Karkhédón, Carθaza, Carthago, Kartajen, Qarṭāj, Carthage

Karthágó alapítása

Karthágót a hagyomány szerint Kr. e. 814-ben alapították a föníciai Türosz kereskedői. A karthágóiak latin neve pun. A várost egy Elissza vagy Dido nevű királynő építtette fel Észak-Afrikában, a mai Tunézia területén. A római Vergilius eposza, az Aeneis úgy tudja, hogy Dido beleszeretett a római nép ősatyjába, a lángoló Trójából

elmenekült Aeneasba (ejtsd éneász). Amikor Aeneas továbbhajózott Itáliába, Dido öngyilkos lett, de máglyahalála előtt elátkozta Aeneas utódait:

Dúljon örök harc Karthágó és Róma között.

Türosziak, ti pedig tiszteljétek porom avval,

Hogy gyűlölni e nemzetet, űzni e fajt sose szűntök.

S népeitek közt sem szeretet sose lesz, se szövetség.

Majd Te, akárki vagy is: kelj, Bosszú Szelleme, csontom

Hamvaiból, és irtsd karddal, tűzvésszel e dardán*

Gyarmatokat. Most és ezután, ha az alkalom eljő.

Hogy part parttal, víz vízzel víjjon, vas a vassal,

S dúlja, kívánom, a harc késő unokáikig őket!

Vergilius: Aeneis. 4, 622–629.

*Trójai.

A karthágói ásatások során annyi bebizonyosodott, hogy a Kr. e. 9. század végén már valóban föníciai szentély állt a város területén. A szentély területén gyermekáldozatok nyomaira bukkantak. A sémi nyelven beszélő föníciaiaknál, úgy tűnik, az ember- illetve gyermekáldozat nem alakult át helyettesítő bárányáldozattá, mint amit Ábrahám és Izsák történetében láttunk a zsidóknál. A karthágóiak válságos időszakokban még a Kr. e. 3. században is áldoztak embert. Karthágó egész képe és politikai szervezete azonban sokkal inkább emlékeztetett egy civilizált görög városra, semmint valamilyen keleti típusú településre. Karthágó élén két, évente választott főhivatalnok (szuffesz) állt. Ők a kistanácsra és a nagytanácsra támaszkodtak, de a döntéshozatalban a népgyűlés

is részt vett.

The founding of Carthage

According to tradition, Carthage was founded in 814 BC by merchants from the Phoenician city of Tyre. The Latin name for the Carthaginians is Punic. The city was built by a queen named Elissa or Dido in North Africa, in what is now Tunisia. The Roman epic poem by Virgil, the Aeneid, tells us that Dido fell in love with the ancestor of the Roman people, Aeneas (pronounced Aeneas), who had fled the burning Troy.
When Aeneas sailed on to Italy, Dido committed suicide, but before her death at the stake, she cursed Aeneas' descendants:

Let there be eternal war between Carthage and Rome.
And you, Tyrians, honor my ashes with this:
That I will never cease to hate this nation, to persecute this race.
And there will never be love or alliance between your peoples.
Then you, whoever you are: arise, Spirit of Vengeance, from the ashes of my bones, and destroy with sword and spear*
these colonies. Now and hereafter, if the opportunity comes.
So that shore may fight shore, water with water, iron with iron,
And may the battle, I wish, ravage them until their late grandchildren!
Virgil: Aeneid. 4, 622–629.
*Trojans.

During the excavations of Carthage, it was proven that at the end of the 9th century BC there was indeed a Phoenician sanctuary on the territory of the city. Traces of child sacrifices were found in the sanctuary area. Among the Phoenicians, who spoke a Semitic language, it seems that human and child sacrifices did not transform into a substitute lamb sacrifice, as we saw among the Jews in the story of Abraham and Isaac. The Carthaginians practiced human sacrifice in times of crisis as early as the 3rd century BC. However, the overall appearance and political organization of Carthage were more reminiscent of a civilized Greek city than of some oriental-type settlement. Carthage was headed by two annually elected chief officials (suffes). They relied on the small council and the large council, but the popular assembly also participated in decision-making.