Árpád-házi Szent Piroska

„Magával vitte lelkem felét” – írta Ioannés Komnenos bizánci császár, mikor felesége, Piroska (Eiréné, szül.1088), a „magyar asszony” 1134 nyarán elhunyt.

Piroska Szent László király és Rheineldi Adelheid, Rudolf német ellenkirály leányának gyermeke volt. Édesapja halála (1095) után Könyves Kálmán udvarába került, mint az uralkodó gyámleánya. 1104-ben nevelőatyja kívánságára feleségül ment Ioannés Komnenos bizánci trónörököshöz. A frigynek politikai okai voltak, a két birodalom – a Magyar Királyság és a Kelet-római Birodalom – kapcsolatát volt hivatott megerősíteni. A két ország határát a Duna képezte, és hasznosabbnak tűnt itt a békét fenntartani, akkor, amikor keleten erős nyomás nehezedett Bizáncra. A Magyar Királyság számára sem volt közömbös, hogy hány fronton kell helytállnia. Így és ezért került Piroska Bizáncba.

Egy korabeli költő így írt róla: „Szent László leánya, Piroska megérte: hajón ment Bizáncba – a nagy Császár kérte…” Fényes külsőségek között zajlott le maga az esküvői szertartás, amelyet megelőzően Piroska áttért a görögkeleti vallásra, és felvette az Iréné (béke) személynevet. II. Ioannés trónörököst 1118-ban császárrá koronázták; neje pedig méltó császárné és segítő hitves lett, aki elődei közül kitűnt az államügyekben és a gazdasági életben való jártasságával is. 

Piroska a dinasztiát nyolc gyermekkel ajándékozta meg, akik közül a legidősebb, Alexiosz apja mellett társuralkodóként élt haláláig. Mánuel nevezetű gyermeke I. Mánuel néven II. Ioannés halála után Bizánc egyik legjelentősebb császáraként uralkodott mintegy harminchét éven át. Az ő udvarában nevelkedett II. Géza király Béla fia, a későbbi III. Béla magyar uralkodó.

Piroska udvarában sokszor fordultak meg külhoni delegátusok; sűrűn fogadott szentföldi zarándokokat, valamint küldötteket Magyarországról, soha nem fordítva hátat szülőhazájának; többször közvetített politikai ügyekben a Magyar Királyság és a Bizánci Birodalom között.

Már életében a keresztény hit védelmezőjeként ismerték. Ezen álláspontja illusztrálására szolgál ékes bizonyítékként Bizánc talán legfontosabb kolostorának megépítése. Az uralkodópár segítségével épült fel a Pantokrátor–Meter Eleusza–Szent Mihály elnevezésű monostor, amely gyakorlatilag egy hatalmas épületegyüttest jelentett; egész pontosan egy monostort, egy menhelyet és egy kórházat, amelyek közül az utóbbi az Arab Birodalom és a középkori Európa kórházainak építésekor szolgált példaképül.

Piroska/Eiréné halála 1134-ben következett be. Xené („Idegen”) néven a kolostor szerzetesnőinek sorába lépett, majd apácaként hunyt el a tárgyév augusztus 13-án. Halála után az ortodox egyház szentté avatta. Kultuszát a római és görög katolikus egyház is átvette; ugyancsak szentjei közé sorolja. Ünnepnapja halálának évfordulója, augusztus 13. A császárné mozaikképét a Hagia Sophia a mai napig őrzi. Életét tökéletes részletességgel sajnos nem ismerjük, de példaként állhat előttünk, mint a magyar művelődéstörténet olyan valódi nagyasszonya, aki hazájától távol is igyekezett minden feladatában jól helytállni, elfogadva és felismerve szerepét a közéletben. 

Emlékét őrizve jelent meg 2007-ben a Kairosz Kiadó gondozásában Nagymihályi Géza Árpád-házi Szent Piroska, az idegen szent című biográfiája, amely a roppant kevés életrajzi adattal rendelkező magyar királylány, majd bizánci császárné életét és cselekedeteit kísérli meg felvázolni, illetve megrajzolni.

Skóciai Szent Margit

Csak kevesek tudják, hogy Skóciai Szent Margit (1047–1093), skót királyné, magyar gyökerekhez köthető.

Magyarországon született, I. István unokája. A történet onnan indul, hogy 1018-ban az Angliát megszálló dán király, megszállta Norvégiát és Svédországot is. Így az angol király két fia, Edward és Edmund, akik korábban Svédországba menekültek, továbbindulnak Kijeven, vagy Lengyelországon keresztül Magyarországra. Edward feleségül vette I. István és Gizella Ágota nevű leányát és 3 gyermekük született: Margit (későbbi Skóciai Szent Margit), Krisztina és Edgár. 1057-ig Magyarországon élt a család, ekkorra azonban kiűzik a dánokat Angliából és a trónra a gyermektelen Hitvalló Edward kerül, aki örökösének szeretné Edward herceget, ezért visszahívja a családot Angliába. Az öröklés további belviszályok miatt meghiúsul és a család 1066-ban ismét menekül. Kalandos körülmények közepette a skót partokon kötnek ki, majd vendéglátójukhoz III. Canmore Malcolmhoz, a skót trón birtokosához érkeznek Dunfermline-be. 

Az özvegy, két felnőtt gyermekkel rendelkező skót király 1070-ben feleségül veszi a 25 éves Margitot. Hat fiuk és két lányuk születik. 

Margit nagy hatással volt a skót királyság és az egyház életére. Munkálkodásának eredménye a kelta egyház és Róma közötti ellentét feloldása, a békesség megteremtése. Gyanítható, hogy ez Róma felé látszólagos elfogadással történt, de valójában megtanította az ősi vallás híveit arra, hogyan őrizhetik meg valódi értékeiket, úgy, hogy közben nyitottak az újra, de nem hagyják magukat a tiszta istentudattól eltéríteni. Kicsit Árpádházi SzentMargitot idézi, aki az ősi táltos vezetőket és tudásukat védelmezte, mikor a Pálos Rend megszervezésében segédkezett. 

Margit sok szülőföldjéről hozott divatot és szokást is meghonosított a skót udvarban. A művészet és az oktatás patrónusa lett. Különösen jelentős volt karitatív tevékenysége. Sok, szegényeket gondozó, intézményt rendszeresen támogatott és meglátogatott. Nagyobb ünnepeken több száz szegényt látott vendégül az udvarban. Életrajzában ez áll: ,,Malcolm király a legnemesebb családból vett magának feleséget, aki még nemesebb volt bölcsességében és jámborságában.. …hatására a király elhagyta vad szokásait... Egész környezete megváltozott Margit körül... Előtte többé egy durva szót ki nem ejtettek.” Érdekesség, hogy ő maga és nem a király hívja össze az egyházi zsinatot, ahol teológiai kérdésekben is érvel, és állást foglal. Nézeteit mindig a könyörületesség és a szeretet elvei alapján alkotja. 

Margit férje, Malcolm és fia Edward, a trónörökös 1093. november 13-án, egyazon, az angol William Rufus ellen vívott csatában vesztik életüket. Margit a szomorú eseményre rá három nappal, Edinburghban halt meg, 48 éves korában. Dunfermline-ben, az általa alapított apátságban temették el, ahol síremlékének egyes elemei ma is láthatók. A testét, valamint férje földi maradványait is a skót reformáció elől Spanyolországba, a Madridhoz közeli Escorialba menekítették. Fejereklyéjét a jezsuiták őrizték a douai apátságban. IV. Ince pápa 1251-ben avatta szentté, 1673-tól Skócia patrónusa. 

A szentté avatásáról szóló legenda szerint, amikor felnyitották a sírt, és a maradványokat egy ezüst ravatalra helyezték, hogy a templom szentélyébe vigyék át, a menet Malcolm király sírboltja előtt haladt el. Ekkor meg kellett állniuk, mert az ereklyét vivők nem tudtak továbbmenni. Egy öregember azt tanácsolta, hogy emeljék ki Malcolm csontjait is, és helyezzék oda Margit mellé. Mikor ez megtörtént, folytathatták útjukat. Margit életében megszelídítette, halálában pedig a szentségben maga mellé vette Malcolmot. Margitot a mai napig nagy tisztelet övezi Skóciában. Ő Skócia védőszentje. Az étkezések utáni imát, ma is Szent Margit áldásnak nevezik, a háziszövés, a sokszínű tartan is az ő nevéhez kapcsolódik. 

Margit három fia Edgár, Dávid és Alexander egymást követően skót királyok lettek. Edmund és Ethelred száműzetésbe kényszerültek. Mathilda, I. Henriknek lett a felesége, ezáltal Margit minden angol királynő anyja is lett. Az ő lányuk, szintén Mathilda, első férje után német római császárné, majd angol királynő és második férjével a híres Plantagenet-dinasztia megalapítója. Edgár és Dávid tovább vitték édesanyjuk értékrendjét mind az uralkodói elveiket illetően, mind az egyházhoz való viszonyukban. Két fiát, Dávidot és Kálmánt szintén szentté avatta a katolikus egyház. 

Skóciai Szent Margit élete és egyénisége nagyban hasonlít Árpád-házi Szent Margitéra. Skóciai Szent Margit csak vonakodva, családjának unszolására megy férjhez, de ő is a béke megteremtője. Kibékíti a keltákat Európával, valamint férjét az őt korábban csak „véreskezűnek” nevező alattvalóival. Érdemes megjegyezni még egy párhuzamot: Szent György az, aki a kelta-ír rokonságot védelmezi, és Skóciai Szent Margit az a magyar származású szent, aki szintén nagy hatást gyakorol kelta rokonainkra. 

Az Óbányai-völgy bejáratánál, a hegy tetején kereszttel jelzett helyen találhatók a Réka-vár romjai. A várat Skóciai Szent Margit szülőhelyeként tartja számon a két nemzet. A községtől nyugatra a Halász-patak (vagy a nép nyelvén Rák-patak) mellett, a 70 m magas Várhegy lapos tetején találhatók a nádasdi vár maradványai. A szakemberek szerint kb. 200 m hosszú, 36 m széles várudvart terméskőből rakott 3 m vastag fal övezte, ennek maradványai egyes szakaszokon kb. 1 m magasságban ma is megvannak. A feltárás során egy kör alapú torony és valószínűleg az őrség épületének maradványaira bukkantak. A várudvar középső részét egy épületsor zárta le, amely mögött a külső vár oldalán egy 10 m széles árok húzódott. Az épületsor feltehetően egyszintes és fazsindelyes volt. Ezen a részen előkerültek egy többszintes toronyépület maradványai is. A vár keletkezésének pontos ideje egyelőre vitatott. A feltételezések szerint illír vagy kelta eredetű, illetve IX. századi frank építkezés. II. András pécsi püspöknek 1235-ben kiadott adománylevelében „terra bissenorum de Nadasd”, mint a nádasdi britek földjével határos bizonyos földet adományoz a káptalan számára. J. Abbot angol történész leírása szerint 1022-ben Szent István korában két angol herceg jött Magyarországra, akik a királyi udvarba kerültek. Később a király egyikükhöz, Edvardhoz adta feleségül egyik leányát. A Szentek legendájában olvasható, hogy a király leányának, Agathának házasságából született Szent Margit, Skócia királynője, kinek szülőhelye feltehetően a nádasdi vár lehetett.

Hatodik érzék és intuíció

Valóban létezik az emberben a belső hang, az intuíció, amely segít a helyes irányba terelni a szertefutó gondolatokat…?

Ösztönös antennák, hatodik érzék, beleérzés, intuíció; bárhogy nevezzük is, sokkal többször támaszkodunk az intuíciónkra, semmint gondolnánk. Ugyanakkor némi ellentmondásként: az intuíció a latin „intueri” szóból ered, ami annyi jelent, hogy figyelmesen vizsgálni, gondosan megfontolni valamit. Ez a jelentés pedig ellentmond a fogalom jelenlegi értelmezési tartományának. 

Az intuíció lényegében nem más, mint a merev egyoldalúság ellensúlya. Mert ha kizárólag csak az általunk ismert utat követjük, azt, amelyik számunkra „ésszerűnek” tűnik, csak a saját szárnyainkat nyesegetjük. Úgy élünk, hogy logikus sorrendben elemezzük a valami mellett és ellen szóló érveket, amelyek aztán majd csak elvezetnek valamilyen eredményre. Ennek a gyakorlatnak az a veszélye, hogy csökkenti a spontaneitást, és megnyirbálja döntési helyzetben a tényezők együttes figyelembe vételének képességét. 

Az intuíció szélesebb horizontot tár fel; a korábbinál fogékonyabbá, befogadóbbá tesz, és ezzel egyidejűleg lehetővé teszi, hogy ismét arra koncentráljunk, amilyenek valójában vagyunk. Szorosabbá teszi a kapcsolatunkat a belső énünkkel, ítélőképességünket javítja, amikor különbséget kell tennünk a látszólag számunkra helyes és helytelen tényezők között. 

Konklúzió szintjén: intuíció tehát, vagy a józanész? Mit helyezzünk előtérbe? A válasz: a kettőt, együtt. Helyzettől, szituációtól függően. A kreativitás, az eredményesség eléréséhez nem a „kötelező szellemi minta” feltétlen követése az üdvözítő út. Ha az alkotó elmék kizárólagosan az ismert utat járták volna, az megakadályozta volna őket abban, hogy valami merőben újat, mást hozzanak létre. Ezért is kerül manapság egyre inkább előtérbe a kreatív gondolkodás igénye és támogatása. Avagy hogy is vélekedett mindezzel kapcsolatban Albert Einstein? „Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja…” 

Végkövetkeztetések helyett: maradjunk ennyiben.

Boldog Gizella kiralyné

Az első magyar királyné (984 körül – Passau, 1059. május 7.)

      I. Szent István király és Gizella királyné szobra a veszprémi vársétányon  (Ispánky József, 1938)

I. István felesége, az első magyar királyné. II. Civakodó Henrik bajor herceg és Burgundi Gizella leánya, II. Henrik német–római császár húga, aki a „magyarországi” melléknevet kapta az egyháztörténetben, lévén ugyanis ő lett Szent István király felesége, s így Magyarország első keresztény királynéja.

Gizella a gandersheimi zárdában tanult, ahol 995-ben érte őt a hír, hogy Géza nagyfejedelem megkérte a kezét fia, Vajk, a későbbiekben már István számára. E frigy kialakulását Szent Adalbert prágai és Szent Wolfgang regensburgi püspök is támogatta, mert magyarországi hittérítésük eredményeinek előmozdítását látták benne. Az esküvőt 996-ban német földön tartották, majd Gizella követte férjét új hazájába. Gizellára, mint királynéra szállt a fejedelemasszonyok régi szálláshelye, Veszprém.

Gizella fontos szerepet vállalt a kereszténység magyarországi terjesztésében, számos ajándékot adott különböző templomoknak.Legfontosabb munkája nyilvánvalóan azonban a magyar koronázási palást, amelyet felirata szerint 1031-ben készíttetett a székesfehérvári Nagyboldogasszony koronázó templomnak. Ez a palást bizánci szövetből készült, amely az újabb vizsgálatok szerint eredetileg zöld színű volt piros mintával, ezt négy sávban aranyhímzés borította. Ezen szerepelnek István király, Imre herceg és Gizella királyné, akiknek ez az egyetlen – hímzés formájában – fennmaradt korabeli ábrázolása. Ezen túlmenően a királyné készített oltárterítőket és templomi szertartási tárgyakat is. Szent István alapító társa volt az óbudai Szent Péter és Pál főtemplom, az esztergomi és somlyóvásárhelyi kolostorok létrehozásában.

A királyi párnak két fia született, Ottó és Imre. Csak Imre herceg érte meg a felnőttkort, de egy vadkanvadászat során meghalt 1031-ben.

Gizella életéről Szent István halála után több hagyomány maradt fenn. István halála után Orseolo Péter, majd Aba Sámuel uralkodása alatt méltatlanul bántak vele. Aba Sámuel halála után visszatért Bajorországba, ahol a niedernburgi Szent Kereszt és Pantaleon apácakolostorba lépett be, amelynek később főnökasszonya lett. Ennek egyik szép emléke Gizella királyné apátnőként használt keresztje, az ún. Gizella-kereszt, amelyet Münchenben őriznek. Ily módon tehát Passauban úgy tudják, hogy az ottani niedernburgi monostor apátnőjeként halt meg, sírkövén a „Gisyla abbatissa 1095” felirat olvasható, amely azonban – talán elírás révén került oda így az évszám – aligha jelölheti Gizella királyné halálának évét. Egy másik hagyomány szerint Veszprémben halt meg 1043 után, és ott is temették el. 

A rejtélyek ellenére Gizella királyné sírja Passauban búcsújáró hely, ugyanakkor boldoggá csupán 1975-ben avatták.

Emese

Emese a magyar mitológia szerint az Árpád-ház ősanyja. Nevének eredeti jelentése: anyácska. A szó a magyar nyelv legősibb, uráli rétegéből származik.

                      (A kép forrása: www.zsuzsaalkot.lapunk.hu)

A névhez és a mitológiai személyhez kapcsolódik az Emese álma című eredetmonda, amelynek keletkezését, jellegzetességeit és talán első feljegyzését tekintve is egyike legkorábbi mondáinknak. Álmos fejedelem származásáról szól; keletkezését időben a 820 és 997 esztendők közötti időszakra, azaz Álmos születése és a kereszténység felvétele közé teszik.

Emese, aki a turulmadártól esett teherbe, Ügyek vezér felesége, Álmos vezér anyja. A hitrege szerint a turulmadár álmot bocsátott rá, amelyben Emese méhéből folyó ered, mely idegen földön terebélyesedik ki. Az álomfejtők szerint ez azt jelentette, hogy fiút szül, aki kivezeti népét hazájából, Levédiából, s utódai dicső királyok lesznek.

Emeséről Anonymus is szól híres művében, a Gesta Hungarorumban. Ő 819-re teszi Emese férjhezmenetelét. A gestában Magóg király nemzetségéből származtatja az általa Ügyek vezérnek nevezett kérőt, aki Eunedubélia vezér lányát, Emesét veszi el feleségül. Anonymus szerint az álomban mindkét mitologikus történet előfordul; a méhből eredő folyó éppúgy, mint a turultól való teherbe esés. A magyar fejedelmek származási vonalát Anonymus az alábbiak szerint rajzolja meg: Nimród–Hunor–Etele–Ügyek (felesége Emese) –Előd–Álmos–Árpád.

Emese, mint az Árpád-ház és a magyarság ősanyja, egyben legarchaikusabb nőalakja, különleges mitológiájával és álombéli történetével kultúrtörténetünk nagyon sok alkotóját megihlette. Ismertetésünk lezárásaként idézzük fel Juhász Gyula ide vonatkozó költeményét.

Juhász Gyula: Emese álma

Ázsiai sátor mélyén,

Ázsiai éjek éjén,

Hulló csillag fénye mellett

Álmodott Don vize mellett.

Szépanyánk volt, sorsok anyja,

Álmodott föl-fölriadva,

Megborzongott babonázva,

Ázsiai éjszakába.

Szíve táján a jövendő,

Lelke mélyén ősi erdő,

Napnyugatra terjedendő,

Melynek méhe sohse meddő.

Álmodott és látta kéjjel,

Ágyékából messze, széjjel

Hódító folyam dagadva

Mint rohan borús Nyugatra.

Népek útján büszke haddal

Söpri gátját diadallal,

És föléje vén turulnak

Védő szárnyai borulnak

És az álom egyre mélyebb,

Mélyebb, szörnyebb és sötétebb,

Ősi folyam vérrel árad

S égig nyúlnak szolgagátak!

Álom, álom, terhes álom,

Messze ázsiai tájon,

Mikor érsz már boldog véget

Anyaálma Emesének?

A Napút festője

„Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem. (…) Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam, s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket; a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cédrusokat festettem...“ 

Csontváry Kosztka Tivadar az egyik legkülöncebb, de egyben legegyénibb „hangú” és jelentős magyar művészünk, aki eredetileg ugyan gyógyszerésznek tanult, de tehetséget érezve otthagyta állását, és különböző mesterektől festészetet tanult. Utazásokat is tett, jelentősebb képeit Keleten festette. Mintegy százhuszonhét művet alkotott. Míg külföldi kiállításairól (például Párizs, 1907) a legnagyobb kritikusok elismerően nyilatkoztak, itthon nemigen ismerték el. Ehhez különc életvitele, és – élete vége felé egyre kifejezettebb – látnoki–prófétai allűrjei is hozzájárultak, amelyeket a képeit elemzők közül többen pszichopatológiásnak tartanak. Művészetét az expresszionizmushoz, illetve a posztimpresszionizmushoz kapcsolják, de igazából nem tartozott egyik elhatárolható irányzatba sem.

Csontváry, eredetileg Kosztka Mihály Tivadar néven 1853. július 5-én született Kisszebenben (ma Sabinov, Szlovákia), egy évben Van Gogh-gal, de igazából mégsem tekinthetők kortársnak, mivel Van Gogh már halott volt, amikor Csontváry festői korszaka elindult. Édesapja, dr. Kosztka László gyógyszerész volt, aki a helyi közösség igen megbecsült tagjaként szakmája mellett különféle rendészeti–közigazgatási jellegű (rendőrkapitányi és postai) feladatokat is ellátott. Különcségei már neki is voltak; az akkori magyar közállapotoktól meglehetősen idegen módon kerülte a szesz és a dohány minden formáját, szabadidejében pedig pirotechnikai kísérleteket folytatott, petárdákkal és minirakétákkal; tehát afféle amatőr tudós volt, amilyen egyébként sem volt ritka a XIX. század folyamán. Édesanyja az Ung megyei származású daróci Hajczelmajer Franciska volt. Csontváry elemi iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, a magyar nyelv tökéletes elsajátítására szülei alföldi rokonokhoz küldték. 1862-től a kisszebeni kegyesrendiek algimnáziumába járt. Sokat kerülte az iskolát, inkább a természetben gyönyörködött, különféle rovarokkal, lepkékkel, dongókkal, méhekkel játszott. Egy 1863-as tűzvész következményeként leégett a város jelentős hányada. Míg apja tűzoltással foglalatoskodott, Bella nővére a tűz áldozatává vált. Az apa a forradalomban vállalt császárpárti szerepe miatt családjával együtt 1865-ben Kisszeben elhagyására kényszerült. Felesége rokonaihoz, Szerednyére költöztek, ahol a családfő földműveléssel és vadászattal kezdett foglalkozni. A gyerekek az ungvári kegyesrendi főgimnáziumba jártak.

Csontváry festői pályája különös módon kezdődött. Huszonhét éves koráig patikussegédként dolgozott, mindenki kissé különc, de csendes, szorgalmas embernek ismerte. 1880. október 13-án, egy meleg őszi délután egy percre leült az iglói (ma: Špišská Nová Ves, Szlovákia) patika ajtaja elé pihenni, s szórakozottan lerajzolta egy vénycédula hátára a szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán a patikavezető így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!” Ekkor Csontváry – 1913-ban írt önéletrajza szerint – a feje fölött hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb Napút-festője, nagyobb Raffaellonál!” Ezt a hangot pedig komolyan vette (noha a Napút kifejezést maga sem értette, ahogy azt sem, miért is pont Raffaellonál kell nagyobbnak lennie).

Külföldi utazásokra indult; járt a Vatikán képtáraiban, és többek közt Raffaello képeit tanulmányozta, de saját bevallása szerint nemigen bűvölte el a klasszikusok „idegen szellemet és nem a valóságot tükröző”, a „természettől elütő” festészete. Itt érlelődött meg végleg hivatástudata, és későbbi nagyobb utazásainak és munkáinak tervei. Hazaérve saját gyógyszertárat nyitott (ez nem volt más, mint a Vörös Kereszthez címzett gyógyszertár Gácson), és évekig dolgozott patikusként, hogy legyen pénze „a nagy motívumot” kutató utazásokra. 

Csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni; 1894-ben fél évig Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, majd 1895-től Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát, de lényegében mégiscsak autodidakta festő volt.

Tíz évi munka után a Szentföldre és Olaszországba utazott, ahol a tájat – ebben ma már a kritikusok egyetértenek – értő szemmel és tehetséges kézzel festette le. Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olasz- és Németországban járt. 1902-ben festette meg – „életnagyságú tájképei” közül elsőként – a Selmecbánya látképe című művét, majd Jajcében és a Hortobágyon dolgozott. 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénban járt. Ennek az útnak az emlékét a Sétakocsizás újholdnál Athénban és A Jupiter-templom romjai Athénban című képei őrzik. 1904-ben festette a Nagy-Tarpatak völgye a Tátrában és A taorminai görög színház romjai című több négyzetméteres tájképeit.

Ezután ismét Palesztinában és Egyiptomban utazott. 1904-ben készült A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozíciója, melyen egyes kritikusok szerint már a lappangó skizofrénia jelei mutatkoznak. 1906-ban megfestette a fő művének érzett legnagyobb méretű vásznat, a Naptemplom Baalbekbent, amelyről egyik monográfusa, Rockenbauer Pál az alábbiakat írta: „…és megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában.” (In: Szívességből a mediterránban. Táncsics, 1968. 130.)

Szíriából Párizsba, majd ismét a libanoni hegyekbe utazott, s elkészítette két nagy művét, a Magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban címűt (1907). 1908-ban festette meg a Mária kútja Názáretben című kompozícióját és a Marokkói tanítót. Valószínűleg 1909-ben Nápolyban készült utolsó befejezett műve, a Sétalovaglás a tengerparton.

1912-től írta filozófiai töltetű írásműveit, röpiratait; előadásokat tartott, brosúrákat jelentetett meg. Magyarországon csekély elismerésben, inkább értetlenségben vagy gúnyban volt része – noha európai kritikusok az általa kiállított képek értékes voltát már életében fel- és elismerték – az értetlenséghez valószínűleg különc, excentrikus egyénisége és életvitele is hozzájárult. Ezen kívül meggyőződéses pacifista volt. 1919. június 20-án hunyt el Budapesten.

Műveinek utóélete éppoly furcsa lett, mint élete volt. Képeit Gerlóczy Gedeon építészmérnök mentette meg, aki 1919-ben Budapesten, a Bartók Béla út 36-38. számú házban irodahelyiséget keresve botlott a tetőtéri műteremben összetekert, hagyatéki árverés során zsákvászon-értékben számba vett vásznakba. Gerlóczy megvásárolta a műveket, ily módon személy szerintelsősorban neki köszönhető az életmű fennmaradása. A képek már a festő életében megrongálódtak, később is sokat hányódtak, emiatt komoly restaurálásra szorultak.

Csontváry művészete végül nagy nemzetközi sikert aratott, „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak” – jelentette ki Picasso képeit látván. Nem tartozott egyetlen korabeli irányzathoz sem, magát a „Napút-festők” közé sorolta. Egyik kritikusa szerint „művészetét nem lehet meghatározott stílus kereteibe foglalni, egyformán jellemzi a varázsos realizmus, a szimbolizmus, a mitikus, szürrealisztikus hang, az expresszionizmus, a posztimpresszionista dekoratív sommázás, a divizionista megoldás és a neoprimitív iskola üdesége.”

Ha a Csontváry-életmű művészet- és kultúrtörténeti igényű összefoglalásait nézzük: 1964-ben jelent meg Németh Lajos első, tudományos igényű összefoglaló műve Csontváry Kosztka Tivadar címmel. Ezt követte 1966-ban Pertorini Rezső Csontváry patográfiája című könyve, majd 1970-ben jelent meg Németh Lajos átdolgozott, második kiadásban megjelenő Csontváry-nagymonográfiája. A sort 1976-ban zárta a Csontváry-emlékkönyv, a leggazdagabb válogatás a Csontváry-írásokból és a Csontváry-irodalomból.

Életéről és gondolatairól mégiscsak irodalmi igényességgel (s néhol rendkívüli tömörséggel és világossággal, máshol homályossággal) szavakba öntött, mégis furcsa hangvételű, önéletrajzi írásaiból értesülhetünk. Ezekről a gondolatkísérletekről írta Rockenbauer Pál az alábbiakat: „De hiszen a legendákat nem azért szeretjük, mert igazak, hanem mert – szépek. Csontváry különös, senkiéhez sem hasonlító írásai (mint ahogy festményei sem hasonlítanak senkiére, és őrá sem hasonlít senki) a magyar próza legszebb darabjai közé tartoznak – szerintem – de egy-két művészettörténészen kívül nem ismeri őket senki.”

Ha a Csontváry-életmű képzőművészeti egészét, azaz az általunk jelenleg ismert 127 képzőművészeti alkotást nézzük, mindössze 22 festmény és három grafika van magángyűjteményben. A többit múzeumok, közgyűjtemények őrzik. Ezek nagy része Pécsett, néhány jelentősebb képe a Nemzeti Galériában látható. Árveréseken ritkán felbukkanó képei valódi unikumok, amelyre a legjobb példa a közelmúlt egyik érdekes szemelvénye, a 2006-ban 230 millió forintért elkelt A szerelmesek találkozása (Randevú) című, évtizedekig bujkáló alkotás. Létének, művészetének, a magyar művészettörténetben betöltött helyének, máig szóló aktualitásának, valamint egyediségének valóban ez volt az egyik legszemléletesebb bizonyítéka.

Common Hungarian-Slovak History - Central-Europe