Emese

Emese a magyar mitológia szerint az Árpád-ház ősanyja. Nevének eredeti jelentése: anyácska. A szó a magyar nyelv legősibb, uráli rétegéből származik.

                      (A kép forrása: www.zsuzsaalkot.lapunk.hu)

A névhez és a mitológiai személyhez kapcsolódik az Emese álma című eredetmonda, amelynek keletkezését, jellegzetességeit és talán első feljegyzését tekintve is egyike legkorábbi mondáinknak. Álmos fejedelem származásáról szól; keletkezését időben a 820 és 997 esztendők közötti időszakra, azaz Álmos születése és a kereszténység felvétele közé teszik.

Emese, aki a turulmadártól esett teherbe, Ügyek vezér felesége, Álmos vezér anyja. A hitrege szerint a turulmadár álmot bocsátott rá, amelyben Emese méhéből folyó ered, mely idegen földön terebélyesedik ki. Az álomfejtők szerint ez azt jelentette, hogy fiút szül, aki kivezeti népét hazájából, Levédiából, s utódai dicső királyok lesznek.

Emeséről Anonymus is szól híres művében, a Gesta Hungarorumban. Ő 819-re teszi Emese férjhezmenetelét. A gestában Magóg király nemzetségéből származtatja az általa Ügyek vezérnek nevezett kérőt, aki Eunedubélia vezér lányát, Emesét veszi el feleségül. Anonymus szerint az álomban mindkét mitologikus történet előfordul; a méhből eredő folyó éppúgy, mint a turultól való teherbe esés. A magyar fejedelmek származási vonalát Anonymus az alábbiak szerint rajzolja meg: Nimród–Hunor–Etele–Ügyek (felesége Emese) –Előd–Álmos–Árpád.

Emese, mint az Árpád-ház és a magyarság ősanyja, egyben legarchaikusabb nőalakja, különleges mitológiájával és álombéli történetével kultúrtörténetünk nagyon sok alkotóját megihlette. Ismertetésünk lezárásaként idézzük fel Juhász Gyula ide vonatkozó költeményét.

Juhász Gyula: Emese álma

Ázsiai sátor mélyén,

Ázsiai éjek éjén,

Hulló csillag fénye mellett

Álmodott Don vize mellett.

Szépanyánk volt, sorsok anyja,

Álmodott föl-fölriadva,

Megborzongott babonázva,

Ázsiai éjszakába.

Szíve táján a jövendő,

Lelke mélyén ősi erdő,

Napnyugatra terjedendő,

Melynek méhe sohse meddő.

Álmodott és látta kéjjel,

Ágyékából messze, széjjel

Hódító folyam dagadva

Mint rohan borús Nyugatra.

Népek útján büszke haddal

Söpri gátját diadallal,

És föléje vén turulnak

Védő szárnyai borulnak

És az álom egyre mélyebb,

Mélyebb, szörnyebb és sötétebb,

Ősi folyam vérrel árad

S égig nyúlnak szolgagátak!

Álom, álom, terhes álom,

Messze ázsiai tájon,

Mikor érsz már boldog véget

Anyaálma Emesének?

A Napút festője

„Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem. (…) Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam, s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket; a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cédrusokat festettem...“ 

Csontváry Kosztka Tivadar az egyik legkülöncebb, de egyben legegyénibb „hangú” és jelentős magyar művészünk, aki eredetileg ugyan gyógyszerésznek tanult, de tehetséget érezve otthagyta állását, és különböző mesterektől festészetet tanult. Utazásokat is tett, jelentősebb képeit Keleten festette. Mintegy százhuszonhét művet alkotott. Míg külföldi kiállításairól (például Párizs, 1907) a legnagyobb kritikusok elismerően nyilatkoztak, itthon nemigen ismerték el. Ehhez különc életvitele, és – élete vége felé egyre kifejezettebb – látnoki–prófétai allűrjei is hozzájárultak, amelyeket a képeit elemzők közül többen pszichopatológiásnak tartanak. Művészetét az expresszionizmushoz, illetve a posztimpresszionizmushoz kapcsolják, de igazából nem tartozott egyik elhatárolható irányzatba sem.

Csontváry, eredetileg Kosztka Mihály Tivadar néven 1853. július 5-én született Kisszebenben (ma Sabinov, Szlovákia), egy évben Van Gogh-gal, de igazából mégsem tekinthetők kortársnak, mivel Van Gogh már halott volt, amikor Csontváry festői korszaka elindult. Édesapja, dr. Kosztka László gyógyszerész volt, aki a helyi közösség igen megbecsült tagjaként szakmája mellett különféle rendészeti–közigazgatási jellegű (rendőrkapitányi és postai) feladatokat is ellátott. Különcségei már neki is voltak; az akkori magyar közállapotoktól meglehetősen idegen módon kerülte a szesz és a dohány minden formáját, szabadidejében pedig pirotechnikai kísérleteket folytatott, petárdákkal és minirakétákkal; tehát afféle amatőr tudós volt, amilyen egyébként sem volt ritka a XIX. század folyamán. Édesanyja az Ung megyei származású daróci Hajczelmajer Franciska volt. Csontváry elemi iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, a magyar nyelv tökéletes elsajátítására szülei alföldi rokonokhoz küldték. 1862-től a kisszebeni kegyesrendiek algimnáziumába járt. Sokat kerülte az iskolát, inkább a természetben gyönyörködött, különféle rovarokkal, lepkékkel, dongókkal, méhekkel játszott. Egy 1863-as tűzvész következményeként leégett a város jelentős hányada. Míg apja tűzoltással foglalatoskodott, Bella nővére a tűz áldozatává vált. Az apa a forradalomban vállalt császárpárti szerepe miatt családjával együtt 1865-ben Kisszeben elhagyására kényszerült. Felesége rokonaihoz, Szerednyére költöztek, ahol a családfő földműveléssel és vadászattal kezdett foglalkozni. A gyerekek az ungvári kegyesrendi főgimnáziumba jártak.

Csontváry festői pályája különös módon kezdődött. Huszonhét éves koráig patikussegédként dolgozott, mindenki kissé különc, de csendes, szorgalmas embernek ismerte. 1880. október 13-án, egy meleg őszi délután egy percre leült az iglói (ma: Špišská Nová Ves, Szlovákia) patika ajtaja elé pihenni, s szórakozottan lerajzolta egy vénycédula hátára a szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán a patikavezető így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!” Ekkor Csontváry – 1913-ban írt önéletrajza szerint – a feje fölött hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb Napút-festője, nagyobb Raffaellonál!” Ezt a hangot pedig komolyan vette (noha a Napút kifejezést maga sem értette, ahogy azt sem, miért is pont Raffaellonál kell nagyobbnak lennie).

Külföldi utazásokra indult; járt a Vatikán képtáraiban, és többek közt Raffaello képeit tanulmányozta, de saját bevallása szerint nemigen bűvölte el a klasszikusok „idegen szellemet és nem a valóságot tükröző”, a „természettől elütő” festészete. Itt érlelődött meg végleg hivatástudata, és későbbi nagyobb utazásainak és munkáinak tervei. Hazaérve saját gyógyszertárat nyitott (ez nem volt más, mint a Vörös Kereszthez címzett gyógyszertár Gácson), és évekig dolgozott patikusként, hogy legyen pénze „a nagy motívumot” kutató utazásokra. 

Csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni; 1894-ben fél évig Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, majd 1895-től Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát, de lényegében mégiscsak autodidakta festő volt.

Tíz évi munka után a Szentföldre és Olaszországba utazott, ahol a tájat – ebben ma már a kritikusok egyetértenek – értő szemmel és tehetséges kézzel festette le. Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olasz- és Németországban járt. 1902-ben festette meg – „életnagyságú tájképei” közül elsőként – a Selmecbánya látképe című művét, majd Jajcében és a Hortobágyon dolgozott. 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénban járt. Ennek az útnak az emlékét a Sétakocsizás újholdnál Athénban és A Jupiter-templom romjai Athénban című képei őrzik. 1904-ben festette a Nagy-Tarpatak völgye a Tátrában és A taorminai görög színház romjai című több négyzetméteres tájképeit.

Ezután ismét Palesztinában és Egyiptomban utazott. 1904-ben készült A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozíciója, melyen egyes kritikusok szerint már a lappangó skizofrénia jelei mutatkoznak. 1906-ban megfestette a fő művének érzett legnagyobb méretű vásznat, a Naptemplom Baalbekbent, amelyről egyik monográfusa, Rockenbauer Pál az alábbiakat írta: „…és megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában.” (In: Szívességből a mediterránban. Táncsics, 1968. 130.)

Szíriából Párizsba, majd ismét a libanoni hegyekbe utazott, s elkészítette két nagy művét, a Magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban címűt (1907). 1908-ban festette meg a Mária kútja Názáretben című kompozícióját és a Marokkói tanítót. Valószínűleg 1909-ben Nápolyban készült utolsó befejezett műve, a Sétalovaglás a tengerparton.

1912-től írta filozófiai töltetű írásműveit, röpiratait; előadásokat tartott, brosúrákat jelentetett meg. Magyarországon csekély elismerésben, inkább értetlenségben vagy gúnyban volt része – noha európai kritikusok az általa kiállított képek értékes voltát már életében fel- és elismerték – az értetlenséghez valószínűleg különc, excentrikus egyénisége és életvitele is hozzájárult. Ezen kívül meggyőződéses pacifista volt. 1919. június 20-án hunyt el Budapesten.

Műveinek utóélete éppoly furcsa lett, mint élete volt. Képeit Gerlóczy Gedeon építészmérnök mentette meg, aki 1919-ben Budapesten, a Bartók Béla út 36-38. számú házban irodahelyiséget keresve botlott a tetőtéri műteremben összetekert, hagyatéki árverés során zsákvászon-értékben számba vett vásznakba. Gerlóczy megvásárolta a műveket, ily módon személy szerintelsősorban neki köszönhető az életmű fennmaradása. A képek már a festő életében megrongálódtak, később is sokat hányódtak, emiatt komoly restaurálásra szorultak.

Csontváry művészete végül nagy nemzetközi sikert aratott, „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak” – jelentette ki Picasso képeit látván. Nem tartozott egyetlen korabeli irányzathoz sem, magát a „Napút-festők” közé sorolta. Egyik kritikusa szerint „művészetét nem lehet meghatározott stílus kereteibe foglalni, egyformán jellemzi a varázsos realizmus, a szimbolizmus, a mitikus, szürrealisztikus hang, az expresszionizmus, a posztimpresszionista dekoratív sommázás, a divizionista megoldás és a neoprimitív iskola üdesége.”

Ha a Csontváry-életmű művészet- és kultúrtörténeti igényű összefoglalásait nézzük: 1964-ben jelent meg Németh Lajos első, tudományos igényű összefoglaló műve Csontváry Kosztka Tivadar címmel. Ezt követte 1966-ban Pertorini Rezső Csontváry patográfiája című könyve, majd 1970-ben jelent meg Németh Lajos átdolgozott, második kiadásban megjelenő Csontváry-nagymonográfiája. A sort 1976-ban zárta a Csontváry-emlékkönyv, a leggazdagabb válogatás a Csontváry-írásokból és a Csontváry-irodalomból.

Életéről és gondolatairól mégiscsak irodalmi igényességgel (s néhol rendkívüli tömörséggel és világossággal, máshol homályossággal) szavakba öntött, mégis furcsa hangvételű, önéletrajzi írásaiból értesülhetünk. Ezekről a gondolatkísérletekről írta Rockenbauer Pál az alábbiakat: „De hiszen a legendákat nem azért szeretjük, mert igazak, hanem mert – szépek. Csontváry különös, senkiéhez sem hasonlító írásai (mint ahogy festményei sem hasonlítanak senkiére, és őrá sem hasonlít senki) a magyar próza legszebb darabjai közé tartoznak – szerintem – de egy-két művészettörténészen kívül nem ismeri őket senki.”

Ha a Csontváry-életmű képzőművészeti egészét, azaz az általunk jelenleg ismert 127 képzőművészeti alkotást nézzük, mindössze 22 festmény és három grafika van magángyűjteményben. A többit múzeumok, közgyűjtemények őrzik. Ezek nagy része Pécsett, néhány jelentősebb képe a Nemzeti Galériában látható. Árveréseken ritkán felbukkanó képei valódi unikumok, amelyre a legjobb példa a közelmúlt egyik érdekes szemelvénye, a 2006-ban 230 millió forintért elkelt A szerelmesek találkozása (Randevú) című, évtizedekig bujkáló alkotás. Létének, művészetének, a magyar művészettörténetben betöltött helyének, máig szóló aktualitásának, valamint egyediségének valóban ez volt az egyik legszemléletesebb bizonyítéka.

Common Hungarian-Slovak History - Central-Europe

„Hatodik érzék” és hatodik érzék

Az ún. hatodik érzék, a propriorecepció, tudományosan igazolt jelenség, mindemellett szervezetünk igen fontos tulajdonsága.

Ezzel a képességünkkel tudunk például úgy járni, hogy nem nézünk egyfolytában a lábunk elé, illetve meg tudjuk érinteni az orrunkat csukott szemmel. A propriorecepció lényege, hogy ha az adott tényszerűség, cselekvés, történés vonatkozásában hiányoznak a külvilágból érkező jelek (fizikai kontaktus stb.), az agy különleges dolgokat képes „tenni, cselekedni”; olyan érzetet generál, illetve tudatosít, mintha ténylegesen lezajlott volna az adott történés; „kitalálja”, hogy minek, hol és hogyan kéne végbemennie, lennie. Eddig a tudományos háttér. Most pedig gondoljuk tovább az eddigieket, elvonatkoztatva, a hatodik érzék = fizikai történések, témák, cselekmények és a misztikum némiképp együttes síkján. Természetesen segítséget hívunk, „hatodik érzékünket” és fantáziánkat, a borzongás iránti igényünket, no meg M. Night Shymalan indiai származású amerikai rendezőt. 

Bizonyára kitalálták, merre is tartunk. Igen, van ez a furcsa film és még furcsább rendezője. Nem hiszem, hogy kevesen látták, hiszen kultuszfilmmé lett. Az egyik bármikor átélhető legsejtelmesebb moziról, az egyedüllétről, a félelemről és a halálról szól. És mindemellett az emberi bátorságról, a nehézségek, a lehetetlen legyőzéséről, megzabolázásáról, meghaladásáról. Ráadásul gyermeki mivolttal kiegészítve. Úgy együttesen. Ettől (is) zseniális és utánozhatatlan. 

Bizonyára már rájöttek: a Hatodik érzékről (The Sixth Sense), az 1999-ben készült amerikai pszichothrillerről beszélünk, amelyet a már említett Manoj Nelliyattu Shyamalan írt és rendezett. A főszerepben Bruce Willis és Haley Joel Osment volt látható, mint dr. Malcolm Crowe és Cole Sear. A filmet hat Oscar- és két Golden Globe-díjra jelölték. A mozi sikere egy csapásra híressé tette a filmet készítő M. Night Shyamalant. 

A hatodik érzék ebben a filmben a halottak szellemével való kommunikációs képességet jelenti, amelynek a birtokában egy nyolc éves kisfiú, Cole van. A dolog maga ettől még ugyanolyan nyomasztó és riasztó. Cole védtelenül szenvedi meg ezeknek a halottaknak a közelségét, mígnem találkozik dr. Malcolmmal, aki a gyermeklelkek nagy szakértője, és ő próbál meg a kisfiú segítségére sietni. Hogy milyen áron? Erről szól maga a film. Megoldási konklúziója és módozata egyéb esetekben is általánosan megfogadandó; a félelmet voltaképpen az győzi le, ha szembenézünk vele, úgyhogy Cole és Malcolm megpróbálják kideríteni, vajon valójában mit is akarnak a szellemek a fiútól. Ugyanakkor doktor Malcolm-nak is akadnak nehézségei az életével; egy tragikus eset után kizökken addigi sikeres életviteléből, elveszíti feleségével a kapcsolatot, és egyáltalán nem találja a visszautat régi énjéhez. Úgy tűnik, a Cole-lal való beszélgetések őt is megnyugtatják, és a film végére ő is rájön, kicsoda is valójában… 

A Hatodik érzék feszültséggel teli különleges film, de szeretnénk javasolni, ha valaki el akarja mesélni nekünk a történetet, mielőtt láttuk volna, tegyünk úgy, ahogy Haley Joel Osment javasolta egy interjújában: „Fogd be a füled, és ne hagyd, hogy szegényebb legyél egy valódi filmélménnyel!”

A magyar művelődéstörténet nagyasszonyai - Sarolt

Útjára indítom azt a témakört, amely számomra személyesen fontos. Nagyasszonyok. Meghatározó nők és asszonyok. Évszázadokon át. Sokan vannak, több mint százan. Szubjektív válogatás. Köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel kíséri világunk múltjának női oldalát.

Sarolt (947 k.–1000 k.) a magyar Árpád-ház tényleges ősanyja.

Ő Géza nagyfejedelem felesége, az erdélyi gyula leánya, I. István király anyja, aki Anonymus krónikája szerint egyben Töhötöm dédunokája is volt. Születésének és halálának körülményeit nem ismerjük. 

Sarolt annak az erdélyi gyulának volt a leánya, aki – Győrffy György szerint – 953-ban keleti rítus szerint keresztény hitre tért. Bizánci forrásból tudjuk, hogy kevéssel Bulcsú bizánci követjárása után az erdélyi gyula szintén Bizáncba ment, ott megkeresztelkedett. A keresztségben az István nevet nyerte, és családját a bizánci patrícius méltóságára emelték. A gyula ezt követően magával vitt Erdélybe egy Hierotheosz nevű szerzetest, aki előzőleg „Turkia”, azaz Magyarország püspökévé szenteltek. Ennek alapján tehát az első magyarországi püspökség keleti rítus szerint létesült, és felállítása Sarolt apjának nevéhez fűződik. Ekképpen bizonyos tehát, hogy maga Sarolt is keleti rítus szerint keresztelkedett meg. Anonymus szerint Saroltnak Karold nevű leánytestvére is volt, amely kifejezés a gyulák nemzetségében használatos török nyelvben fekete hölgymenyétet, Sarolt pedig fehér menyétet jelent. (Ezért ábrázolhatja a Képes Krónika szőkének.) 

A magyar uralkodó, Géza arra törekedett, hogy a hét magyar törzset erős és egységes állammá szervezze. E törekvése megvalósítása érdekében vette feleségül az erdélyi István gyula Sarolt nevű leányát. Ez azt is jelenti, hogy nem tudható, hogy Géza feleségének kiválasztása Géza vagy Taksony politikájának lett az eredménye. Bizonyos azonban, hogy a magyar vezetés már ekkor tisztában volt a dinasztikus házasság politikai jelentőségével, így mindenképpen figyelemre méltó az a tény, hogy Géza felesége – mai szemmel nézve – belföldi előkelő családjából került ki. Géza feltehetően a házasság révén próbálta növelni befolyását a Kárpát-medence keleti felében. A valóságban viszont mégsem ez történt, nem Gézának sikerült teret nyernie a gyulák országrészében, hanem Sarolt hozta el a bizánci kereszténységet a Dunántúlra. Nagyon valószínű, hogy az ő kezdeményezésére jött létre a veszprémi ortodox apácakolostor. 

A fejedelemasszony férfias, határozott jelleméről több korabeli forrásból is értesülhetünk. Merseburgi Thietmar krónikája szerint Sarolt „mértéktelenül ivott”, a lovat „katona módjára ülte meg” és „egy embert hirtelen haragjában […] megölt.” Ezek az értesülések nem egy ájtatos fejedelemasszony képét vetítik elénk. Nagyon valószínű, hogy a 990-es évekre az ország irányítása a már megöregedett Géza fejedelem kezéből Sarolt kezébe csúszott át. Ugyanakkor Saroltról a krónikák azt is feljegyezték, hogy „szépségét a környező fejedelmek sokáig emlegették.”

A középkori magyar krónikák szerint Géza halála után Koppány – a levirátus hagyományának megfelelően – feleségül kívánta venni Saroltot. A fejedelemasszony ebbe nem egyezett bele, ily módon István és Koppány veszprémi harca, majd Koppány legyőzetése után végül István fejére került a királyi korona. Ezt követően Sarolt további sorsáról a társadalmi emlékezet írott forrásai már nem tudósítanak. 

Géza és Sarolt frigyét gazdag gyermekáldás kísérte. Négy leány és egy fiúgyermekükről bizonyosan tudunk. Sarolt két első leánygyermeke közül az egyik I. Boleszláv lengyel fejedelem második felesége, a másik pedig Gavril Radomir bolgár fejedelem neje lett. Másik két leányuk születési időpontja olyan kései dátumokat takar, hogy feltételezhető, hogy Géza második feleségétől, a lengyel forrásokban szereplő Adelhaidtól születtek. A fejedelemasszony halálának körülményeit nem ismerjük, és porai ismeretlen helyen nyugszanak. 

Sarolt, mint az Árpád-ház és a magyarság második ősanyja, kultúrtörténetünk némely alkotóját ugyancsak megihlette. Erkel Ferenc 1862-ben komponált egy operát Sarolta címmel, amelyet később Vaszy Viktor és Romhányi József dolgoztak át.

Édes Gergely, az elfeledett mesterkedő

„A köznép nyelvét őrizd, ha azt akarod, hogy az egész nemzet éljen. A nemzetet a nyelv teszi, a nyelv a nemzet lelke. – Nem csinosítani vagy javítani kell a nyelvet, mely az egész köznépé, mert ezzel romlását dolgoznánk, hanem őrzeni és önnön valóságában megtartani.”

Az idézet szerzője a magyar művelődéstörténet 1763. január 24-én született érdekes, az utókor által méltatlanul elfeledett alkotó egyénisége, Édes Gergely. A Komárom(1) melletti Madar(2) községben, kisbirtokos család hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. Későbbi, Édes Gergely életének rövid kivonása című életrajzi eposzában (1826) a következőképpen ír: „A születésemnek kedves helye volt Madar, a melly´ / Révi-Komáromtól négy rövid óra gyalog. / Révi-Komárom esik nap-enyészeti tájra Madartól / ’S révi Komáromtól nyári Keletre Madar. / Éjszakról erdők ’s szőlőhegyek’ alja keríti; / Délre mezőt szemlél a ’Duna’ partja felé / És hegyeket mellyek kékellenek a ’Duna’ déli / Partja fölött Almás ’s Neszmely’ irányja között. / Marczelháza, Hetény, Szentpéter, Perbete, Radvány, / Virt, Bátorkeszi, Mocs, közbe szorítja körűl…”(3)

Kétéves volt, amikor édesanyja, Kun Anna, hetedik gyermekének világra hozatala közben életét vesztette. Apja, Édes Ferenc rövidesen újra megnősült. Gergely 1776-ben a sárospataki kollégium, majd három évi pataki tartózkodás után a debreceni kollégium diákja lett. Debrecenben dédelgetett költői álmai nem váltak valóra, s ezért még ugyanebben az esztendőben, 1779-ben visszautazott Sárospatakra, hogy ott folytassa tanulmányait. Nagy hatást gyakoroltak rá itteni oktatói, akik közül – az őt gyermekként a szülői házból magával vivő – Kereskényi Gábort, valamint Őri Fülöp Gábort, Rozgonyi Józsefet (a poétika tanárát), Szilágyi Sámuelt, Szombathi Jánost és Szentgyörgyi Istvánt emlegette szeretettel. Édes Gergely Élet-Ìrása 1829-ben című életrajzi eposzában így emlékezik Sárospatakra való visszakerüléséről és ottani élményeiről: „Én is azért kezdék kéredzeni-vissza Patakra / Hogy tudományomat ott még magasabbra vigyem. / Ott pedig egy végbenn egy évenn túl mulatót már / Meg ez előtt nem-vólt viszsza fogadni szokás. / Én bíztam még is szeretett Profeszszoraim hoz / Minthogy aző kebelek sem vala tőlem űres. / Ott a’ Szent írást magyarázó Doktor őlégszer / ŐRI, nem átallott állani szóba velem. / Néha SZILÁGYI viszont önnön házához-is intvénn / Szinte nem eggyszer adótt tréfa beszédet elé. / SZOMBATI még tollát sem restellé főlemelni / Könnyűded Músám’ holmi hibája körűl. / És ki jegyezni nekem mind a’ miket ekkorig a’ szép / Hangbann költőink’ tolla hibázva talált. / Mellyel előre sok olly botlástól mente-meg a’ melly / Tiszta fület méltánn sérteni fogna ma-is. / És az öreg Szentgyörgyi viszont atya módra szeretvénn / Szinte fiam-névvel toldani szokta nevem’.”(4)

Szűkös anyagi helyzetére való tekintettel azonban rövidesen újra odahagyta Patakot és Sátoraljaújhelybe ment, hogy a vármegyénél másolással keresse meg kenyerét. Addigi tanulmányait édesapja támogatta, ő azonban 1787-ben elhunyt. Anyagi forrásai elapadván Édes Gergely hazatért, s elfogadta a Hetény(5) község által felajánlott rektori állást, amelyet még ugyanebben az évben tavasszal el is foglalt. 1788-ban aztán tovább ment Martosra(6), hogy a jegyzőséggel és segédmérnökséggel egybekötött rektori állást átvegye. 1790-ben aztán, tanulmányai befejezése céljából, visszatért Sárospatakra. A fegyelmet mindössze fél esztendeig bírta, s még abban az évben elfogadta a mezőszántói rektori állást. Itt írta meg élete első önálló munkáját, a Természet könyve, avagy a természetből kimerített becses halhatatlanság című antropológiai és lélektani elmélkedéseket tartalmazó tankölteményét, amelyben a korszerű természettudományt népszerűsítette (Kassa, 1793). A Mezőszántón töltött két év alatt szeretett volna annyi pénzt összegyűjteni, hogy tanulmányait külhoni egyetemen folytathassa. Ez a vágya azonban nem teljesült, s éppen ezért 1793-ban elfogadta Nagykinizs község megüresedett lelkészi állását. Innen írt először 1794 nyarán Kazinczy Ferencnek, s maradt vele levelezés általi kapcsolatban haláláig.(7)

Költőnk 1797 elején hazautazott Madarra, és lemondott csekély atyai örökségéről. Ezt követően bejárta a Dunántúl nagy részét, s elhatározta, hogy a Balaton-felvidéken keres magának lelkészi hivatalt. Először Veszprémben volt káplán, majd ugyanezen év végén megválasztották Nagyvázsony község rendes lelkészének. E helyütt négy évet töltött, majd 1801–1806 között a Fejér megyei Csóron teljesített szolgálatot. Itt vette feleségül Szászi Katalint, házasságukból hét gyermek született. 1807-ben már a Veszprém megyei Litéren élt, ahol ugyancsak négy esztendőt töltött. Ezt követően újból visszatért Csórra, amelyet 1813-ban Balatonhenyével cserélt fel. 1816-ban már Pápán találjuk, és állás híján Horatius összes költeményét fordította le magyar nyelvre. 1817-ben aztán (ugyancsak a Veszprém megyei) Kupon sikerült a lelkészi állást elnyernie. Tizenhat esztendei ténykedés után 1833-ban Pápaderecskére került, ahol tizenhárom esztendeig szolgált.(8) 1846-ban nyugalomba vonult, és idős napjaira Albert fiához Tiszatarjánba húzódott vissza kipihenni élete fáradalmait.(9) Ott hunyt el 1847. október 20-án. A református eklézsia halottas tabellájának 1847. évi 26. bejegyzése alapján halálának oka: „Halálos betegsége: öregsége erőtlenségétől meggyőzetve nyolcheti betegség”.10) Már életében, 1846-ban megírta saját Sírversét, a következő szöveggel: 

„Imhol, az a kivel a Múzsák és Kellemek együtt / Nyájaskodtak szebb élte napjaiban, / Édes Gergely már itt nyugszik sírja porában, / Melybe leszállt nyolcvant már mikor évre haladt. Ő Madaron született s Patakon növelé tudományát, / Melyet közhaszonért gyűjteni holtig akart. / Hívatalában Vallás oltára körűl ő / Híven izzadozott ötven öt évek alatt. / Már az ezer nyolcszáz szám negyvenhatra menendő / Volt, amikor e sírvers általa lépre kapott.”(11)

Ma is álló síremléke felirata: „Édes Gergely / Költő s Lelkész / Nagykinisi 4. / Nagyvásoni 4. / Csóri 9. Litéri 4 / B.Henyei 3. Kupi 13. / Derecske 14. 51 éveken / Szül.Madaron 1763 / Január 24. Meghalt / Tisza Tarjánban 1847 / Oktob. 20. éltének 86. eszt.”(12)

Mielőtt belekezdenénk Édes Gergely korának, személyiségének ismertetésébe, szólnunk kell egy érdekes jelenségről. A magyar múlt majd’ minden híres alakjáról maradt fenn festmény, képmás, grafika. Édes Gergely kivétel; róla nem rendelkezünk portréábrázolással. Bár a fáma szerint egyik közeli barátja, a csendélet- és portréfestő Szathmáry Király Pál (1726–1807), aki Bessenyei György idősebb társa volt a bécsi magyar testőrségnél, készített egy vázlatot Édes Gergely vonásairól. Ennek az ábrázolásnak nem sikerült ugyan a nyomára akadni, de Édes életrajzi eposzának 1829-es változatából rekonstruálni lehet a költő-lelkipásztor arcvonásait: „Végre ha termetemet keresed, tudd meg, hogy az izmos / Vólt, de közép rendbenn állva mutatta magát / Vólt pedig illendő magas és az erőm ölegendő / ’S testembenn talpig nem vala semmi hiba. / Bőröm tiszta fehér; hajam is noha szőke, de kondor / Lágy sima; ’ s ősz szín már kőztte jelenti magát. / Orrom meglehetös, képem valamennyire szeplös, / Ám de piros tüzes, és szájam alatta kitsiny. / Nézetem is nyájjas, bátor; de szemérmetes is, mint / Érzem is, és tükröm festve mutatja ma is. / Kékellő szemeim hamar el gyengűltenek a’ sok / Járvány ’s gyúladozó vad nyavalyái miatt. / Meg szeretém a’ bort már még ifjúi korombann, / És hihető hogy az is vont szemeimre homályt. / Mert tüzelé vérem’ melly mindég úgyis öléggé / Forró vólt, es így a’ szemeimre hatott. / ’S hogy sokat a’ mellett olvastam-is, írtam-is éjjel / ’S nappal erőltetvénn, árthata nékik ez-is. / Negyven öt esztendőt tsak alig tőlthettem el és már / Kénytelen akkor űveg szemre szorúlni valék. / ’S szűkebben lehetett olvasnom is írnom is attól / Fogva; de tisztább volt gondolatimnak Ege.” (13)

Ismerkedjünk meg Édes Gergely korának szellemiségével, költőnk munkásságával, alkotói egyéniségének jellemzőivel. A maga korában Édes népszerű volt ugyan, azonban csak az olvasóközönség körében. Az írók, a költők és a kritikusok többsége közös ellenszenvvel viseltetett felé és az egész irodalmi irányzattal (a míveskedőkkelvagy mesterkedőkkel) szemben, amelynek ő volt az egyik legtehetségesebb képviselője. A magyar nyelv megújításának mozgalma leginkább az irodalomban, többek között a poézisben éreztette hatását. A költők egymással versengve kerestek új verselési módokat az új költészeti lehetőségekhez. Ekkor történt, hogy egy külföldi egyetemeket járt református lelkész, Gyöngyössy János „felfedezett” egy nálunk addig nem közismert verselési formát, a leoninust.(14) A Gyöngyössy nevével fémjelzett költői irányzat kapta a későbbiekben a „mesterkedők” elnevezést, hiszen képviselői, például Molnár Borbála, Csízi István, Mátyási József, Kováts József, Gvadányi Józsefés Édes Gergely, szenvedélyesen kísérleteztek a magyar nyelv verstani lehetőségeivel.(15) A kor ismert vezéregyéniségei, Ráday Gedeon, Berzsenyi Dániel és nem utolsó sorban maga a nyelvújítási mozgalom feje, Kazinczy Ferenc egyaránt mereven elutasították az irányzatot és képviselőit, s ennek következményeként az alapító elhallgatott. Ugyanakkor már a kortársak között is akadtak érdekes kivételek;olyan nyelvművelők, akik komolyan vették Édes Gergelyt és ötleteit. Közéjük tartozott Aranka György, a kolozsvári Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság „rendes titoknoka”. Az említett közösség 1798. évi „pünkösd” havának 9. napján tartott rendes gyűlésén Édes Gergely kapcsán a jegyzőkönyv 4. pontja leszögezi: „[Édes Gergely] a tudós társak közé számláltatik. Tudósíttassék róla; tudósítása megköszöntetvén; s kéressék, hogy a poézis mesterségéről írt munkáját, úgy a grammatikáját is, ha elkészül, addig pedig egy velős esmertetést béküldeni ne sajnálja.”(16)

Édes Gergely munkásságát a komoly és a könnyed hangvétel egyaránt jellemezte.(17) Szellemes ötletei voltak. A keddet például a „ketted” szó származékának vélve szerette volna átkeresztelni a szerdát hard-ra, a többi napot pedig nedd, ödd, hadd, hedd-re. Nevezetesek voltak egy magánhangzóra épülő hexameterei, amelyek segítették irodalmi nyelvünk fejlődését. E „versei” közül a legismertebb alkotása a görög szabadságharc idején született: „Öt görög öt törököt dögönyöz örökös gyönyörök között…” Az említetteken kívül írt még „danákat, iramatokat, keserveket, nyájaskodásokat” – azaz ódákat, epigrammákat, elégiákat, mulattatásra szánt verseket, valamint „eredeti oktató meséket”. Nem utolsósorban pedig dalokat, mint például A petri gulyás címűt, amelyről utólag derült ki, hogy Édes Gergely és nem a nép ajkán született. Két, sok értékes művelődéstörténeti adalékot tartalmazó, kéziratban maradt önéletrajzi eposza nyomtatásban csupán 1999-ben jelent meg.(18) Komolyabb lélegzetvételű munkái teológiai és természettudományos kérdésekkel foglalkoztak; így például a már említett Természet könyve című tanköltemény. Írt egy verses regényt is Szefir s Dalirózsa címmel, hexameterekben. Fő művének A halhatatlanság múzsája című kéziratos alkotása tekinthető, amellyel a magyar „isteni comoediát” kívánta megteremteni. A tizenöt „zengedezetből” álló költemény egy álom leírása, amelyben a földi halandó végigvezettetik a föld, a pokol és a menny világán. Ugyanakkor sokat fordított; ezek közül Anakreón, Theokritos és Horatius verseinek átültetései értékesek.

Tekintsünk bele Édes Gergely közéleti kapcsolataiba.(19) Már említettük, hogy Kazinczy Ferenccel 1794-től annak haláláig kapcsolatban állt.(20) Ugyancsak levelezés általi kapcsolatban volt gróf Széchenyi Istvánnal, Wesselényi Miklóssal,(21) Aranka Györggyel, Batsányi Jánossal (az általa szerkesztett Magyar Hírmondóba rendszeresen verseket küldött), a kor mecénásának tartott gróf Ráday Gedeonnal és költőtársai többségével, a Komárom melletti Virten nyugvó Baróti Szabó Dáviddal, a korán elhunyt Szentjóbi Szabó Lászlóval éppen úgy, mint a pesti remeteként ismert Virág Benedekkel. Csokonai Vitéz Mihályt pedig személyes jóbarátjának mondhatta.

Csokonai és Édes nem ismerték egymást 1798 előtt. Édes visszaemlékezései szerint Bédiné Fábián Julianna költőnő (aki Komárom városában irodalmi-művészi szalont tartott fenn) mutatta be őket egymásnak. S. Sárdi Margit erről az alábbiakat írja: „Fábián Julianna szerény, de irodalomkedvelő komáromi polgárcsaládba született és élt (az ő házában ismerte meg Lilláját Csokonai Vitéz Mihály).”(22) Visszatérve azonban Édes Gergely emlékeihez: „Már de Vitéz Miskát lehet itt említenem, a’ ki / Szinte Komáromba jött parolára velem, / Ott, hol ugyan vala szép Lilláját vívni hiába / Bármi szerelmetesenn ránk mosolyogna szeme.”(23)

Lilla sikertelen ostroma után Csokonai Édesnél keresett menedéket, fél évig vendégeskedett barátja nagyvázsonyi otthonában: „Ő Nagy Vázsonybann szinténn kenyeremre szorult és / Ott hat holdnap alatt volt maradása velem. / Míg nem, hogy tsak ugyan Csurgónn neki jutna Tanító / Szék, ki tsinálhattuk Festetics által előbb.”(24) Később ismét felelevenítette elhunyt barátja emlékét, immár a mindkettejükre oly jellemző, nyelvi bravúrban és iróniában bővelkedő stílusban: „Miska, te! Már téged sokan is dicsértek, / Kik oly közel, mint én, tán nem is ösmértek, / Koszorút is méltán rakták már fejedre, / A szűz Múzsák mellé ültetvén helyedre, / De én csak azt mondom, nézvén sok éneked, / Hogy élni még tovább kellett volna neked.”(25)

Ami Édes Gergely kritikai megítélését illeti, tekintsük át, hogy az évszázadok során kik foglalkoztak a személyével, és hogyan ítélték meg őt! A sor Kazinczyval kezdődik, akinek személyes álláspontja meghatározta Édes Gergely esetében a negatív szemléleti alapot.(26) Ezt a véleményt képviselte Schedel-Toldy Ferenc irodalomtörténész és Kölcsey is. De már ekkor ismerünk kivételeket: Vörösmarty ifjúkorának kedvelt szerzője volt Édes Gergely(27), a már említett Aranka György pedig eleve partnernek tekintette a dunántúli protestáns lelkészt. A 19. század végéről meg kell említenünk legkitartóbb életműkutatóját, Abafi Lajost.(28) A változást a 19. század második felében Arany János 1860-ban írt Irányok című tanulmánya indította el, amely a maga szigorú álláspontja ellenére újra „felfedezte” a nevezett irányzathoz tartozó költőket.(29) A folytatás már könnyebben ment: 1932-ben kiadták az Eredeti oktató meséket(30), majd 1941-ben Édes Gergelyre felfigyelt Illyés Gyula („a forrásából akadozva kitörő magyar nyelvnek olyan friss ízeit, tiszta színeit őrzik versei, amelyekért hálásak lehetünk szerzőjüknek”(31), ezt követően pedig Weöres Sándor, aki 1977-ben megjelentette a Három veréb hat szemmel című költészettörténeti antológiát.(32) Édes Gergely irodalomtörténeti rehabilitációja Bán Imre nevéhez fűződik.(33) A 20. század vége és a 21. század eleje az előzőeknél még bőségesebb kutatásokról tanúskodik. Az 1990-es években az objektív értekezések sorát gyarapította Bíró Ferenc.(34) Költőnkkel (is) kapcsolatos irodalomtörténeti újdonságokat tartalmaz Szilágyi Ferenc 1998-ban „Az Ész világa mellett…” címmel megjelent tanulmánykötete.(35) Ugyancsak az 1990-es években foglalkozott Édes Gergellyel Kovács Sándor Iván. 1999 áprilisában a költő munkásságáról tudományos konferenciát rendeztek a Pápai Városi Könyvtárban, amelynek anyagából kiadvány született, Édes Gergely emlékezete címmel.(36) Ugyanezen évben jelent meg a Mesterkedők című antológia.(37) 2004-ben – szintén Pápán – látott napvilágot Máté István történész kötete Toll és palást. Édes Gergely és családja: költők és lelkészek címmel.(38) Nem feledkezhetünk meg ifj. Hermann István történészről sem, akinek a nevéhez Édes Gergely kupi éveinek részletes feldolgozása fűződik.(39). 2004-ben a szlovákiai Csúzon(40), az ottani Művelődési és Kultúrtörténeti Intézet szervezésében – az Édes család találkozója keretén belül – rendeztek emlékkonferenciát Édes Gergely emlékezete címmel. A szimpóziumot követően 2005-ben jelent meg – e sorok szerzőjének tollából – Az Édes Gergely élete és munkássága című emlékkiadvány.(41)

Édes Gergely református lelkész volt, ezért az értékelések sorában utolsóként, de nem utolsósorban, hadd idézzük Márkus Mihály ny. dunántúli püspök szavait: „[Édes Gergely] versei, műfordításai, „Iramatai és danái”, „keservei és nyájaskodásai” az irodalmi mívesség nagyszerű mesteréről vallanak. A műveiből sugárzó, felszabadult, olykor tréfás derű örök szólóan bizonyítja a régiek által jól ismert igazságot: nem az a döntő, hogy hol él az ember, hanem az, hogy mit csinál. (…) A késő puritánus iskolázottságú (…) költő-lelkipásztor így teremthetett máig maradandó értékeket.”(42)

Édes Gergely költői életművének teljes, filológiai igényű értékelése napjainkig még nem történt meg (mintegy 113 000 sort számláló életműről van szó). A költő-lelkipásztor léte és tevékenysége mégis mintegy kétszáz esztendeje ott él a magyar kulturális közéletben, s mint hajdan ő maga jósolta: feltámadásra vár. Mindez azt bizonyítja, hogy Madar község szülöttének,(43) „felújuláskori irodalmunk érdemes költőjének”,(44) Tiszatarján halottjának(45) helye van a 18. század második és a 19. század első felének magyar irodalmában.

Jegyzetek

(1) Komárom (ma: Komárno, Szlovákia)

(2) Madar (ma: Modrany, Szlovákia)

(3) Edes Gergely életének rövid kivonása 1826-ban, Vízöntő havábann. 5-14. sor. In: Édes Gergely emlékezete (szerk.: Csillag István, s. a. r.: Ozsvár Andrea), Pápa, 1999. 19. o.

(4) Édes Gergely Élet-Ìrása 1829-ben, Vízöntő havábann. 307-324. sor. In: Édes Gergely emlékezete, i. m. 68. o.

(5) Hetény (ma: Chotín, Szlovákia)

(6) Martos (ma: Martovce, Szlovákia)

(7) Vö. Abafi Lajos: Édes Gergely élete = Figyelő, V. (1878), 101-116. o.

(8) Vö. Katsányi Sándor: A Parlagi Múzsa költője (Édes Gergely dunántúli évei) = Életünk, 1968. 2. szám, 116-121. o.

(9) Vö. Abafi Lajos: Édes Gergely és fia Albert I-II. = Figyelő, XVII. (1884), 228-234, 276-288. o.; Abafi Lajos: Édes Gergely és fia János = Figyelő, XVII. (1884). 360-366. o.

(10) Kiss Gyula: Édes Gergely ébresztése. Halála 130. évfordulóján = Napjaink, 1997. 10. szám, 2. o.

(11) Abafi Lajos: Édes Gergely élete, i. m. 109. o.

(12) Az Édes Gergely sírján álló, 1999-ben felújított emlékoszlop szövege (Tiszatarján).

(13) Édes Gergely Élet-Ìrása 1829-ben, Vízöntő havábann. 1095-1116. sor. In: Édes Gergely emlékezete, i. m. 95-96. o.

(14) Tolnai Vilmos: A leoninus. Budapest, 1892.

(15) Vö. Pándi Pál: „Édes Gergely több volt, mint leoninusai és rím-mutatványai…” In: A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig (szerk.: Pándi Pál), A magyar irodalom története 2. Budapest, 1965. 297-299. o.

(16) Jancsó Elemér: Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai. Budapest, 1955. 280-281. o.

(17) Abafi Lajos: Édes Gergely művei. Figyelő, V. (1878). 186-200. o.

(18) Vö. Edes Gergely életének rövid kivonása 1826-ban, Vízöntő havábann. 1-1056 sor.; Édes Gergely Élet-Ìrása 1829-ben, Vízöntő havábann. 1-1182. sor. In: Édes Gergely emlékezete, i. m. 17-53., ill. 55-98. o.

(19) Vö. Abafi Lajos: Édes Gergely levelezéséből = Figyelő, XIII. (1884). 355-359. o.

(20) Vö. Abafi Lajos: Kazinczy Ferenc és Édes Gergely = I-IV. Figyelő, VI. (1879), 52-60, 145-151, 310-317, 367-378. o.

(21) Vö. Abafi Lajos: Édes Gergely és Wesselényi Miklós = Figyelő, XIII. (1882), 195-203. o.

(22) S. Sárdi Margit: A magyar női költészet történetének első fejezete. In: A magyar irodalom történetei I. A kezdetektől 1800-ig. (2. kiadás.), Budapest, 2008. 553. o.

(23) Édes Gergely Élet-Ìrása 1829-ben, 825-828. sor. In: Édes Gergely emlékezete, i. m. 86. o.

(24) Édes Gergely Élet-Ìrása 1829-ben, 831-834. sor. In: uo. 86. o.

(25) Cs. Vitéz Miskáról. In: Mesterkedők. Antológia (szerk.: Kovács Sándor Iván), Budapest, 1999. 61. o.

(26) Kazinczy egyik levelében mégis azt írta Édes Gergelynek, amit a kiemelkedőbbnek tartott Kisfaludy Sándornak: „Hogy ha az úr a felét a kinyomtatott daraboknak megégette volna (…), úgy az Úr most minden fogyatkozás és köd nélkül nézhetné a maga fényét; úgy az úrnak szíves örömmel nyújtaná minden ízléssel bíró olvasó a megérdemlett borostyánt. (…) Annyi talentum mellett, mint amennyit az úrnak a természet adott, és annyi könnyűség mellett, mint amennyit az Úr maga szerzett magának, (…) s ha egy újabb kiadásban verseinek két harmadát elégeti, az urat legszerencsésebb poétái közé fogja számlálni a mi köz anyánk, Sáros-patak.” (Kazinczy Ferenc levele Édes Gergelynek, 1803. szeptember 1. Közli: Abafi Lajos = Figyelő, VI. (1879), 58. o.) Aligha tévedünk, ha e véleményben a kritika mellett az elismerést is észrevesszük.

(27) Vö. Kovács Sándor Iván: „A honfoglalási eposz hívatott költője, Vörösmarty is lelkes olvasója Édes Gergelynek.” In: Felföldi figyelő. A madari Édes Gergely és életrajzi eposza. http://www.jamk.hu/ujforras/9905_14.htm, 2009. augusztus 20.

(28) Abafi Lajos – a fentieken kívüli – további tanulmánya: Horváth János és Édes Gergely = Figyelő, XII. (1882). 72-77. o.

(29) Arany János: Irányok (1860). In: Arany János összes művei. XI. Prózai művek 2. 1860–1882. (s. a. r.: Németh G. Béla), Budapest, 1968. 154-170. o.

(30) Vö. Édes Gergely: Eredeti oktató mesék. (s. a. r. és kiadta: Zsigmond Ferenc), Magyar irodalmi ritkaságok. (szerk.: Vajthó László), VIII. szám. Budapest, 1932.

(31) Vö. Illyés Gyula: Magyar irodalmi ritkaságok. In: uő: Iránytűvel. Budapest, 1975. 95-100. o.

(32) ö. Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Budapest, 1977.

(33) Vö. Bán Imre: Losontzi István poétikája és a kései magyar barokk költészet. In: uő: Eszmék és stílusok. Budapest, 1976. 215-228. o.

(34) Vö. Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma. Budapest, 1994.

(35) Vö. Szilágyi Ferenc: Erdélyi ritkaságok. Kiadásra váró 17-18. századi szépirodalmi és filozófiai művek marosvásárhelyi és kolozsvári könyvtárakban. V. Édes Gergely levele s kiadási terve az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társasághoz. In: „Az Ész világa mellett…”. Tanulmányok a magyar felvilágosodás irodalmából. Budapest, 1998. 174-178. o.

(36) Édes Gergely emlékezete, i. m. 1999.

(37) Mesterkedők. Antológia, i. m.

(38) Máté István: Toll és palást. Édes Gergely és családja: költők és lelkészek. Pápa, 2004.

(39) Ifj. Hermann István: Édes Gergely kupi református lelkész. Kup–Pápa, 1999.

(40) Csúz (ma: Dubník, Szlovákia)

(41) Cseh Gizella: Édes Gergely élete és munkássága. Komárom, 2005.

(42) Márkus Mihály: Köszöntő. In: Édes Gergely emlékezete, i. m.

(43) Édes Gergely legújabb (Nagyvázsony [1966], Kup [2000], Pápaderecske [2000] és Tiszatarján [2004] után sorrendben ötödik), 2004 decemberében felavatott emléktáblája szülőhelye, a madari református templom falán lett elhelyezve. Felirata a következő: „Édes Gergely (1763–1847) református prédikátor, a felvilágosodás jeles költője ebben a templomban részesült a keresztség szentségében. 2004.” 2010. június 30-án ugyancsak Madaron került sor első domborművének leleplezésére, amely Nagy János szobrászművész alkotása, s az Édes Gergely Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola falán kapott helyet.

(44) Lásd a nagyvázsonyi emléktábla feliratát: „Édes Gergely (1763–1847). Felújuláskori irodalmunk érdemes költője Nagyvázsonyban volt református lelkész. Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) 1798-ban hónapokig itt vendégeskedett nála. 1966.”

(45) A madarihoz hasonlóan Tiszatarján közoktatási intézménye is Édes Gergely nevét viseli, és testvériskolai kapcsolatokat ápolnak.

(Forrás: Zempléni Múzsa, Társadalomtudományi és kulturális folyóirat. X. évfolyam 2. (38.) szám - 2010. nyár)