A múzsai lét viszontagságai, avagy Alma Mahler-Werfel, társnői és a hódítás művészete

I. 

Mindig is érdekelt a női mivolt és létmódozat kérdéseinek többféle vetülete és kérdésköre: a nő, mint téma általában, illetve specifikusan. Ez utóbbi részleteiben: a nők, mint királynők és nagyasszonyok, hősnők és amazonok, korszakalkotók és felfedezők, kékharisnyák és gondolkodók, írónők és szentek. Aztán ott a másik véglet: a színésznők, dívák, primadonnák, múzsák(!) világa. 

Álljunk is meg ez utóbbi fogalomkörnél, hiszen a többi közül (végleteiben értendően, pro és kontra) alaposan kiviláglik ez a történelemből, irodalomból ismert – a férfiakra valami rejtélyes okból rendkívüli hatást gyakorló –, nők kategóriája. Az embereket mindig is vonzották ezek a történelemben oly elhíresült kékharisnyák, híres szeretők, irodalmi, társasági szalonok működtetői, tekintélyes házas- és élettársak, a háttérből női praktikákkal politizáló okos és szépséges, tulajdonképpen vezetésre, irányításra született nők, köztük nem kevesen irodalmi, művészi ambíciókkal rendelkező, s azokkal élni is tudó, korukat megelőző gondolkodók.
Úgy hiszem, innen kezdődik a „múzsa, mint (női) ihlető” fogalom feloldásának lehetősége is. Minden vonatkozásban. Elképzelhető, hogy ez egy külön világ? Meg lehet vajon fejteni a múzsai létet? Ennek a felfedezésére tegyünk – immár egy-egy konkrét példán keresztül – némi kísérletet. 

II. 

Kik is a múzsák? Válaszunk keresését kezdjük a mitológiánál. 

Zeusz az emlékezet istennőjével, Mnémoszünével nemzette a Múzsákat. Kilenc éjszakát töltöttek együtt, s a nász nyomán Mnémoszüné kilenc egyforma természetű lányt szült, akik csak az éneklésre gondoltak, semmi egyébre. A lányok közös elnevezésére a Múzsák szó mellett használtak egy másik kifejezést is, a Mneiait, amely Emlékezeteket jelent. Ily módon a művészetek és az emlékezet a görög mitológiában rokonok. A Múzsák voltak ugyanakkor azok, akik lehetővé tették, hogy az emberek képessé váljanak a felejtésre, amelynek megtestesítője a mitológiában Léthé. Mnémoszüné és Léthé, és közöttük 

a Múzsák, együvé tartoznak, feltételezik egymást. A Múzsák anyja az emlékezet és lánya a felejtés. 

Hármójuk kapcsolata inherens viszony: benne foglaltatnak egymásban. Ahol emlékezet van, ott felejtés is van, s emlékezet és felejtés között válik jelenvalóvá a művészet. A görög mitológia mindezeket az istenségeket, mindezeket a tapasztalati tereket női természetűnek látja, láttatja, ebben is az együvé tartozásunkat hangsúlyozva. 

Ily módon immár általánosítva: a múzsák az európai és egyetemes művészet ógörögök által megfogalmazott ihletői, akik a női szépség alakjait öltötték fel, hiszen a báj, a szép arc, a törékeny alkat a gyöngébb nem sajátja, ahogy a férfi érzelem tárgya és eszménye is ősidők óta. Azóta azonban a fogalom kitágult, a munka, az alkotás, az emberi élet egészére kiterjedt, hiszen mindenki mögött áll egy-egy jótékony nemtő, az örök nő, az anya, a szerelmes, a hitves, oltalmazóként, ihletőként, illetve az emberi vágyak ösztönzőjeként. 

III. 

A múzsai babért viselő nőknek hatalmuk van az erősebb nem felett. Kinek több, kinek kevesebb. Mindig is voltak asszonyok, akik e hatalomból valamiképp többel rendelkeztek. És ezt használni is tudták. 

Kikre is gondolunk? A sort nyissuk Madame de Pompadour márkiné, született Poisson kisasszonnyal a 18. századból, a súlyosan depressziós XV. Lajosnak egyik elismert ágyasával, a tizenöt nevesített metresz közül. Az említett hölgy egyébként hosszú éveken át szinte politikai tanácsadója és lélekgyógyásza is volt az egyébként nős királynak. Elhíresült még a márkinét követő du Barry grófné személye is. Mária Terézia leghíresebb lánya, Marie Antoinette is nagy skalpgyűjtő hírében állott, míg a napóleoni idők párizsi társadalmi életének központja Madame Recamier szalonja volt. Már a 19. század kékharisnyája volt George Sand, a férfinevet viselı írónő, aki nemcsak irodalmi szalonjával, nadrágjaival, szivarjaival, rövidre vágott hajával, népszerű regényeivel lett a kor emblematikus nőalakja, hanem kedvesei számával is, illetve számtalanságával, annyian fordultak meg budoárjában a kor művésztársadalmának nagyjai közül, s persze azon túl is. Ismert Mérimée-vel, Musset-vel, Chopinnal folytatott viharos szerelme. Viszonyt folytatott a fáma szerint többek között Balzac-kal, Berliozzal, Delacroix-val, mind a két Dumas-val, Flaubert-rel, Heinével, Liszt Ferenccel, Stendhallal. (Kevesen tudják, hogy Petőfi múzsájának, Szendrey Júliának is ő volt az egyik példaképe. Az ő nyomán viselt rövid hajat és nadrágot, sőt szivarozott is.) 

A huszadik század (de egyébként a teljes a magyar kultúrkör) múzsáira itthonról is számtalan példa hozható, kiemelve talán a végleteket Ady Lédájával és Radnóti Fannijával – mint legszemléletesebb példákkal. Gondolatmenetünk e pontján érdemes megemlékeznünk Józsa Judit szobrászművész Múzsák kertje című tárlatának szereplőiről: a kilenc Múzsáról (Calliope, Clio, Euterpe, Erato, Terpsichore, Thalia, Melpomene, Polyhymnia, Urania alakjáról); avagy a magyar kultúrtörténet halhatatlan nemtőiről: Magyarország- Anyaországról, a Magyar Történelem őrangyaláról, Erdély és a Székelység védőszentjéről; valamint a hús-vér ihletőkről: Júliáról (Balassi Bálint), Lilláról (Csokonai Vitéz Mihály), Szendrey Júliáról (Petőfi), Lédáról (Ady), Vágó Mártáról, Kozmutza Flóráról, Szántó Juditról (József Attila), Török Sophie-ról (Babits Mihály), Korzáti Erzsébetről (Szabó Lőrinc), Annáról (Juhász Gyula), Bauer Ervinről (!; Kafka Margit), Gyarmati Fanniról (Radnóti Miklós) és Loláról (Márai Sándor). A sor természetesen folytatható… 

Összefoglalva az elhangzottakat: a múzsai lét nehéz kázus; szellem és szerelem összekapcsolódása; gyönyör és szenvedés; olykor az együtt járó múzsák elviselést megosztó vállalása. Olykor meg a boldogság tébolya. És mindehhez a kedvesi létállapot bizonytalan attitűdje, esetleg a hitvesi hűség egy életen át vállalt és viselt nehéz kötelezettsége. Nyelvtől, helytől, nemzetiségtől, karaktertől függetlenül. 

IV.

Mindezeken túlmenően érkeztünk el a 20. század talán legtalányosabb nőjéhez, Alma Schindlerhez, a későbbi Alma Mahler-Werfelhez, a múzsák múzsájához, egy tájképfestő lányához Bécsből, akinek hosszú életébe három zsenivel kötött házassága, és még több zsenivel való kapcsolata is belefért. Akinek az életéről valóban film forgatása volna immár cél- és időszerű. 

Alma Mahler-Werfel a huszadik század egyik „legnőbb nője”. Ez volt a hivatása: sokszoros feleség. Vérbeli vadász, aki trófeákra vágyott, és meg is szerezte őket. 

Gyűjteményének fő darabja három géniusz, három férj: Gustav Mahler zeneszerző, Walter Gropius építész, a Bauhaus megalkotója és Franz Werfel író. S a legfőbb mellékalak: Oskar Kokoschka, aki szintén a férjek csarnokába vágyakozott, ám csak örök szerető maradt. Pazar kollekció, amelynek a középen ott áll maga az alkotó, Alma Mahler Gropius Werfel. Ez volt a művészete: magához láncolta a művészeket. S közben intelligens asszony, ki nem teljesedett zeneszerző, aki az alkotásban mindig egy-két síkkal hátrébb volt, mint férfijai. A századforduló, a szecesszió, az induló expresszionizmus, a további művészeti irányzatok új törekvéseikben egészen más, újszerű élményeket nyújtottak a halódó Bécs polgárainak, mint a korábbiak. Alma, aki tehetséges zenész és komponista volt, meglátta Gustav Mahlerben a jövendő zsenit, s hajlandó volt érte feláldozni művészi karrierjét. 

Huszonegy évesen hozzáment a kétszer annyi idős zenészhez, aki a zenéléstől, zeneszerzéstől eltiltotta, s csak szerelmi azonosulást, sőt kiszolgálást várt tőle. Alma azonosult, majd megbánta. Tulajdonképpen férje teljes zenei nagyságát sosem látta át, műveit nem értette, megragadt Wagner romantikus zenéjének rajongójaként. 

Frusztráltságát azután partnerek tartásában vezette le. Almáért amúgy is készek voltak meghalni a kor híres férfijai (lásd például Alexander von Zemlinskyt), könnyű flörtjei mindig is voltak, de közeli kapcsolatba ekkor a kor zseniális Bauhaus-építészével, Walter Gropiusszal került, aki Mahler korai halála után második férje lett. De közben még három évig viharos szerelem főzte Oscar Kokoschkához, aki közös képeket is festett kettejükről. Gropiust aztán férji minőségben Franz Werfel, az író követte: „Mahler zenéjét soha nem szerettem igazán; soha nem érdekelt az, amit Werfel írt; soha nem értettem, amit Gropius csinált; de Kokoschka mindig mélyen hatott rám” – hangzik ennek ellenére Alma sommás életvallomása. Szült négy gyermeket, akik közül három meghalt. Anna Mahler nevű elsőszülöttje maradt életben, aki sosem értette anyját, és tizenhat évesen házasságba menekült előle. 

Titkát sokan próbálták megfejteni. Mi lehetett? Talán annyi, hogy Alma Mahler nemcsak vonzó, okos nő volt, hanem olyan asszony is, aki megérezte a lappangó tehetséget a férfiakban, másrészt inspirálni tudta őket a munkára, alkotásra. Ezzel Alma nem tett mást, mint saját magát szorította háttérbe, lemondott zenei pályájáról, tulajdonképpen személyes boldogságáról a kiválasztott férfi érdekében. Merthogy mindig vesztesnek érezte magát miattuk, az ő árnyékukban. (Lásd Mein Leben című, 1964-ben megjelent önéletírását.) Alma ebben különbözik az őt megelőző múzsáktól. Ő nem a befutott zseni férfiakba fektette energiáit, hanem a névtelenekben fedezte fel a lehetőséget, a potenciális lángelmét, ahelyett hogy a maga átlagos tehetségét gondozta volna. Bizonyos értelemben jól döntött. Ez volt személyes érdeme, de személyes tragédiája is egyben. 

V. 

Gondolatmenetünk végén pedig némiképp sarkítsunk: vajon mi a helyzet a női alkotók férfi múzsáival? Avagy ahogy Dr. Koncz Gábor Józsa Judit szobrászművész – már említett – Múzsák kertje című kiállítás-megnyitóján fogalmazott: „A múzsa az alkotó férfi szerelmét és szellemét ihlető nő. És ki ihleti a női alkotók szellemét és szerelmét? Vagy: mi a múzsa szó hímnemű változata? Ezt majd egy következı kiállításon bizonyára megtudjuk.” 

Zárszóként, illetve a múzsai mivolt és létmódozat matematikai szintű és igényű paramétereinek megfejtése helyett inkább örvendjünk, hogy a női (és bizony néha férfi) nemtők ihlette alkotók (Alma Mahler-Werfelen túl is), szinte kivétel nélkül, homlokukon a méltán megérdemelt babérkoszorúval, elfoglalhatták sziklaszilárd helyüket a Múzsák lábainál a Parnasszus hegyén, és ily módon vigyázzák az európai és egyetemes művészet (és kultúrkör) értékeinek örök időkre való fennmaradását. Nyelvtől, helytől, nemzetiségtől, karaktertől függetlenül.

(2009)