Veres Pálné Beniczky Hermin (1815−1895)

Veres Pálné Beniczky Hermin a 19. századi magyar nőnevelés egyik előharcosa, az Országos Nőképző Egyesület létrehozója, egyben iskolaalapító nagyasszonya. 

A Losonc mellett Láziban született, korán elvesztette szüleit, így gyermekkorában nem kaphatott megfelelő oktatást. Minden érdekelte; a kultúra, a földrajz, a történelem, a politika, az irodalom, a művészetek, ezért sokat képezte magát, minden kellő életkorban meg nem kapott műveltségbeli hiányosságát pótolni akarta. 1839-ben ment férjhez Nógrád vármegye főjegyzőjéhez. Az 1850-es évekig kizárólag családjának élt; egyre jobban felfigyelt azonban a magyar nőnevelés elhanyagolt ügyére. 

Egyetlen leányának a legjobb nevelést akarta adni, ezért kezdett el foglalkozni pedagógiával, Rousseau és Pestalozzi elveivel. Madách Imre 1854-ben tartott akadémiai székfoglaló beszéde adta meg számára a végső lökést, hogy a nők oktatásával behatóbban és intenzívebben foglalkozzon. Első lépésként közzétette Felhívás a nők érdekében című tanulmányát a Hon című lapban. Javaslatára ült össze 1867-ben a magyar nők egy csoportja, hogy a nők képzésének ügyében egyesületet hozzanak létre. Munkájuk eredményeként jött létre 1868. március 23-án az Országos Nőképző Egyesület. Fő célkitűzésként a lányok, asszonyok tanulásának segítését, illetve a vagyontalan nők számára a kenyérkereső pályák megnyitásának lehetőségét fogalmazták meg. 

Veres Pálné 1869-ben Deák Ferenc támogatásával keltette életre első nőnevelő intézetét, amely a nők szellemi fejlődésének lehetőségét tűzte ki céljául; ugyanakkor rohamos fejlődésnek indult. Az intézménynek az évek során külföldön is jó híre ment. Veres Pálné idős kora ellenére folyamatosan küzdött a nők további művelődési lehetőségeiért; végül 1889-ben vonult vissza végleg az iskola patronálásától. Halála után nem sokkal bekövetkezett álma; az egyetemek kapui végül mégiscsak megnyíltak a nők előtt. 

Beniczky Hermin emlékezetét őrzi Kertész Erzsébet Zöldfa utca 38. című ifjúsági regénye (1987).

Lendvayné Hivatal Anikó (1814−1891)

Színésznő, a Pesti Magyar Színház és a Nemzeti Színház művésznője. 1832-ben ment feleségül idősebb Lendvay Mártonhoz (1814−1858), majd elvált tőle, és 1850-ben Latkóczy Lajos festőművész felesége lett. 

Naivákat és drámai hősnőket egyaránt alakított, tehetsége és szépsége révén korának ünnepelt primadonnája lett, aki minden színjátéktípusban, így vígjátékokban és népszínművekben is sikert aratott. 

A Lendvay nevet válása után is megtartotta, hiszen a színpadon aratott első sikerei ehhez fűződtek (például a Pesti Magyar Színház 1837-ben történő felavatásán ő és férje alakította a főszerepet Vörösmarty Árpád ébredése című prológusában), ezért azt a későbbiekben Lendvay−Latkóczynénak írta. Vörösmarty kora legnagyobb színésznőjének tartotta, a hozzá írt epigrammája „L-né emlékkönyvébe” címmel jelent meg; ez Lendvayné Hivatal Anikó sírfelirata is egyben a Kerepesti temetőben: 

„Játszol örömmel, bánattal, játékodon ámul
A sokaság s tapssal tiszteli szózatidat.
Nem tudják, hogy minden szó, melly szíveket áthat,
Szűdnek egy eltépett életörömbe került.”