Írásom Lord Macaulay-ról, a viktoriánus Anglia
kitűnő történészéről beszél. Arról a historikusról, aki számára a „történelem
olvasmány” volt (Nemeskürty István), aki tudományos kutató volta ellenére
történelmi ismereteit szépirodalmi eszközökkel igyekezett megörökíteni az
utókor számára. És ráadásul tette mindezt egy kissé szokatlan, sajátos műfaji
formában, az esszében.
I.
Bevezetés és történelmi háttér
„/A
XIX. században/ a tudományos irodalom
Angliában nem vált élesen külön a szépirodalomtól, mert művelői a
nagyközönségnek írva, kiváló gondot fordítanak az előadás élvezetességére.
Amellett alaposság, józanság, világosság tünteti ki az angol munkákat” −
kezdte a századelőn az angol irodalom történetét elemző művében Voinovich Géza.
Méghozzá az esszéírókkal és a tudományos irodalommal foglalkozó fejezetben.
Számunkra ez különösen fontos, hiszen Thomas Babington Macaulay a múlt század
Angliájának, főként a viktoriánus kornak „jellegzetességei” közé tartozott. S ennek
szellemét, gondolkodásmódját, öntudatát, s természetesen mindenekelőtt saját
whig-párti felfogását örökítette meg a széles közönségnek szánt történeti
munkáiban, esszéiben és politikai szónoklataiban.
E
szemlélet és felfogás jelentőségének megértéséhez azonban menjünk vissza az időben
néhány évtizedet.
1815-ben Wellington győzelme bebizonyította, hogy a
Napóleont legyőző koalíción belül Angliáé a vezérszerep. Ennek következtében
Anglia a bécsi kongresszustól megkapta Máltát, Ceylont, Mauritiust − ajándékba.
A kontinensen történteket a szigetország haladó és konzervatív politikusai, a whigek
és a toryk egyesült erővel tartották távol a brit birodalomtól. Napóleon bukása
után a brit birodalom tehát okkal remélhette, hogy korlátlanul fejlődhet
tovább, s első lehet a világon; valóságos gazdasági nagyhatalom. Nem így
történt. Anglia megszabadult ugyan a társadalmi forradalomtól, de nem számolt
saját ipari revolúciójával, amelynek eredményeként az angol társadalom
erőviszonyai módosultak. A földbirtokos nemesség és pénzarisztokrácia mellé a történelembe
lépett a munkás- és a vállalkozói réteg.
A Waterloo utáni évtizedek munkástüntetésektől és
elégedetlenségtől voltak hangosak. Ami volt: infláció, dekonjunktúra,
munkanélküliség, lázongás, tehetetlen harc, vak düh és rendőrtűz. Ezt követően
a társadalmi elégedetlenség (ekkor már 1830-ban vagyunk) hatalmas
parasztlázadásban is teret öltött. Ekkor kényszerült rá a brit parlament, hogy
a sortűznél meggyőzőbb erő után nézzen. A választójogi reform erre igen hasznosnak
mutatkozott.
A Waterloot
követő korszakban a whigek és a toryk ugyanazt akarták: elkerülni a francia
eseményeket, majd konszolidálást és gazdasági felemelkedést. Az ipari
forradalom két rétegéről, az iparmágnásokról és a munkásságról azonban tudomást
sem vettek. De amikor a nép hangja már a Parlamentbe is behallatszott, a
whig-párt keresztülvitte a választójogi reformot; a vállalkozói réteg 1832-ben
bekerült a Parlamentbe, és lett örök szövetségesévé a whig-szemléletnek.
Ezáltal a társadalom élére került a pénzügyi és vállalkozói réteg, a nagy- és
középpolgárság.
A Reform Bill vesztese a munkásréteg maradt, s ez a
vesztes néphangulat szülte a chartizmus mozgalmát. Ugyanakkor reformok
születtek; 1833-ban eltörölték a brit gyarmatokon a rabszolgaságot, az 1834-es
év meghozta a szegénytörvényt, az l835-ös pedig a helyhatósági törvény
módosítását. 1836-ban kitört egy pénzügyi válság, s ekkor kezdődött egy újabb
gazdasági dekonjunktúra. Megoldást jelent(het)ett az uralkodóváltás: 1827-ben
lépett trónra Viktória királynő, több mint fél évszázad uralkodói jelképe.
Uralkodása alatt már egyre jobban tudták kezelni az iparosodó társadalom
problémáit, a közegészségügy, a közoktatás és a munkakörülmények kérdését. 1801
és 1851 között az Egyesült Királyság lakossága megkétszereződött, nemzeti
jövedelme pedig megháromszorozódott. Az 1851-es londoni világkiállítás a britek
gazdasági világuralmát jelképezte.
Íme tehát az ellentmondás; gazdasági világbirodalom
gyarmatok tucatjával, iparmágnások és felsőbbrendűség; a másik oldalon:
nincstelen százezrek, hittérítők és indiai lázadók. Ebben a paradox helyzetben
hosszú esztendőkön át whig-párt volt hatalmon, s alig múlt el év a liberálisok
valamely fontosabb reformja nélkül. És ez a viktoriánus világ – legalábbis
külsődlegesen − nem sokat változott.
A XIX. században tehát az európai kontinenstől „távol”, a
brit szigeteken egy öntudatos középosztály alakította és őrizte saját világát,
polgári szabadságát és felfogását. S ha ilyen volt maga a társadalom, a
társadalmi közgondolkodás, miért lett volna más jellegű a kor tudományos
szemlélete és felfogása?! Mint ahogy lényegében nem is volt más.
II. Thomas
Babington Macaulay élete, személyisége és művei
Az előzőekben ismertetett világnak volt a szülötte
alkotónk, Thomas Babington Macaulay is, aki egy személyben volt történész,
esszéíró, költő és politikus. A 19. század legtehetségesebb, legjelentősebb (és
legsikeresebb) történelmi és irodalmi esszéírói között tartották számon, akinek
hatalmas életműve a viktoriánus kor uralkodó liberális szemléletének hangulatát
idézi/őrzi; minden műve arról tanúskodik, hogy jól érezte magát abban a világban,
amelybe született.
1800. október 25-én született Rothley Templében, skót
presbiteriánus család sarjaként. Nagyapja presbiteriánus lelkész, dédnagybátyja
neves misszionárius. Apja Zachary Macaulay, Sierra Leone kormányzója, később
tehetős kereskedő, hithű abolicionista. Anyja kvéker, egy bristoli
könyvkereskedő lánya. Thomas kilenc gyermekük közül a legidősebb.
Macaulay első élményeit a fentebb említett két, nagyon
erős családi hagyomány fakasztotta. Mindemellett mélyen protestáns nevelést
kapott, valamint a szabadságjogok alapvető tiszteletét.
Oktatása, ifjúsága békés volt. Irodalmi érdeklődése korán
megnyilvánult. Nyolc éves korában már világirodalmi összefoglalást írt, utána
egy elbeszélő költeményt „Olaf királyról”.
Egy ideig egy bizonyos Mr. Preston gondjai alatt Shelfordban tanult, majd
1818-ban a cambridge-i Trinity College diákja lett. Kitűnő tanuló volt. Már
ekkor élénken érdeklődött az irodalom iránt. 1819-ben költői első díjat nyert Pompei című költeményével, majd 1821-ben
az Estve című művével e sikerét
megismételte. Első dolgozatai, a Dante, a Petrarca, Az athéni szónokok, a Milford
Görögországa még az Etoniumban, majd a Quaterley Magazine-ban jelentek meg.
Első nyilvános fellépésére 1824-ben, egy rabszolgaság
elleni népgyűlésen került sor. Ez hívta fel rá a figyelmet. Itt került
kapcsolatba a kor legjelentősebb ítéletű, abolicionista szellemű lapjával, az Edinburgh
Review-val, amely beszédére az alábbi módon reagált: „a Parlamentben sem tartottak jobbat”. Mivel Mr. Jeffrey, az
Edinburgh Review tulajdonosa lapjától a tory-szimpatizánsokat el akarta
távolítani, Macaulay-nak felajánlotta a publikálás lehetőségét. Innentől kezdve
Macaulay írásainak nagy része az említett lap hasábjain jelent meg.
Ez a reformok iránt is érzékeny, magas irodalmi szintű
folyóirat közölte 1825-ben első, Miltonról írott tanulmányát. Az esszé haladó
szelleme, szokatlan, kemény hangja, amely a költő Miltont megfosztotta
nimbuszától, egy csapásra megalapozta hírnevét, s megszerezte számára a
belépést a szakmai közegbe.
Macaulay-t ugyan 1826-ban ügyvéddé avatták, de soha nem
praktizált komolyan. Amikor apja kereskedelmi vállalkozása összeomlott,
családfenntartó lett: írt, tanított, államigazgatási posztot vállalt. 1830-ban
pedig a wiltshire-i Calne képviselőjeként a Parlament alsóházának lett a tagja.
1830 és 1832 között, a reformtörvények megszavaztatásának
idején az említett „paragrafusok” győzelmében jelentős szerepe volt gazdag
retorikájú beszédeinek. Például 1830. április 4-én hangzott el híres parlamenti
felszólalása a zsidók emancipációjáról, majd 1832-ben másik leghíresebb beszéde
a Reform Bill kapcsán. Félelmetes szónoknak tartották, hiszen „beszédét egyetlen szó megmásítása nélkül
lehetett volna nyomdába küldeni” - mondta róla képviselőtársa, James
Mackintosh.
Ugyanakkor magabiztosságát is csodálták. „Legyőzhetetlennek tartja a szavaiban testet
öltött gondolatot” − mondta Macaulay titkáról egyik legkitűnőbb magyar
fordítója, Sükösd Mihály. Macaulay soha nem volt ideges, soha nem izgult, alig
gesztikulált, nem volt indulatos, inkább hűvösen megfontolt, logikus, még a
közhelyeket is magyarázta. E tulajdonságai miatt közvetlen kortársai nem
szerették, de tisztelték és irigyelték.
1832 után tagja, majd titkára lett a Kelet-indiai
Társaság indiai kormányzati tevékenységét ellenőrző társaságnak. Délelőtt az
indiai ügyekkel, este az alsóház problémáival foglalkozott, napközben pedig
írt: például The Armada címmel egy
balladát, majd egy Felicia nevű költő Velence
megszabadítása a töröktől című ódáját fordította le angol nyelvre.
Az 1832-es törvény alapján összehívott első Parlamentbe
Macaulay, mint az új leedsi kerület két képviselőjének egyike jutott be. Amikor
a rabszolgaság kérdése került terítékre, kormánytisztviselőként a kormány által
előterjesztett törvénykiegészítés mellett kellett volna szavaznia, de mint a
rabszolgaság ellenzője, ezt nem tudta elfogadni. Felajánlotta lemondását, ám,
mivel az alsóház az abolicionistákat támogatta, a kormány kénytelen volt
engedni. Macaulay megtarthatta hivatalát. A történész huszonöt éven át volt
tagja az alsóháznak, és mint a későbbiekben hallani fogjuk, többször a kormánynak
is.
S hogy milyen volt Macaulay − mint ember és személyiség?
Annyit tudunk, hogy élete egyhangú volt és eseménytelen; az alkotói életet
választotta, a magányosságot. Íróasztalánál naponta több órát töltött.
Állandóan olvasott, emlékezőtehetségéről legendák szóltak. A társadalomba
könnyen beilleszkedett, kitűnő csevegőnek tartották. Irodalmi műveltsége
páratlan volt. Élete derekától soha nem adott hangot semmiféle vallási
meggyőződésnek, nem értékelte sokra az erkölcstől független lelki értékeket. A politikát
másodlagosnak tekintette, mindig a történelemnek és az irodalomnak szentelte
alá.
Macaulay 1834-ben Indiába, Kalkuttába ment. Kinevezték az
Indiai Legfelső Tanács tagjává. Akkor érkezett Hannah húgával Indiába, amikor a
Kelet-indiai Társaságtól a brit korona átvette az uralmat. Ottani tevékenységét
a sajtószabadság megvédése, az indiai és angolok törvény előtti egyenlőségének
kimondatása, az angol típusú oktatás bevezettetése fémjelezték, az otthoni
uralkodó körökben azonban nem arattak nagy tetszést. Ő írta azt az indiai
büntető törvénykönyvhöz szolgáló vázlatot, amely alapján azt később
összeállították. Az általa javasolt törvénykönyv azonban soha nem került
bevezetésre. 1838-ban tért haza Indiából. Ekkor Edinburgh képviselőjeként került
be újra a Parlamentbe. 1839-ben hadügyminiszterként is dolgozott Lord Melbourne
kormányában, de ez a kormány 1841-ben megbukott.
Az eltelt évtizedek során érdeklődése a politikai pálya
eredménytelenségeinek visszahatásaként mindinkább az irodalom és a történelem
felé fordult. Irodalmi és közéleti kiválóságokról szóló esszéi a Milton óta
rendszeresen jelentek meg az Edinburgh Review hasábjain, ettől kezdve azonban
megszaporodtak: Machiavelli (1827), Robert Montgomery (1830), Hallam (1830), Southey (1831), Horace
Walpole (1833), William Pitt
(1834), Sire James Mackintosh (1835),
Lord Bacon (1837), Sire William Temple (1838), Lord Clive (1839), Von Ranke (1840), Leigh Hunt
(1841), Warren Hastings (1841), Nagy Frigyes (Frederic the Great; 1842) ,
Bertrand Barrere (1844), Addison élete és írásai (The Life and
Writings of Addison, 1843).
1842-ben jelent meg egy kötetre való verse Az ősi Róma dalai (Lays of Ancient Rome)
címmel, az Irodalomtörténeti és történeti
tanulmányok (Critical and Historical Essays) című esszégyűjteménye pedig
1843-ban látott napvilágot. Ezekben az
esszéiben is (mint beszédeiben) előszeretettel alkalmazott erős színeket, éles
kontrasztokat, meglepő fordulatokat. Írásai nem voltak mentesek a retorikusságtól
sem. Alkotói személyiségének pedig volt egy jellegzetes vonása; csak arról
beszélt vagy írt, amiről magabiztos tudással rendelkezett, de még ez mellett az
igen széles kör mellett is akadtak témakörök, amelyeket elkerült; ilyen terület
volt például az egyház- és tudománytörténet. Esszéiben az események
megítélésében következetesen érvényesítette whig álláspontját, történelmi
alakjainak jellemzése mesteri, tárgyi ismerete gazdag, stílusa − a „jó esszéíró”
sztereotípiájához híven − egyesíti a filozófus, a kritikus, a költő, az író és a
tudós erényeit.
Macaulay 1846-ban az állami kifizetések felelősévé lett
Lord John Russell kormányában. 1847-ben elveszítette mandátumát Edinburgh-ban,
mert elhanyagolta a helyi érdekeket. Ekkor a politika már nem érdekelte,
visszavonult a magánéletbe. Célja nem volt más, mint főművén, az Anglia történetén dolgozni. Az első két
kötet 1848-ban, a harmadik és a negyedik 1855-ben jelent meg, A mű megjelenése
után nyomban öt újabb kiadást ért meg, és példátlan sikert aratott. Egy
emberöltőn belül több mint 140 ezer példányt adtak el belőle az Egyesült
Királyságban, és az Egyesült Államokban is nagy volt iránta az érdeklődés. A
művet több európai nyelvre lefordították, többek között magyarra; Csengery
Antal és Zichy Antal jóvoltából.
Macaulay-t egy seregnyi intézmény díszdoktorrá, egyetemi
tanárrá, rektorrá, díszelnökké avatta. 1852 és l856 között ismét alsóházi
képviselő volt. 1857-ben nyerte el a Rothley bárója címet (Lord of
Rothley), és tagja lett a Lordok Házának. Élete utolsó éveiben szívbetegséggel
küzdött, valószínűleg ennek tudható be, hogy a Lordok Házában állítólag már
soha nem szólalt fel. A Campden Hillen halt meg 1859. december 28-án. A westminsteri
apátságban, a „Költők sarkában” helyezték örök nyugalomra.
Történeti főművének utolsó kötetét húga, Lady Trevelyan
rendezte sajtó alá 1861-ben.
III. Macaulay a magyarságnál
Magyar nyelvterületen a merész
gondolatíveket bátran és pontos kifejezésekkel leíró esszéistát és a szabadságeszmét
a maga polgári módján következetesen képviselő történészt kivételesen becsülték.
Különösen Bacon-tanulmányának volt
nagy hatása. A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 16-án külső tagjává
választotta. Halálakor Trefort Ágost mondott gyászbeszédet. Az Irodalomkritikai és történelmi tanulmányok
című gyűjtemény esszéinek java része magyarul egyenként vagy gyűjteményekben
látott napvilágot, korábban Csengery Antal, Zichy Antal, Székely J., Szász
Károly, Szentkirályi Móric, Angyal Dávid, később Wirtzfield Béla, Aszalay
Gyula, Tankó Béla, Salgó E., Mikes L., legutóbb Abody Béla, Raáb György, Sükösd
Mihály és Szigeti József jóvoltából.
IV. Összefoglalás
Macaulay életében vetélytárs nélkül állt Angliában.
Akadtak riválisai, de valódi népszerűségét életében senki sem veszélyeztette.
Művei konstans, bár idővel némileg halványuló rangot adtak neki az angol
történetírók között. Kortársa, Henry Hallam mellett őt tekintik a whig
történetértelmezés alapítójának. A szigorú protestáns vallásosság és a liberális
reformok szellemében nevelkedett, ezeknek az értékeknek a diadalát, illetve
eredetét látta az 1688-as ún. dicsőséges forradalomban, amely megalapozta a
brit Parlament felsőbbségét, és létrehozta az alkotmányos monarchiát. A
forradalom páratlan történeti fontosságának hangsúlyozásával áttételesen a
forradalom megvalósítóinak (azaz a whigeknek) az erkölcsi magasabbrendűségét
sugallta, így népszerűsítvén azt a történelemszemléletet, amelyet unokaöccse,
Sir George Otto Trevelyan, majd annak fia, George Macaulay Trevelyan is
érvényesített műveiben, s amely egész a II. világháború végéig éreztette
hatását az angol történelmi oktatásban.
Olvasmányos kötetei nagyban formálták nemzedékének
világnézetét. Sokan e műből szűrték le a meggyőződést, hogy a brit intézmények
szolgálják a legjobban a Nagy-Britannia „gondjára bízott” fejlődő országok
érdekét. Világos, nyomatékos, ugyanakkor higgadt stílusa, rövid mondatokból
álló bekezdései fél évszázadra meghatározták például az irodalmi szintű angol
újságírást.
Roppant tekintélye a halála utáni fél évszázadban
csökkent. Leplezetlen politikai elfogultságát, valamint materialisztikus érték-
és esztétikai ítéleteit már a gyakorlatilag kortársai is élesen támadták. Az a történeti
tudományos forradalom, amely már Macaulay életében lezárult Németországban, de amelyet
ő soha nem vett tudomásul, hamarosan hatott az angol történetírásra is.
Macaulay nagysága korlátai ellenére vitathatatlan, és ha műveit tisztán
irodalmi alkotásoknak tekintjük, azok máig konstans értékűek.
Hatása páratlan. Taine a legnagyobb szónoknak, Rank „páratlannak
és elementárisnak” tartotta. Mindent elsöprő sikert művei azonban főként ott arattak,
ahol a liberális angol állam ideálisnak tűnt. Például Magyarországon. Főként
Trefort Ágost, Csengery Antal alkotásaiban, akiknél olvasható, mit jelentett
számukra Macaulay munkássága és eszmeisége: rajongás tárgyát, hitet, bizonyos
értelemben eszményt.
S az utolsó
szó jogán csak annyit: a XXI. század elején milyennek is tűnik a „hétköznapi”
Macaulay? Egy kissé bőbeszédűnek, érzelgősnek, néha nehézkesnek. De ha az ember
ebben a gyors, szinte túldimenzionált világban nemcsak értelmezni, hanem „átélni
és érezni” is szeretné az egyes történelmi pillanatokat, ehhez Macaulay
pótolhatatlan partner: segítség, eszköz és útitárs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése