Szubjektív sztárvilág

Ha sztárokról kell beszélnem, mindig zavarban vagyok, hiszen ez a kategória valóban sokféle értelmezést hordoz. 

Mai értelemben a fogalmon elsősorban „a zenészt, a filmcsillagot, a sportolót stb.” értik, jómagam pedig általában a gondolkodásban, bölcsességben és az alkotás minőségében elöljáró „hírességeket” értékelem, foglalkozástól és érvényesülési módozattól függetlenül. Akkor pedig már nem is annyira „sztár” az, akiről beszélni szándékozom.

Szóval: ki is az „a sztár”? Ma eléggé „szekularizált” jelentésfogalmat hordoz. Mert a sztár attól sztár, hogy híres, pontosabban hírhedt, allűrjei vannak, amelyeket a világ áhítattal és hódolattal viszonoz, igazából elvisel. A tevékenységi kör minősége szerint pedig egyáltalán nem biztos, hogy az ember és az eredmény valóban „primőr”. De esetenként mindezt az idő mint döntő tényező dönti végül is csak el. Az igazán nagy egyéniségeknek az allűrökre és a sztárkultuszra valójában nincs szükségük. Avagy ahogy egy régi francia közmondás tartja: „A királyoknak nincs szükségük arra, hogy büszkék legyenek, hiszen a rangjuk elég méltóságot ad nekik.” Ezért „királyi erény” a kegyelem és a jóindulat. Az alap nagyjából ennyi. 

Gondolatmenetünk szerint tehát beszéljünk a hírességekről, az én „szubjektív sztárvilág-kánonomról”, pozitív értelemben. Mindezt helyezzük el a 20-21. századba, cselekedve a mai értékszemlélettől és értékítélettől vezérelve, a film, a színház, a zene világában. Az általam preferált névsor az alábbi: Jodie Foster, Ingrid Bergman, Barbra Streisand, Audrey Hepburn és Katherine Hepburn.

Az első ragyogó elme, francia szakos diplomával. Gyermekfilm-sztárból kétszeres Oscar-díjas felnőtt művésszé lett, sosem értékelte túl önmagát, fantasztikus jó szerepválasztásai vannak, és az állandó megújulás képességének is birtokában van. 

A második és a negyedik a filmvilág „női arisztokratái”; holott közülük az egyik, Audrey volt csupán a valódi holland nemesi sarj. Ingrid svéd volt és roppant szegény, de nagyon tehetséges, kitartó és valljuk be, szerencsés. Az egyik halhatatlanná tette Párizst és Rómát (A lány, aki ellopta az Eiffel-tornyot; Római vakáció), a másik Casablancát (Casablanca). Mindkettő Oscar-díjas művész, és mindkettejükben közös volt a humánum iránti elkötelezettségük és kötelességvállalásuk. Életük utolsó évtizedeiben az UNESCO jószolgálati nagykövetei voltak. Szóval, filmcsillagok valódi emberi, és nem sztári értékszemlélettel. 

A harmadik a legzseniálisabb és a legsokoldalúbb; filmen és színházban, prózai és zenés darabban egyaránt fenomenális, játszik, énekel, alakít; egész pontosan minden alakításában „megjelenik”. Ez pedig már belső erő. Mindemellett pedig hihetetlenül csúnya, de a belső fénynek köszönhetően mégis gyönyörű. Ezen túlmenően rendez, filmforgatókönyvet ír, lemezen énekel. Sztár, természetes tehetségéből eredően.

És az utolsó a színészkirálynő, amit nem tudott a mai napig utána csinálni senki: négyszeres Oscar-díjas, és a fenti felhozatal legszebbje. Egy életen át forgatott, remekebbnél remekebb szerepeket, és mindemellett valódi ember maradt. Élete végén elvonult Hollywoodból, és mint a keleti filozófiák és vallások öregjei, amelyek elvei szerint élete első felében az ember gazdag, majd léte vége felé fokozatosan a belső értékekre összpontosítva szeg(r)ényen öregszik meg, ő is elvonult és magában élt, majd ment el. Filmen ő volt az első modern, a mai szingli-jelenség őse még az 1940-es években, valódi szüfrazsett (Az év asszonya), Spencer Tracy igaz társa, egyben az amerikai filmtörténet valódi nagy színészegyénisége, a film egyik koronázatlan nagyasszonya.

Szóval: ki is az „a sztár”? Én remek női karakterekről, valódi dívákról, nagyasszonyokról, nagyszerű életpályákról és egyéniségekről próbáltam beszélni…