szeptember végén férje után utazott Grazba, ahol Sándor herceg vezérőrnagyként szolgált, és az út során életét veszítette. Halálának körülményeiről több változat ismert, amelyek között mint ok szerepel a vetélés és a halálos kimenetű baleset egyaránt. A grófnőt utolsó kívánsága szerint Erdőszentgyörgyön helyezték végső nyugalomra. Sírja fölé unokája, Mary Victoria hercegnő – már az angol trónörökös György herceg, a jövendő V. György brit király feleségeként − állítatott emléktáblát 1905-ben.

[1] ma: Sângeorgiu de Pădure, Románia

Karacs Teréz (1808−1892)

A magyar kultúrtörténetben is léteznek családok, generációk, szülők és utódok, amelyek−akik a maguk szellemi teljesítményével együtt, de külön-külön is maradandót alkottak; azaz tevékenységük mindenképp nyomot hagyott a magyar művelődéstörténet lapjain. Ezek közé tartozik a Karacs család is; a püspökladányi születésű, a debreceni református kollégiumban tanult, a pesti szellemi élet jelentős alakjává vált rézmetsző apa, Karacs Ferenc, felesége, Takáts Éva írónő és leányuk, a magyar nőnevelés egyik kiemelkedő alakjává lett Karacs Teréz. 

Karacs Teréz 1808. április 18-án született. Az ösztönző szellemi légkörben felnőtté váló Teréz édesanyját követve írni kezdett; az 1830-as években több írásműve, cikke is napvilágot látott. Ugyancsak ezidőtájt ismerkedett meg a nőoktatás korabeli úttörőivel, Brunszvik Terézzel és Teleki Blankával egyaránt, akiknek hatására saját érdeklődése is egyre inkább a pedagógia felé fordult; néhány évet nevelőnőként a máramarosszigeti Kállay családnál töltött. 

Miskolcon 1846-ban nyílt meg egy nőnevelő intézet polgári származású fiatal leányok részére, amelynek vezetésére Karacs Terézt kérték fel. Ő a feladatot elvállalta; az oktatási intézmény hamarosan országos hírnévre tett szert. 1859-ben Kolozsvárra költözött, ahol a református egyház leányiskoláját vezette. Néhány évvel később ugyanitt magániskolát nyitott, de anyagi gondjai miatt ennek működését nem tudta sokáig biztosítani. Egy ideig ismét nevelőnői munkát vállalt a Teleki családnál, majd 1865-ben visszaköltözött Pestre, és magántanárként dolgozott. 1877−1885 között a kiskunhalasi felsőbb leányiskolában tanított (ahol többek között Arany János unokáját, Széll Piroskát is oktatta), majd Békés városába költözött. Itt hunyt el 1892-ben, sírja a békési temetőben található.