A tegnapi/mai nap során egy érdekes es fontos kortárs problémával találkoztam; bizonyára mások is.
A Netflix legújabb saját gyártású filmsorozatában, egy Jane Austen-jellegű feldolgozás adaptációja, a Julia Quinn jegyezte „Bridgerton”-ban a 19. századi Anglia felső- és középosztálybeli szereplőit fehér és fekete szereplők is alakítják. Érdekes az erre való (pl. kelet−közép−európai) reflexió; történelemhamisításról van szó, avagy nem? Művészet vagy nem...? Társadalomábrázolás, avagy nem? Céllal történő alkalmazás, avagy nem? Mi a célja? Tovább haladva: a művészi szabadság mint olyan: létezik, avagy mégsem...? A kérdésre sokféle válasz adható, de – elvonatkoztatva az eredeti sorozatra való konkrét utalástól, pontosabban, a kérdéskör mentén némiképp megkísérelve a gondolkodva való továbbhaladást − az általam hozott/ábrázolt válaszverziót, valójában: kettővé bontott kérdést, és az erre adott lehetséges válaszverziókat, a teljesség és a komplexitás igénye nélkül − az élet és a művészet, mint ihlető forrás adta/adja meg.
A 2020. decemberi időszak egyik zenei szenzációja Annie Lennox Dido búcsúja című klasszikus operaária-feldolgozása, hátborzongató előadásban. A forrása Henry Purcell Dido és Aeneas című 1680-ban született háromfelvonásos operája (bemutató: 1689). És itt tenném fel az első kérdést: az egyik legklasszikusabb angol barokk opera adott részének e jellegű könnyűzenei feldolgozása blaszfémiának minősül-e, avagy nem? Művészet ez még, avagy nem? Értékelhető, avagy nem…?! Érdemes megnézni, mindenekelőtt. (Számomra lenyűgöző.)
Az említett opera feldolgozásainak száma szinte végtelen. Talán az egyik legnagyobb hatású variáns címszerepét a georgai születésű Jessye Norman szoprán operaénekesnő jegyzi, 1986-ból. Ő maga egész életében többek között a szegregáció ellen harcolt. És itt érkeztünk el a másik, egyáltalán nem jelentéktelen felvetett problémához; ’fehér’ vagy ’fekete’ művésznek/énekesnek van-e/nincs-e joga elénekelni az ókori mitológiából eredeztetett történet szerinti Dido királynő szerepét...? Bár az angol barokk opera az 1600-as évek második felében született, fekete operaénekes aligha akadt akkoriban az operaszínpadokon. Mivel mégis ez talán az egyik legerősebb klasszikus operafeldolgozás (1986), úgy hiszem, a művészi színvonalat aligha befolyásolja, hogy a művész fehérnek, avagy feketének született. A második látszólagos ambivalencia is feloldható egy reális aspektussal. Mivel Annie Lennox feldolgozása műfaji besorolás szerint „könnyűzeneinek” minősül, így ily módon az említett teljes operafeldolgozás-variációval aligha állítható párhuzamba.
Összefoglaló híján úgy hiszem, a maga módján, a saját kategóriájában mindkettő halhatatlannak minősül; Annie Lennoxéról ebben a pillanatban tudható, hogy időtlenné érik. És ily módon már-már érinthetetlen klasszikus(ok), vagy azzá lesz(nek).
