„Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem. (…) Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam, s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket; a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cédrusokat festettem...“
Csontváry Kosztka Tivadar az egyik legkülöncebb, de egyben legegyénibb „hangú” és jelentős magyar művészünk, aki eredetileg ugyan gyógyszerésznek tanult, de tehetséget érezve otthagyta állását, és különböző mesterektől festészetet tanult. Utazásokat is tett, jelentősebb képeit Keleten festette. Mintegy százhuszonhét művet alkotott. Míg külföldi kiállításairól (például Párizs, 1907) a legnagyobb kritikusok elismerően nyilatkoztak, itthon nemigen ismerték el. Ehhez különc életvitele, és – élete vége felé egyre kifejezettebb – látnoki–prófétai allűrjei is hozzájárultak, amelyeket a képeit elemzők közül többen pszichopatológiásnak tartanak. Művészetét az expresszionizmushoz, illetve a posztimpresszionizmushoz kapcsolják, de igazából nem tartozott egyik elhatárolható irányzatba sem.
Csontváry, eredetileg Kosztka Mihály Tivadar néven 1853. július 5-én született Kisszebenben (ma Sabinov, Szlovákia), egy évben Van Gogh-gal, de igazából mégsem tekinthetők kortársnak, mivel Van Gogh már halott volt, amikor Csontváry festői korszaka elindult. Édesapja, dr. Kosztka László gyógyszerész volt, aki a helyi közösség igen megbecsült tagjaként szakmája mellett különféle rendészeti–közigazgatási jellegű (rendőrkapitányi és postai) feladatokat is ellátott. Különcségei már neki is voltak; az akkori magyar közállapotoktól meglehetősen idegen módon kerülte a szesz és a dohány minden formáját, szabadidejében pedig pirotechnikai kísérleteket folytatott, petárdákkal és minirakétákkal; tehát afféle amatőr tudós volt, amilyen egyébként sem volt ritka a XIX. század folyamán. Édesanyja az Ung megyei származású daróci Hajczelmajer Franciska volt. Csontváry elemi iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, a magyar nyelv tökéletes elsajátítására szülei alföldi rokonokhoz küldték. 1862-től a kisszebeni kegyesrendiek algimnáziumába járt. Sokat kerülte az iskolát, inkább a természetben gyönyörködött, különféle rovarokkal, lepkékkel, dongókkal, méhekkel játszott. Egy 1863-as tűzvész következményeként leégett a város jelentős hányada. Míg apja tűzoltással foglalatoskodott, Bella nővére a tűz áldozatává vált. Az apa a forradalomban vállalt császárpárti szerepe miatt családjával együtt 1865-ben Kisszeben elhagyására kényszerült. Felesége rokonaihoz, Szerednyére költöztek, ahol a családfő földműveléssel és vadászattal kezdett foglalkozni. A gyerekek az ungvári kegyesrendi főgimnáziumba jártak.
Csontváry festői pályája különös módon kezdődött. Huszonhét éves koráig patikussegédként dolgozott, mindenki kissé különc, de csendes, szorgalmas embernek ismerte. 1880. október 13-án, egy meleg őszi délután egy percre leült az iglói (ma: Špišská Nová Ves, Szlovákia) patika ajtaja elé pihenni, s szórakozottan lerajzolta egy vénycédula hátára a szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán a patikavezető így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!” Ekkor Csontváry – 1913-ban írt önéletrajza szerint – a feje fölött hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb Napút-festője, nagyobb Raffaellonál!” Ezt a hangot pedig komolyan vette (noha a Napút kifejezést maga sem értette, ahogy azt sem, miért is pont Raffaellonál kell nagyobbnak lennie).
Külföldi utazásokra indult; járt a Vatikán képtáraiban, és többek közt Raffaello képeit tanulmányozta, de saját bevallása szerint nemigen bűvölte el a klasszikusok „idegen szellemet és nem a valóságot tükröző”, a „természettől elütő” festészete. Itt érlelődött meg végleg hivatástudata, és későbbi nagyobb utazásainak és munkáinak tervei. Hazaérve saját gyógyszertárat nyitott (ez nem volt más, mint a Vörös Kereszthez címzett gyógyszertár Gácson), és évekig dolgozott patikusként, hogy legyen pénze „a nagy motívumot” kutató utazásokra.
Csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni; 1894-ben fél évig Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, majd 1895-től Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát, de lényegében mégiscsak autodidakta festő volt.
Tíz évi munka után a Szentföldre és Olaszországba utazott, ahol a tájat – ebben ma már a kritikusok egyetértenek – értő szemmel és tehetséges kézzel festette le. Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olasz- és Németországban járt. 1902-ben festette meg – „életnagyságú tájképei” közül elsőként – a Selmecbánya látképe című művét, majd Jajcében és a Hortobágyon dolgozott. 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénban járt. Ennek az útnak az emlékét a Sétakocsizás újholdnál Athénban és A Jupiter-templom romjai Athénban című képei őrzik. 1904-ben festette a Nagy-Tarpatak völgye a Tátrában és A taorminai görög színház romjai című több négyzetméteres tájképeit.
Ezután ismét Palesztinában és Egyiptomban utazott. 1904-ben készült A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozíciója, melyen egyes kritikusok szerint már a lappangó skizofrénia jelei mutatkoznak. 1906-ban megfestette a fő művének érzett legnagyobb méretű vásznat, a Naptemplom Baalbekbent, amelyről egyik monográfusa, Rockenbauer Pál az alábbiakat írta: „… és megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában.” (In: Szívességből a mediterránban. Táncsics, 1968. 130.)
Szíriából Párizsba, majd ismét a libanoni hegyekbe utazott, s elkészítette két nagy művét, a Magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban címűt (1907). 1908-ban festette meg a Mária kútja Názáretben című kompozícióját és a Marokkói tanítót. Valószínűleg 1909-ben Nápolyban készült utolsó befejezett műve, a Sétalovaglás a tengerparton.
1912-től írta filozófiai töltetű írásműveit, röpiratait; előadásokat tartott, brosúrákat jelentetett meg. Magyarországon csekély elismerésben, inkább értetlenségben vagy gúnyban volt része – noha európai kritikusok az általa kiállított képek értékes voltát már életében fel- és elismerték – az értetlenséghez valószínűleg különc, excentrikus egyénisége és életvitele is hozzájárult. Ezen kívül meggyőződéses pacifista volt. 1919. június 20-án hunyt el Budapesten.
Műveinek utóélete éppoly furcsa lett, mint élete volt. Képeit Gerlóczy Gedeon építészmérnök mentette meg, aki 1919-ben Budapesten, a Bartók Béla út 36-38. számú házban irodahelyiséget keresve botlott a tetőtéri műteremben összetekert, hagyatéki árverés során zsákvászon-értékben számba vett vásznakba. Gerlóczy megvásárolta a műveket, ily módon személy szerintelsősorban neki köszönhető az életmű fennmaradása. A képek már a festő életében megrongálódtak, később is sokat hányódtak, emiatt komoly restaurálásra szorultak.
Csontváry művészete végül nagy nemzetközi sikert aratott, „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak” – jelentette ki Picasso képeit látván. Nem tartozott egyetlen korabeli irányzathoz sem, magát a „Napút-festők” közé sorolta. Egyik kritikusa szerint „művészetét nem lehet meghatározott stílus kereteibe foglalni, egyformán jellemzi a varázsos realizmus, a szimbolizmus, a mitikus, szürrealisztikus hang, az expresszionizmus, a posztimpresszionista dekoratív sommázás, a divizionista megoldás és a neoprimitív iskola üdesége.”
Ha a Csontváry-életmű művészet- és kultúrtörténeti igényű összefoglalásait nézzük: 1964-ben jelent meg Németh Lajos első, tudományos igényű összefoglaló műve Csontváry Kosztka Tivadar címmel. Ezt követte 1966-ban Pertorini Rezső Csontváry patográfiája című könyve, majd 1970-ben jelent meg Németh Lajos átdolgozott, második kiadásban megjelenő Csontváry-nagymonográfiája. A sort 1976-ban zárta a Csontváry-emlékkönyv, a leggazdagabb válogatás a Csontváry-írásokból és a Csontváry-irodalomból.
Életéről és gondolatairól mégiscsak irodalmi igényességgel (s néhol rendkívüli tömörséggel és világossággal, máshol homályossággal) szavakba öntött, mégis furcsa hangvételű, önéletrajzi írásaiból értesülhetünk. Ezekről a gondolatkísérletekről írta Rockenbauer Pál az alábbiakat: „De hiszen a legendákat nem azért szeretjük, mert igazak, hanem mert – szépek. Csontváry különös, senkiéhez sem hasonlító írásai (mint ahogy festményei sem hasonlítanak senkiére, és őrá sem hasonlít senki) a magyar próza legszebb darabjai közé tartoznak – szerintem – de egy-két művészettörténészen kívül nem ismeri őket senki.”
Ha a Csontváry-életmű képzőművészeti egészét, azaz az általunk jelenleg ismert 127 képzőművészeti alkotást nézzük, mindössze 22 festmény és három grafika van magángyűjteményben. A többit múzeumok, közgyűjtemények őrzik. Ezek nagy része Pécsett, néhány jelentősebb képe a Nemzeti Galériában látható. Árveréseken ritkán felbukkanó képei valódi unikumok, amelyre a legjobb példa a közelmúlt egyik érdekes szemelvénye, a 2006-ban 230 millió forintért elkelt A szerelmesek találkozása (Randevú) című, évtizedekig bujkáló alkotás. Létének, művészetének, a magyar művészettörténetben betöltött helyének, máig szóló aktualitásának, valamint egyediségének valóban ez volt az egyik legszemléletesebb bizonyítéka.
