Reflexiók
értelemről, az értelemkeresés/
-vesztés kontinuumról,
identitásról, válságokról, az
emberiségről –
az életről meg
mindenről
Mottó 1.:
„Életünk céljának, értelmének keresése,
életünk átalakítása tartalmas emberi sorssá: nem ez végül is a legfontosabb,
legnagyszerűbb emberi kaland? Nem hiú ábránd-e azonban az, hogy megtalálhatjuk
életünk vagy akár általában az emberi élet értelmét – amelyet már annyian
kerestek, hiába?” (…) [Lehetséges, hogy] „maga az emberiség is fölösleges, elhanyagolható, nincs jelentősége,
nincs semmilyen funkciója a világmindenségben, ha sosem létezett volna, a
világegyetem akkor is ugyanúgy forogna, tágulna, zsugorodna vagy robbanna
majdan föl.” [S bár az ember előtt] „megnyílik
a fölöslegesség, az értelmetlenség, a nemlét szakadéka”, [mégsem akarja] „elfogadni azt, hogy az életnek, s általában
az emberi életnek nincs értelme”, [és ez ellen mindenekelőtt az
értelem-kereséssel tud védekezni].[2]
Mottó 2.:
„Kíváncsi voltam, hogyan
állunk ma a keresztény erkölcsi törvényekkel, főleg, amikor kénytelenek vagyunk
megszegni őket. Ezért olyan élethelyzeteket, sorsokat igyekeztem bemutatni,
ahol az emberek, akár önhibájukon kívül, vagy mert választás elé kerülnek, megszegik
valamelyik parancsolatot. A néző pedig eldöntheti, hogy ez bűn-e,
elítélendő-e.” (Székely Csaba)
Mottó 3.:
„Akiben
Isten hisz, mindegy hogy hisz-e istenben.” (Fodor Ákos)
I.
Ezen reflexiós esszé kezdeti stádiumában
az összes átolvasott szakirodalomból, internetes szak- és egyéb forrásokból
begyűjtöttem, pontosabban mindabból, ami/amely az adott és vázolni kívánt
vetület nyomán megragadott, összegyűjteni igyekeztem a (számomra) szakmailag és
emberileg meghatározó, az identitás, maga az emberi lét stb., illetve ezeken
túlmenően az adott/választott narratíva, a transzcendencia, az emberi értelem, az
emberi értelemvesztés, illetve az (/egy új) értelemkeresés folyamata stb. majdan
valamikor, valamilyen módon felhasználhatónak vélt és gondolt véleményeket,
gondolatokat, idézeteket, jelzőket stb. Ezek mennyisége több oldalnyira
sikeredett, aztán mint mindet felülírva bizonyos módon megjelent, majd
kirajzolódott, illetve kiviláglott a talán legfontosabb szubjektív, de
lényegében akár objektíven még itt is működni képes (nem kettős!) mérce és
vezérelv, mint fókusz: az önismeret („…nem adhatok mást, mint lényegem”, mondja
ehelyütt Madách), mint a szelektivitás objektív eredetű folyamatát és
jelenségét bizonyos módon determinálni és befolyásolni képes legfontosabb
tudati, tudat- és létformáló menzúrája, tényezője, eszköze. Úgy vélem, „témánál
járunk”/témához érkeztünk, hiszen maradt a problematikában legrégibb, az
európai gondolkodásra jellemző mindmáig használható gondolat, mint alfa és
omega, bizonyos értelemben szubjektív iránytű-előfeltétel, a delphoi jósda
jelmondata: „Ismerd meg önmagad!”
Azaz a fenti, némiképp autoszuggesztív
mondat kapcsán feltehető a kérdés: hol is lehet valid ez az állítás? Mifelénk
Euróbában tradicionálisan is, kontextusunk aktualitásában is egészen bizonyosan
mostanában igen, hiszen „euroidentitásunk/-centrizmusunk” világában egy lassan,
nem elég gyorsan, de némiképp érzékelhetően tudatosabbá váló szellemi és
spirituális, ennek nyomán pedig fizikai változásokat is generáló tevékenység-
és életmódváltás zajlott, zajlik; egy-egy társadalmi réteg aktív tevékenység-
és cselekvési motivációja és modifikációja tendenciájának köszönhetően pedig
mindez érzékelhető, megfigyelhető. Avagy ahogy Európán kívüli ismerős/ismeretlen
ismerőseim mondják: euroidentitásunk és -centrizmus(unk) alaptézisei és ennek
változásai folyamatukban is megfogalmazhatóak, megragadhatók. Már értve ez
alatt, hogy természetesen annak/azoknak, aki/-k erre nyitott/-ak, és aki/-k
ebben érdekelt/-ek, annak/azoknak mindenképp.
Érdekes korban élünk. Úgy érzékelem,
valamely fizikai és tudati lét-/határterületen. Tulajdonképpen mintha egy
furcsa diakron/szinkron tengely mentén történne mindez; amely kontextusban a
szinkron tengely az idő mint lineáris folyamat előrehaladását, a diakron
tengely pedig az emberiség tudatosodási és a spiritualitás szintjének ciklikus
emelkedését jelzi; de ez a kettő valahogy mintha nem volna egyenesen arányos.
És amivel végképp nem proporcionál(t), az a kiteljesedési paradigma; azaz a
cselekvésre rendelkezésre álló terület, a bolygó; az otthonunk. Az ember tehát
mint homo sapiens-faj mintha valamely módon elérte volna „a homo deus”-tudat
határát; de léte és cselekvése korlátai mentén képtelen ’túlhaladni’
létterülete, a bolygónk kereteit. Holott eddigi (növekvő) ego-tudata és előbb
kényszerűen, majd immár automatikusnak tekintett aktivitása nyomán feltehető a
kérdés: vajon valóban „ez” volna „a vágyott cél”(?). Legalábbis az utóbbi
évtizedek nyomán ez látszik előrevetülni. Mondjuk úgy, emberi szempontból. És
itt, ezen a határterületen érzékelhető ez a furcsa, nagyon erős ambivalencia; az
értelmi előrehaladás es fejlődés elérhető maximumát követően egy „új típusú értelemkeresés”
nyomán egy bizonyos tudati szint szerinti lét-„értelemvesztés” folytán mintha az
életlehetőségek újradeterminálódását/-értelmeződését, átrendeződését láthatnánk.
E (kényszerű?) identifikáció, bizonyos értelemben szerepmodifikáció hatására
egy új értelemkeresés és -tudatosodás lehetőségének megjelenése is érzékelhető.
Nem kihagyva az emberin túlnövő dimenzió értelmezési szempontjai szerinti
lehetséges számbavételt. Úgy vélem, erről (is) szól(hat) Hankiss Elemér
kiváló esszékötete.
II.
A fentieken elgondolkodva, az
értelemkeresés/-vesztés/új értelemkeresés dialektikájába és tematikákába
merülve „indultam el” a Hankiss Elemér-féle esszékötet, a Nincsből a Van
felé. Gondolatok az élet értelméből című esszékötet nyomdokain. Kimondottan
egyik alfejezete, a „Transzcendencia mint az élet forrása” gondolkodtatott
el. Lehetőséget láttam/látok abban, hogy kísérletet tehetünk; végigjárhatjuk az
adott gondolatsorok némelyikének lenyomatán/kapcsán kortárs világunk adott
jelenségeit, egy-egy kiemelt szemelvényét és szeletét. A cél, eljutni a
gondolatsor címében feltett kérdéshez; a homo sapiens/homo deus tudat közötti
határt feszegető, az annak meglétét feloldható (igazoló?), az „új
értelemkeresés”-kontinuum folyamata egyik „kezdeti/végső”(?) téziséhez: létezhet-e
a világunk, értelmünk, gondolkodásunk az európai gondolkodás, a
judeo-keresztény kultúrkör alap-magatartássémáját meghatározó, a hagyományos
erkölcsi értékeket morális mérceként élő „fix erkölcsi/etikai” értékrendként
megjelenítő választott „etikai entitás”, a Tízparancsolat nélkül? Ha igen, hogyan,
ha nem, miért és hogyan nem? Avagy némiképp tovább gondolva: „nélküle” korunk,
világunk és jövőnk milyen lehetséges választ, válaszokat indukál(hat), milyen feleleteket
ad; sőt sarkítsunk: ennek függvényében léteznek válaszok, sőt ezeket
túlhaladva: megoldások és ellenvetések, esetleg érvek, ellenérvek…?!
John Miles
amerikai jezsuita teológus, egyetemi tanár 1996-ben írt egy revelatív
Pulitzer-díjat elnyert esszékötetet „Életrajz” kategóriában The Life of God
– The Biography
címmel. Azaz: Isten személyiségváltozásai, mint biográfia. A Biblia, egész
pontosan az Ószövetség mint dráma, amelyben Isten mint önálló entitás egyedül
sohasem munkálkodik, végez el, tesz semmit, kizárólag az ember viszonylatában.
És ennek a drámának a főszereplője - Miles gondolatmenetében - az emberrel mint
tükörképpel zajló történések folyományaként maga a teremtő, önnön
jellemváltozásainak tükrében, saját ’ifjúkorától’ ’öregkoráig’; lázadásaitól
bölcsessége megértéséig és felvállalásáig. Miles folytatja is ezt az utat kiadványa
2001-ben megjelent második részében, a Christ: A Crisis in the Life of God
címmel, immár az Újszövetség berkeiben.
Fogalmazzunk úgy, izgalmas kontextusban és asszociációkban elmélkedik
Krisztusról, illetve magáról az „újabb örömhírről”.
Érdekes módon valóban ennek a ténylegesen izgalmas,
általam régebb óta ismert publikáció gondolatmenete/szellemisége paralelitását
érzékeltem Hankiss Elemér szociológus nagyon érdekfeszítő és elgondolkodtató
esszékötetében/-vel (egész pontosan annak egy részében/-vel), és az ugyancsak ezzel
paralel, általam régebben ismert, és az ehelyütt ugyancsak említendő/(idézendő)
2011-es TEDx-előadásában/-val, amelyben az emberiség talán legősibb és
legmélyebb kérdését, bizonyos értelemben kérdéseit feszegeti számtalan úton-módon,
„transzcendens-isteni-emberi, emberi-isteni-transzcendens” stb. kontinuum-relációban,
vonatkozásban és sémában. A legtöbb esetben, számomra érdekfeszítő módon bizonyos
értelemben szinte dialektusban van, azaz „öntudatlanul” reflektál Miles
esszékötetére; annak kontextusára, állításaira; bár ’néha más előjellel’.
Ezért is választottam ezt a tézis-antitézis-kezdetet; pontosabban idéztem meg
bevezető jelleggel az említett kiadványt magát és röviden, szüzsé-jelleggel
ismertetve Miles írásának rövid gondolatmenetét. Aztán bizonyos eltűnődtető
kategóriák, mezsgyék mentén, amelyek bizony, átgondolásra késztettek, némiképp továbbhaladhatunk.
Némely kiemelt jelenség, amelyeket kötete
gondolatmenetében Hankiss Elemér (talán némiképp trend-jelleggel) felvet, valóban
revelatív. Ezekről Máté Zsuzsanna a következőket írja (kiragadva, pontokba
szedve AZ ÉRTELMETLEN ÉLETRŐL ÉS AZ ÉRTELEM-KERESŐ EMBERRŐL –
MADÁCH IMRE ÉS HANKISS ELEMÉR NYOMÁN című tanulmánya ide /is/
vonatkozó gondolatait):
ü
„Hankiss könyvében a lét
értelmére vonatkozó kérdés válaszvariációit veszi számba. Miként Madách Imre Az
ember tragédiájában, úgy Hankiss sem ad egy igaznak, helyesnek vélt választ
arra, hogy vajon mi is az élet értelme, hanem különböző történelmi korokon és
egyéni életeken át illusztrálja a válaszvariációkat. Lényeges hasonlóság, hogy
mindketten egy folyamatként gondolják el e kérdés megválaszolásának
válaszkeresését, akár a történelem, akár az egyén szintjén. (…)
ü
Hankiss Elemér is (…) az életértelem
kérdésére adható válaszlehetőségek három alaptípusát különíti el, a ’van az
életnek értelme’ válaszát, az értelemkeresést és a ’nincs értelme az életnek’
válaszát, valamint ezek árnyalatait.
ü
Hankiss Elemér az emberiség különböző
kultúráiban és történelmében egy folytonosan feltett kérdésként taglalja az
értelmes emberi élet lehetőségét, bemutatva a válaszvariációkat a mitologikus
világképtől kezdődően napjaink különböző felfogásain keresztül. Mégpedig úgy,
hogy az N. N. nevű alteregónak a gyermekkortól az időskorig tartó egyéni
eszmélődési folyamatának keretébe illeszti a különböző filozófiai,
antropológiai, kultúr- és művészetfilozófiai, vallástörténeti és teológiai
gondolatok sokaságát.”
Az 1. mottóban idézett gondolatokban
idézett tézisekről szól „Hankiss Elemér könyvének másik, terjedelmes felében
(csaknem 200 oldalon keresztül), az értelem-keresés kereteit és útjait, az
értelem-forrásokat és a lehetséges életértelmeket elemezve.
ü
Az élet értelmének kérdése, Hankiss
szerint a legszorosabban összekapcsolódik azzal a kerettel, körrel, amelyen
belül életünknek jelentősége, funkciója, fontossága, azaz értelme van. (…)
ü
Hankiss szerint korunkra alapvetően
jellemző az életértelem-kérdését elhárító stratégiák globális működtetése. Egy
részük évszázados múlttal bír, így a hatalom, a gazdagság, a siker, a hírnév, a
hedonizmus, mint az életértelem „védekező-elhárító gesztusai”, taktikája és
stratégiája. Másik részük a globális méretű elhárító taktikák és stratégiák,
mint az „illúziófürdő”, a „Szórakozzuk agyon magunkat”; a „Boldogságkultusz”, a
„nagy zabálás” (stb.), többségük a média és az újmédia által működtetve.
ü
Kanti áthallásban: az embernek
erkölcsi cselekvéséhez szüksége van egy ‘magasabb morális lény’ eszméjére.
(Megjegyzem, függetlenül Isten létezésének bizonyosságától, ezért
transzcendentált a kanti terminológia alapján.)
ü
„Lehetséges, hogy „maga az emberiség
is fölösleges, elhanyagolható, nincs jelentősége, nincs semmilyen funkciója a világmindenségben,
ha sosem létezett volna, a világegyetem akkor is ugyanúgy forogna, tágulna,
zsugorodna vagy robbanna majdan föl.” S bár az ember előtt „megnyílik a
fölöslegesség, az értelmetlenség, a nemlét szakadéka”, mégsem akarja „elfogadni
azt, hogy az életnek, s általában az emberi életnek nincs értelme”, és ez ellen
mindenekelőtt az értelem-kereséssel tud védekezni.”
III.
A „8. Transzcendencia mint az értelem
forrása” című fejezetben Hankiss felteszi a kérdést: az embernek a
társadalmon belül, a társadalomnak az emberiségen belül, az emberiségnek az
univerzumon belül lehet-e valami „szerepe”, „jelentősége”, létének valami
értelme. De a sornak ezzel még nincs vége. „Nincs-e” valamely „transzcendens”
tartomány, amelyen belül az univerzumnak valami szerepe, jelentősége, értelme
lehet? Vagyis nem kell-e továbblépnünk? Az univerzumon túlra, ha van az
univerzumon túli, kívüli „transzcendens tartománya a Létnek/Nemlétnek”. S ha
van, mi lehet ez a tágabb keret? (Vö. Hankiss, i. m. 109.o.)
A különböző korok, kultúrák, civilizációk,
emberi közösségek, gondolkodók nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében,
hogy olyan istenképet(!) alakítsanak ki maguknak, amelynek fényében
biztonságban érezhetik magukat ebben a világban, megtalálhatják életük célját,
értelmét. (…) Avagy ahogy Hankiss írja: „Mindössze egyetlen szempontból
veszem őket szemügyre: (…) abból a szempontból, hogy vajon milyen mértékben
lehetnek, lehettek forrásai a hitnek, meggyőződésnek, reménynek, hogy az ember
s az emberiség létének van valami szerepe, jelentősége a világmindenségben.”
(110. old.)
Hankiss felvázol mintegy huszonkét
istenképet,
kontinuumként értékelve az előrehaladást kezdve az ószövetségtől, bezárva az
újszövetség legszélesebb spektrumával. A „teremtő Istentől”, a „hallgató Istenen”,
a rejtőzködő Istenen át egészen a közönyös Istenig, sőt: az „Istenen túli
Istenig” terjed áttekintése.
És hogyha immár e tendencia, tkp. transzcendencia
mentén haladunk, a történeti korokon való kontinuitás/átívelés során egyszer
csak megérkezünk kortárs világunkba és kérdéseihez, amely ív végén - bizonyos értelemben
– „a léten túli Istent” találjuk. Ezt megelőzően azonban, nagyjából a gondolatmenet
ívének közepén egyszer csak felfedezzük a rendszer szétbomlását mint
istenkép-lehetőséget a „kísérletező Isten”-toposzban: „Vajon isten
melléfogása-e az ember? Vagy az ember melléfogása Isten?” (A kísérletező
Isten, 129-131.o.) Azaz az entitás „teremtett-e” egy önmagához hasonlatos lényt
– teljhatalma, mindentudása és halhatatlansága nélkül – és azt vizsgálta/-ja, hogyan
boldogul ez a szabad, de halandó lény a világban. Életképes-e…? (…) Sikeres-e (volt-e),
avagy zátonyra futott kísérlet? Ezen gondolatmenet végén jelenik meg az a
nézet, hogy mi történik, ha „isten kockázik”, azaz a véletlenre bízta/bízza a
világ és az emberiség sorsának alakulását(?). Avagy harcol, tehát az őskáoszból
teremt/-ett egy rendezett világmindenséget, és ezzel megnyitotta annak a
lehetőségét az emberiség előtt, hogy az megtalálja, megtalálhassa helyét a
világmindenségben. Aztán vannak gondolkodók, akik szerint maga az Isten önmegvalósításának
része a Semmi elleni küzdelem. Többen vallják, köztük Miles is, hogy a teremtő
azért teremtette a világot, mert az önmagának rejlő lehetőségeket, potenciákat
akarta szabadon kibontani és életre kelteni. Például a szabadságot, a
szépséget, a szeretetet, az igazságosságot. „Vágyott a konkrét, megvalósult
létezésre.” (Goetz 1986, 385.) A Gonosszal való harcban (mint az isteni
entitásból kivált, teremteni képtelen, bár immanens jelenséggel) pedig az
emberiségnek komoly szerep jutott; hiszen vagy akadályozza, vagy segíti az
örökkévalót harcában a gonosszal, a Nemléttel való küzdelmében. A
halhatatlanság Istene melletti létben is, bizonyos, az ember szorong a
végtelentől; ez is fontos tézis. Vagy az emberiség a „hiteles lét Istene”
mellett élhet át valamit az értelemmel teli létből.(?) És mi van, ha „Isten
tévedett”? (Itt már közelítünk azokhoz a paraméterekhez, amelyről a
későbbiekben is szó lesz.) Hiszen a világ tele van bajjal, pusztulással, és ez
akarva akaratlan, felveti Isten felelősségének a kérdését. Teljesen nem lehet
kizárni azonban annak a lehetőségét sem, hogy a teremtés valahol „félrecsúszott”;
nem a teremtő szándéka szerint alakult. Erről szól az a bibliai textus, amely
szerint isten csalódott Ádámban és Évában, majd az egész emberiségben, és
csalódottságában az egészet el akarta pusztítani: „Ezt mondta Isten Noénak:
Elhatároztam, hogy minden élőnek véget vetek, mert erőszakossággal telt meg
miattuk a föld. ezért elpusztítom őket a
földdel együtt…” (Mózes I. 6:13) Igaz, végül megbocsát az emberiségnek,
Noéval új szövetséget köt. Aztán újraindítja a történelmet. De: „a modell bonyolultabb lehet, mint a
tervezője képzelte” (Robert Rosen, 1999. 143.o.). Ergo: ha Isten nem
mindenható, ha tévedhet, ha tévedett, akkor nem lehetünk biztosak benne,
hogy értelemmel teli univerzumot teremtett. És mint hogy van istenképünk, amely
szerint a Teremtő magányos(!), talán azért teremtette a világot, hogy
társakat találjon magának, mégpedig tudatos lényeket, akikkel dialógust
folytathat, akik megpróbálják megérteni őt, vele együtt dolgoznak a világ
alakításában; szeretik, hisznek benne, felfedezik őt magukban. (És szinte már
Miles gondolatmenete közepette járunk; a teremtő entitás „jellemfejlődése”
vitathatatlan.) És azért azt is tegyük egyértelművé, hogyha ilyen fontos
szerepe van Isten létében az embernek, akkor az ember (is) méltán érezheti úgy,
hogy igazi, mély értelme van létezésének. És ezen túl az ószövetségi értelemben
vett teremtő bizony haragvó, bosszúálló, emberekre, népekre kíméletlenül
lecsapó. A 20. században pedig megjelenik immár egy másik jellemző értelmezési
mód is, amely szerint „Isten szórakozik”; a világot is azért teremtette,
mert ’unatkozik’. És aztán ott van a közönyös Isten metaforája is, amely
szerint a teremtő belefáradt a világba, visszahúzódott, és átadta helyét az
embereknek. Avagy – eszerint - azért teremtette az embert, majd azért hagyta/hagyja
magára, hogy szabaddá tegye; maga alakíthassa sorsát, maga keresse meg élete
értelmét. És elérkeztünk az Istenen túli Isten metaforájáig; azaz a
„radikális kételkedést” megtestesítő szimbolikán túli létig. Eddig ’a tézis’.
Gondolatmenetünk e pontján érkeztünk el a
bevezető gondolatokban vázolt 21. századig: a „huszonkét istenképnyi történeti
kontinuumban”, a felvázolt gondolati ív mint lehetséges kontinuum vajon mely
pontján is tart, pontosabban tarthat most az emberiség? A léptéket a
következőkben ismertetendő kortárs irodalmi/kultúrtörténeti kiragadott szegmensek
mint narratív példák (is) jelzik. Azaz valahol „az emberiség szellemi és
spirituális tudatossá válása előrehaladásának ’tengelyén”. Más dimenzióból
nézve valahol az isteni entitás kísérletező, tévedni képes „kedve, magatartása
és magányossága”(!) mint státusz között; eljátszva – az előzőek elhangzottak
értelmében - kétoldalról a gondolattal: egyedül hagyja-e, avagy ne hagyja
egyedül az emberiséget. Melyiknek dilemmának vajon mi is lesz/lehet/lenne a
következménye, némiképp: ’kifutása’?
A következő kortárs példák némiképp itt
ragadják meg a jelenséget. Például Székely Csaba drámája, a 10, amelyet az a – mottóban
is idézett – kiindulási kontextus, előfeltétel, szituáció vezet be és indukál;
azaz vajon az emberiség még mindig a Tízparancsolat erkölcsi elvei szerint él?
Avagy a világon ez az erkölcsi törvény már nem létezik? Szükséges van erre még
egyáltalán? Avagy a másik véglet, David Javerbaum, világhírű amerikai színpadi
szerző Act of God című stand-up elemekkel
átszőtt komédiája, amelyben szó szerint megjelenik a teremtő entitás, és egy
alternatív világtörténet-(re)prezentáció(!) nyomán eljut egy „rendhagyó”
megoldásig, eljátszva az emberiséggel való együttélés azon teóriájával(!), hogy
a teremtés valóban „mellécsúszott”(!); az emberiség a teremtő entitás oldaláról
szemlélve ’önállóvá’, ’kezelhetetlenné’(?/!) vált; és e szegmensből nézve
„nincs szüksége a teremtőre” többé; mindezek után, mindezek folyományaként egyáltalán
végülis: milyen megoldások születhetnek…? Előszöris, ’ecce homo’, megszületett,
egy új, alternatív, korszerű Tízparancsolat! (S hogy a II. fejezetben
feltett kérdésre is válaszoljunk; úgy tűnik, nem. Az emberiség
morális/etikai értékek, normák és rendszerek nélkül nem funkcionál.) Ezután összeáll a
végleges deikus alternatíva mint lehetséges megoldás; az isteni entitás
javaslata, „elhatározása”(?); az Univerzum 2.0. Egy új planéta, ahol az
isteni érdek és az emberi szubjektum valóban célirányos, harmonikus
együttműködése valósulhat meg. Már ha az isteni és az (újonnan teremtendő?,
„második” kori?, esetleg még más, egyéb jellemzőkkel is bíró?) emberi entitás együttgondolkodása,
-működése valóban képes (lesz/lenne!) erre. És hogy mi lesz/lehet a
továbbiakban az emberiség sorsa…? Íme, a kör bezárult. Azaz, visszatértünk
Hankiss Elemér duális gondolatkörébe.
És hogyha némiképp ’aspektust szűkítünk és
váltunk”; akkor immár újra nagyjából a Harari/Attenborough szerzők teória-rendszerénél
járunk; a „prózaibb” emberi/emberiségi entitási aspektusnál’. Illetve a „homo
deus”-tudat és emberi viselkedés, magatartás határánál. Mindezt perspektívaként
némiképp ’kitágítva’ a transzcendencia felé irányultan, de visszatérve 21.
századi létünkbe. És itt tehető fel konkrétan az
emberiséget mint „homo deus”-t, azaz tudatát, szerepét és illetékességét,
illetve pro és kontra cselekvési lehetőségeit aktívan megfogalmazó Noah Yuval
Harari történész/David
Attenborough-kettős-féle gondolkodást „földi szempontból” aposztrofáló, paralel
jellemző és jogos kérdés, talán ’állítás,
mint dimenzió-kísérlet’; hová is helyezhető térben és időben az emberiség
fejlődésének tényleges és virtuális határa? Ha már ezt a fejlődési léptéket
megléptük, a globális klímakatasztrófa és migrációs válság tudatában és
érzékelve és elérve az emberiség fogyasztói világszemlélete és életmódja tovább
nem folytatható útjának nyomán érezve a presszúrát és a maximális megélhető
lehetséges határokat, a
fejlődési folyomány hogyan volna visszafordítható, csökkenthető és folytatható? Tényként,
óriási problémaként és Damoklész kardként lebeg a
fejünk felett a klímadepresszió, a klímapánik és a
mentális betegségek növekedésének egyre növekvő száma. Ezen az úton előre, de
lényegében „a tervezett visszafelén”(?), vajon hol is található az egyéni és a
társadalmi, fizikális és mentális jóllét „állapothelyszíne”? Az itt és most „emberi
Univerzum 2.0”…? És ez már az emberiségi „értelemvesztés” folyamatának határa.
De az említett „új, tudatos értelemkeresés” mint ellenfolyamat keresésének (és
virtuális helyének) kezdete és lehetősége, sőt jövőképe is egyben. Az origónál
járunk. Az alfa és omegánál, ha úgy tetszik. Az emberiség(!) régi/új alap-koordinátarendszerében.
És mi lehet folytatásban „az antitézis”,
mint stratéga és tendenciaigény, „hosszútávon”? Hankiss szerint a
következők, szubjektív ihletésű, meg- és kiragadott címszavakban (tkp. mint együttes
tendenciák, lehetséges életstratégiák): civilizációk elfáradása, lebontása,
új eszmék, hitelesebb szimbólumok megjelenése; teremtő rombolás, dekonstrukció,
újrateremtés; zűrzavar. A lehetséges következmények mint életstratégiák
némelyike a következő (ezekből összeállításában 26 létezik): autonómia, szabadság, hivatás; életöröm; világépítés; szolidaritás; megismerés és ennek határai; a bizonytalanság elfogadása
(!); rezignáció; harmónia; majd ezek
nyomán megteremtődhet a vágyott egyensúly. A legfontosabb tényezővé pedig a fix
korjellemző bizonytalanság nyomában fellépő bizonyosság mint tudati paraméter elérése,
sőt: meghaladása.
Mindez azonban meghallgató Hankiss Elemér saját
előadásában is az alábbi YouTube-videóban, a TEDxDanubia 2011 májusában tartott
előadás-sorozatában.
A nyilvános felvétel és az abból összeállított slide-ok nyomán pedig szinte
folytatólagosan követhető Hankiss Elemér a fentiekben számtalanszor megidézett kötete
mintegy kétszáz oldalnyi második egysége „20 percben”, „előadói szubjektív (re)prezentációban”.
(Ezek következnek; a téma és az előadás könnyebben áttekinthető és követhető
volta szándékával.)
Gondolataink során, némiképp
rendhagyó módon (is), végigjártuk, végigjárhattuk az emberiség tudati és
kultúrtörténetének, lényegének, értelmi fejlődésének(!) „isteni”,
„emberiségi/közösségi” és „egyéni” oldalról való megközelítését; ennek kissé távolabbi és közelmúltunk tényleges és virtuális
tereit és kereteit, bízva ABBAN a tényleges jövőben és
„szövetségben/együttműködésben”, amely VALÓBAN az emberiség javát szolgálhatja;
avagy Fodor Ákos egyik örökérvényű haikujának anticipáló soraival igyekezvén
alátámasztani az emberiség globális pillanatnyi közérzetét, mindenek ellenére
bízva az emberi faj(!) újraértelmező, adaptáló, kondicionáló és túlélő
képességében és intellektusában:
„Egyik lábam: indulni nem mer,
másik lábam: maradni nem.
Sivatag fojt, taszít a tenger
– elég nehéz nekem, velem.”
(Helyzetjelentés)
Az Új
Tízparancsolat:
ü „Uradat, Istenedet
imádd, és csak neki szolgálj!”
ü „Ne mondd meg
másnak, hogy kivel paráználkodjék!”
ü „Ne ölj a
nevemben!”
ü „Ne említs egy
lapon az állammal!”
ü „Ne akard, hogy puszipajtásod
legyek!”
ü „Isten nevét
szádra hiába ne vedd!
ü „Ne szabd meg
nekem, hogy mit csináljak!
ü „Szeresd és
tiszteld gyermekeidet!
ü „Ne higgy bennem!”
ü „Higgyetek
magatokban!”
És
ebben a koordinátarendszerben engedtessék meg egy gondolatkísérlet;
„teremtő/irányító entitás”, vagy valami, amely „hozzá hasonló karakterű”
(lehet), van/lehet konkrét, „kézzel fogható/felfogható”? A válasz egy bizonyos
rétegét a csillagászat felől tudjuk megközelíteni, egy 2014-ben született
tudományos eredmény alapján; a „Nagy Attraktor” elnevezésű nevű jelenség
az, amelyen érdemleges elgondolkodnunk.
Avagy
ahogy a www.csillagaszat.hu írja: „Eszerint
Galaxisunk egy, a korábbinál
becsültnél csaknem százszor nagyobb méretű szuperhalmaz, a Laniakea tagja. „Tejútrendszerünk
a kb. 2,2 millió fényév távolságban lévő Andromeda-galaxissal és mintegy
félszáz kisebb galaxissal együtt alkotja az ún. Lokális Halmazt. Szűkebb
kozmikus környezetünkben több más, kisebb-nagyobb galaxishalmazt is ismerünk. A
közelmúltban végzett, nagyszabású égboltfelmérések (például a Sloan Digital Sky
Survey) eredményei alapján az Univerzum nagyléptékű szerkezete szálas-buborékos
jellegű: a Világegyetemet nagyrészt óriási, üresnek tűnő térrészek töltik ki,
amelyek „falait” a galaxisok és galaxishalmazok legmagasabb szintűnek gondolt
csoportosulásai, az ún. szuperhalmazok alkotják.
A szuperhalmazok beazonosítása és
behatárolása azonban egyelőre meglehetősen bizonytalan alapokon nyugszik. A
Lokális Halmaz és mintegy száz másik galaxishalmaz együttesét (amely egy
nagyjából 100 millió fényév átmérőjű sűrűsödésként van jelen az univerzum
nagyléptékű szerkezetében) eddig Virgo Szuperhalmaz néven ismertük.
A Nature folyóirat 2014. szeptember 4-i
száma címlapján közölte azt a friss kutatási eredményt, amely szerint a Lokális
Halmaz (benne a Tejútrendszerrel) valójában egy ennél mintegy százszor nagyobb
térfogatú, jól behatárolható struktúra része. A Brent Tully (University of
Hawaii) által vezetett csoport tagjai munkájuk során mintegy 8000 környező
galaxis térbeli mozgását tanulmányozták. A vizsgálatok során a kutatók
figyelembe vették az Univerzum globális tágulásának hatásait, így a korrigált
adatok segítségével tisztán a galaxisok egymásra gyakorolt hatását tudták
tanulmányozni.
Az így nyert három dimenziós
sebességtérkép alapján Tully és kollégái egy teljesen új megközelítés szerint
definiálták a szuperhalmazokat. Eredményeik szerint a galaxisok térbeli mozgása
olyan földi vízgyűjtő területekéhez hasonlít, amelyekben ún. vízválasztó
vonalak találhatóak (a víz ettől a vonaltól két oldalra áramlik a két határoló
vízgyűjtő terület mélyebben fekvő részei felé). Analóg módon a galaxisok erős
gravitációs vonzócentrumok irányába látszanak mozogni, a szuperhalmazok
határfelületeit pedig ilyen módon meg lehet úgy határozni, mint
az egyes galaxisáramlásokat elválasztó felületeket.
Tullyék
szuperhalmazokra adott meghatározása értelmében Galaxisunk és lokális kozmikus
környezetünk valójában egy több mint 500 millió fényév átmérőjű, Laniakea
(hawaii nyelven: “megmérhetetlen ég”) névre keresztelt struktúrába tartozik,
amelynek az eredeti Virgo Szuperhalmaz csupán egy kisebb nyúlványa. A Laniakea
szuperhalmazon (amelyet mostantól Lokális Szuperhalmazunknak nevezhetünk) belül
a már régebben azonosított “Nagy Attraktor”(!) az a gravitációs vonzócentrum,
amelynek irányába a Lokális Halmaz és a környező
galaxishalmazok mozognak. Az eredményt nyugodtan nevezhetjük áttörő
erejűnek, azonban a szuperhalmazok és az Univerzum nagyléptékű szerkezetének
vizsgálata még bőven tartogat nyitott kérdéseket. Ezek közül az egyik
legfontosabb, hogy a Világegyetem fejlődése során ezen gigantikus struktúrák
hogyan és mennyi idő alatt alakultak ki, valamint hogy az évmilliárdok során
milyen kölcsönhatások játszódhatnak le köztük.
Az alábbi, a Nature Youtube-csatornáján elérhető,
angol nyelvű videó látványos formában foglalja össze Tully és munkatársai
eredményét.
https://www.youtube.com/watch?v=rENyyRwxpHo”
Vö. TEDxDanubia 2011 - Hankiss Elemér - Életstratégiák a
bizonytalanság korában, 2011. május
.jpg)
