Comenius emlékezete

Az elmúlt évszázadok alatt Európa megváltozott. Letűnt a Habsburg-monarchia, alapjukat vesztették a protestáns–katolikus ellentétek. Rég elporladtak az Európát feldúló harmincéves háború áldozatai, miként csak fölfedezéseikben és műveikben élnek tovább a XVI–XVII. század nagy elméi, matematikusok, fizikusok, írók, államférfiak. Ez a kegyetlen, lelkesítő és forrongó kor adja hátterét Comenius életművének. Comenius sorsa is hasonló volt lázongó és újjászülető korához. Bár a sors hányta-vetette, ő nem tartozott a magukat könnyen megadók közé. A csapások nem sújtották le, szenvedései csak növelték erejét. A Cseh Tesvérek Egyesületének püspöke mély vallásossága mellett elsősorban politikus volt, aki kapcsolatban állt Európa leghatalmasabb férfiaival; humanista törekvései mellett főként azért, hogy kisegítse az elnyomásból nemzetét és hazáját. Az idő előrehaladtával szülőföldje iránt érzett mély szeretete kiterjedt a világ összes nemzetére. Nevezetes pedagógiai elvei pedig máig élnek és hatnak.

Kik is voltak azok a szellemóriások, akik fölfedezéseikkel óriási visszhangot keltettek a XVI–-XVII. században, ugyanakkor szellemi hátterét adták Comenius életművének? A nagy nevek egész sorát idézhetjük. Comenius születése után három évvel halt meg Torquato Tasso, a nagyszerű olasz költő. Miguel Cervantes megérte az 1616. évet is; Shakespeare tíz évvel túlélte a Don Quijote szerzőjét, Lope de Vega pedig 73 éves korában, 1635-ben halt meg; 1606-ban született Rembrandt, Comenius későbbi amszterdami barátja, aki egy évvel a pedagógus előtt távozott az élők sorából. 1561-től 1626-ig tevékenykedett Francis Bacon, aki elsőként húzott éles határvonalat a tudomány és a hit közé. Négy évvel Comenius után született René Descartes, az ész mindenhatóságának hirdetője, aki mindenfajta elmélkedés kiindulópontjának a kételkedést tartotta. Új eszmék és új fölfedezések, ebből kifolyólag új nézetek és értékrendszerek az egyik oldalon, a másikon a régi világ széthullása. Ebben az összevisszaságban és e körülmények, javarészt pedig üldöztetések közepette sarjadt ki az a gazdag és kivételes munkásság, amely a mai napig az újkori pedagógiai gondolkodás alapját képezi.

Comenius – Ján Ámos Komenský a morvaországi Nivnicében született 1592. március 28-án. Szülei a hajdani Magyarországról vándoroltak oda. Nevét a szülőhelye közelében fekvő Komna falutól kölcsönözte. Korán árvaságra jutott, tízéves volt édesapja, tizenegy édesanyja halálakor. Apai nagynénje nevelte a morva–magyar határ közelében, majd a Cseh Testvérek Egyesülete gondoskodott neveltetéséről. 1611 és 1614 között a hernborni és a heidelbergi egyetemen folytatott teológiai tanulmányokat, eszmevilágára nagy hatást gyakorolt Alsted, Wolfgang Ficinus, Campanella és Francis Bacon.

Egyetemi tanulmányait befejezve lelkészként tevékenykedett és iskolarektori feladatokat is ellátott Fulnek városában. A harmincéves háború kezdetén feleségét és két gyermekét is elveszítette. 1620 után a Cseh Testvérek Egyesülete és maga Comenius is menekülésre kényszerült, a lengyelországi Lesznóban talált otthonra, magára vállalva a városka gimnáziumának vezetését. Rövid angliai és svédországi tartózkodás után visszatért a lengyel kisvárosba és a Cseh Testvérek püspöke lett. 1650 és 1654 között Sárospatakon időzött, majd visszatért Lesznóba. Élete utolsó esztendeit Amszterdamban töltötte. Itt hunyt el 1670 novemberében. 

Az említett négy sárospataki évnek köszönhetően Comenius jelentős szerepet töltött be a magyar művelődés történetében is. Tolnai Dali János ajánlása alapján I. Rákóczi György özvegye, Lorántffy Zsuzsánna hívta meg a híres cseh gondolkodót. A Sárospatakon eltöltött négy évet a kutatók Comenius pedagógiai munkássága legfontosabb időszakaként értékelik. Egyrészt itt a gyakorlatban is kipróbálhatta korábban kidolgozott pedagógiai elképzeléseit, másrészt nagyon gazdag az e rövid idő alatt elkészült írásainak száma. Különösen jelentős az Orbis Sensualium Pictusés a Schola Ludus, valamint az európai pedagógia történetében meghatározó mű, a panszofikus iskola tervezeténeklétrejötte. Comenius fő műve, melynek megállapításai századok nevelésének és oktatásának adtak irányadó fonalat és a mai napig érvényes megállapításokat tartalmaz, a Didactica Magna. Cseh nyelvű tervezete 1628-ban fogalmazódott meg, a szélesebb olvasóközönségnek szánt latin nyelvű változat 1657-ben jelent meg Amszterdamban az Opera Didactica Omnia címen közzétett gyűjteményben.

Comenius munkásságában központi helyet foglal el a már említett panszofia eszméje. Az emberi nemet – Comenius véleménye szerint – hármas baj kíséri: elménk tévelygése, erőnk szüntelen pazarlása, reményeink állandó meghiúsulása. Az útvesztőből való kilábalást az enciklopédikus ismeretek elterjesztése segítheti elő. A panszofia a tudományok tudományát kínálta a szétforgácsolt ismeretek helyett. Ismeretelméletében nagymértékben támaszkodott Bacon tanaira, annak empirizmusát és induktív módszerét hirdette. Az önmagára hagyatkozó értelem keveset ér, szerszámra és segédeszközre van szükség. Comenius ehhez a gondolathoz kapcsolódva kifejtette, hogy „a test nem csupán lakóhelyül szolgál az eszes lélek számára, hanem szerszám is, amely nélkül nem hallhatunk, nem láthatunk, semmit sem beszélhetünk, cselekedhetünk, sőt nem is gondolkodhatunk”. 

Eszméi korában újdonság jelleggel bírtak: az embereket az élet számára kell tanítani – hangoztatta. Véleménye szerint az államnak az ifjúság nevelésével lehet a legnagyobb hasznot tenni. A korabeli iskolai állapotok bírálatától jutott el azokhoz az elvekhez, amelyek évszázadokra meghatározták a közép-európai oktatási rendszert. Ő vetette fel először az általános népoktatás és az anyanyelven történő tanítás eszméjét. A nevelésben – ezt először szintúgy ő fogalmazta meg – mindenekelőtt figyelembe kell venni a tanulók életkori sajátosságait. Az oktatásnak a felnőtté válás négy fejlődési szakaszához szükséges igazodnia: a 0–6 életévhez kötötte a családon belüli nevelés időszakát, a 6–12 évhez az anyanyelvi iskolában való oktatást, a 12–18 év között a latin iskoláé, a 18–24 év között pedig az akadémiáé volt az uralkodó oktatói szerep. Az anyanyelvi iskola feladata az ifjúság minden, az életben hasznos dologra való megtanítása: olvasás, írás, számolás, zene, erkölcstan, történelem, földrajz. Az iskola tanulóit hat osztályba kell sorolni, és ezek részére külön tankönyvet kell készíteni. A latin iskola célja a négy nyelv (anyanyelv, görög, latin, héber) segítségével enciklopédikus tudás megszerzése. A középkori iskolákban oktatott hét szabad művészet mellett a történelem, földrajz, fizika, etika és teológia oktatása lenne a feladat. A latin iskola hat osztálya: 1. grammatika, 2. fizika, 3. matematika, 4. etika, 5. dialektika, 6. retorika. Az akadémiákban minden tudományt szükséges volna tanítani és három fakultásból állna: teológiai, jogi és orvosi karból. Az anyanyelvi iskolában napi négy tanóra, a panszofikus iskolában pedig napi hat óra lenne az előírt tankötelezettség.

Comenius pedagógiai műveiben az iskolai élet szervezésének konkrét problémáival is foglalkozott: a tantervvel, a tanóra, az oktatási segédeszközök (tankönyvek, tanszerek) kérdésével, a tanterem elhelyezésével, az órarenddel, a szünidők szabályozásával. Az általa megfogalmazott legfontosabb didaktikai alapelvek, a rendszeresség, a fokozatosság, a tudatosság, a szemléletesség és a tananyag koncentrikus bővítésének elve a mai napig nem vesztettek időszerűségükből. A tanár puszta előadása helyett nagy szerepet szánt az ismeretek gyakorlatban való elsajátításának, az oktatás tárgyszerűségének, a dolgok szemléltetésének. Különösen értékes munkát végzett a latin nyelv tanításának módszertana terén, ahol a szemléletesség és a közhasznú ismeretek elvét a puszta szótárazás, a holt ismeretek elsajátítása elé helyezte. 

Latin nyelvkönyvei közül az első, az Ianua Linguarum Reserata Aurea megszületéséről a következőt mondja M. V. Kratochvíl Comeniusról szóló könyve: „A lesznói gimnáziumban a latin nyelv oktatása során szerzett tapasztalatai és Comenius saját tanulóéveinek emlékei egy új munka, az Ianua linguarum reserata című mű megírására ösztönözték Comeniust: »És mivel úgy láttam, hogy a latin nyelv s minden dolgok ismeretének összessége egy kis könyvben is elfér, kísérletet tettem megírására (…) azzal az egyetlen szándékkal, hogy ha Isten megkönyörül rajtunk és visszavezérel hazánkba, kéznél legyenek az eszközök, amelyek segítségével gyorsabban behegednek az iskolákon és az ifjúságon esett sebek.«” A „gyorsabban” lehetőségét Comenius új nyelvtanítási módszere jelentette, amelyet általában nyelvtanításnál alkalmazott. Mert hogyan is tanították a latin nyelvet azelőtt? A régi latin nyelvkönyvek a száraz nyelvtani szabályokat tartalmazták csupán, amelyeket a régi római szerzőktől vett példamondatokkal együtt a diákoknak meg kellett tanulniuk, valamint rengeteg fölösleges, az iskola falain kívül sosem használt és alkalmazhatatlan kifejezést és fogalmat. A tanár az órán néhány lefordított szó kivételével csak latinul beszélt, s a tanulók nem tehettek egyebet, mint hogy memorizálással tökéletesítették tudásukat, ahelyett hogy megértették volna a gépiesen beléjük sulykolt ismereteket.

Comenius valamennyi pedagógiai munkájából kitűnik, hogy a régi tanítási rendszerben egy dolgot messzemenően helytelenített: mégpedig azt, ha látta, hogy a tanítás magáért a tanításért folyik, s mind a tanítás módja, mind tartalma tökéletesen elszakad a valóságtól. Comenius ebben – hite eszményeihez való hűsége mellett is – korának gyermeke volt, egy olyan koré, amely egészen új, reális, szinte anyagi kapcsolatban áll a valósággal, amelynek értékeiből él, fejlődik és izmosodik. Ezért történhetett meg az is, hogy a régi világgal és feudális elveivel, a skolasztikával, a minden új elvetésével szembeszálló államok polgárai oly spontánul megértették és elfogadták Comenius műveit.

Miben hozott újat az Ianua? (Teljes címe: A nyelvek nyitott kapuja, azaz bármely nyelv elsajátítatásának rövid és könnyű módszere és minden dolgok szabad megértésének kezdetei; mely száz címben és ezer szólásban a nyelv valamennyi szavát tartalmazza, előbb latin, azután cseh nyelven elkészítve…) Tehát ez az első tankönyv, amely magyarázataiban és szótárában az anyanyelvre támaszkodott. Az Ianua a 8000 leggyakrabban használt latin szót foglalta magában, amelyek az emberi lét legkülönfélébb területeit ölelték fel: a természetet, a munka, az emberek közötti kapcsolatok, az erkölcstan, a hittan stb. kifejezéseit. Ezek a szavak azonban nem egymagukban, bemagolásra várva szerepeltek, hanem ezer mondatba ágyazta be őket Comenius. Az adott összefüggésekben a szavak érthetőbbek voltak, könnyebben meg lehetett jegyezni őket, azonkívül minden mondat ismeretet is nyújtott az élet valamely területéről, valamely cselekvéséről vagy történéséről. Egyszóval az élő emberrel és cselekedeteivel függött össze.

Comeniust, akinek munkája befejeztével minden olyan magától értetődőnek és természetesnek látszott, végtelenül meglepte művének visszhangja. Alighogy Lesznóban nyomtatásban megjelent és az olvasók, főleg a szakemberek kezébe került, egymást követték a fordítások; lefordították németre, hollandra, franciára, svédre, lengyelre. Comenius e műve egyszeriben az európai tudósok és pedagógusok figyelmének középpontjába került.

Önéletrajzában Comenius így emlékezik: „Egyre-másra érkeztek a külországbeli tudós férfiak hozzám írt levelei. Gratuláltak találmányomhoz, s arra biztattak, merészkedjem tovább. Köztük volt az idős Winkler úr, a goldbergi iskola igazgatója, az egyház szuperintendense is, aki azt írja, hogy új módszerem fénye annál örvendetesebben ragyogott fel számára, minél sóvárabban és reménytelenebbül vágyott rá annak előtte. Mert amikor meg akarták újítani a háború nyomorította iskolájukat, elküldték a fiatal Martin Mosert Németországba Wolfgang Ratichiushoz, aki emlékirataiban saját feltalálású módszerét dicsőítette. S noha Moser két évig nála élt, semmit se kapott tőle. Ratichius állítólag olyan féltékenyen őrizte találmányát, hogy titkából egy szót sem árult el senkinek, hacsak egy király vagy herceg meg nem vásárolja tőle. (…) Te azonban, kedves Comeniusom, ingyen osztogatod gondolataidat. Moserünk már annyi világosságot merített belőle, hogy aranyat érő metódusoddal mi itt valóságos csodákat művelünk (…).”

Latin nyelvkönyvei közül a következő volt a Vestibulum, a harmadik pedig az Atrium, a gyakorló nyelvtanár munkái. Sárospatakon állt össze a latin iskola első három osztálya latintanításának anyaga. Ez lett a VIA-sorozat („Az Út”), amely a bölcsesség palotájához vezet. A VIA-tankönyvek három nyelvtanulási szintet jelentenek, amelyek közül az elsőben kell megismerkedni az alapokkal, a legegyszerűbb kifejezésekkel; a második részben a formák, a szerkezetek tudatosulása is kívánatos, és ezekre kezdjük felrakni a nyelv testét, a szókincset. A harmadik szinten már olyan fokú az elsajátítottság, hogy a kifejezés eleganciáját, vagyis a díszítéseket, a stílus élénkítésének színeit keressük.

Comenius tankönyveinek felépítése a pedagógus didaktikai elveire épültek; tankönyvei kiinduló szövege a latin, mellette fokozatosan használja a német, a cseh és a magyar nyelvet. A leckék szövegei köznapi nyelven íródtak, először bemutatva a tárgyakat, majd ismertetve az igéket, ezt követően pedig rövid társalgásokban a határozószókat. Egy lecke kétoldalnyi terjedelmű, a témákkal pedig enciklopédikus hatásra törekedett. Comenius hangsúlyozza a gyakorlás fontosságát, hiszen minden nyelvet inkább gyakorlással, mintsem szabályok által kell megtanulni, különösképpen pedig az olvasás és az ismétlés segítségével. Nyelvtanítási szempontból még fontosabb, hogy a bemutatást utánzás kell kövesse, egészen addig, amíg a memorizálás be nem fejeződik.

Comenius osztálytermében a tanár irányít, a tanuló dolga a munka. Ez az irányítás azonban motiválást jelent, feltételek megteremtését, a tananyagok biztosítását, amik mind a tanulást segítik. A tanulás viszont a tanuló önálló felelőssége. 

Comenius szövegfeldolgozó módszerei közül a következőket sikerült reprodukálni: hangos olvasás, a mondatok egyenkénti lemásolása, a kép releváns részeinek kiszínezése, lerajzolása; olvasás az anyanyelven, azután pedig a célnyelven; idegen nyelvi szöveg olvasása és az anyanyelvre fordítása; a lefordított szöveg memorizálása; a tanár magyarázata a főnévragozásokról, igeragozásokról, cselekvő és szenvedő igeragozásról; a latin szöveg bevésése és a memorizált szöveg előadása; értékelés a vizsgákon; csapatok közti versengés.

Comenius metodikai ismereteinél is fontosabbak didaktikai megjegyzései. A tanár csak annyit tanítson, amennyit a tanulók felfogni képesek. Comenius osztályterme örökös mozgásban van; az élénkség fokmérője a gyermek intellektusának. Minél aktívabb, annál jobb, akkor nem csak hallgat, kérdez is, és szeret szerepelni. 

Tudnivaló, hogy Comenius iskolai drámákat is írt, az Ianua tartalmát nyolc drámai képben Sárospatakon összegezte (Schola Ludus, 1654), ily módon őt tekinthetjük a dramatizáló nyelvoktatás elindítójának is.

Comenius fogadtatása és hatása koronként eltérő. Munkássága az újkori iskolarendszerekben mély nyomokat hagyott. Az egyetemességre való törekvése, mélységes humanizmusa, a népek barátságáért való küzdelme, a minden ember nevelhetőségének a hirdetése, az emberré formálásában való kötelességünk hangsúlyozása teszik a mai napig aktuálissá és követésre méltóvá a fiatalon hazátlanná vált pedagógust. Az átélt viszontagságok nem rendítették meg emberi tartásában, és jelmondata a ma emberéhez is szól: „Minden szabadon folyjon, legyen távol a dolgoktól az erőszak.” Örökbecsű elismerésként hazájában a mai napig születésnapján, március 28-án ünneplik a pedagógusokat.

Összefoglaló értékelés helyett idézem Comenius kortársa, Gottfried Wilhelm Liebniz filozófus, történész, jogtudós, diplomata, fizikus, teológus, filológus szavait:

„Boldog öreg, te, polgára az új világnak, 

mely képeid által minékünk adatott:
dolgainkra, pereinkre nézzél bár az égből
üdvözülten, vagy fogjon el bár szomorúság értünk,
avagy a halált leküzdve az égi titkot őrizd,
melyet az Úr bölcsessége rejtett el a földön;
ne add föl a reményt: énekeid legyőzik a halált,
vetésed magvait nem vette be hiába a föld. Utódaid
időben kezdenek majd aratni, sőt már aratnak is,
az isteni végzés betartja törvényét.
Megnyílik lassan a természet, s boldogtalanoknak, int nekünk, ha egyesítjük törekvéseinket.
Megéred még, Comenius, hogy tisztelni fogják tetteid a jók,
és reményeid, sőt vágyódó álmaid.”

Dráma – színház – református kultúra

Az antik görög tradíció szerint Zeusz és (harmadik) felesége, Mnémoszüné házasságából születtek a Helikon hegység lankáin a Múzsák, a művészetek és a tudomány különféle ágainak ihletői és pártfogói. Így keletkezett – több műfaj és tudományág mellett – a dráma és a színház is. A színház és a dráma egyaránt a megőrzésre épül, feladatuk többszörös; a felidézés mellett a múlt újraértelmezésének szerepét is felvállalják. Az említett folyamat immanens koherenciájában válik jelenvalóvá maga az adott típusú művészet.

A drámairodalom, a színház, a megőrzés hagyománya ott rejtőzik a református kultúra múltjában és jelenében is. A magyar kálvinista színház- és drámatörténet ma még nem teljes, és behatárolása minden önálló problémafelvetés és megnyilatkozás alkalmával előadó-, alkotó-, vallás-, kor-, műfaj- és tárgyfüggő. A témakör általam vállalt olvasatában a kálvinizmus magyar nyelvű drámatörténeti tradíciójában benne foglaltatnak a reformáció századainak kálvinista iskoladrámái, valamint külhoni mivolta ellenére Comenius első magyar református iskoladrámája, a Schola Ludus; továbbá a magyar művelődéstörténet kiemelkedő református személyiségei (Csokonai Vitéz Mihály, Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Magda, Sütő András, Tóth-Máthé Miklós stb.) jelentős – kálvinista és más tárgyú – drámai alkotásai; a nem református gyökerű alkotóknak a reformáció és a kálvinizmus történetével foglalkozó színművei; a drámai művek színpadi változatai; a különböző gyülekezeti összejövetelek színházi alkalmai; a kiadott protestáns drámai szövegek és drámatörténeti kiadványok sora.
A kálvinizmus drámatörténeti tradíciójának emlékezete a messzi múltban gyökerezik és hagyományozódik nemzedékről nemzedékre. A hagyományteremtés történetében az első lépcsőfokot a református iskoladráma jelentette, amelynek történetével sok kutató foglalkozott: Alszeghy Zsolt, Bernáth Lajos, Demeter Júlia, Dézsi Lajos, Dömötör Tekla, Kardos Tibor, Varga Imre, Pintér Mária Zsuzsanna, Nagy Júlia és mások. A magyar nyelvű kálvinista drámatörténeti hagyomány tehát a legnagyobb mértékben feldolgozott kutatási terület. Egy alkotót mégis kiemelek, nemzetisége szerint ugyan nem, ám sárospataki alkotói mivoltában mégis a magyar református iskoladráma megteremtőjét, Comeniust, az újkori pedagógiai gondolkodás legnagyobb tanítómesterét, a Cseh Testvérek Egyházának püspökét. A „népek atyjának” sárospataki működése során egyik latin nyelvkönyve, a Ianua Linguarum Reserata Aurea (A nyelvek nyitott kapuja, azaz bármely nyelv elsajátíttatásának rövid és könnyű módszere és minden dolgok szabad megértésének kezdetei; mely száz címben és ezer szólásban a nyelv valamennyi szavát tartalmazza, előbb latin, azután cseh nyelven elkészítve…) szolgált az első, Magyarországon keletkezett református iskoladráma, a Schola Ludus alapjául. E nyelvkönyv anyagát nyolc drámai képben összegezte és adatta elő diákjaival több alkalommal. Legutoljára 1654 júniusában, közvetlenül Sárospatakról történő elutazása előtt, Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony, az iskola patrónusának jelenlétében. Ahogy erről később beszélt: „Egy dologban engedtem csupán: megígértem, hogy elutazásom az utolsó diákelőadásig elhalasztom, mivel az özvegy fejedelemasszony bejelentette, hogy maga is szeretné látni a mű bemutatását. A fejedelemasszony május hónapban tért vissza követei, Kemény János és Mikes Mihály kancellár kíséretében, hogy személyesen tekintse meg ifjúságunk színielőadását. Mivel a fejedelemasszony udvarhölgyeivel együtt kívánta látni a színjátékot, úgy rendelkezett, hogy a várudvaron adjuk elő. Így is történt...”(1) Ezt követően Comenius elhagyta Magyarországot, és visszatért Lengyelországba, lesznói hivatalába. Comeniust tekinthetjük a magyarországi dramatizáló nyelvoktatás elindítójának(2), és egyben az első tényleges református iskoladráma szerzőjének. Munkásságát és emlékét örök érvényűen őrzik művei s a kálvinista színházi és drámatörténeti hagyomány.
A magyar nyelvű református drámatörténet első, valóban kiemelkedő alkotója és drámatörténeti tradíciónk egyik csoportjának jelentős képviselője Csokonai Vitéz Mihály. A „kálvinista Róma”, Debrecen város szülötte (a kiemelt alkotók közül nem egyedüliként), a híres debreceni kollégium neveltje(3). Csokonai – a felvilágosodás szellemének megfelelően, illetve a maga módján – kísérletet tett a honi magyar nyelvű színházi kultúra hiányának leküzdésére. 1793-banszíndarabban írta meg a költészet szomorú sorsát, ez volt a befejezetlenül maradt Méla Tempefői, vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon című szatirikus játéka. Gerson de Malheureux és a Cultura vagy Pofók című darabjait pedig annak idején eljátszatta tanítványaival. Ezeket követően írta meg Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiakat, a felvilágosodás kori magyar irodalom egyik legjobb vígjátékát. Csokonai nevét halála után az Árkádia-pör tette ismertté, művészetének jelentőségét Petőfi után a Nyugat első nemzedéke ismerte fel. Színművei a magyar református drámatörténeti hagyomány gyöngyszemei.
Csokonai munkásságának közvetlen folytatója – a jelentős időbeli eltérés ellenére – az ugyancsak kálvinista szellemi háttérből induló Móricz Zsigmond. Ő is volt a debreceni kollégium diákja, egy ideig a református teológia hallgatója, illetve debreceni újságíró. A szerző színpadi pályájának kezdete 1909. Első színművét, a Sári bírót, a Nemzeti Színház ekkor mutatta be, Blaha Lujzával a címszerepben, óriási sikerrel. Móricz valószínűleg ezt szerette volna később is megismételni, ezért fogott újra és újra színdarabok íráshoz, bár az ő világa nem a színház volt. Móricz színpadiműveinek száma mégis közel negyvenre tehető(4). A művek különbözősége és egyenetlensége ellenére a pályakép teljes; Móricz diákkorba visszanyúló emlékeitől egyenes út vezetett az öregkori darabokig. Drámaírói mivoltát Schöpflin Aladár így értékelte: „Elsősorban ő látta meg a falusi ember szociális helyzetét, amelyet irodalmi elődei teljesen elhanyagoltak. (…) Móricz Zsigmond kemény küzdelmet folytat a hagyományos drámai formáknak a maga sajátos mondanivalóihoz és írói karakteréhez való idomításért. Ő tűzte ki maga elé a legmagasabbra a célt a modern magyar drámaírók között, és eddigi drámai munkái a magyar dráma eddig elért legnagyobb lendületét jelentik.”(5)

A 20. századi életművek sorában a legnagyobb igényűek egyike az ugyancsak protestáns szellemi háttérből induló Németh Lászlóé. A sok műfajban jelentékenyet alkotó nagy egyéniség író, esszéista, szerkesztő, a magyar társadalom új útjait kereső népi írói mozgalom egyik vezére. Filozófiai és természettudományi iskolázottsága, a tucatnyi nyelv ismeretére terjedő hatalmas tudása színművein is nyomot hagyott. Mindenek előtt azonban – a Széchenyi Istvántól örökölt – nemzetemelő erkölcsi igényesség vezette. Írásművei – a 20. századi magyar dráma irányzatai közül – a realista dráma vonulatába tartoznak. Alkotásai történelmi és társadalmi drámákra oszthatók. Műveinek középpontjába – mindkét drámacsoportban – a korából és környezetéből magasan kiemelkedő, de azzal folyamatos konfliktusban lévő drámai hőst állítja. Az iménti felosztás szerint történelmi drámáinak sorából a VII. Gergely, a Széchenyi, Az áruló, a Galilei, az Eklézsia megkövetése, a Gandhi, A két Bolyai bizonyult a legmaradandóbbnak; társadalmi drámáinak élén a Villámfénynél, a Papucshős, a Cseresnyés, a Szörnyeteg és a Nagy család áll. Műveinek értékelése kapcsán nem tudjuk megkerülni Németh László hitének/protestantizmusának kérdését, amely világnézetének meghatározó vonása. Németh (főként Ady nyomán kialakított) protestáns magatartása mindenekelőtt az önmaga küldetését megvalósítani kívánó alkotó hitvallása. A teológus Ady című esszéjében (1936) mondta el, miért tartotta Ady költészetét egyfajta protestantizmus-fogalom betetőződésének: „…Ady, ha a teológust nem a dogmák rendjével, hanem az Istenbetekintő agy becsületes gyötrelmével mérjük, nagy költőben igaz teológus is. Hozzám közelebb áll bármely vallásos gondolkozónál. (…) Annak, amit én laikus protestantizmusnak nevezek, Ady a legutolsó és legnagyobb Lutherje. Minden ponton a protestantizmus lépett tovább benne, s minden ponton tovább lépett. (…) Ady Luther útján az utolsó szóig rohant.”(6) A maga protestantizmusáról Németh László A két templom közt című írásában az alábbi módon beszélt: „Pályámon egy pillanatilag sem szolgáltam a protestáns egyházat – sőt, mint minden mai egyháznak, ellenfele voltam és vagyok, de mindig szívesen követtem a magyar protestáns hagyományt, melynek legfrissebb s legteljesebb kivirágzását Adyban szerettem. Sylvester János, Heltai Gáspár, Vizsolyi biblia, Szenczi Molnár Albert zsoltárai, Bethlen Miklós, a debreceni kör Földitől Fazekasig, sőt Tóth Árpádig: kedves tanulmányaim címei; egyben családfám is a magyar szellemben. (…) Nekem a protestantizmus a vallásos állapot egy formája, mely Luther előtt legalább kétezer évvel kezdődött, s messze túlárad ma is egyházain. A protestantizmus az emberből szóló isten vallása. Azé az istené, aki nem a világ rendjében hangos, hanem az akaratunk tövén. Foné tisz daimoniosz, egy isteni hang…”(7)

Németh László drámai életműve mellett az egyik szülői oldalról református indíttatású Illyés Gyuláé őrzi még a hagyományos történeti realizmus tradícióját. A kálvinista dráma- és színháztörténeti kultúrkörhöz az 1976-ban írt a Dániel az övéi között avagy a mi erős várunk című komédiával kapcsolódik. A történet Magyarországon és Angliában játszódik. Hőse a magyar értelmiség típusa, a református prédikátor. Dánielnek fényes jövőt jósolnak Angliában, ő azonban itthon, az „övéi között” akar boldogulni. A színmű ősbemutatójára 1979. október 19-én került sor a Nemzeti Színházban, Vadász Ilona rendezésében, Oszter Sándor főszereplésével.(8)

A 20. század második felében (historikus jelmezbe bújtatva) ismét megjelenik a parabola műfaja,tendenciája, amely aktuális társadalmi problémákkal küzdő példázatokat takar. Ennek keretén belül éledt újjá többek között a magyar református dráma- és színháztörténeti örökség egyik fontos műfaja, a hitvitázó dráma. A tradicionális vitadráma modern, ugyanakkor történeti környezetbe helyezett változatát az erdélyi magyar irodalom jelentős képviselői, Sütő András, Székely János és Páskándi Géza élesztették újjá. Ide sorolandók Páskándi Géza művei, a Vendégség és a Tornyot választok, Székely János Caligula helytartója, a Protestánsok című darabjai, Sütő András Káin és Ábel, Csillag a máglyán és az Egy lócsiszár virágvasárnapja című trilógiája.

E történelmi hagyományok folytatója, egyben aktualizálója 1994-es Méliusz című, majd a 2003. október 18-án bemutatott A zsoltáros és a zsoldos címet viselő, Apáczai Csere János alakját a középpontba állító vitadrámáival Tóth-Máthé Miklós.(9) Ez utóbbi darabját (a Rodostóval karöltve, Mécs Károly rendezésében) a Budaörsi Játékszín állította színpadra. Az előadás annotációja szerint „A magyar nyelv rendszerét is kidolgozta, többek között 1610-ben darabunk főhőse, Szenczi Molnár Albert, a tudós protestáns prédikátor. Életének itt megelevenedő epizódja azonban a meggyőződéssel bíró emberek toleranciájáról szól. Két, más – egymással ellentétes – gondolatvilágú ember tiszteli és viseli el a másik érveit. A zsoldos és a prédikátor bár hitvitát folytat, a jelenlevő humánum pozitívvá változtatja kettejük párharcát. Az izzó hangulatú, tanulságos párbeszéd sok mai kérdésre is választ ad.”(10)

A színház mint művészet immanens mivoltú, nem képes túlélni saját létrejöttének jelenét. Ezzel szemben a drámatörténeti emlékezet őriz, konzervál, felemel, és ritkán felejt. E két ambivalens folyamat konszenzusaként teremtődik meg a magyar református színház- és drámatörténeti tradíció viszonylagos egyensúlya.

Jegyzetek

1) Miloš V. Kratochvíl: Comenius élete, Pozsony, 1979. Schola Patakiana, 185-186. o.
2) Bárdos Jenő: Élő nyelvtanítás-történet, Budapest, 2005. 40-45. o.
3) V.ö: Szabó Magda: Kiálts, város! (1973) A színmű Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. éves jubileuma alkalmából készült, 1973. szeptember 28-án mutatta be a debreceni Csokonai Színház, Lendvay Ferenc rendezésében.
4) Hubay Miklós: Móricz Zsigmond drámái, in: A dráma sorsa, Budapest, 1983. 399-446. o.
5) Idézi: Hubay Miklós, i. m. 445-446. o.
6) Németh László: A teológus Ady, in: Két nemzedék, Budapest, 1970. 61-66. o.

7) Németh László: Két templom közt, in: Életmű szilánkokban I., Budapest, 1989. 463-469. o.

8) www.oszmi.hu, Színházi adattár. Bemutatótár

9) Tóth-Máthé Miklós drámái közül A fekete embert 1984. december 19-én mutatta be a debreceni Csokonai Színház, Gali László rendezésében; a Méliuszt 1996 augusztusában a Szenczi Molnár Albert Templomszínház, Miske László rendezésében (www.oszmi.hu, Színházi adattár. Bemutatótár). A Két nap az akácosban címűt a békéscsabai Jókai Színház 1977. február 25-én mutatta be, Orbán Tibor rendezésében. V.ö: Tóth-Máthé Miklós: A fekete ember. Három dráma, Debrecen, 1989.

10) www.szinhaz.hu/budaorsijatekszin