"Csodák nincsenek, csak az van amit te magad létrehozol."

Tamara Lempicka-kiállítás nyílt a Lengyel Intézetben.

Az 1920-as/'30-as évek fordulójának leghíresebb portréfestője, az art deco királynője. Elsőként mutatta be a független, erős, elragadó, provokatív nőt.  

Sajnos a kiállított művek csak reprodukciók.

 

Fiatal lány kesztyűben (1930)

Az egyik leghíresebb, legtöbbször reprodukált alkotása

Lempicka, a lengyel Frida Kahlo, sok a párhuzam a két életsors között. 1894-ben vagy 1898-ban született orosz-lengyel arisztokrata családban, Varsóban, ami akkor még az Orosz Birodalom része volt. 16 évesen már feleségül ment, egy varsói ügyvédhez, Tadeusz Lempickihez, és 17 évesen már anya lett, megszületett a megannyi festményen megörökített Kizette. Kizette-et a nagynéni, Stefa és a dadus nevelte, cserébe Lempicka rengeteg képet festett a látens módon imádott lányáról. Kizette egyszer szemére hányta, hogy ridegen bánik vele. "Hiszen megfestelek. Portréid a világ legnagyobb múzeumaiban lógnak majd és halhatatlanná tesznek."

1917-ben, röviddel az októberi forradalom kitörése után, a vöröskatonák megerőszakolták Lempickát, és attól kezdve a nő hatalmas gyűlöletet táplált az oroszok/szovjetek iránt.

Fénykora a húszas évekre esett. Amikor a német Dame magazin felkérésére 1929-ben megfestette ikonikus képét, az Önarckép zöld Bugattival címűt, egy csapásra világhíres lett. (A festőnőnek valójában sárga Renault-ja volt) Magas áron keltek el festményei, milliomosoknak festett, többnyire portrékat. 

Önarckép zöld Bugattival (1928)

Varsóból Norvégián keresztül először Párizsba emigrált, majd a nácizmus térhódításával egy időben átköltözött az Egyesült Államokba. (Képeinek nagy része itt található.)

Tamara közeli barátnője, habzsolta az életet, ezzel szemben egy csokor fehér kálával, az ártatlanság jelképével ábrázolta. Ez volt a festő kedvenc virága.

Ira P. portréja (1930)

Párizsban Lempicka szintén zajos életet élt. Amikor állítólag összefeküdt Gabriele D'Annunzióval, a nála harminc évvel idősebb olasz költőóriással, egy paparazzo lefényképezte őket félreérthető pózban, és amikor másnap az egyik újság a címlapján hozta a fotót, Tadeusz, az amúgy gátlástalan nőcsábász férj otthagyta a zokogó Lempickát. 

Sosem fejezte be a férje portréját, 1928-ban válásuk évében abbahagyta a kép festését, kimaradt a bal kézfej, amelyre a jegygyűrűt festette volna.

Férfi portréja - Tadeusz Lempicki (1928)

Ennek a képnek köszönhetően vált a modernizmus egyik legkeresettebb női alkotójává. Feltételezhető, hogy barátnőjét ábrázolja.

Saint Moritz (1929)

A festőnő legjobb festményének tartják. A képet 2009-ben ellopták egy holland magánmúzeumból, egy műkincs nyomozó találta meg.  2018-ban 9 millió dollárért kelt el New Yorkban. A kép feltűnik Madonna Vogue című dalának videóklipjében is. 

Zenész (1929) 

Londonban 2009-ben 21,1 millió dollárért kelt el a Marjorie Ferryt, Párizs egyik kabaréénekesnőjét ábrázoló képe (1932) Ezáltal a világ három legdrágább női festője közé került.

Egykor Barbra Streisand tulajdonában állt.

Ádám és Éva (1931)

Miután szakított Tadeusszal, 1934-ben összeházasodott egy magyar báróval, Diószeghi Kuffner Raoullal, akivel utóbbi haláláig együtt élt, előbb Beverly Hillsben, majd New Yorkban. 

Az 1950-es években Lempicka lemondott az absztrakció javára a figuratív festészetről.

Absztrakt kompozíció feketében és szürkében (1956 körül)

A festőnő élete utolsó éveiben, miközben képtelen volt megbékélni az öregedéssel, a mexikói Popocatépetl vulkán lábához költözött, Cuernavaca városába, ahol egy híres japán építész fényűző házat épített neki Tres Bambus (Három bambusz) néven. 1980-ban hunyt el, 82 (vagy 86...) éves korában, fantasztikus életművet hátrahagyva, jobbára amerikai és francia múzeumokban, magángyűjteményekben.

"Az élet utazás. Csak a legszükségesebbeket csomagold el, mert helyet kell hagynod annak, amit majd út közben gyűjtesz."

Tamara lilában 1975 körül

A Lengyel Intézet Nagymező utcai kiállítóterme, ahol a kiállítás látható volt 2025. február 21-ig.

2025-ben jelent meg Dr. Sipos Judit, a Soproni Egyetem egyetemi docense tanulmánya TAMARA DE ŁEMPICKA, AZ ELSŐ NŐI SZUPERSZTÁR címmel, amely az alábbi linken olvasható:

http://uk.ujs.sk/dl/5062/SIPOS.pdf?fbclid=IwY2xjawIodWhleHRuA2FlbQIxMAABHVKcIRActgZo1am1i_SPBegvQrCPSegkPJmuUo4TyMim4rgsM8FEMoKf5w_aem_R6Gr02tOHjOMXNIksnh1OQ

Az adott tanulmány kapcsán a szerzővel készült egy rádióinterjú "Az első női szupersztár – ki volt Tamara de Lempicka? A világhírű lengyel emigráns festő a második férje, Kuffner Raoul báró révén Diószeghez is kötődött" címmel, amely az adott linken hallgatható meg:

https://patria24.stvr.sk/2025/02/08/az-elso-noi-szupersztar-ki-volt-tamara-de-lempicka/?sfnsn=mo&fbclid=IwY2xjawIodVxleHRuA2FlbQIxMQABHenCGoPRO44GfWK4DDfRq1OK1S2

Karkhédón, Carθaza, Carthago, Kartajen, Qarṭāj, Carthage

Karthágó alapítása

Karthágót a hagyomány szerint Kr. e. 814-ben alapították a föníciai Türosz kereskedői. A karthágóiak latin neve pun. A várost egy Elissza vagy Dido nevű királynő építtette fel Észak-Afrikában, a mai Tunézia területén. A római Vergilius eposza, az Aeneis úgy tudja, hogy Dido beleszeretett a római nép ősatyjába, a lángoló Trójából

elmenekült Aeneasba (ejtsd éneász). Amikor Aeneas továbbhajózott Itáliába, Dido öngyilkos lett, de máglyahalála előtt elátkozta Aeneas utódait:

Dúljon örök harc Karthágó és Róma között.

Türosziak, ti pedig tiszteljétek porom avval,

Hogy gyűlölni e nemzetet, űzni e fajt sose szűntök.

S népeitek közt sem szeretet sose lesz, se szövetség.

Majd Te, akárki vagy is: kelj, Bosszú Szelleme, csontom

Hamvaiból, és irtsd karddal, tűzvésszel e dardán*

Gyarmatokat. Most és ezután, ha az alkalom eljő.

Hogy part parttal, víz vízzel víjjon, vas a vassal,

S dúlja, kívánom, a harc késő unokáikig őket!

Vergilius: Aeneis. 4, 622–629.

*Trójai.

A karthágói ásatások során annyi bebizonyosodott, hogy a Kr. e. 9. század végén már valóban föníciai szentély állt a város területén. A szentély területén gyermekáldozatok nyomaira bukkantak. A sémi nyelven beszélő föníciaiaknál, úgy tűnik, az ember- illetve gyermekáldozat nem alakult át helyettesítő bárányáldozattá, mint amit Ábrahám és Izsák történetében láttunk a zsidóknál. A karthágóiak válságos időszakokban még a Kr. e. 3. században is áldoztak embert. Karthágó egész képe és politikai szervezete azonban sokkal inkább emlékeztetett egy civilizált görög városra, semmint valamilyen keleti típusú településre. Karthágó élén két, évente választott főhivatalnok (szuffesz) állt. Ők a kistanácsra és a nagytanácsra támaszkodtak, de a döntéshozatalban a népgyűlés

is részt vett.

The founding of Carthage

According to tradition, Carthage was founded in 814 BC by merchants from the Phoenician city of Tyre. The Latin name for the Carthaginians is Punic. The city was built by a queen named Elissa or Dido in North Africa, in what is now Tunisia. The Roman epic poem by Virgil, the Aeneid, tells us that Dido fell in love with the ancestor of the Roman people, Aeneas (pronounced Aeneas), who had fled the burning Troy.
When Aeneas sailed on to Italy, Dido committed suicide, but before her death at the stake, she cursed Aeneas' descendants:

Let there be eternal war between Carthage and Rome.
And you, Tyrians, honor my ashes with this:
That I will never cease to hate this nation, to persecute this race.
And there will never be love or alliance between your peoples.
Then you, whoever you are: arise, Spirit of Vengeance, from the ashes of my bones, and destroy with sword and spear*
these colonies. Now and hereafter, if the opportunity comes.
So that shore may fight shore, water with water, iron with iron,
And may the battle, I wish, ravage them until their late grandchildren!
Virgil: Aeneid. 4, 622–629.
*Trojans.

During the excavations of Carthage, it was proven that at the end of the 9th century BC there was indeed a Phoenician sanctuary on the territory of the city. Traces of child sacrifices were found in the sanctuary area. Among the Phoenicians, who spoke a Semitic language, it seems that human and child sacrifices did not transform into a substitute lamb sacrifice, as we saw among the Jews in the story of Abraham and Isaac. The Carthaginians practiced human sacrifice in times of crisis as early as the 3rd century BC. However, the overall appearance and political organization of Carthage were more reminiscent of a civilized Greek city than of some oriental-type settlement. Carthage was headed by two annually elected chief officials (suffes). They relied on the small council and the large council, but the popular assembly also participated in decision-making.