Petrőczy Kata Szidónia

A magyar barokk első ismert költőnője.

Petrőczy Kata Szidónia (1658−1708) Petrőczy István báró leánya, Thököly Imre fejedelem unokatestvére volt.Édesapja a Wesselényi-összeesküvés miatt vagyonát vesztve Erdélybe menekült, ahová később lánya is került, és itt 1681-ben feleségül ment Pekry Lőrinchez. 

Házasságának első évei az ózdi kastélyban boldogan teltek; utóbb azonban férje hűtlenkedései miatt csak lányai nevelésében, a vallásban és a költészetben talált vigaszt. Petrőczy Kata Szidónia családjával saját birtokán, Kutyfalván élt; férje 1692-ben grófi rangot kapott, majd 1699-ben Udvarhelyszék főkapitánya lett. 

A Rákóczi-szabadságharc kitörésekor Pekry kuruc fogságba esett, s fogságában II. Rákóczi Ferenc oldalára állt. A fejedelem 1704 tavaszán tábornokká nevezte ki, majd pedig erdélyi főgenerálissá választották. Petrőczy Kata Szidónia ezalatt Rabutin fogságába került öt leányával, és több mint egy év után szabadultak; kuruc fogságba esett császári foglyokért cserébe kapták meg szabadságukat. Petrőczy Kata előbb Huszton, majd a fejedelem beregszentmiklósi kastélyában kapott menedéket, s ott is hunyt el. A huszti református templomban helyezték végső nyugalomra, sírja azonban nem maradt fenn. 

Petrőczy Kata Szidónia volt az első jelentős magyar költőnő, akit az irodalomtörténetek máig jegyeznek, s akinek mintegy ötven költeménye maradt ránk – kéziratos formában. Verseinek jelentős része vallásos ének, istenes énekei pedig nagyrészt pietista költemények magyar nyelvre való fordításai. A költőnő könnyedén, jó formaérzékkel alkalmazta a különböző divatos versformákat, közöttük a Balassi-strófát is. Egyéni panaszai mellett verseiben megszólal a hazája sorsáért aggódó honleány hangja is. 

Petrőczy Kata Szidónia 

Hol vagyok, nem vágyok... 

Keseredett szívem immár mihez bízol, 

Szomorúságidban kihez folyamodol, 

Nincsen ez világon, ki tanácsot adjon, 

Avagy megvigasztaljon. 

Ki lehetne vajon oly igaz barátod, 

Kinek jelenthetnéd te titkos bánatod, 

Azt nem találhatod, magadat fogyatod, 

Fájdalmidat jajgatod. 

Mert szintén az földig nyom az keserűség, 

Elfogyott s nem újul benned az reménség, 

Kik csak éjjel-nappal, így epedsz sok búval, 

Sok titkos sóhajtással. 

Az reméntelenség benned nevekedik, 

Senki fájdalmidon nem is szánakodik, 

Sőt inkább nevetnek, tapsolván örülnek 

Az te irigyid ennek. 

Neveli kínodat az titkos hallgatás, 

Hogy nem jelentheted senkinek fájdalmas, 

Jaj már így kínlódván, magadot fogyotván 

Élsz, könyveket hullatván. 

Senyvedjed békével szomorúságidot, 

Mert az mennyi Úr tudja fájdalmidat, 

Terjeszed eleiben ügyedöt, s ő ebben 

Megsegít keresztedben. 

Ő gyógyíthatja meg az te sérelmidet, 

Jó írral köti bé halálos sebedet, 

Titkodnak tudója, csak ő orvoslója 

Igyednek pártfogója. 

Bízzál azért benne, mert ád könyebséget, 

Az te keresztedbe nyújt még segítséget, 

Ha sujtol is itten, de azután Menyben 

Meg nyugot nagy örömben.