Mezei Mária, a 20. század valódi, utolsó nagyasszonyainak egyike: remek színésznő és hiteles ember volt.
100 éve, 1909. október 16-án született Kecskeméten; édesanyja nem sokkal a szülés után gyermekágyi lázban meghalt. Ügyvéd édesapja, miután a Kecskemétet sújtó 1911-es nagy földrengés összedöntötte házukat, családjával menekülésszerűen elhagyta a számára szenvedést és pusztulást hozó várost. Előbb Erdélyben, majd Mária hároméves korától Szegeden éltek, ahol Dr. Mezey Pál mintegy 25 éven át ügyvédi praxist folytatott.
Mezei Mária öt éves korától színésznőnek készült, de édesapja hallani sem akart erről, lányát másféle pálya felé próbálta terelni. Aztán az apa egyszer csak felvitte érettségiző lányát Pestre Hevesi Sándorhoz, döntse el ő: színésznő vagy tanárnő legyen belőle. A kitűnő direktor és színészpedagógus csak annyit mondott a kövérkés vidéki lánynak: „Fogyjon le tíz kilót, majd jelentkezzen ősszel az akadémiára…”
Mezei Máriát élete első szakasza mégsem a színészet felé irányította, hiszen apja kívánságára beiratkozott a szegedi egyetem bölcsészkarára, ahol nyelvészetet és filozófiát tanult, mintegy három szemeszteren át. Egy hirtelen döntés következtében azonban abbahagyta az egyetemet, majd átiratkozott Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába, melynek elvégzése után az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában tett sikeres vizsgát.
Pályáját Sebestyén Mihály miskolci társulatában kezdte 1931-ben. 1933-tól 1934-ig a Pécsi Nemzeti Színház, 1935-től 1939-ig a Belvárosi Színház, 1939-től 1948-ig pedig a Vígszínház tagja volt. Az 1940-es években már igazi ünnepelt sztárnak számított. Imázsa szerint ő volt a „vörös démon”, a kacér dámák, léha asszonyok megtestesítője. 1936-tól filmezett is, az Aranyember Athalie-jaként – egy kiváló karakterszerepben – mutatkozott be a filmvásznon. 1944-ben, a német megszállás alatt nem vállalt fellépést, fölmenekült a Tátrába, s ott mélyen vallásossá lett. 1946-tól szerepelt újra a Belvárosi Színházban, majd méltatlanul mellőzték. Ezekben az években kabarékban szerepelt. Éjszakánként – hogy pénzt keressen – bárokban sanzonokat dalolt, éjféltájban Ady istenes verseit szavalta, majd zsoltárokat énekelt a füstös félhomályban. Ekkor jöhetett a váltás: 1949-től 1956-ig a Fővárosi Operettszínházban kapott státuszt, majd 1949-től 1953-ig a Vidám Színpadon dolgozott.
1954 után két évig ismét az Operettszínház tagja volt, aztán második sztárkorszaka következett: 1962-ig a Madách, 1962–64-ben a Petőfi Színház, 1964 és 1970 között a Nemzeti Színház társulatában lépett fel. Remek szerepeket alakított százas szériákban, többek közt Warrennét G. B. Shaw darabjában, háromrészes önálló estjével pedig végigjárta az országot, a határon túli magyarlakta területeket, Párizs, New York, Torontó magyar kolóniáit. Újra filmezett (Édes Anna, A Noszty fiú esete Tóth Marival, Mici néni két élete, Tiltott terület), megromlott egészségét azonban 1970-ben összeroppantotta az influenza.
Ekkor teljesen visszavonult budakeszi házába, s tizenhárom évig harcolt napról napra az életéért. Erős hite segítette ebben. Sok küzdelem után 1981-ben megjelenhetett Vallomástöredékek című kötete, amely életéről, színészetéről, hitéről született írásait tartalmazza. Rá két évre, 1983. április 20-án csendesen távozott a múlt század egyik kiemelkedő színművésznője. Búcsúzóul pedig álljanak itt erőt, hitet és mérhetetlen szeretet adó és közvetítő, máig halhatatlan sorai:
„Ó igen, adni kell, adni, mindent odaadni. Munkát, erő, életet. Pénzt, ruhát és kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást. Jó szándékot, jó akarást, imádságot, egészséget. Melegséget, élő hitet. Odaadni akárkinek, a legelső nincstelennek, a náladnál szegényebbnek. Szeretettel adni és érte semmit sem kívánni.
Így kell élni.
S ha valóságban így fogsz élni, akkor, de csakis akkor mindent, de mindent vissza fogsz kapni. Amiről álmodtál, valósággá válik. Amire vágyódtál – elébed hozzák. Akit elvesztettél – újra megtalálod. Mert megtalálhatod anyád simogatását egy idegen asszony kezében, elhozhatja neked eltűnt kedvesed csókját egy idegen csókja, s megvigasztalódhatsz egy idegen gyermek mosolyától is. De csak akkor, ha adtál valaha valakinek valamit olyan szeretettel, mintha valóságos anyád, valóságos fiad, valóságos kedvesed lenne.
Mert ne felejtsd el soha, hogy mindnyájan egyek vagyunk, mindnyájan testvérek vagyunk, és testvéreink a fák, a füvek, a kutyák, a kövek, a hüllők, a bogarak, a csillagok s a madarak. Mindnyájan testvérek vagyunk – mert mindnyájan a Szeretet teremtményei vagyunk. S tudjátok-e, hogy aki a szeretetben él, annak többet soha semmitől sem kell már félnie. Nem kell töprengenie, hogy jól csinál-e valamit vagy sem, mert nem ő cselekszik már, hanem a szeretet cselekszik őbenne. Annak a lábát puha kezek fogják, s szépen igazítják, ne ide lépj, – nézd csak – inkább ide, így jobb. S ha elhomályosodik előtte az Út, kis jelek és csodák gyúlnak ki a sötétben s világítanak a léptei előtt…”
(Vallomástöredékek)
