Teleki Blanka (1806−1862)

A sors fintora: Teleki Blanka édesapja, gróf Teleki Imre jelmondata a hosszúfalvai kastély homlokzatára vésve az alábbi volt: „Qui bele latuit bene vixit − Aki jól rejtőzködött, jól élt” (Ovidius). Ugyanakkor a grófnő és unokahúga, de Gerando Antonina teljes életpályája ennek a mondatnak a cáfolatává lett. 

Teleki Blanka, a magyar nőnevelés egyik apostola, a nők művelődési egyenjogúságának későbbi híve 1806-ban született az erdélyi Kővárhosszúfalván, Brunszvik Karolina és Teleki Imre leányaként, Brunszvik Teréz unokahúgaként. Teljes későbbi életpályájára nagynénje volt döntő hatással, aki gyakran magával vitte külföldi utazásaira. Blankának két ifjabb testvére volt, húga, Emma (de Gerando Antonina édesanyja) és öccse, Miksa. 

Teleki Blanka ifjú éveiben Münchenben és Párizsban festészetet, Budán Ferenczy Istvánnál szobrászatot tanult. Később Brunszvik Teréz hatására ő is a nőnevelést választotta hivatásául; 1846-ban magyar nyelven oktató, hazafias szellemű leánynevelő intézetet nyitott Pesten fiatal, főúri családból származó hölgyek számára. Munkatársai közé tartozott Vasvári Pál és Leövey Klára (eleinte kollégái közé tartozott volna Karacs Teréz is, aki azonban végül Miskolcra ment, ahol polgári származású fiatal lányok oktatását vállalta el). 1848-ban kénytelen volt az intézetet bezárni; Leövey Klárával előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, végül Szegedre menekültek. 

A szabadságharc bukása után részt vett a forradalmárok rejtegetésében, illetve maga is támogatta több forradalmi nyomtatvány megjelenését. 1851-ben letartóztatták, majd 1853-ban a haditörvényszék tíz év várfogságra ítélte. Teleki Blanka több várbörtönben, többek közt Kufsteinben raboskodott. Hat év után, 1857-ben amnesztiával szabadult; egy rövid időszakra ugyan hazatért, véglegesen azonban soha. Münchenben, Drezdában, Brüsszelben, végül húgánál, Párizsban élt. Itt hunyt el 1862-ben. Hamvai a montparnasse-i temetőben nyugszanak. 2008-ban egy elképzelés szerint tervezték ugyan hamvai hazahozatalát és a martonvásári Brunszvik-kriptában való újratemetését, de ez az elképzelés egyelőre még nem realizálódott. 

A grófnő emlékezetét őrzi a Teleki Blanka-díj, amelyet 2008-ban „az esélyt teremtő pedagógusok” részére alapítottak.

Maderspach Károlyné Buchwald Franciska (1804–1880)

Budapesten a XI. kerületben, a Sashegy lábánál egy rövid közterületi egység viseli a nevét „Maderspach Károlyné utca” változatban. Kevesen tudják, ki is volt ő, az 1848−49-es szabadságharc egyik morbid mártírtörténetének főszereplője. 

Maderspach Károlyné Buchwald Franciskát, a honvédek oltalmazójaként ismert nagyasszonyt Hayanau emberei nyilvánosan megvesszőzték Ruszkabányán 1849. augusztus 23-án. Férje, Maderspach Károly kohómérnök ezalatt – képtelen lévén elviselni a családját ért gyalázatot – öngyilkosságot követett el. De mi is indukálta ezt a családi tragédiát? 

Buchwald Franciska Aradon született egy orvos ötödik gyermekeként. 1828-ban kötött házasságot Maderspach Károly mérnök−bányaigazgatóval, akivel Ruszkabányára költöztek. Maderspach Károly Magyarország egyik legnagyobb bánya- és vasművének volt a résztulajdonosa és az egyik vezetője, aki egyebek mellett gróf Széchenyi István érdeklődését és rokonszenvét is bírta. 

A szabadságharc idején az üzem fegyverekkel látta el a harcolókat; de a ruszkabányaiak saját fiaikat is csatasorba állították. Maga Franciska asszony is közreműködött egy hatszáz fős nemzetőrség kialakításában. Az ország nagyjait igen jól ismerték, így sok vezető ember megfordult Ruszkabányán, mint például Széchenyi István vagy Kossuth Lajos. 

A szabadságharc végén már látszott a megtorlás. A császári csapatok 1849. augusztus 22-én vonultak be Ruszkabányára, és Haynau elfogatta Buchwald Franciskát. Másnap a főtéren félmeztelenre vetkőztette, a lakosság előtt nyilvánosan megvesszőztette, majd börtönbe záratta. Az ellene felhozott koholt vád az volt, hogy a márciusi győztes csaták idején egy szalmabábut felöltöztetett császári egyenruhába, és gúnyversek kíséretében eltemette. Buchwald Franciska túlélte a retorziót; 1880-ban hunyt el Budapesten, a Kerepesi temetőben nyugszik. 

A család történetéből 2002-ben Maderspach Kinga készített dokumentumfilmet Végtelen napló címmel.