Japán művészeti technika, amellyel a törött tárgyak új életre kelhetnek
Kintsugi/Kintsukuroi. Kínai eredetű japán művészeti technika/hagyomány, amellyel a törött tárgyak új életre kelhetnek. Azaz: ténylegesen törött kerámiák és -darabok „tölthetőek fel” arannyal töltött gyantaragasztóval, illetve átvitt értelemben ez a költői metafora utal(hat) a fizikai és az érzelmi gyógyulás folyamatára, hiszen minden egyes helyrehozott kerámia egyedi és megismételhetetlen mintát alkot a törés véletlenszerűsége következtében. E technika abból a felfogásból ered, hogy egy-egy tárgy sokkal értékesebb és szebb, ha ismerjük a történetét.
Kintsugi/Kintsukuroi. A két szó lényegében egy technikát takar. A Kintsugit „arany-összeillesztésnek”, a Kintsukuroit pedig „aranyjavításnak” lehetne fordítani. A módozat lényege, hogy törött edényeket olyan folyadékkal illesztenek újra össze, amelyben aranypor (vagy ezüst-, vagy platinum-) van elkeverve. és amely szándékosan elnagyolt formában emeli ki a javítás vonalát, új textúrát („tájat”) adva az eredeti kerámiának. Ez a helyreállítás művészete.[1]
Az, hogy e művészeti ág pontosan mikor és hogyan alakult ki, nem tudható. A tradíció szerint kínai eredetű. A legenda úgy tartja, hogy egy japán sógun, Ashikaga Yoshimasa, visszaküldött Kínába egy törött teáscsészét, hogy javítsák meg. Történt mindez valamikor a 15. században. Amikor a csészét visszakapták Kínából, azt nagy fémkapcsok csúnyították. A sógun ekkor arra kérte a japán kézműveseket/mestereket, hogy találjanak ki valamilyen esztétikusabb formát a helyreállításra. A technika annyira népszerű lett, hogy állítólag gyűjtőket vádoltak meg azzal, hogy direkt törtek össze különböző edényeket, hogy azokat így hozzák helyre.
Természetesen a dolog nem is lenne igazán japán, ha nem állna mögötte valamely filozófia. Azt, hogy e módszerrel helyreállított edények sokkal különlegesebbek, egyedibbek lettek, ezzel mindenki egyetérthet. A kintsugi mögött álló gondolatokat gyakran hozzak párhuzamba a vabi-sabi filozófiával[2], amely a tökéletlenséget, a hibás dolgokat fogadja el, illetve a japán kultúrában/esztétikában csak növeli egy tárgy értékét, ha használatából eredő kopások találhatóak meg rajta. Ezért is gondolják úgy, hogy egy arany-helyreállítással nem rontanak az eredeti tárgy értékén, sokkal inkább továbbírják a tárgy történetét.
A kintsuginak pedig még stílusai is vannak:
1. „Törés” – ennél a technikánál a törött részeket kötik össze aranyporos lakkal, kisebb töréseket is jól lehet vele helyrehozni.
2. „Darab-módszer” – ezt arra használják, amikor az edény egy darabja hiányzik, és ilyenkor azt a részt teljes mértékben a kintsugi technikával helyettesítik.
3. „Összekötés”/”Összehívás” – amikor egy másik, különböző kerámia darabját építik bele a törött edénybe.
És hogy e technika manapság is mennyire népszerű, mi sem bizonyítja jobban, minthogy művészeti ágak tucatjait hódította meg, illetve széles körben használatos minden távol-keleti kultúrában, pedig már a nyugati világban is.
[1] Habár a kintsugi úgy terjedt el a köztudatban, hogy a darabokat „arannyal illesztik össze”, az eredeti technika egyébként lakkművészetet takar. A törött darabokat urushi zománccal ragasztják össze, amely a kínai Rhus vernificera nevű fa nedvéből készül. A külső réteget pedig igazi aranyporral fedték le, majd lecsiszolták. Az urushi egészen addig mérgező, amíg nem szárad meg, ezért a gyártás nagyon veszélyes. Manapság a modern polimer technológiának köszönhetően, a kintsugi reparálás sokkal tartósabb, mint a korábbi lakkos verzió.
[2] A vabi és a szabi kifejezések a japán világlátásban a mindennapi élethez való figyelmes viszonyulásra vonatkoznak. A vabi egyszerű, szerény ízlést, a szabi elegáns egyszerűséget jelent. Az idők folyamán a két fogalom összekapcsolódott és ma már vabi-szabiként használják.
