Károlyi Zsuzsanna

Az erdélyi fejedelmek feleségeit a magyar nyelvben a fejedelemasszony, latinul a „principissa” elnevezés illette meg.

Ezek a kifejezések azonban csupán a magánéletbeli helyzetükre utaltak, közjogi tartalommal nem bírtak. A fejedelemasszonyok rendszerint várakat, uradalmakat kaptak férjeiktől, amelyeket mint saját tulajdonukat irányítottak, valamint külön fejedelemasszonyi udvartartással rendelkeztek. 

A 17. századi Erdélyben a klasszikus fejedelemasszony típusának első alakja Bethlen Gábor első felesége, Károlyi Zsuzsanna (1585–1622) volt. A modellt azután Lorántffy Zsuzsanna személyisége tette tökéletessé, de ebbe a sorba illeszthető Báthory Zsófia és Bornemissza Anna szerepköre is. Ezek a házasságok általában szerelmi kapcsolatokon alapulva jöttek létre, ugyanakkor a hölgyek életvitelét döntő mértékben meghatározta a vallásukhoz való mély kötődésük. 

Általában nem, vagy kevéssé vettek részt férjeik politikai ügyeiben, döntéseiben, bár sokszor előfordult, hogy véleményt nyilvánítottak, tanácsokat adtak. Mégis általában véve a fejedelmi udvartartás életének megszervezése, férjeik helyett a gazdaság irányítása, bizonyos mértékű „menedzselés” volt a feladatuk. Azonban mindannyian tisztában voltak saját pozíciójukkal és az ahhoz tartozó felelősséggel.

Ahogy már említettük volt, Károlyi Zsuzsanna, Károlyi László és Szőnyi Klára leánya, régi nagybirtokos család sarja volt Bethlen Gábor fejedelem első felesége. A fejedelemasszony 1585-ben született és szülei korai halála után nagybátyja támogatását csupán nehezen megszerezve kelhetett egybe 1605-ben, Szatmár városában a köznemesi származással bíró későbbi fejedelemmel. Károlyi Zsuzsanna öröksége Nagykároly volt, s férjétől nászajándékba pedig Déva várát kapta meg. Kegyes, jótékony asszony volt, ifjakat taníttatott külföldön. Fennmaradt levelezése férjével. Az ő temetéséről írta Keserűi Dajka János Halotti Pompacímű könyvét. Viszonylag fiatalon, 1622-ben hunyt el. Halála után 1626-ban Bethlen Gábor Brandenburgi Katalinnal kötött házasságot. 

A fejedelemasszonyt a gyulafehérvári székesegyházban temették el.

A „csejtei szörny” évszázadai

Nevezik még „vérgrófnőnek”, „magyar Draculának” és „női vámpírnak”, a leghírhedtebb magyar asszonynak, de egy biztos: története tudományos szakkönyvek és sikerregények, filmek, pszichológiai, grafológiai és patológiai tanulmányok, költemények, újságcikkek, komoly- és könnyűzenei művek tucatjait szülte, de a végeredmény egy és ugyanaz; a megoldást a mai napig minden módozat, metamorfózis és variáció csak keresi, találgatja, boncolgatja, analizálja. A szintézis kérdőjeles, ergo a csejtei (ma: Čachtice, Szlovákia) várúrnő életére, cselekedeteire, a mendemondákra, perére és léte borzalmas végkifejletére megnyugtató válasz és végleges megoldásmód a mai napig nem született. Elviekben ez nem is csoda. Azonban ennek a konklúziónak is megvan a varázsa, nem utolsósorban hatékonysága; a szüzsé maga így „szülhet” újabb és újabb koncepciókat, értelmezéseket, ismételten ily módon lehet alapjává egy-egy újabb filmforgatókönyvnek (legutóbb lásd Jakub Jakubisko és Julie Delphy egy-egy munkáját), egy-egy új zenei alkotásnak, avagy egy-egy friss írásműnek. 

Ecsedi Báthory Erzsébet 1560. augusztus 7-én Nyírbátorban született. A hírneves Báthory család ecsedi ágából származott, apja Báthory György, anyai nagybátyja Báthory István erdélyi fejedelem, későbbi lengyel király, unokatestvére Báthory Gábor erdélyi fejedelem volt. Gyermekkorát az ecsedi várban töltötte. Tizenegy éves korában jegyezték el a nála öt évvel idősebb Nádasdy Ferenc gróffal. Házasságukra 1575-ben került sor. A férj a Pöstyén (ma Piešťany, Szlovákia) közelében fekvő csejtei kastéllyal kedveskedett feleségének. Házasságukból öt gyermek született, közülük három érte meg a felnőttkort. 

Erzsébet előbb férjének családi várába, Sárvárra került, majd hamarosan a nászajándékul kapott csejtei kastélyba költöztek. Férje, a törökverő „fekete bég” gyakran volt távol, a magányos és zárkózott asszony feltűnően kevés emberrel tartott kapcsolatot, ezért válhatott később legendák titokzatos hősévé. Ahogy teltek-múltak az évek, Erzsébet mind jobban bezárkózott az otthonául szolgáló várba, és erőt vett rajta egyre erősödő depressziója. Nádasdy 1604-es meggyilkolása után özvegyen és végképp egyedül, védtelenül maradt.

Báthory Erzsébetről már férje életében is furcsa mendemondák terjengtek, ezek szerint okkult tudományokkal foglalkozott, fiatal szolgálólányok vérében fürdött, csonkíttatott, gyilkoltatott. Elfogatásáig állítólag hatszáznál is több áldozat vére száradt a lelkén. A birtokán visszavonultan élő Nádasdynét 1610. december 29-én tartóztatta le személyes ellensége, Thurzó György nádor. Eljárást indítottak ellene, amelynek során szolgái a kínvallatás hatására beismerő vallomást tettek. Őket egy héttel később kivégezték, a gazdag és befolyásos családból származó Báthory Erzsébetet pedig per és ítélet nélkül a csejtei várban befalazva tartották fogva haláláig. Itt is halt meg elborult elmével, 54 évesen, 1614. augusztus 21-én.

Ügyében szabályszerű tárgyalásra nem került sor, korai halála mindenkinek kapóra jött. Mai szemmel nézve koncepciós perről beszélhetünk, hiszen az igazi kérdéseket fel sem tették, a vádat cáfoló iratokat és leveleket figyelmen kívül hagyták. A manapság legelfogadottabb álláspont szerint politikai bűnügy áldozata lett, hiszen a Nádasdyak vagyonára ellenfelének, Thurzó György nádornak fájt legjobban a foga. Ebből az aspektusból, mintegy utólagos, mérsékelt hangvételű, históriai rehabilitációként tárgyalja a történetet a 2008-ban forgatott – és a már említett – Juraj Jakubisko-féle filmadaptáció is (Bathory).

„Szerelmetes Orsikám...”

Ezekkel a szavakkal kezdi Kőszegi Imre ifjúsági író fiatal lányoknak szóló, 1984-ben megjelent regényét. Orsika nem más, mint Kanizsay Dorottya nagyasszonynak, a mohácsi gyásztér temető nagyasszonyának unokahúga, Kanizsai (Kanizsay) Orsolya (1521–1571) magyar főúrnő, Kanizsai László és Bélteki Drágffy Anna leánya.

A fiatal lány korán, 1526-ban jutott árvaságra, apja halála után Szapolyai János 1532-ben fiúsította. 1535-ben, tizennégy éves korában óriási vagyon örököseként vette őt feleségül Nádasdy Tamás, egy szegény királyi titoknok, a később nádor, akinek „szerelmes Orsikámmal” való levélváltását Nádasdy Tamás nádor családi levelezése címen 1882-ben adta ki Károlyi Árpád és Szalay József, amely személyes vonatkozásain túl egyben értékes kortörténeti dokumentumnak is bizonyult.

Nádasdy, a művelt férfi Parnasszust, magyar Wartburgot szeretett volna teremteni Sárvárból, de a király hívására el kell hagynia otthonát, terveit, hitvesét. Férje hivatali távollétei alatt a még szinte gyerek asszonyka ragadta magához a nemes feladatot; sárvári várukból maga igazgatta birtokaikat, amelyben gyakori betegségei sem akadályozták meg. Korának egyik legműveltebb asszonyává vált; írt, olvasott, támogatta a reformáció és a magyar nyelv terjesztését, ismerőseivel kiterjedt levelezést folytatott. Zala vármegye sok családjához fűzte familiárisi vagy rokoni kapcsolat. Ismert kertész hírében állott. Mindemellett tudósokat gyűjtött udvarába, köztük Sylvester Jánost és Dévai Bíró Mátyást, létrehozta a sárszigeti nyomdát. Buda elvesztésekor, 1541-ben pedig Orsika tette le a nemzet asztalára az első Magyarországon nyomtatott, teljesen magyar nyelvű könyvet, az Új Testamentumot.

Nádasdy Tamás és Kanizsay Orsika házasságából későn, 1555-ben született meg egyetlen fiuk, a „fekete bég” néven ismert hadvezér, Báthory Erzsébet későbbi férje, Nádasdy Ferenc. 

Kanizsay Orsolya a nagy nádor özvegyeként hunyt el Sárváron 1571-ben, s vele együtt kihalt a történelmi Kanizsai család is.

Kanizsai Dorottya (1490 k.–?)

Minden nemzet életében vannak soha feledésbe nem merülő, állandó „kalapemelésre” ösztönző cselekedetek. Az egyik igazi nagyasszony, Kanizsai Dorottya nevéhez is kötődik egy ilyen tett, amely örök tiszteletre késztet bennünket, utódokat – ez pedig nem más, mint a mohácsi nemzettemetés. 

Kanizsai Dorottya születésének pontos helyét és idejét sem tudjuk igazán. A Kanizsai család a magyar történelemben nagy szerepet töltött be. Egyik jeles tagja, Lőrinc, 1324-ben kapta a Kanizsai uradalmat, és vette fel a Kanizsai nevet. A család különösen az Anjouk idejében és Zsigmond király uralkodása alatt élte fénykorát.

Dorottya Kanizsai Miklós soproni ispán leánya volt, nevét a források utojára 1532-ben említik. Első férje, Geréb Péter előbb országbíró, majd az ország nádora volt. Halála után hamvai fölé neje kápolnát építtetett. Majd ezután a szintén nádor Perényi Imre felesége, Perényi Ferenc püspök mostohaanyja lett. Második férjével Siklóson élt.

Perényi Imre 1519-ben halt meg. Dorottya ekkor kért és kapott saját címert az uralkodótól, ami abban az időben merőben szokatlan dolog volt, hiszen az csak a férfiakat illette. Perényi halála után derült ki, hogy Dorottya nem férjei után, hanem a saját jogán lett az első asszony Magyarországon.

Mindemellett a nagyasszony több nyelvet beszélő, művelt, nagyvonalú, adakozó, kellemes ember volt. Szolgálólányait kiházasította, az ifjaknak földet ajándékozott. Nyilvános iskola híján a nemesi családok leányaikat híres főúri asszonyokhoz adták nevelőbe – Kanizsai Dorottya háza messze földön ismertté lett. A lányok nemcsak a korabeli tudnivalókat sajátították el, hanem emberségre, helytállásra is nevelte őket a nagyasszony példája.

Kanizsai Dorottya 1519 után a szegények és elesettek támogatója is volt. A mohácsi csatát követően (1526. augusztus 29.) a környék papjai és 400 jobbágya segítségével közös sírba temettette az elesett hősöket, megadva nekik a végtisztességet. Összesen 24 000 magyar vitézt, köztük 2 érseket, 5 püspököt, 16 zászlósurat és magát a királyt is Kanizsai Dorottya helyeztette végső nyugalomra, a saját pénzén. 

Utolsó éveit Németújváron, majd Sárváron töltötte, (az ugyancsak a mohácsi csatában elhunyt) fivére árván maradt gyermekei, Kanizsai László és Orsika nevelésével. A nagyasszony Sárváron hunyt el és ott is van eltemetve.

Babits Mihály Kanizsai Dorottya címmel verset írt róla. 

Babits Mihály: Kanizsai Dorottya 

Mint a sötét asszony a mohácsi téren,

úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként

elhantolja holtainkat.

Szolgái fáklyákat tartanak kezökben

és a fáklya fénye a lombokra föccsen

s különös árnyakat ingat.

Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben.

Tört ablakunkon át befütyül a sok szél

úgy, hogy meg sem értjük egymást:

egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj;

mi pedig különös táncot táncolunk:

ez a tánc a süketek tánca.

Néha egyikünk ledobja magát a földre:

Mozdulni sem akar ő többet: elfáradt...

Némelyik meg ölni kíván

s puha húsba kését sötét kéjjel mártja.

Másik hirtelenül ruháit lerántja

s mezítelen áll előttünk.

*

Nekem a gyilkos is testvérem; én tudom,

mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű

mondani, hogy minden mindegy.

S testvérem mind, aki felejteni akar

és mint a bús folyó, izgatott tajtékkal

szennyes voltát eltakarja.

De jaj, testvéreim, ki mondja meg, mi jobb?

Tán nem feledésben van orvosság, hanem

éppen az emlékezésben!

Jertek, óh hömpölyt táj, az új Kanizsai

Dorottya járt erre, boruljunk hantjai

fölé a vak, titkos rögnek!

Oltsátok ki már a fáklyákat: jön a nap!

Lessétek, lessétek, milyen virág fakad

a halottas föld porából!

Tán illatát lelkünk süketen is értve

összetalál egymás testvér ütemébe,

mint vadak a muzsikától...