(Árva) Bethlen Kata

A tragikus életű, érzékeny lelkű nő, asszony, anya, írónő...

I. 

„Árva Bethlen Kata, valahonnét az irodalomtörténet sarkából dereng a neve (…) Aki ezt az életrajzot írta, nemcsak nagy lélek, de nagy író, Mikes és Faludi közé illő. Íróságban kevesebbel marad el mögöttük, mint amennyivel lélekben felülmúlja őket. Őt ismerve, eggyel több okunk van a 18. századot Magyarországon is a művelt próza századának tekintenünk…” − írta Németh László a magyar memoárirodalom egyik legsajátosabb alkotójáról és legmegrázóbb művéről,Gróf Bethlen Kata életének maga által való rövid leírásáról (1762), amely csonkán maradt, és az írónő halála után jelent csupán meg. 

A mű lapjain az írónő saját életének egymást követő tragédiái, betegségei, családtagjaitól elszenvedett megaláztatásai és mindemellett Erdély gondjai, a korszak küzdelemre kényszerítő nehézségei rajzolódnak ki, elevenednek meg. 

A memoárból nemcsak a magára maradt asszony keserű sorsát ismerhetjük meg, hanem több évszázad messzeségéből fölfénylenek a korabeli Erdély mindennapos gondjai: birtokviszonyok, természeti csapások, kollégiumok, könyvtárak, diákok, prédikátorok sorsa és Bethlen Kata mártíromságra hajlamos természete, amely a vallásosságban keresett menedéket. 

II. 

Árva Bethlen Kata − ahogy ő maga nevezte magát − 1700. november 25-én született Bonyhán, Bethlen Sámuel, Küküllő vármegye főispánja, Marosszék főkapitánya lányaként. Anyja, Borsai Nagy Borbála nyolc gyermekkel ajándékozta meg férjét, akik közül három még kisgyermekkorában elhunyt. Kata nyolc évesen elveszítette apját; anyja pedig férjhez ment a vagyonos gróf Haller Istvánhoz. 

Bethlen Kata apjától örökölte a református vallás és a magyar közművelődés iránti odaadását és nyitottságát. A család tagjai a nagyenyedi kollégium patrónusai, világi gondnokai voltak. A református hitében erős lányt édesanyja tizenhét éves korában férjhez adta mostohatestvéréhez, a katolikus gróf Haller Lászlóhoz. Férje azonban rövidesen elhunyt. 

Kata 1722-ben férjhez ment gróf Teleki Józsefhez, akivel annak haláláig, 1732-ig éltek együtt. Ezután nevezte magát Árva Bethlen Katának, mivel elveszítette két férjét, két házasságából született hat gyermeke közül négy elhunyt, kettőt pedig elszakítottak tőle a katolikus neveltetés érdekében. 

A család nélkül maradt asszony egyik legfontosabb támasza az írás volt. Önéletírásáról már beszéltünk; ugyanakkor még életében megjelent imádságoskönyve, a Védelmező erős pais, amely 16 imádságot tartalmaz. Mindemellett kiterjedt levelezést folytatott kora nagyasszonyaival. Az írással párhuzamosan Bethlen Kata korának ismert gyógyítójává lett; betegségei és természetes kíváncsisága miatt is tanult az erdélyi orvosoktól, valamint egyéb szakkönyvekből egyaránt képezte magát. 

Az irodalom és a gyógyítás mellett a református hit védelme és a magyar kultúra támogatása kötötte le minden energiáját. Otthona valóságos szellemi központja volt az akkori Erdélynek. Mecénásként bőkezűen támogatta Bod Pétert, akit kisdiák korától iskoláztatott. Ugyanakkor nagyon sok könyv kinyomtattatását a maga költségén tette meg. Bőkezűen támogatta az iskolákat; udvarában a lányok terítőket varrtak, amelyekkel sok gyülekezetet megajándékozott. 

Bőkezűen támogatta a református kollégiumokat is. Végrendeletében a nagyenyedi kollégiumra hagyta gazdag, ritka kiadványokban bővelkedő könyvtárát (a Bod Péter által összeállított jegyzék százkilencvenhat szerző háromszázharmincegy művét sorolta fel), amely viszont 1849-ben porig égett. 

III. 

Bethlen Kata 1759. július 29-én halt meg Fogarason; sírja az ottani református templomban található. Írói munkásságára a XX. század közepén Németh László esszéje, majd drámája irányította a figyelmet. Életéről Kocsis István írt monodrámát Árva Bethlen Katacímmel, amelyet Meister Éva színművésznő tart műsorán 1997-től. 

Bethlen Kata Önéletírása nyomtatásban többször is megjelent; olvasásra pedig tanulságul, tanúságtételként ajánlott, mindannyiunknak.

A rombolás géniuszának diadala, avagy Zichy Mihály élete és művészete

Avagy Zichy Mihály élete és művészete.

Nemzetünknek nem kevés jót cselekvő, hírnevünket öregbítő, tehetséges G(!)éniusza volt és van. Vélekedésem szerint ebből a számtalan „hortobágyi poétából” az egyik volt maga – a Magyar Nemzeti Galéria 2007–2008. évi kiállításának címe szerint „a rajzolás fejedelme”, nemzedékek művészi ízlésének alakítója, a magyar nemzeti (festészeti) panteon megingathatatlan tagja, a festő és grafikus Zichy Mihály.

Zichy 1827. október 14-én született a Somogy megyei Zala községben, a nagy múltú Zichy család köznemesi ágából. Apja Zichy Ferenc földbirtokos, édesanyja Eperjessy Julianna szigorú erkölcsű úrhölgy, bátyja Zichy Antal író, politikus, későbbi országgyűlési képviselő, a felsőház tagja.

Nagy nevű ősei közül Zichy Mihály apai nagyapja Zichy Mihály, Moson vármegye híres alispánja volt, aki kora műveltségét meghaladó könyvtárral rendelkezett. Az ifjú Zichy itt jó pár órát eltöltött, ugyanakkor már idejekorán megismerkedhetett az elszegényedett középnemesek életével is. A kis Mihályt tíz éves koráig otthon taníttatták, s már ekkor bekalandozta a környező tájakat, megismerkedvén az ottani népszokásokkal, amelyek egy egész életre szóló élményt jelentettek számára. Majd késõbb jó megfigyelőképességgel és humorérzékkel elkezdte rajzolgatni a rokonait, a plébánost, a falu lakóit. Mivel Zichy a család elszegényedett ágának sarja volt, ezért szülei szerették volna, ha – a XIX. század szokásjogának megfelelően – jogot tanul, hogy biztos megélhetéséért mielőbb hivatalt tudjon vállalni. Mihály azonban a festészet irányába fordult, s mikor ez kiderült, családja az összes anyagi támogatást megvonta tőle. Tulajdonképpeni történetünk itt kezdődik.

A vázolt családi háttér, indíttatás, némi veszprémi középiskolai kitérő, majd a már említett jogi tanulmányok mellett Zichy 1842-től mégis Marastoni Jakab Pesten működő magániskolájának növendéke lett. 1843-ban jogi tanulmányai folytatása végett Bécsbe utazott, de ott is a festészet mellett döntve beiratkozott a Képzőművészeti Akadémiára, méghozzá Ferdinand Georg Waldmüller osztályába. Korai munkái középkori tárgyú romantikus életképek voltak. Első jelentősebb sikerét a végletesen megrendítő érzelmeket ábrázoló Koporsólezárással aratta. Ezekben az években több vallási tárgyú kompozíciót is festett (Krisztus a keresztfán, Keresztlevétel). 1846-ban itáliai tanulmányutat tett. Visszatérve Bécsbe megfestette e korszaka legkiemelkedőbb darabját, a katasztrófaképek hagyományait követő Mentőcsónakot.

Mivel itthon támogatásra nem számíthatott, mestere ajánlására Katalin nagyhercegnő rajztanáraként az orosz cári család szolgálatába lépett. 1848-tól haláláig kisebb–nagyobb megszakításokkal az orosz cári udvar alkalmazásában, Szentpétervárott dolgozott. Néhány hónappal megbízatása után – részben a magyar szabadságharc elfojtásában történt orosz szerepvállalás miatt is – kilépett az udvar kötelékéből, és három éven át egy fotográfiai műteremben retusálásból és portrék készítéséből élt, majd házasságkötése után (1849, Erschoff Alexandra) ebből tartotta el családját is.

1852-ben újra a cári család szolgálatába állt. Udvari festőként fő feladatai közé tartozott az arcmások készítése, valamint az udvari ceremoniális rendezvények, bálok és vadászatok megörökítése. E szerepkörében Zichy Mihály több ezer grafikában és akvarellben dokumentálta a szentpétervári udvari életet. Hivatalos munkái mellett azonban készített irodalmi ihletésű illusztrációkat, romantikus képciklusokat, allegorikus és szatirikus kompozíciókat is. Tehetsége, kivételes rajzkészsége mindenekelőtt a grafika és az irodalmi illusztráció területén érvényesült.

Az 1860-as években változás történt Zichy Mihály művészetében.

Egyre nagyobb teret kapott nála az irodalmi illusztráció. Megfestette a Hamlet, a Don Juan, a Werther vagy a Mazeppa jeleneteit. Több illusztrációt készített Puskin műveihez. Az 1860-as évek közepétől több mint két évtizeden át foglalkoztatta Lermontov Démon című elbeszélő költeménye, amelyet számos, Oroszországban igen népszerűvé vált kompozícióval illusztrált.

Théophile Gautiers, a neves párizsi kritikus meghívására Zichy 1862-ben, majd 1871-ben nagyobb nyugat-európai körutazást tett. Művészetében a korábbi szatirikus életképeket romantikus, borzongató (Sírrablók), melodramatikus (Az anya sírja), mitologikus (Nimfát rabló faun), moralizáló (Uzsorás) és a barokk hagyományait felelevenítő (Mulató társaság) témák váltották fel. Ekkortól foglalkoztatták Zichyt a történeti tárgyak is, így a francia történelem eseményei (Richelieu áldása), vagy az ivászattal foglalkozó jelenetek körébe tartozó Falstaff-variációk. Ekkoriban filozófiai igényű történeti témák is megjelennek életművében, mint például a Zsidó mártírok, az Autodafé, a Luther látomása vagy A Messiás című művek.

1874-ben felmentését kérte a cári szolgálat alól és Párizsba költözött, ahol mozgalmas társadalmi életet élt. Ugyanakkor tevékenyen rész vett a Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet – a Párizsban élő magyar kisiparosok szervezete – munkájában, amelynek később elnöke lett. E szellemi környezet ihletettségének köszönhetően Zichy 1878-ra befejezte festői életművének egyik legnagyobb vállakozását. A Démon fegyverei (más címmel A rombolás géniuszának diadala) egyszerre történelemfilozófiai allegória és aktuálpolitikai programkép. A bolgár–török háború pusztításáért az aktuális katonai nagyhatalmak vezetőit (II. Sándor cár, Vilmos császár, III. Napóleon) és a pápát felelőssé tevő mű háború- és egyházellenes állásfoglalása bemutatásakor politikai botrányt okozott, olyannyira, hogy a tiltakozások hatására Zichy kénytelen volt visszavonni a párizsi világkiállítás hivatalos tárlatáról.

Párizst elhagyva 1880-ban szülőfalujában, Zalán telepedett le – családja már 1866 óta itt élt –, ahol újabb műveket festett, de ezek sem hozták meg a várt sikert. E kudarcok visszavonulásra késztették, és mindinkább az irodalmi illusztrációban találta meg a képességeinek legjobban megfelelő műfajt. Még Párizsban kezdett hozzá Goethe Faustjának illusztrálásához, amelynek rajzai 1878-ra készültek el.

1881-ben hosszabb ideig Georgiaban/Grúziában tartózkodott. Az itt töltött időszak és történései nyomán talán nem túlzás azt állítani, hogy a "grúzok" még ma is nemzeti festőjükként tisztelik, merthogy híres nemzeti eposzukat, Rusztaveli Tigrisbőrös (más fordításban: Párducbőrös) lovagját Zichy illusztrálta, majd a georgiai nemzetnek ajándékozta. Tbilisziben tiszteletére köztéri szobrot állítottak, és utcát neveztek el róla.

Legnagyobb magyar vonatkozású vállalkozásai közé tartozott Arany János balladáinak illusztrálása, amellyel 1897-ben készült el. Zichy 1883-ban visszatért a cári szolgálatba, ahol életműve legszebb grafikáit készítette el. A kalandos életű alkotó 1906. február 28-án halt meg Oroszországban, Szentpétervárott. Budapesten a Műcsarnokban ravatalozták föl, majd a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra (28. parcella). Sírját a Stróbl Alajos alkotta Zichy-mellszobor díszíti.

Műveinek és kéziratos hagyatékának egy része, könyvtára és egyéb gyűjteményei egykori szülőházában, a zalai Zichy Mihály Emlékmúzeumban tekinthetők meg, amelynek kurátora – és egyben a Magyarországon lévő hagyaték és szellemi örökség gondozója és továbbörökítője – a rendszerváltás után Amerikából hazatért dédunoka, Csicsery-Rónay István. (Ugyanakkor az Emlékmúzeum megálmodói és létrehozói 1927-ben Zichy Mihály unokája, Mária Alexandra és férje, id. Csicsery-Rónay István voltak.)

Zichy Mihály életének–pályájának méltó lezárásaként pedig idézzük Ady Endre 1906-ban papírra vetett nekrológjának sorait, amely szerint Zichy „elment egy szabadabb s míveltebb földre, Oroszországba. Szörnyűséges: Zichy Mihálynak Oroszországban kellett élnie és halnia... Gyönyörű, tüzes, gazdag magyar lelkével egyre csak álmodott. És álmodva is látta, mint diadalmaskodik a Pusztítás. Csak elűzött magyarnak és művésznek lehetnek ilyen fájó és hatalmas álmai.”

Pekry Polixéna

Pekry Polixéna (?–1746) a gondolkodó magyar főúri hölgyek sorát gyarapítja. 

Anyja nem volt más, mint Petrőczy Kata Szidónia, az első jelentős magyar barokk költőnő. Pekry Polixéna leánya volt Daniel Polixéna, a „Magyar Minerva”, dédunokája pedig nem más, mint ifj. Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós”. 

Pekry Polixéna 1709-ben kötött házasságot idősebb báró Daniel Istvánnal, Udvarhelyszék későbbi főkirálybírájával, akivel Vargyasra költöztek. A két fiatal találkozása, házassága nem volt a véletlen műve. Daniel István Pekry Lőrinc oldalán harcolt a kuruc szabadságharcban, s alkalma volt megismerni a gróf családját és leányait. A fiatal Polixéna anyjával és testvéreivel együtt szenvedte végig a fogságot, a bujdosást, gondozta gyógyíthatatlan anyját, majd állt annak koporsója mellett. A sok nehézség felkészítette az életre, kötelességtudó felnőtté lett. Ezt értékelte a fiatal székely nemes, mikor feleségül kérte. E frigyből több gyermek született, ugyanakkor a grófnő egész életében férjének megbecsült párja volt. 

Pekry Polixéna több nyelvet beszélő, művelt nagyasszony volt, aki ennek ellenére szerény körülmények között élt. Férje Udvarhelyszék főbírájává való kinevezése ügyében is maga tett; 1745-ben ez ügyben Bécsben időzött, férjével és fiával egyetemben. Öt hónapig tartó ausztriai tartózkodásáról a nagyasszony Bécsi diáriuma tájékoztat. A napló több szempontból is fontos; megismerhető belőle a Burg élete és Mária Terézia közvetlen kapcsolata alattvalóival. Másrészt Pekry Polixéna jellemére, lelkületére is rávilágít a mód, ahogy józanságával és mértéktartásával sokallta a bécsi életformát. 

A császárvárosi tartózkodás meghozta eredményét; idősebb báró Daniel István elnyerte az udvarhelyszéki főkirálybíró rangját. A kinevezési ünnepség után rövidesen, 1746 márciusában elhunyt Pekry Polixéna. Elveiről, gondolkodásmódjáról mindennél hívebben beszél leányának, Daniel Polixénának neveltetése, az a tisztség, hogy korabeli erdélyi közélet legműveltebb tudományos képzettségű asszonyaként tartották számon.