Az antik görög tradíció szerint Zeusz és (harmadik) felesége, Mnémoszüné házasságából születtek a Helikon hegység lankáin a Múzsák, a művészetek és a tudomány különféle ágainak ihletői és pártfogói. Így keletkezett – több műfaj és tudományág mellett – a dráma és a színház is. A színház és a dráma egyaránt a megőrzésre épül, feladatuk többszörös; a felidézés mellett a múlt újraértelmezésének szerepét is felvállalják. Az említett folyamat immanens koherenciájában válik jelenvalóvá maga az adott típusú művészet.
A drámairodalom, a színház, a megőrzés hagyománya ott rejtőzik a református kultúra múltjában és jelenében is. A magyar kálvinista színház- és drámatörténet ma még nem teljes, és behatárolása minden önálló problémafelvetés és megnyilatkozás alkalmával előadó-, alkotó-, vallás-, kor-, műfaj- és tárgyfüggő. A témakör általam vállalt olvasatában a kálvinizmus magyar nyelvű drámatörténeti tradíciójában benne foglaltatnak a reformáció századainak kálvinista iskoladrámái, valamint külhoni mivolta ellenére Comenius első magyar református iskoladrámája, a Schola Ludus; továbbá a magyar művelődéstörténet kiemelkedő református személyiségei (Csokonai Vitéz Mihály, Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Magda, Sütő András, Tóth-Máthé Miklós stb.) jelentős – kálvinista és más tárgyú – drámai alkotásai; a nem református gyökerű alkotóknak a reformáció és a kálvinizmus történetével foglalkozó színművei; a drámai művek színpadi változatai; a különböző gyülekezeti összejövetelek színházi alkalmai; a kiadott protestáns drámai szövegek és drámatörténeti kiadványok sora.
A kálvinizmus drámatörténeti tradíciójának emlékezete a messzi múltban gyökerezik és hagyományozódik nemzedékről nemzedékre. A hagyományteremtés történetében az első lépcsőfokot a református iskoladráma jelentette, amelynek történetével sok kutató foglalkozott: Alszeghy Zsolt, Bernáth Lajos, Demeter Júlia, Dézsi Lajos, Dömötör Tekla, Kardos Tibor, Varga Imre, Pintér Mária Zsuzsanna, Nagy Júlia és mások. A magyar nyelvű kálvinista drámatörténeti hagyomány tehát a legnagyobb mértékben feldolgozott kutatási terület. Egy alkotót mégis kiemelek, nemzetisége szerint ugyan nem, ám sárospataki alkotói mivoltában mégis a magyar református iskoladráma megteremtőjét, Comeniust, az újkori pedagógiai gondolkodás legnagyobb tanítómesterét, a Cseh Testvérek Egyházának püspökét. A „népek atyjának” sárospataki működése során egyik latin nyelvkönyve, a Ianua Linguarum Reserata Aurea (A nyelvek nyitott kapuja, azaz bármely nyelv elsajátíttatásának rövid és könnyű módszere és minden dolgok szabad megértésének kezdetei; mely száz címben és ezer szólásban a nyelv valamennyi szavát tartalmazza, előbb latin, azután cseh nyelven elkészítve…) szolgált az első, Magyarországon keletkezett református iskoladráma, a Schola Ludus alapjául. E nyelvkönyv anyagát nyolc drámai képben összegezte és adatta elő diákjaival több alkalommal. Legutoljára 1654 júniusában, közvetlenül Sárospatakról történő elutazása előtt, Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony, az iskola patrónusának jelenlétében. Ahogy erről később beszélt: „Egy dologban engedtem csupán: megígértem, hogy elutazásom az utolsó diákelőadásig elhalasztom, mivel az özvegy fejedelemasszony bejelentette, hogy maga is szeretné látni a mű bemutatását. A fejedelemasszony május hónapban tért vissza követei, Kemény János és Mikes Mihály kancellár kíséretében, hogy személyesen tekintse meg ifjúságunk színielőadását. Mivel a fejedelemasszony udvarhölgyeivel együtt kívánta látni a színjátékot, úgy rendelkezett, hogy a várudvaron adjuk elő. Így is történt...”(1) Ezt követően Comenius elhagyta Magyarországot, és visszatért Lengyelországba, lesznói hivatalába. Comeniust tekinthetjük a magyarországi dramatizáló nyelvoktatás elindítójának(2), és egyben az első tényleges református iskoladráma szerzőjének. Munkásságát és emlékét örök érvényűen őrzik művei s a kálvinista színházi és drámatörténeti hagyomány.
A magyar nyelvű református drámatörténet első, valóban kiemelkedő alkotója és drámatörténeti tradíciónk egyik csoportjának jelentős képviselője Csokonai Vitéz Mihály. A „kálvinista Róma”, Debrecen város szülötte (a kiemelt alkotók közül nem egyedüliként), a híres debreceni kollégium neveltje(3). Csokonai – a felvilágosodás szellemének megfelelően, illetve a maga módján – kísérletet tett a honi magyar nyelvű színházi kultúra hiányának leküzdésére. 1793-banszíndarabban írta meg a költészet szomorú sorsát, ez volt a befejezetlenül maradt Méla Tempefői, vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon című szatirikus játéka. Gerson de Malheureux és a Cultura vagy Pofók című darabjait pedig annak idején eljátszatta tanítványaival. Ezeket követően írta meg Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiakat, a felvilágosodás kori magyar irodalom egyik legjobb vígjátékát. Csokonai nevét halála után az Árkádia-pör tette ismertté, művészetének jelentőségét Petőfi után a Nyugat első nemzedéke ismerte fel. Színművei a magyar református drámatörténeti hagyomány gyöngyszemei.
Csokonai munkásságának közvetlen folytatója – a jelentős időbeli eltérés ellenére – az ugyancsak kálvinista szellemi háttérből induló Móricz Zsigmond. Ő is volt a debreceni kollégium diákja, egy ideig a református teológia hallgatója, illetve debreceni újságíró. A szerző színpadi pályájának kezdete 1909. Első színművét, a Sári bírót, a Nemzeti Színház ekkor mutatta be, Blaha Lujzával a címszerepben, óriási sikerrel. Móricz valószínűleg ezt szerette volna később is megismételni, ezért fogott újra és újra színdarabok íráshoz, bár az ő világa nem a színház volt. Móricz színpadiműveinek száma mégis közel negyvenre tehető(4). A művek különbözősége és egyenetlensége ellenére a pályakép teljes; Móricz diákkorba visszanyúló emlékeitől egyenes út vezetett az öregkori darabokig. Drámaírói mivoltát Schöpflin Aladár így értékelte: „Elsősorban ő látta meg a falusi ember szociális helyzetét, amelyet irodalmi elődei teljesen elhanyagoltak. (…) Móricz Zsigmond kemény küzdelmet folytat a hagyományos drámai formáknak a maga sajátos mondanivalóihoz és írói karakteréhez való idomításért. Ő tűzte ki maga elé a legmagasabbra a célt a modern magyar drámaírók között, és eddigi drámai munkái a magyar dráma eddig elért legnagyobb lendületét jelentik.”(5)
A 20. századi életművek sorában a legnagyobb igényűek egyike az ugyancsak protestáns szellemi háttérből induló Németh Lászlóé. A sok műfajban jelentékenyet alkotó nagy egyéniség író, esszéista, szerkesztő, a magyar társadalom új útjait kereső népi írói mozgalom egyik vezére. Filozófiai és természettudományi iskolázottsága, a tucatnyi nyelv ismeretére terjedő hatalmas tudása színművein is nyomot hagyott. Mindenek előtt azonban – a Széchenyi Istvántól örökölt – nemzetemelő erkölcsi igényesség vezette. Írásművei – a 20. századi magyar dráma irányzatai közül – a realista dráma vonulatába tartoznak. Alkotásai történelmi és társadalmi drámákra oszthatók. Műveinek középpontjába – mindkét drámacsoportban – a korából és környezetéből magasan kiemelkedő, de azzal folyamatos konfliktusban lévő drámai hőst állítja. Az iménti felosztás szerint történelmi drámáinak sorából a VII. Gergely, a Széchenyi, Az áruló, a Galilei, az Eklézsia megkövetése, a Gandhi, A két Bolyai bizonyult a legmaradandóbbnak; társadalmi drámáinak élén a Villámfénynél, a Papucshős, a Cseresnyés, a Szörnyeteg és a Nagy család áll. Műveinek értékelése kapcsán nem tudjuk megkerülni Németh László hitének/protestantizmusának kérdését, amely világnézetének meghatározó vonása. Németh (főként Ady nyomán kialakított) protestáns magatartása mindenekelőtt az önmaga küldetését megvalósítani kívánó alkotó hitvallása. A teológus Ady című esszéjében (1936) mondta el, miért tartotta Ady költészetét egyfajta protestantizmus-fogalom betetőződésének: „…Ady, ha a teológust nem a dogmák rendjével, hanem az Istenbetekintő agy becsületes gyötrelmével mérjük, nagy költőben igaz teológus is. Hozzám közelebb áll bármely vallásos gondolkozónál. (…) Annak, amit én laikus protestantizmusnak nevezek, Ady a legutolsó és legnagyobb Lutherje. Minden ponton a protestantizmus lépett tovább benne, s minden ponton tovább lépett. (…) Ady Luther útján az utolsó szóig rohant.”(6) A maga protestantizmusáról Németh László A két templom közt című írásában az alábbi módon beszélt: „Pályámon egy pillanatilag sem szolgáltam a protestáns egyházat – sőt, mint minden mai egyháznak, ellenfele voltam és vagyok, de mindig szívesen követtem a magyar protestáns hagyományt, melynek legfrissebb s legteljesebb kivirágzását Adyban szerettem. Sylvester János, Heltai Gáspár, Vizsolyi biblia, Szenczi Molnár Albert zsoltárai, Bethlen Miklós, a debreceni kör Földitől Fazekasig, sőt Tóth Árpádig: kedves tanulmányaim címei; egyben családfám is a magyar szellemben. (…) Nekem a protestantizmus a vallásos állapot egy formája, mely Luther előtt legalább kétezer évvel kezdődött, s messze túlárad ma is egyházain. A protestantizmus az emberből szóló isten vallása. Azé az istené, aki nem a világ rendjében hangos, hanem az akaratunk tövén. Foné tisz daimoniosz, egy isteni hang…”(7)
Németh László drámai életműve mellett az egyik szülői oldalról református indíttatású Illyés Gyuláé őrzi még a hagyományos történeti realizmus tradícióját. A kálvinista dráma- és színháztörténeti kultúrkörhöz az 1976-ban írt a Dániel az övéi között avagy a mi erős várunk című komédiával kapcsolódik. A történet Magyarországon és Angliában játszódik. Hőse a magyar értelmiség típusa, a református prédikátor. Dánielnek fényes jövőt jósolnak Angliában, ő azonban itthon, az „övéi között” akar boldogulni. A színmű ősbemutatójára 1979. október 19-én került sor a Nemzeti Színházban, Vadász Ilona rendezésében, Oszter Sándor főszereplésével.(8)
A 20. század második felében (historikus jelmezbe bújtatva) ismét megjelenik a parabola műfaja,tendenciája, amely aktuális társadalmi problémákkal küzdő példázatokat takar. Ennek keretén belül éledt újjá többek között a magyar református dráma- és színháztörténeti örökség egyik fontos műfaja, a hitvitázó dráma. A tradicionális vitadráma modern, ugyanakkor történeti környezetbe helyezett változatát az erdélyi magyar irodalom jelentős képviselői, Sütő András, Székely János és Páskándi Géza élesztették újjá. Ide sorolandók Páskándi Géza művei, a Vendégség és a Tornyot választok, Székely János Caligula helytartója, a Protestánsok című darabjai, Sütő András Káin és Ábel, Csillag a máglyán és az Egy lócsiszár virágvasárnapja című trilógiája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése