Irásom II. Rákóczi Ferenc személyével, kultuszának mai napig tartó jelenlétével foglalkozik a magyar művelődéstörténetben, hisz sorsa egyike legérdekesebb problémáinknak.
II. Rákóczi Ferenc a magyar művelődés- és irodalomtörténet gyakori alakja. A közvélemény személyében sokáig a hazafit és a szabadságharcost, majd a száműzetésével megbékélő hőst látta. Szekfű Gyula Magyar történetében hadvezéri tulajdonságait, Zolnai Béla írásaiban pedig Rákóczi teológiai iratait emelte ki. Alakja a művészet terén is mind jelentősebbé vált.
Rákóczi XVIII. századi felkelése igazi nemzeti küzdelem volt, méghozzá egyenes folytatása annak a szabadságharcnak, amelyet Zrínyi Miklós kezdett szervezni, és tragikus halála után Wesselényi, Bethlen és Thököly folytattak a politikai és vallásszabadságért.
Rákóczi felkelését gazdagnak mondható költészet kísérte. Ám ez a líra jellegében szomorú volt, borongós: győzelmet ünneplő, harca lelkesítő alig akadt a kuruc költemények között. A bujdosás, a szenvedés volt a tárgyuk, amely csak istennél remélt enyhülést. Az e típusú költemények legnevezetesebbje a Rákóczi-nóta, a kétségbeesés éneke, amely átkozza ellenségeit és Isten irgalmához menekül.
A kuruc poézis termékei Rákóczi külföldre távozása után nagyrészt feledésbe merültek. A korabeli államvezetés pedig aktívan őrködött, hogy Rákóczi személye és emléke ne élhessen a köztudatban, és ne befolyásolhassa a közgondolkodást. A cenzúra a legtávolabbi vonatkozásokat is törölte, az oktatási intézményekben pedig Rákóczit lázadó pártütőként kellett bemutatni. A Rákóczi-felkelésnek ily módon inkább a zenéje, indulói és a katonadalai éltek tovább. A verbunkos őrizte meg leghívebben a kuruckor zenéjét, és ez támadt fel 1790-ben a nagy nemzeti fellendüléskor, mikor Bihari János, a híres prímás a Rákóczi-induló ütemeit újra megpendítette. Ezt komponálta át szabályos indulóvá a napóleoni háborúk idején Scholl Miklós, annak az Esterházy-ezrednek karmestere, amelynél Bihari szolgált. Ez a katonai induló lett az első kiindulópontja annak a nagyszabású Rákóczi-kultusznak, mely a 19. század folyamán Liszt és Berlioz figyelmét is kiérdemelte. A Rákóczi-induló Berlioz feldolgozásában lett a legnépszerűbbé.
Rákóczi személyét a XVIII. századi közgondolkodás lázadóként, hadjáratát pártütésként ismerte és élte meg. Ily szellemben nyilatkozott Rákócziról Ányos Pál is Kalapos király című költeményében:
„Ezek szabadságnak arany zászlajával,
Hiteket kerestek hazájok kárával,
És noha az utolsó vezér igazabb volt,
Mégis pártos népe templomokat rombolt.”
Ugyanakkor Gvadányi József Pöstyéni feredésében cigánybanda mellett hallgatta Rákóczi és Bercsényi nótáit:
„Egy jó nagy palack bort nékik adattam.
Vacsorálni vélek magamat mutattam,
Rákóczi, Bercsényi nótáit hallgattam,
A nagy idait is veletek elvonattam.
Nem is kímélték ők hegedűk húrjait,
Régi magyaroknak palotás táncait,
Úgy megvonák, hogy a hallgatók lábait
Mozdulásra hozták köszvényes inait.”
Mikor Kulcsár István 1794-ben Mikes Törökországi leveleit kiadta, a mű semmilyen feltűnést nem keltett. E gyűjteményre a későbbiekben először Kölcsey figyelt fel.
Lassan vett tudomást a XIX. század közművelődése is az „igazi” Rákócziról. A század első évtizedeit a honfoglalás korának romantikus emlékei töltötték ki: Árpád fejedelem, a hét vezér, harcos királyaink voltak e kor hősei. Rákóczi felé csak akkor fordult a figyelem, mikor a bécsi kormánnyal való alkotmányos küzdelem erősödött, és a németséggel szembeni ellenérzés növekedett. Ekkor emlékeztek meg a fejedelemről, aki egész életét az Ausztria elleni harcnak áldozta. A magyar közgondolkodásnak fejlődése e pontján szüksége volt egy magyar Mekkára, ahova a közösség elzarándokolhatott, és amellyé Rodostót tették meg. E kor Rákóczija pedig egy névtelen hős lett, akire általában csak utaltak, nevét leírni sem merték, de mégis mindenki tudta, kire is vonatkozik az aktuális utalás...
A magyar drámatörténetben Vítkovics Mihály volt az első, aki egy Rákócziról szóló szomorújátékot írt II. Rákóczi Ferenc Rodostóban címmel 1807-ben. A mű kéziratban maradt, és alkotója halála után elveszett.
Rákóczi valódi irodalomtörténeti kultusza először a magyar lírában alakult ki. A jelenség – mint a romantika új hangja – Kölcsey lantján zendült először 1817-ben:
„Fejedelmünk hajh! Vezérünk hajh!
Magyartok gyászban ül,
Még leng a szellem tőletek,
S már lelke sem hevűl.”
Az első sor eredetileg így hangzott: „Rákóczi hajh! Bercsényi hajh!”De a cenzúra nem engedte meg e nevek említését. Keveset tudtak még ekkor Rákócziról. Csak sírját képzelték el, mint magányos halmot a Fekete-tenger partján, ahogy Kölcsey énekelte volt említett versében. Vörösmarty Mihály Mikes bújában, melynek eredeti címe szintén a cenzúra miatt Egy öreg rabszolga Pompeius sírja fölött volt, így emlékezik annak nevében:
„Semmi nem oly csendes, mint sírlakod a rideg éjben,
Tégedet a hajnal még alva hagy, a delelő nap
Alva talál, nyugodalmadból ragyogása nem ébreszt.
Még, helyen viharok megharcolnának időnként,
Kő sincs hamvaidon. Pusztán és jeltelenül áll
Kis halmod, s egyedül én vagyok kesergőd
Hontalan agg, lét s nem lét közt ingatag árnyék.”
Így képzelte még Petőfi is Szent sír című költeményében:
„Messze tengerparton
Áll a szent sír a zöld
Tenger sárga partján;
Vad bokor fölötte,
Rá sötét fátyolként
Árnyékot borítván.
E vad bokron kívül
Nem gyászolja senki
A dicső halottat,
Ki a zajos élet
Lejártával itt most
Század óta hallgat.”
Minden költő összekötötte Rákóczi személyét a romantika legáthatóbb eszményével, a szabadság ideájával. Ennek legtipikusabb megnyilatkozása Petőfi Sándor Rákóczi című költeménye:
„Hazádnak szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!
Az ügy, melynek katonája voltál,
Nemsokára diadalt űl,
De te nem léssz itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.
Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!”
Arany Rodostói temetőjében támasztotta fel a másfél század óta sírjukban alvó vitézeket, kik, mint hajdanán Csaba vitézei, eljönnek megsegíteni a szabadságért küzdő kései testvéreiket:
„Föltámad az élet,
És él a halál:
Pajzsán a szabadság szent címere áll.
És eljön a hír,
Eljő a dicsőség,
Rámosolyog a sír.”
Az 1848-as idők forradalmi lelkesedését és németgyűlöletét már teljes egészében kirobbantotta Szigligeti Ede drámája, a II. Rákóczi Ferenc fogsága.
Ekkor vált Rákóczi igazi nemzeti hőssé. A darabot 1848. november 4-én adták elő a Nemzeti Színházban, és alig két hét alatt ötször egymás után játszották, óriási sikerrel. A drámában benne találtatott a romantika minden jellemző vonása: a jezsuita Pater Knittelius, Rákóczi nevelője, Kollonits bíboros, Rákóczi gyámja, aki a jezsuita rend tagjának szerette volna látni Rákóczit, hogy annak hatalmas vagyonát a rend számára megszerezze. Az ifjú Rákóczi, aki látszólagosan a hívük, lelke mélyén őrzi magyarságát. Rákóczi oldalán feltűnik Bercsényi, a karizmatikus főúr, aki magával ragadja Rákóczit és a magyar felkelés vezérévé teszi. A főhős méltó párja Amália, a hesseni fejedelem lánya, aki Szigligeti tollán német volta ellenére lelkes magyar honleánnyá lesz. (Amáliát tette meg ily értelemben Arany János is Rákócziné című balladája hősnőjévé.) Fényes királyi udvar, lovagtermek, sötét börtöncellák, titkos ajtók, homályos folyosók, vérpad, csatatér volt a színhelye a romantikus történetnek, amelyben titkok és fondorlatok közepette győzött az igazság.
Ennek a forrongó közhangulatnak adott kifejezést a következő évtizedben Lévay József híres költeménye, aki még a csendes Mikest is forradalmi lázadónak láttatta:
„Egyedül hallgatom tenger mormolását
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül a bujdosók közül
Nagy Törökországban;
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!”
Szigligeti Rákóczi-képét a romantika nagy regényei alakították tovább. A szerzők, Jósika Miklós, P. Szakhmáry Károly és Jókai Mór írtak a fejedelemről. Jósika regénye II. Rákóczi Ferenc életét gyermekkorától fogva követte. A regény izzik a jezsuiták elleni gyűlölettől, mint Szigligeti darabja. 1862-ben jelent meg P. Szakhmáry Károly kétkötetes regénye, A bujdosók, amely mintegy folytatása Jósikáénak. Jókai a Szeretve mint a vérpadig, a Lőcsei fehérasszony és a Rákóczi fia című regényeiben foglalkozott a vezérlő fejedelem személyével. Ezt követte P. Gulácsy Irén Pax vobis című regénye, majd Herczeg Ferenc Pro Libertate című művének megjelenése.
Az abszolutizmus korában lépett fel Thaly Kálmán is a Ne bántsd a magyart, Zengő liget, Kárpáti kürt című versesköteteivel. Hazafias lelkesedés hatotta át az ifjú lírikust, aki már ekkor megmutatta archaizáló képességét. 1864-ben, egy évvel Kriza János Vadrózsáinak megjelenése után pedig két kötettel állt elő Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok címen. Ezt 1872-ben az Adalékok két kötetével és 1885-ben a Tanulmányok a Rákóczi-korból függelékéhez csatolt gyűjtésével toldotta meg. Thaly országos ismertségre tett szert. Irodalomtörténetünk pedig kurucköltészet címen új fejezettel lett gazdagabb. Az 1890-es években a Rákóczi-hullám újabb áradásának lehettünk tanúi. Az ezeréves ünnepre készülő országban egy másik nagy jelentőségű gyűjtemény jelent meg, Káldy Gyula Kurucdalai. Káldy összegyűjtötte azokat a dallamokat, amelyekre a kuruc költeményeket énekelték, vagy hangszeren játszották, és így mintegy teljessé tette Thaly gyűjteményét.
Ez ihlette meg Endrődi Sándort, akinek a Kuruc nóták című gyűjteménye 1896-ban látott napvilágot. Az egész kötet Thaly kurucvilágának visszhangja. A 19. század álláspontját vetítette vissza, és fényes színjátéknak láttatta a kort: alkalomnak a magyar vitézség, lobogó lelkesedés és a kalandos merészség megünneplésére. Mi sem bizonyítja jobban a kuruc költészet hatását, hogy a XX. század első negyedében még Ady Endre költeményei között is vissza-visszatért a jelenség. Az Esze Tamás komája, a Bujdosó kuruc rigmusa, a Sípja régi babonának és a Két kuruc beszélget című költeményekben szólaltatta meg a régi kurucvilágot.
A XX. század első két évtizede a Rákóczi-kultusz más, tárgyilagosabb hangvételét hozta magával. A korszak kezdetét az 1906-os esztendő, a fejedelem hamvainak hazahozatala és az ennek nyomán újjáéledő Rákóczi-kultusz jelentette. 1901-ben jelent meg Herczeg Ferenc Ocskay brigadéros című színműve, amely a kuruc világ hagyományos felfogását vallotta, és Rákóczi dicsőítését akarta szolgálni. Ebben az áruló Ocskay azért adja meg magát Jávorka Ádám csapatának, mert lelkiismerete nem bírja elviselni, hogy a fejedelmet elárulta. A darabot a kritika meglehetősen negatívan fogadta. A drámára kétségtelen hatással volt Jókainak Szeretve mind a vérpadig című regénye, amelyben Ocskay szintúgy túlzott önérzetének áldozata.
Országos felzúdulást váltott ki 1913-ban Szekfű Gyula A száműzött Rákóczi című műve. 1913-ban jelent meg Riedl Frigyes és Tolnai Vilmos tanulmánya, amellyel kétségbe vonták Thaly Kálmán munkásságát, és filológiailag kimutatták, hogy balladái saját, és nem a kuruc korabeli költészet remekei.
A trianoni történés Rákóczi kárpát-medencei megítélésének különféle módozatait erősítette fel. Az ebben az időszakban keletkezett művekben Rákóczi idealizált alakja sokféle változatban öltött testet: Messiást váró aurát szőttek köréje, ő lett a nemzet hőse és a bujdosó fejedelem. Legszebb alakváltozata szerint mégis ő „az” a Rákóczi, akit ugyan elfelejtettek, de mégis örökké hazavár a magyar nép.
A XX. században több jelentős Rákóczi-dráma – és előadás – született. A század egyik kiemelkedő drámatörténeti alkotása a Magyar Állami Operaház által 1948. március 15-én előadott Czinka Panna balladája, Balázs Béla és Kodály Zoltán műve. A darab írott változatának annotációja a következőképpen hangzott: „A két illusztris szerző közös művét nem csak itthon, hanem a határokon túl is nagy érdeklődéssel várják. Balázs Béla a színpadi ballada, formában is újszerű műfajával egy Ocskay Lászlóról szóló legendát használ fel arra, hogy a kurucvilág problematikáját és politikai tragédiáját feltárja. A költő csodálatos képzeletgazdagsággal, pszichológiai elevenítő plaszticitással és a fantasztikumig fokozott szimbolikus erővel világít bele a kor hősies romantikájába és egyben mély történelmi realitásába. A kuruc felkelés belső ellentmondásainak tragédiája súlyosan aktuális lesz a mai történelmi helyzetben. A mű olvasásakor a kuruc kor levegője veszi körül az olvasót, s magával ragadja a művészi ihlettel megírt, lüktetően izgalmas történelem drámai lendülete."
„Tragédia dalban elbeszélve” – mondta a ballada fogalmáról atyja, Greguss Ágost 1864-ben. Erre a darabra ez az állítás tökéletesen igaz: sűrített előadásmód, izgalmas főcselekmény, töredezett, kapkodó előadásmód, misztikus, rejtélyes mellékcselekmények, tragikus végkifejlet jellemzi.
A XX. századi Rákóczi-darabok sorában Száraz György II. Rákóczi Ferenc című zenés történelmi játékában alkotott maradandót. A darab ősbemutatója 1976. január 30-án volt Budapesten, a Fővárosi Gyermekszínházban. Zenéjét Balázs Árpád szerezte, szövegét Baranyi Ferenc írta, az előadást Kazán István rendezte. Ma a darab kézirata az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárában olvasható.
A drámák sorát Páskándi György Isten csalétkei (II. Rákóczi Ferenc) című műve folytatta. A darabot legutóbb a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata – Koltay Gábor rendezésében, Bölöni Vilmos díszleteivel és jelmezeivel, Ari Nagy Sándor zenéjével – 2004 őszén mutatta be. A színmű eredeti bemutatója 1983. július 22-én volt a Kőszegi Várszínházban. A darab tárgya II. Rákóczi Ferenc élete a bécsújhelyi börtönből való szabadulásig – egy érdekes szemszögből nyomon követve: az embereket néha illúziók, álmok vezérlik, és ily módon néha maguk is „csalétkek” csupán a sors játékában. A színmű kéziratát az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Könyvtára őrzi.
2003. október 18-án mutatta be a Budaörsi Játékszín Tóth-Máté Miklós Rodostó című darabját, amelyet Mécs Károly rendezett. A színműben a fejedelem rodostói mindennapjainak bemutatása volt a cél, különösen e napok sorsfordító epizódjának színrevitele. A tragikus történelmi múlt, a meg nem szűnő szabadságvágy, a függetlenség mámora mindenkor az egyik legerősebb emberi törekvés volt. Erre alapozva a darabból megismerhetőek (voltak) Rákóczi emberi arcvonásai, amelyek fontos kiegészítői a történelmi hős 20. századi portréjának. „Meggyőződésem, hogy mind a fiatalok, mind az idősebbek számára tanulságos, szórakoztató és elgondolkodtató előadást hoztunk létre” – nyilatkozta a darabról Mécs Károly színművész, rendező.
Ugyancsak a feldolgozott és játszott drámák sorát gyarapítják Jókai Mór híres regényének, a Szeretve mind a vérpadignak színpadra történt feldolgozásai. A legfrissebbet megelőzendő két feldolgozásról van tudomásunk, amelyet Semsei Jenő, ill. Török Tamás jegyzett. A legutolsó változatot Rencz Antal készítette a Nevesincs Színház részére történelmi drámaként, két részben.
Jókai népszerű regénye (és a belőle készült színpadi művek, a Herczeg Ferenc-drámához hasonlóan) a Rákóczi-szabadságharc híres Ocskay brigadérosának sorsáról szól: hogyan jut el a legendás hős az árulásig. Hiába kapaszkodott családba, célokba, egy végzetes szerelem és az országot széttépő bonyolult történelmi „örvény” a mélybe rántotta. Élete legfőbb törvénye mégis az volt, hogy legyűrje a sorsot, amelyet a jelen kínált számára. És hogy ez lehetséges, hogy meg lehet maradni magyarnak és becsületes embernek, ezt számára II. Rákóczi Ferenc élete példázta.
Zárszóként és a téma summázataként Száraz György drámájának végső monológját idézem, amely a fejedelem eszményének örökké vissza-visszatérő voltát, annak időtlenségét jelzi: „Rákóczi: „Azért jöttem-e puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hívó szózat legyek! Tudtam: mire vetem személyem, s mi ennél fontosabb, hazám dolgait! Mit fiatal kezdtem volt, egész életemmel folytatom! Kit a nép hívott, az nem alkudhat meg soha, mert ő már nem ő, hanem személyében az örök szabadsághívás a hűség és a megmaradás záloga.” Rákóczi alakjának művelődéstörténeti jelentősége abban rejlik, hogy minden kornak egyformán adhatott önmagából. Rendszerint elsősorban mégsem „önmagáért” vették elő, hanem azért az eszméért, amelyért az életét áldozta: a mindenkori nemzeti függetlenségi küzdelmek magyar hősei azt a vezérlő fejedelmet látták benne, aki örök győzelemre vitte a szabadság eszméjét.
Rákóczi így egy örökké változó, de metamorfózisaiban is ugyanaz a hős maradt: a szabadság eszményének állandó megtestesítője, ily módon rá is vonatkoznak a legnagyobb magyarról írott Arany-sorok (Széchenyi emlékezete):
„Nem hal meg az, aki milliókra költi,
dús élte kincsét, ámbár napja múl:
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul.
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben térben távozik,
Melyhez tekint fel az utód erénye
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.”
(Forrás: Búvópatak, VI. évf. 6-7. sz.)
:-)
