Ma másfél-száz esztendeje és két éve, 1863. augusztus 3-án született Agárdon Gárdonyi Géza, magyar író, újságíró, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja. Rá emlékezünk.
Az egri vár kertjében, a Bebek-bástyán nyugszik – szemben a házzal, ahol élt – Gárdonyi Géza, az „egri remete”, a dualizmuskori magyar irodalom egyik legérdekesebb alakja. Édesapja Ziegler Sándor gépész, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc fegyvergyárosa. Gárdonyi előbb a sárospataki kollégiumban tanul,[1] majd Pesten, s végül 1878-tól az egri líceumban. Évekig tanítóskodik, majd különböző lapokat szerkeszt az ország különböző nagyvárosaiban (Garabonciás Diák, Tanítóbarát, Szögedi paprika, Magyar Hírlap). Több éves budapesti tartózkodás után végül 1897 nyarán vonul vissza az irodalmi közéletből; édesanyjával és két fiával Egerben telepedik le. Itt hal meg 1922-ben.
Életében és művészetében sok az ellentmondás, kettősség: világmegváltó szándék és küzdelem a létfenntartásért; a műveletlenség gúnyolása és meleg szeretet a falusi emberek iránt; könnyed humor és komoly, világjobbító gondolatok; egyházellenesség és hit; hajlam a remeteségre és nyugtalan vándormadárlélek. „Mindene megvolt ahhoz, hogy Jókai örökébe lépjen. Volt bőven termő tolla – gyorsan és könnyen írt –, sok-sok meséje, történelmi képzelőereje, szorgalma és népszeretete, csak éppen az anyagi, családi rendezettség hiányzott, ami szinte megbénította munkakedvét” – írja Mezei József.[2] Ugyanakkor különlegesen érzékeny és egyben termékeny író, akinek életében a kudarcokat szép elismerések enyhítik: így például a Petőfi Társaság (1898), a Kisfaludy Társaság (1903, visszautasította), a Vörösmarty Akadémia (1918), illetve a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1910), majd tiszteleti (1920) tagsága.
Első munkáin az a sok keserűség érződik, melyeket a helyét kereső fiatal néptanítónak kell megélnie. Ez az ismeretanyag később bölcs humorrá enyhül írásaiban. Valójában mint a paraszti élet ábrázolója tűnik föl. Nagy sikert arat Göre Gábor-könyveivel, e humoros parasztkarikatúrákkal. Majd meglelve a neki legjobban megfelelő műfajt, a paraszti idillt, emelkedni kezdett a magyar irodalom halhatatlan írói közé. A szerző nevét országosan ismertté „legjobb regénye”, az 1901-ben megjelent Egri csillagok tette.
Gárdonyi Géza a 19-20. század fordulóján – utóbb említett műve sikerén felbuzdulva – próbálkozik meg újra régi és legdédelgetettebb vágyával, a színműírással, hiszen ő maga drámai alkotásaitól várta volna mindenekelőtt a halhatatlanságot – mondta hajdani titkárukról Feszty Árpádné.[3] Gárdonyi, ugyancsak 1901-ben Az én falum egyik novellájából alkotja meg A bor című színművét. A darab váratlan sikert hoz. Nemcsak a szerző alkotói pályáján jelentett fordulatot, de a magyar dráma történetének is jelentős állomásává lett. A drámaírói pálya azonban korántsem A borral kezdődött.
Gárdonyi színműírói pályájának kezdetei néptanítói korszakához kötődnek. A szerző életének e négy esztendeje alatt egy-egy népszínmű rendezését is elvállalja. 1884-ben utolsó állomáshelyén, Sárvárott pedig drámai műfordítással kísérletezik: Shakespeare Julius Caesar című művét ülteti át magyar nyelvre.[4] A fiatal Gárdonyi igazi iskolája a győri Hazánk szerkesztősége, ahol kritikusként is megismerkedik a színház különleges világával, a dramaturgiával, a színpadi technikával. Ezen a munkahelyen sajátítja el a mesterségbeli fogásokat, amelynek eredményeként végül maga is megpróbálkozik a drámaírással. Már Győrbe kerülése évében a Népszínháznál kopogtat Zendülés a pokolban című három felvonásos, látványos bohóságával. A színház részéről csupán elutasítást kap. A darab születésének körülményeit az író fia, Gárdonyi József a következőképpen idézi fel: „[Gárdonyi]: Zendülés a pokolban című színművem írásához május 12-én (1886) fogtam. Befejeztem május 17-én. Tehát öt nap alatt. (…)” Zendülés a pokolban. Gárdonyi első dicsőségreménye. Bekopogtat vele a Népszínházhoz (1886. június 5.) „Levelet kaptam a Népszínház titkárától, hogy a darabom ügyében gyorsan menjek az igazgatóhoz. – Jót várok. Bizonyosra veszem, hogy előadják. (…) Darabomat a Népszínháznál nem fogadták el. Visszaadták. Meglepett. Igaz, nem válogattam az élceket. (1886. június 14.)” Ez a sikertelenség azonban nem vette kedvét: „Darabomat némi javítással benyújtottam a színkörhöz. (1886. június 17.)”[5]
Gárdonyi ezt követően folytatja egyéb színművei létrehozását, amelyek – az elsőhöz hasonlóan – még színpadra kerülésük előtt megbuknak. Az első műve, A divatgróf, avagy egy névtelen akadémia 100. ülése című bohósága mégis színre kerül 1888. március 2-án Győrött. Payr Sándor evangélikus lelkész (és egyben kortárs) a következőket írja a darab és a bemutató kapcsán: „Szávay Gyula, a szegedi árvíz által kiöntött győri jogász (…) 1882 óta szerkesztette Győrött a Garabonciás diák című élclapot. (…) Míg Győrött káplánkodtam, Gárdonyi valami Divatgróf vagy ilyenféle színművét is előadatta Somogyi Károly direktor. De a bukás teljes volt. Még Szávay főszerkesztő jóbarát is csak ennyit írt a lapjába: ’Tegnap Gárdonyi darabját adták elő a színházban. Nem szólunk róla.’ (…) Rábel László, akkori fiatal győri jogász és hírlapíró (…) a Divatgróf bukásáról többet is tud. Gárdonyit a barátai színművének előadása után egy díszes íróasztali készlettel akarták megtisztelni. (…) Úgy volt, hogy a színház után majd a Vigadó termében gyűlnek össze, ott adják át és közös vacsorán ott üdvözlik. Meglepő volt már, hogy a színházban az újdonságra igen csekély számmal jött el a közönség. A színműben jóformán semmi cselekmény sem volt, s Gárdonyi ezt a hiányt a rossz viccek áradatával akarta pótolni. Az egész darab olyan üres, szellemtelen és ízléstelen volt, hogy a szerző legjobb barátai sem mertek tapsolni. Az igazság ereje nem engedte. Vártak, de a többi felvonás sem volt különb. A teljes bukást látva, nem várták be a darab végét, hanem menekülni kezdtek. Így tett Gárdonyi is, ki a színfalak mögött egyetlen jó fekete kabátjában várta a kihívásokat. Távozás közben a folyosón találkozott Rábel Lászlóval, s keserűen csak annyit mondott: ’No, bizony egyszer legalább kitapsolhattatok volna.’ Az ünneplés a Vigadóban teljesen elmaradt. (…) Rábel szerint Szávay a hírlapjában a heti műsorról beszámolva csak ezt írta: ’Péntek, Gárdonyitól a Divatgróf – Spongya!”[6] A darab bemutatója tehát oly mérvű botrányba fulladt, hogy Gárdonyi dühében a pótolhatatlan kéziratot eltépi.[7]
Gárdonyi életpályáján Győr után Szeged következik, ahol újságírói tevékenysége mellett tovább folytatja drámaírói munkásságát is.[8] Itt találkozik 1890-ben a Műbarátok Köre pályázatával, amely 200 frankos pályadíjjal jutalmazza egyfelvonásos, tündéries dalművét, az Argyrus királyfit. A mű ugyan megjelenik, színpadra mégsem kerül. Gárdonyi József édesapja sikerét az alkotói pálya fordulópontjaként értékeli: „Gárdonyinak a pályázat nem 200 frankot jelentett. Nem sikert. Nem dicsőséget. Nem szárnyakat a nevének. Hanem irodalmi életfordulót. Meséinek új tartalmat.”[9]
1893. február 24-én Szegeden kerül sor egy új Gárdonyi-premierre.[10] Az akkor már Budapesten élő szerző egyfelvonásos vígoperettjét, A paradicsomot mutatják be. A darab a Figurák kötet (1890, Mikszáth Kálmán előszavával) Gizehi pergamenlapok című novellájából készült. Zenéjét Barna Izsó, a szegedi színház akkori karmestere szerezte. A vígoperett a bibliai Ádám-Éva történet parafrázisa; az első emberpár bibliai szereplését örökíti meg vaskos élcek és kacagtató helyzetek közepette. A színmű néhány előadást megért. Ugyanakkor ez volt az első Gárdonyi-darab, amely külföldre is eljut. Bécsben a Józsefvárosi Színház akarja bemutatni, de a cenzúra vallásellenes tartalma miatt betiltja.[11]
Első műveinek sikertelensége elkedvetleníti Gárdonyit. Egy időre megválik a színpad világától. Csupán 1901-ben jelentkezik ismét, az Egri csillagok sikere után, A bor című színművével.
1901. március 29-én a budapesti Nemzeti Színház Gárdonyi A bor című drámáját adja elő, amely Az én falum című novelláskötet egyik írásából elevenedett meg.[12] A darab hatalmas sikerét többek között az magyarázza, hogy a halottnak hitt népszínmű feltámasztását látják benne, megszabadítva azt konvencióitól.
A népszínmű a 20. század elejére alig őriz már valamit korábbi értékeiből, az érdekegyesítés programjából, haladó hagyományaiból. A népélet immár csupán külsőségekben nyilvánul meg benne. Tóth Ede és A falu rossza 1875-ös sikere a műfaj további útját és karakterét eleve meghatározta; az idillikus műfaji variáns győzedelmeskedett, a népdráma esélye hamvaiba hullt. Avagy ahogy Hegedűs Géza fogalmaz: „A népszínmű és a népdráma harcában az idill és a realizmusig nem jutó realista igény vívta meg egymással harcát. S ebben a harcban – a közönség döntése alapján – az idill győzött.”[13] A népszínmű arra szolgál tehát, hogy melodramatikus ízével, vasárnapozó parasztjaival, érzelmes szerelmi jeleneteivel, népies dal- és táncbetéteivel elszórakoztassa a közönséget. Ugyanakkor a kozmopolita ihletettségű operettel is egyre kevésbé tudja felvenni a versenyt. A társadalom, a falu, a későbbiekben a város valódi problémái és nehézségei a műfaj világát meg sem érintik.
Az idillikus tendencia két legfőbb „eszköze” a századforduló színházi világának két szuggesztív bálványa, Blaha Lujza, „a nemzet csalogánya” és Tamássy József, maga „a falu rossza”. Kettejük nélkül a népszínmű nem vált volna halhatatlanná, ugyanakkor azonban fejlődési lehetőségének kérdése sem záródott volna le a két színész egyéniségének szubjektív függvényeként, hisz kettejük karaktere eleve a népszínmű műfajának reprezentálására predesztinálódott. Ez volt a haladást, ugyanakkor az idillikus változatlanságot biztosító legmarkánsabb tényezők egyike.[14] A műfaj esetében pedig lezajlott egy értékvesztő folyamat, amely az idők során egyre torzult és addig hatolt, hogy a műfaj szinte egyenlővé lett a pejoratív világlátással, értelmezéssel. Ily módon a későbbiekben értették alatta mindazt a mesterséges világábrázolást, igénytelenséget, a népi kultúra eltorzított, problémamentes idilljét, amely fogalmak e műfaj hanyatlásával kerültek be az irodalmi köztudatba, s később váltak magával a műfajjal azonossá.[15] Ilyen körülmények között – és az ismertetett folyamattal párhuzamosan –Tömörkény István és kortársai realista parasztábrázolása nyomán mindinkább a levegőben volt már a valódi, korszerű népies színművek, adott esetben a népdráma megteremtésének az igénye.
Beöthy László, amikor 1900-ban átveszi a Nemzeti Színház igazgatását, egy népdráma színre vitelét tervezi. Ennek szellemében Tömörkényt és Gárdonyit is népdráma írására kéri fel. Gárdonyi erre válaszul megírja A bort.[16] A darabot, amelynek először A bikavér címet szánja, alig egy hónap alatt alkotja meg. Beöthy a kész színművet elfogadja, de csak hosszabb nehézségek után tűzi műsorra. Maga az író sem bízik a sikerben, ezért egy nappal a bemutató előtt, 1901. március 28-án az alábbi nyilatkozatot adja a Budapesti Hírlapban: „Beöthy László azt álmodta egyszer, hogy én tudok színdarabot írni. Attól fogva üldözőbe vett, s nem volt tőle nyugtom.(…) Egy novellámat dolgoztam fel, A bor címűt. Mikor már készen volt, akkor ejtett aggodalomba az a gondolat, hogy az ittas parasztra orrot fintorít majd a cilinderes érzés. Ha egy Dupont vagy Delacroix nevű paraszt a részeg, ezt tisztelettel szemléljük, de hogy egy Baracs részeg legyen… azt nem tűri el a párizsi szemüveg. De most már mindegy, megírtam. A közönség intellingens része meg fogja érezni, hogy ez csak kísérlet: a népszínmű vaskos tulipánjainak finomított áthímzése egy lengébb szövetű vígjátékféle munkába. Szerencsémnek tartom, hogy az ország legelső színháza vállalkozott az előadására, s mégis – szokatlan lévén nekem a színház levegője – úgy érzem magamat, mint az az ember, érezhette magát, aki ráült Blondin hátára s engedte magát vinni a kötélen, amely át volt feszítve a Niagarán.”[17]
A bor megszületése – bizonyos értelemben – a magyar népdráma létrejöttét is jelenti, amelyben a stilizáltsággal szemben főként a hiányolt realista elemek szerepelnek, és „ha nem is nagyon mélyen, ha nem is a legsúlyosabb kérdések rejtekéig, a darab valamiképpen mégis bevilágított a századforduló ismeretlen, irodalomban jóformán ábrázolatlan paraszti világba. Ez az újság A bor művészi történeti érdeme, ez fogja meg ma is a darab olvasóját, nézőjét.”[18]
Az „öreg márciusi”[19] bemutatót nem kíséri látványos siker. A kritikusok többsége tartózkodó, vannak, akik egyenest ízléstelenséget emlegetnek. Molnár Ferenc a Budapesti Naplóban a következőképpen ír: „Istenem, de szép volt. Más szerző behozza a barátait a nézőtérre, ez ott szerezte őket… A közönségre nem volt lármás hatással Gárdonyi darabja. De ha lehet ilyen jóslatokat csinálni, nagy hatással lesz a népszínműírókra Igenis, itt van az író, aki megtanítja az urakat népszínművet írni.”[20]
Molnárnak igaza lett: A bor valóban meghódítja a közönséget. Egy év alatt ötven előadást ér meg, 1910. december 25-én pedig már századszor játsszák a Nemzeti Színházban.[21] A mű kezdetben hideg fogadtatása és lassú térhódítása szükségszerűen következik a darab erényeiből és gyöngéiből. A közönség drámát várt izgalmas fordulatokkal, látványos külsőségekkel, és egy egyszerű falusi történetet kapott. A bor nem a külső cselekményre, hanem a lélektani konfliktusokra épít. Egy fiatal parasztgazda, Baracs Imre részegen megveri a feleségét, mire az kisfiával együtt hazaköltözik az anyjához. Ami ezután történik, annak a lelki folyamatnak az illusztrálására szolgál, amely Baracsban és Szunyog Juliban lejátszódik, míg saját büszkeségükön erőt véve kibékülnek. Gárdonyira jellemző, hogy elsősorban a jellem érdekli, a külső cselekmény kevésbé. A jellemen belül is az emberi természet kettőssége, az észlény és az ösztönlény ragadja meg figyelmét. Baracs Imrében is ezt érzékelteti: a józan, családjáért élő, értelmes embert és a kötekedő legényt. Baracsnál a változást a bor idézi elő, ezért fogadja meg, amikor elveszi Julit, hogy többet nem iszik. Az öccse, Matyi is pontosan ivászatért volt becsukva. Éppen a kiszabadulását ünneplik, amikor Juli rábeszéli Imrét, aki már hét éve nem vett a kezébe poharat, hogy igyon. Baracs pedig kapatosan duhajkodni kezd. A borban a századelő naturalista színházi gyakorlata érvényesül. Gárdonyi a való életet akarja a színpadon a lehető legkövetkezetesebben megjeleníteni. Ezt tartja szem előtt a környezet aprólékos kidolgozásánál és a jellemek pontos felépítésénél. Alakjai találóak, karakterisztikusak, ez nyeri meg fokozatosan – a kritikusokon túlmenően – a közönség tetszését. Az elmondottak magukban rejtik A bor korszakos jelentőségének titkát, amelynek eredőjét elsősorban témájában és újszerű parasztszemléletében kell keresnünk. Gárdonyi színpadra viszi a parasztot, mint gondolkodó, érző embert. Szakítást jelent ez minden addigi hagyománnyal és előítélettel.
A bor budapesti sikere megalapozta a drámaíró Gárdonyi országos hírnevét. A fővárosi premier után egy évvel a darabot bemutatják Szegeden (1901. április 20.), egy évvel később Egerben (1902. augusztus 17.), végül 1903. február 21-én Bécsben is színre kerül.[22]
Gárdonyi a váratlan sikeren annyira fellelkesül, hogy még abban az évben új színpadi művel próbálkozik. Természetesen kísérletezik, ismét egyik kedves műfaja, a magyar népoperett megteremtésén fáradozik. Úgy tervezi, hogy megírja a betlehemi legenda kétezer éves történetét. Meg is születik a Karácsonyi álom című betlehemes játék,[23] amelyet a budapesti Nemzeti Színház 1901. december 13-án mutat be.[24]
Ebben a művében a népmese és a legenda elemei vegyítődnek a paraszti környezettel. A darab meséjében betlehemes parasztok érkeznek a színházhoz, ahol éppen előadásra gyűlt össze a közönség. A rendező el akarja őket kergetni, de az igazgató közbelép; elhatározza, hogy – karácsony lévén – adják elő a hagyományos paraszti játékot, a betlehemest. Maga a folklorisztikus játék itt kezdődik, amelyben azonban magának a betlehemi történetnek jut a legcsekélyebb szerep. Annál több azoknak az álmoknak, amelyek a paraszti valóságot megszínesítik, ahol a jó uralkodik, ahol minden vágy teljesül.
A Nemzeti Színház előadása nem hozott sikert. Gárdonyi József szerint azért került le a műsorról, mert szezondarab volt.[25] Jelentőssé mégis azáltal lesz, hogy Gárdonyi a legendák és az álmok világát próbálta meghódítani az irodalom számára.
Amint az már az eddigiekből is kiderült, Gárdonyi a műfajok terén is előszeretettel újít, kísérletez. Igaz ez az 1902-ben írt Annuska című vígjátékára is, amellyel a magyar népi vígjátékot próbálta megteremteni. A darabot 1903. január 9-én mutatta be a Nemzeti Színház.[26] A mű sikere kevésbé látványos, de több neves kritikus (például Fenyő Miksa) elismerően nyilatkozik róla: „…csupa bárányfelhő az egész, melyek az ég alján vonulnak át, a napot egy pillanatra sem homályosítva el...” Ugyanakkor a következő, a mai napig létjogosult megállapítást teszi Gárdonyi drámaírói talentumáról: „Összefoglalás: Gárdonyi novellakarakterei a színpadon alakokká válnak, intimitásai csak nagy erőfeszítéssel tudják megőrizni költői melegségüket. S hogy mégis megőrzik – Gárdonyi gazdagságának bizonyítványa. Nem vérbeli drámaíró: a komplikált vonalak szimfóniáját nem ő írja meg. Zenéje mégis lágy, dallamos, magyar zene. Egészében véve úgynevezett tisztességes bukás; a drámaíró meghalt, éljen a novellista.” [27]
Az Annuskáról Alexander Bernát a következőképpen vélekedik, A bornál egyenesen jobbnak ítéli: „Én a darabot érték dolgában A bor fölé helyezem, mert egyenletesebb, harmonikusabb, igazabb.”[28] Ady Endrének más a véleménye: „Írója babérjait nem növelte, de népszerűségét igen. Gárdonyi e darabban leplezte le legjobban önmagát: amaz írók közül való ő, kik nem magasságról nézik a dolgokat, s kik, ha naivak, ezért éppen nem röstelkednek. Benne élnek a történeteikben…”[29]
Az Annuskát Gárdonyi Ligeti Juliska és Rózsahegyi Kálmán színészeknek írta. Avagy ahogy a színmű ajánlásában ő maga fogalmaz: „Ezt a vígjátékot Ligeti Juliskának és Rózsahegyi Kálmánnak írtam. Ez a két fiatal színész A borban elragadó kedvességgel játssza azt a két rövid kis szerepét, s én arra gondoltam, hogy nekik írok valami olyan drámát, amelynek az ő kedvességük legyen a főereje. Így írtam Annuskát. Reményeimben nem csalatkoztam. E vígjátékban Ligeti Juliska is, Rózsahegyi Kálmán is elsőrangú színésznek bizonyult. Ligeti Juliskának csak a mozdulatairól regényt tudnék írni, s Rózsahegyi természetes játéka tanulmányul szolgálhatna a színésziskolák növendékeinek. Valahányszor látom őket a vígjátékban, úgy érzem magamat, mintha a mesebeli forrásból innám, amely visszaadja az ifjúságot. Ez a művészet varázsa, az igazi művészeté, amely az embert a tiszt gyönyörűség tündérvilágába emeli. És én e művészet hatása alatt illesztem a fejükre hálás elismerésemnek e kis koszorúját. Gárdonyi Géza.”[30]
A darab prózai eredetije a Novellák című kötet (1894) Annuska apáca lesz című elbeszélése. A vígjáték meséje a novellához viszonyítva alig változik: Annuska egy apácaiskolából kerül ki azzal az elhatározással, hogy apáca lesz. Szülei azonban – főleg aggasztó anyagi helyzetük miatt – férjhez akarják adni Balogh Miklóshoz, a szomszéd földbirtokoshoz. A szülők közben értesülnek arról, hogy a prépost nagybácsi, ha Annuska apáca lesz, kétszázezer koronával kárpótolja őket. A külső akadály ezzel ugyan elhárult, de közben Annuska megszereti választott vőlegényét. Komikus helyzetek és bonyodalmak sora következik, amelyek során Miklós – amikor már szembesült Annuska szándékával – kijelenti, ha Annuska apácának megy, ő barát lesz. A konfliktust maga Annuska oldja fel, aki az érte jövő apácák elől Miklós karjába menekül.[31]
Az Annuska finom, „gárdonyias” (avagy ahogy Ady mondja, „elannuskásított”) társadalomkritikája mellett azonban az egyik legszórakoztatóbb Gárdonyi-vígjáték, hiszen kitűnő jellemrajzok és bravúros technikai megoldások tucatját halmozza. Ezt maga Ady is elismeri, aki a következőket írja: „Annyi elrejtett jókedv még alig szabadult föl a Szigligeti Színházban, mint tegnap este...”[32]
Eddigi színjátékaiban Gárdonyi egy-egy novelláját dolgozta át színpadra, a Zétában azonban egy regényt kell beszorítania a dráma keretei közé. A láthatatlan embert dramatizálja, kétségekkel. Míg A bor és az Annuska az eredeti novellához képest bővült, gazdagodott, addig a Zéta inkább leszűkíti az alapjául szolgáló regényt. A darabot 1905. december 17-én mutatta be a Nemzeti Színház, de nem sokáig maradt műsoron.[33] A színmű sorsán tökéletesen tükröződik a Somló Sándor–Gárdonyi Géza viszony, hiszen a kettejük direktori-szerzői együttműködése korántsem volt felhőtlen.[34] A darab története Gárdonyi Somló általi megelőszobáztatásával kezdődik, majd a bemutató előtt két nappal a főszereplő Márkus Emíliától elveszik az egyik főszerepet. Végül a darabot ugyan bemutatják, de Gárdonyi 1905. december 23-án mégis ezt írja: „Somló egy farizeus levelet küldött, amelyben azt írja, hogy Zétát a karácsonyi napról leveszi, mert nincs elég közönség.”[35]
A Zéta után a sikertelen drámai próbálkozások sora következik. A régi magyar népballadából meríti a Fehér Anna című betyártörténet ötletét.[36] A színművet a Király Színházban mutatják be 1905. november 24-én Fedák Sárival, az ünnepelt primadonnával a főszerepben.[37] A darab (finoman fogalmazva) megbukik, többek között Fedák „Zsazsa” miatt, aki – anno 1873. szeptember 24-én Abonyi Lajos A betyár kendőjének előadásában Blaha Lujzához hasonlóan[38] – nem nyújtott hiteles alakítást.[39]
Gárdonyi időrendben soron következő drámája a Fekete nap, alcíme szerint „történet a szabadságháborúból”. A színmű eredetije, az azonos című novella 1905. február 18-án született, a színmű maga 1905 nyarán, csupán három nap alatt.[40] A mű létrejöttéről az alábbiakat írja Gárdonyi József: „Jászai Marinak készült. Fedák Sári Fehér Annája után Jászai Mari kibékítésére. Új és kiválónak ígérkező szerep Jászainak. Ezért írta.”[41] 1906. július 7-én mutatták be a Fővárosi Nyári Színházban.[42] Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egy napját örökíti meg benne Gárdonyi, kifejezve erős Habsburg-ellenességét. A darab főhőse Moháriné, az idős asszony, akinek négy gyermeke közül három már odaveszett a harcmezőn. A közben hozzá beszállásolt osztrák tisztekkel kedves, készséges, remélve, hogy a honvédek között harcoló gyermeke bántódás nélkül hazatér. De amikor a nap végén fiát holtan hozzák a csatatérről, megváltozik; egyetlen célja lesz, hogy a közelében lévő osztrák tisztekkel végezzen. Ezt meg is cselekszi, hiszen valamennyit megmérgezi. S amikor a kivégző osztag elé viszik, vádbeszédet mond az osztrák elnyomók ellen: „A vérem kell? – kiáltja. – Nem az első vér, mely fejetekre hull! Nem is az utolsó, ti vérivó besték! Vigyétek haza az én piros véremet a talpatokon, és mutassátok meg a császárotoknak, akit fölköszöntöttetek. Mondjátok neki: ’Íme, egy vak magyar asszony vére, aki egymaga húsz németet megölt, de legyőztük őt; tűzz a mellünkre aranykeresztet!’ ”[43] A bemutató után a Budapesti Hírlap 1906. július 8-án megjelenő száma így ír: „Gárdonyi Géza elcsapta a múltját. Idilleket írt. A levegője alig rezdült… (…) Most még sötétebb mesét hozott, könyörtelen, véres, vad mesét. (…) A játék halálra megy. Halálos gyűlölet, puskaropogás, az elesett emberek nyögése, csatazaj, trombitaropogás, a circumdederunt tompa hangja: ezek töltik be a színpadot. (…) Ez az idegrázó dráma könyörtelenül van megcsinálva. (…) Gárdonyi szenzációs drámáját néhány ragyogó zsánerképpel enyhítette. (…) Az előadásban Jászai Mari ragyogja be a színpadot csodálatos művészetével Moháriné szerepében.”[44] A mű kapcsán a Budapesti Hírlap 1906. július 10-én újabb, kedvező kritikát közöl: „Fekete nap. (…) A dráma kínzóan izgató jelenetei ellenállhatatlan erővel ragadták meg a közönséget. A mű sikere Jászai Marinak köszönhető. A nagy tragikának írta Gárdonyi a vak asszony szerepét. Az ő művészete adott szárnyat a nehezen gördülő cselekménynek. (…). A színkört zsúfolásig megtöltő közönség tomboló lelkesedéssel ünnepelte Jászai Marit. (…) A gondos rendezésért Krecsényi igazgatót illeti a dicséret.”[45]
A téma valóban magában rejti egy tragédia lehetőségeit, Gárdonyi tollán mégsem válik azzá. A darab egyetlen kidolgozott figurája Moháriné, a köréje épített történelmi tabló azonban hiteltelen és erőltetett. A dicsőítő kritikák ellenére a realitást azért érzékelik a kortársak is, hiszen – mértékkel –, de a Budapesti Hírlap hozza az ellenvéleményt is: „A fekete éjszaka szinte találóan borult rá erre a Fekete napra.”[46]
A színlapok 1909-ben Gárdonyi A falusi verebek című drámájának előadását hirdetik. Ezzel a művével is egy újabb területet, a faluról városba került cselédlány sorsát mutatja be. A mű tematikáját tekintve Bródy Sándor Dadájával rokonítható, de Gárdonyinál az eredeti népdrámai ihletettségből bohózat születik. A darab az 1909. január 9-i bemutatót követően mintegy ötven előadást ért meg a Nemzeti Színház színpadán.[47] Zöldág Janit, a falu egyik nincstelen, fiatal legényét elviszik katonának. Erzsi, a bíró húga, akit otthon szóba sem engednek állni a legénnyel, utána szökik; a fővárosban cselédlánynak szegődik. A darab során természetesen kiderül, mit is jelent a cím. Erzsi szolgálata során mondja az úri család fiatal kisasszonyának: „Maga kisasszony, olyan, mint a hattyú. Kedvére úszkál a világba. De mink Janival, mink csak izék vagyunk… verebek. Szegény didergő verebek…”[48] A történet végére azonban minden a visszájára fordul. A bíróék – Panni, a másik fiatal cselédlány révén, akitől Erzsi a munkakönyvét elkérte – felfedezik Erzsi hollétét, és kényszerítik, hogy térjen haza. Erre a fiatal pár elhatározza, hogy – Rómeó és Júlia nyomán – inkább (együtt) jobblétre szenderül. A drámai esély itt fordul át a bohózati végkifejletbe: halál helyett csupán alaposan berúgnak. Majd minden – a kötelező vígjátéki klisék szerint – jóra fordul: Zöldág Janiról kiderül, hogy a gróf törvénytelen fia, ily módon a két fiatal házasságának már semmilyen akadálya nincs.
A Falusi verebekkel befejeződik Gárdonyi drámaírói pályafutása, végképp búcsút mond a színpadnak. Belefáradt a hiábavaló kísérletekbe: „Csak most látom, mennyire kifordít valómból a drámázás. Nem tudok aludni, dolgozni, még olvasni se.”[49] Nem volt vérbeli drámaíró. Drámái inkább dramatizált novellák, mint igazi színművek, s minden jelentőségük, színpadi sikerük ellenére is alatta maradnak prózaírói munkásságának.
Gárdonyi halála után két évvel, 1924-ben posztumusz kiadványként jelent meg a Szentjánosbogárkák, a tíz kisebb Gárdonyi-színművet magába foglaló antológia. A kötet a következő darabokat tartalmazza: Az új lámpás. Játék két képben; Művészbimbó. Színpadi jelenet; Sekszpír költözése. (Gárdonyi megjegyzése: „Ha netán abban az aggasztó szerencsében részesül ez a kis írásmű, hogy színpadra viszik, attól tartok, nem fölösleges a figyelmeztetésem, hogy mindez csak beszélgetés, nem pedig szavalmány.”)[50]; Koszorú-kötés. A Jókai-sorozat előjátéka; Betlehemes játék. Gyermekelőadás két felvonásban – A karácsonyi álom c. színjátékból; Előjáték az egri színháznak. Az egri színház megnyitására. 1904. augusztus 20.; Paradicsom. Vígoperett egy felvonásban; Szinészek érkezése. Előjáték a miskolci évad első estjén; Árgyrus királyfi. Tündéries dalmű egy felvonásban; Az erdő élete. Balett-szerű álomkép három változásban.[51]
A kötet egyik legérdekesebb, rövid kis darabja Az erdő élete című „balett”, fantáziakép, amelynek kapcsán Gárdonyi József a következőket írja: „Gárdonyi írói talentuma a Feszty-körkép titkársága idején különösen hajlott a hatalmas méretekben terjengő fantáziára. (…) Pihent fantáziájának elég az Erdélyben száguldó vonatablak keretében megpillantani egy eléje surranó őserdőt, képzelete már színjátékot tervez belőle, Az erdő élete balettet (1895. szeptember 30.), mellyel, ha párizsi szerző talán világsikert arat, de mert magyar író, Az erdő élete balettért egy gratuláló kézfogást nem kap. Se meg nem zenésítik. Se elő nem adják.”[52]
Ízes története van az egri színház ünnepélyes megnyitójára írt rövid jelenetnek. Az egri Gárdonyi Géza Színház honlapján erről a tényről a következők szerepelnek: „A színházavató díszelőadásra 1904. augusztus 20-án került sor. Az est díszvendége Gárdonyi Géza volt, aki külön erre az alkalomra írta a ’Dobó István szelleme’ című előjátékot. A jelenet bemutatását követően került sor Dobsa Lajos: István, első magyar király című szomorújátékának előadására. Az első színi szezon lefolytatására Balla Kálmán miskolci színigazgató kapott megbízást.” A későbbi eseményekről pedig a következő olvasható: „1955. október 23-án ismét Gárdonyi Géza Előjátékát láthatta az egri közönség. Az alkalom: Eger végre önálló társulattal rendelkező színházat kapott. Az épület ekkor vette fel a Gárdonyi Géza nevet. A megnyitóig korszerűsítették, felújították a színházat. Az ünnepélyes megnyitón jelen volt Gárdonyi Sándor is, az író fia.”[53]
Gárdonyi József az egri 1904. augusztus 20-i bemutató – kissé mulattató és zavarba ejtő – történetét a következőképpen meséli el:
„Színháznyitó Egerben, 1904. augusztus 20.
A deszkaszínház levedlette Egerben reves oldalait és tákolt gerendáit. Helyén kőfalak, boltívek és nagy háromszög oromzat tolakodott fel, büszkén. Egernek kőszínháza épült. Illett is. Ideje is. A város színházba járó közönségének ízlése kívánta a deszkabódé halomba döntését. A megnyitót a helyi írónagyok nagyja, Gárdonyi írta, az István király színmű elé, amellyel ki tudja hány évre terjedő színielőadások sora megkezdődött. Az István király színművet játszották a naptári ünnep miatt, de meg azért is, mert első szent királyunknak az egri vár építésén kívül az egri püspökség alapításáért is hálálkodhatott a város. Gárdonyi prológusa Dobó Istvánt, a várvédőt kelti életre. Az újonnan érkező színészek felrándulnak a várba, Dobó sírjához. Eléneklik honfiúi lelkesedésükben a Himnuszt. Dobó felébred. Üdvözli a kultúra új palotájában az új törekvésben induló művészetet. Így képzelte el és írta meg Gárdonyi, akinek ez a színházmegnyitó volt az első nyilvános egri szereplése, amikor Gárdonyi is, akarva, nem akarva, megmutatta magát a betömődött, nagyérdemű közönségnek. A nézők sokasodása és mindenképpen jelen lenni akarása annyira ment, hogy a színház új falait is szinte veszélyeztette.
Gárdonyit, Egerben is elérte a színpadi végzet az egri színháznyitón. Így történt:
A függöny fölszalad. A prológust kezdik. A színészek rövid beszélgetés, szófonás után a katonazenekar hangjainál eldörgik a Himnuszt. A karmester várja, hogy Dobó István mozduljon. De bizony Dobó nem ébred. A karmester egy darabig bírja zenével – Ismétlés! Piano! – szól le halkan a nagytrombita felé. Gárdonyi a páholyban érzi: itt valami nincs rendjén. Rohan a színpadra. Dobó nyugodtan fekszik a falusi mángorló aljából átmázolt színpadi kőágyon. Az egyik színész közelebb lép hozzá. – Atteremtésit… Nem bírok felkelni. – súgja a közelébe került színésznek Dobó István. A színész próbálkozik. Megfogja Dobó kezét. A felkelés így se megy. Oldalt kerül s a kőpad mögé lebújva emeli-tolja a nyugvó várkapitányt. A talpra állítás így sem sikerül. – Függönyt! – jelenti végre a Dobót támogató színész a kulisszák mögött röviden. A kárpit lehull. Dobó Istvánt két színész támogatja, hogy felülhessen, lábait lerakhassa és odatámaszthassa derekát a kőpad széléhez, mert Dobó István ebben a történelmi percben érzi, ha előre lép: lábai összerogynak. A függönyt újra felrántják. Ott áll Dobó István talpon. Gyöngyöző arccal. Múzeumból aznap délután kihozott egri ostrombeli, súlyos vaspáncél öltözetében. Szorgalmasan verejtékezőn. Az utolsó szavaknál a hőség miatt már a szakállát is a kezével tartotta. Gárdonyit a színigazgató csak a polgármesterrel együtt tudta visszatartani, hogy az ominózus színháznyitó tapsai elől meg ne szökjön.”[54]
Gárdonyi színpadi művei közül a 20. század eleje óta csupán néhány darab került színre, eddig összesen öt alkalommal. A bor az Állami Déryné Színházban (1965. március 23.) és a Békés Megyei Jókai Színházban (1985. május 03.) Turián György m. v., illetve Giricz Mátyás m. v. rendezésében. Az Annuska az Agria Játékszín, az Egerben megrendezendő Agria Nyári Játékok keretében 1985. július 11-én Kalmár András rendezésében, majd 2000. október 20-án az egri Gárdonyi Géza Színház Stúdiószínpadán, Beke Sándor rendezésében. A Fehér Anna című betyártörténet egyetlen bemutatójára 1965. szeptember 23-án került sor, ugyancsak az egri Gárdonyi Géza Színházban, Bálint György rendezésében.[55]
Gárdonyit 1922-ben az egri vár Bebek bástyáján a város által adományozott díszsírhelyre temették. Sírján egyszerű fakereszt hirdeti mondását: „Csak a teste…”[56] Kereső, kísérletező író volt, aki a századforduló éveiben alakította ki sajátos, egyedi stílusát. Művészete átmenet volt a 19. és a 20. század között. Az elsők között feszegette eredményesen a 19. századi írói látás egyre szűkebbnek bizonyuló kereteit, túllépett Jókain, Mikszáthon, és előkészítette az utat Móricz Zsigmond számára. Gárdonyi legjobb művei máig nem veszítettek frissességükből, művészi erejükből.
Jegyzetek
[1] Vö. Rácz Lajos: Gárdonyi tanulása Sárospatakon = Sárospataki Református Lapok, 1916. 11. szám, 80-81.o: „A kitűnő regényíró (…) diákpályájának egy kicsi részletével a sárospataki főiskolához fűződik. (…) 1898 elején akkori közigazgatónkhoz, Radácsi Györgyhöz azzal a kéréssel fordult, hogy szeretné megismerni a főiskola régi történetét, mert lelkében olyan regénnyel birkózik, melynek tárgya, egyik másik része Patakot is érinheti; ha tehát vannak ilyen nemű régi könyveink, óhajtaná azokat megszerezni. ’Különben – mint írta – a pataki iskolának egy kis ideig én is tanítványa voltam, Makláry Pap Miklós volt a tanárom, meg is vert; de azért mindig hálásan szeretettel emlékszem rá.’ (…) Az igazgató 1898. február 23-án a kért régi könyveket örömmel küldötte el, teljes kárpótlásul a régi nádpálcáért. A könyvküldésre a következő rövid, de tanulságos, kedves levél volt a válasz:
’Tisztelt Uram! Nagy örömet szerzett nekem szíves soraival és az érdekes munkák megküldésével. Ezekből látom, hogy micsoda jeles, történelmileg is nevezetes intézménynek voltam én fél évig a növendéke. Az a magyar szellem, amely a főiskolának ma is fundamentuma, az alatt a kis idő alatt is bizonyára nagy hatással volt rám, s hogy ezután a fővárosba kerültem, egyrészt a pataki félévnek köszönhetem, hogy a budapesti levegő nem rontott meg magyarságomban. Szeretettel köszönti önöket tisztelő tanítványuk, Gárdonyi Géza. Eger, 1898. március 6.’ ”
[2] A magyar irodalom története, főszerkesztő: Sőtér István, 4. kötet, Budapest, 1965, 902.o.
[3] Futó Jenő: Gárdonyi Géza, Hódmezővásárhely, 1930, 14-16.o.; Feszty Árpádné: A tegnap, Budapest, 1924, 13.o.: „Ennek a nyugodtan, higgadtan kiszabott útnak egyik fordulóján került össze mivelünk. Bródy Sándornak, gyerekkori pajtásának írt, megérkezett Pestre és szeretne valami délutáni foglalkozást addig, míg kedve szerint el nem helyezkedhet. Ajánljon neki valamit – ha tud. A Körkép akkor volt megnyílófélben, s a társaságnak titkárra volt szüksége; ügyes, ötletes emberre, aki egyúttal a reklámról is gondoskodik; meg tud írni minden héten 1-2 humoros riportot, kitalált vagy megtörtént vidám történetkéket a Körképről és látogatóiról, amiket aztán le kell adni a lapokba. (…) Bródy gondolt egyet. – elhozta hozzánk először Gárdonyi levelét, utóbb magát Gárdonyit. Megegyeztünk, – s Göre (úgy terveztük később), elfoglalta a titkári állást. Több mint egy évig titkároskodott. Mulattatta, nagyon mulattatta ez furcsa foglalkozás.” Továbbá v.ö.: Feszty Árpádné, i. m. 22-23.o.: „Sohase felejtem el azt a leírhatatlan, kábult boldogságot, amit A bor sikere okozott neki. Titkolta ugyan, mégis annyira meglátszott rajta! (…) De a sikerből és a dicsőségből ennyi sem volt elég. Fel akart emelkedni a legmagasabbra, a legnagyobbakig. Dante és Shakespeare motoszkáltak a fejében. (…)”; u.o. 37.o.: „Nagyon szívére vette darabjainak fél és egész bukásait. Azt hitte, rosszakarat, irigység, hogy mindig csak a regényírást dörzsölik az orra alá, amikor ő tragédiákat akar írni, második Shakespeare akar lenni. Főleg A karácsonyi álom fájt neki. Misztikus, szép dolog, sikere is volt – de nem az, amit ő várt. Nem világsiker. Akkor annyira szenvedett, hogy komolyan féltettük a teljes meghasonlástól.”
[4] Z. Szalai Sándor: Költészet és dramaturgia. In: uő: Gárdonyi műhelyében, Budapest, 1977. 234.o.
[5] Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi. I. kötet, Budapest, 1934, 150-152.o.
[6] Payr Sándor: Gárdonyi apja és a Ziegler család Sopronban és Nemeskéren, Sopron, 1934, 4-6.o.
[7] Gárdonyi József: i. m. I. 161-162.o.
[8] Hofbauer László, dr.: Gárdonyi Géza szegedi újságíróskodásának története (1888-1891), Debrecen, 1932.
[9] Gárdonyi József: i. m. I. 213.o.
[10] Kéky Lajos: Gárdonyi Géza, Budapest, 1926, 36-38.o.
[11] Gárdonyi József: i. m. I. 226-227.o.
[12] Kéky: i. m. 36-38.o.
[13] Hegedűs Géza – Kónya Judit: A magyar dráma útja, Budapest, 1964, 110.o.
[14] Vö.: Batta András: Álom, álom, édes álom… Budapest, 1992.; Blaha Lujza naplója, Budapest, 1987.
[15] Pl. Ember Ernő: A népszínmű útja, Debrecen, 1935.; Ember Ernő: A magyar népszínmű története Tóth Ede fellépésétől a XIX. sz. végéig, Debrecen, 1934.; Tóth Lajos: A magyar népszínmű története, Budapest, 1932.
[16] Pataki József: Gárdonyi mint színműíró. In: Az egri remete, szerk: Simon Lajos, Budapest, 1932, 112-115.o.
[17] Idézik: Z. Szalai Sándor: Gárdonyi Géza alkotásai és vallomásai tükrében, Budapest, 1977, 184-187..o.; uő: Költészet és dramaturgia, i.m. 235-236.o.; Gárdonyi József: i. m. II. 56-57.o.
[18] Színházi kalauz, szerk: Vajda György Mihály és Szántó Judit, Budapest, 19814 I. kötet, 665-666.o.
[19] Gárdonyi József: i. m. II. 51.o.
[20] Uo. II. 59-60.o.
[21] Uo. II. 181-182.o.
[22] Uo. II. 68-72.o.; Pataki: i. m. 115.o.
[23] Gárdonyi József: i. m. II. 77-78.o.: „A karácsonyi álom operett megzenésítését Gárdonyi Lányi Géza barátjától várta. (…) Gárdonyi maga olvasta fel Lányinak az operettet. Valami váratlan meglepetésnek szánta Lányi számára. Hát, az is lett, meglepetés. Lányi a végszónál fanyaran mosolygott: – Ez nem operett. De mégcsak nem is színmű. – Hát mi a pokol? – Verses legenda. (…) Mikor Lányi elment, az operett szót dühösen áthúzogatta. Törölte. – Hát ha nem operett, akkor betlehemes játék.”
[24] Kéky: i. m. 36-38.o.
[25] Gárdonyi József: i. m. II. 78.o.
[26] Kéky: i. m. 36-38.o.
[27] Fenyő Miksa: Annuska. Gárdonyi Géza darabja = Magyar Génius, 1903. január 11.
[28] Gárdonyi József: i. m. II. 114-115.o.
[29] Ady Endre: Annuska. Gárdonyi Géza darabja = Nagyváradi Napló, 1903. április 22.
[30] Gárdonyi Géza: Annuska. Vígjáték. Budapest, 1903.
[31] Gárdonyi József: i. m. II. 107-115.o.
[32] Ady Endre: i.m.
[33] Kéky: i. m. 36-38.o.
[34] Vö. Gárdonyi József: i. m. II. 130-131, 163.o.
[35] Uo. II. 131.o.
[36] Feszty Árpádné: i. m. 23.o.: „A magyar balladák és misztériumok feldolgozásával akart valami óriásit alkotni. Azalatt, míg ez a terv foglalkoztatta, nem beszélt róla. Csak amikor rájött, hogy nem tudja megvalósítani…”
[37] Kéky: i. m. II. 36-38.o.
[38] Kerényi Ferenc: Egy népszínmű tanulságaiból. In: Irodalomtörténeti tanulmányok, szerk: Farkas P. és Novák L., Szentendre, 1989. 397.o.
[39] Gárdonyi József: i. m. II. 138-140.o.
[40] Uo. II. 141.o.
[41] Uo. II. 140.o.
[42] Kéky: i. m. 36-38.o.
[43] Gárdonyi Géza: Fekete nap. Történet a szabadságháborúból, Budapest, 1906. 138.o.
[44] Fekete nap = Budapesti Hírlap, 1906. július 8.
[45] Fekete nap = Budapesti Hírlap, 1906. július 10.
[46] Fekete nap = Budapesti Hírlap, 1906. július 8
[47] Kéky: i. m. 36-38.o.
[48] Gárdonyi Géza: Falusi verebek. Színmű, Budapest, 1909. 62.o.
[49] Gárdonyi József: i. m. II. 165.o.
[50] Egyébként ez a jelenet volt Gárdonyi akadémiai székfoglalója az MTA levelező tagjává választása után. 1912. május 5-én hangzott el és az Akadémiai Értesítő is közölte.
[51] Vö.: Perényi József: Gárdonyi Géza színművei = Irodalomtörténet, XVII. évf., 1928. 218.o.
[52] Gárdonyi József: i. m. I. 274.o.
[53] Vö.: www.gardonyiszinhaz.hu, 2009
[54] Gárdonyi József: i. m. II. 131-133.o.
[55] Vö.: www.oszmi.hu, Színházi Adattár, Bemutatótár.
[56] Feszty Árpádné: i. m. 41-42.o.: „Két évet kinn töltöttünk Münchenben. Később, hazajövet, különös, beteges, fantasztikus hírek jutottak hozzám harmad-, negyedszájból az egri remetéről. Gárdonyi alakja, egészen csudás, szinte dalai láma-szerű dimenziókat öltött. Láthatatlan emberré lett. De ez csak növelte alakjának misztikus titokzatosságát Mindig többet beszéltek róla, és mindig fantasztikusabb, hihetetlenebb dolgokat. Tavaly aztán egy reggel azt olvastam: Gárdonyi meghalt Egerben. Akkor hallottam azt is, hogy utolsó éveiben köröskörül befalaztatta nagy, angolkarszékes szobáját; csak pici ablakon szivárgott be a világosság a magasból, s ott írt, írt, töprengett és ment, ment az általa kiszabott keskeny, és mégis oly széles, grandiózus úton fölfelé: a ismeretlenbe…Nagyon szeretnék valamit tudni az utolsó tizenöt év Gárdonyijáról. Hogy jutott a befalazott ablakig? Ki és mi kísérte odáig? Azt hiszem, erre nincs felelet. Vagy mégis van? Talán ez az, ez a mondása: „Csak a testem!”
