Mire kényszerít(het) a valóság?

„Ignoranti, quem portum petat, nullus suus ventus est.” [Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.]” (Seneca)

Témánk egy, különösen a mindenkori női lélek és sors szempontjából nehéz, sőt bizonyos értelemben súlyos kérdést feszeget. Ugyanakkor választ is keres; mi is maga a valóság, és ez az egész bonyolult történési folyamat a létezésünk szempontjából mi mindenre is kényszerít(het) rá-, vagy mi mindenbe is kényszerít(het) bele? (Igazi vis maior, hiszen a „kényszerít” kifejezés kapcsán a pozitív fogalmakkal való asszociáció elő sem bukkan!) De a kardinális kérdések e gondolatkörökön túl helyezkednek el; fontos a „miért?”, de főként a „hogyan is történhet ez meg?”. Ugyanakkor nem kevésbé lényegbevágó az üdvözítő „hogyan kerülhetem el mindezt (értsd: negatívumot)?” kérdésfeltevés és -változat. 

Voltaképpen a kérdésben és a mottóban egyaránt kifejtett kedvezőtlen fordulat megtörténhet velünk az „ismerd meg önmagad” függvényében való gondolkodás híján; a dolgainkkal és az önmagunkkal való kényszerű és tényszerű szembenézés során akkor, ha nincs megfelelő célmeghatározásunk és stratégiánk; ha nem hosszú távon /és pozitívan?/ gondolkodunk; ha nincsenek (nem keresünk, teremtünk) megfelelő eszközeink és erőforrásaink; ha nem értéket létrehozó és érzelmet adakozó, felemelő szándékkal élünk, elmélkedünk, cselekszünk, alkotunk; ha nem vagyunk asszertívek, partnerség-orientáltak és kitartóak; ha a hosszú távú folyamatokat időben nem ismerjük fel. Illetve ha számunkra kedvezőtlen processzusokról lévén szó, menetüket változtatás nélkül hagyjuk, avagy − ami a lehető legrosszabb! − a változtathatóba változtathatatlanként beletörődünk, feladunk; ellenállás nélkül fejet hajtunk. Ez némiképp rosszabb, mint a „megbocsáthatatlan” kategóriája. 

Ebből az aspektusból szemlélve értelmezhető a maga valódi helyén Lucius Annaeus Seneca a mottóban idézett gondolata, szem előtt tartva az ember(iség) mindenkori helyét és valódi értékét, az egység és maga az emberi individuum változó körülmények ellenére kitűzött célját és stratégiáját; hogy az emberi nem egyedi szinten lehetőleg mindenféle lehetséges módon elkerülje a céltévesztés, az elvesztegetett évek, az önbecsülés elvesztésének jelenségét, az önfeladás, az értéktelenség, a boldogtalanság érzését; általános emberi értelemben pedig elkerülje az önmegsemmisítés kategóriáját. Avagy hogy is mondta Ernest Hemingway Az öreg halász és a tengerben (1954)? 

„Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha...”