2015. május 29., péntek

Fedák Sári (60 éve, 1955. május 25-én hunyt el)

60 éve, 1955. május 25-én hunyt el Fedák Sári

Prológus

Kontra, szubkontra, rekontra, mórkontra, Fedák Sári. A legnagyobb ütés a rablóultiban. És minden idők egyik legismertebb és legsikeresebb magyar színművésznője.

A definícióigényű fogalommagyarázatok szerint a primadonna az operettek első énekesnője, aki megjelenésével és hangjával vezető helyet foglal el egy adott együttesben. E meghatározást az eltelt évtizedek egyéb megfigyelésekkel is gyarapították. E szereptípushoz tartozott némi „állandó eszköztár”; például a mérhetetlen becs- és szereplési vágy. Mindez (is) volt Fedák Sári, akire a fent felsoroltak teljes mértékben igaznak bizonyultak. És akinek végül minden sikerült. Sztárgázsit kapott, címoldalon szerepelt, mindenki csodálta. Váltogatta a színházakat, a direktorok mégis megbocsátottak neki. Szükségük volt a korszak legnagyobb primadonnájára. A politikával azonban soha nem volt szerencséje; ennek nyomán aztán élete más mederbe, a kiszolgáltatottságba váltott. 1946 utáni utolsó évtizedéről, erkölcsi és egzisztenciális megsemmisítéséről pedig a magyar közvélemény évtizedekig szinte mit sem tudott. De egyelőre maradjunk annyiban: Fedák Sári a 20. század első évtizedeinek mégiscsak egyik legragyogóbb színházi csillaga volt. 




Mítosza 

Jóval a színésznő halála után is sokan emlékeznek arra az asszonyra, aki a huszadik század elején a legendás magyar operettek első számú primadonnája volt. Különös titka volt Fedák Sárinak; úgy lett ő a legnagyobb, hogy nem volt igazán szép, csak bájos, és nem tudott igazán jól énekelni sem. Soha nem kiváló képességeit emlegetik, hanem belső ragyogását. Ady Endre alkalmi verset írt a huszonkét éves Fedák Sárihoz, majd a Nagyváradi Naplóban meg is írta (1902), hogy „ez a lány valaki, egyéniség, eredetiség és erő. Az ellenségeinek gyűlölete bizonyítja ezt legjobban, na, meg hát ő maga! Benne van a hivatottságnak, büszkeségnek, erőnek, egészségnek, bájnak, fiatalságnak a csodálatos harmóniája. Vakítóan intelligens és merész. Sóhaja, beszélő mozdulatai, kacagása, szerelmes búgása, dévajsága mind a filozófusra vall, aki egyéniségének morzsáival el tudja ragadni a közönségeseket, ám azokat hódítja meg csak igazán, akik ezt az érdekes és értékes egyéniséget teljes pompájában meg tudják látni és érteni. Ma Fedák Sárit rettenetesen gyűlölik, s fanatikusan imádják.” 
Fedák elsősorban extravaganciájával, kisugárzásával és a belőle áradó életerővel hódított. Többek között olyan írók rajongtak érte, mint Ady Endre, Németh László vagy Móricz Zsigmond. Németh László így írt Fedák Sáriról: „Íme a Magyar Operett. Egy asszony, aki nagy egyéniség, s amellett elég ripacsirta, hogy jól tudta érezni magát, sőt hitt is ebben a flitteres, nagyherceges operettvilágban. Asszonynak kellett lennie, mert férfiból elképzelhetetlen ez az öntvény. Akinek ekkora emberi súlya van, ha férfi, más pályát keres. (...) Fedákban ezt imádta a közönség, amely az ő kótákkal packázó hangjában, áradó jókedvében, hars önbizalmában nemcsak operettet kapott, de különös, nyers ízzel kapta a maga életkedvét...” 

Életpályája 

Fedák Sári a mai Kárpátaljához tartozó Beregszászban született 1879. október 26-án (ottani emléktábláját, Tóth Emőke alkotását 2000-ben leplezték le). Szülei tiltakozása ellenére jelentkezett a színi pályára; 1899-ben végezte el Rákosi Szidi színiiskoláját, ’s előbb a Népszínház tagja lett, majd kisebb kitérők után az 1903-ban megnyíló Beöthy László-féle Király Színházban kötött ki. Erős színpadi jelenléte által új színt hozott az operett műfajába, a temperamentumos, talpraesett nő megtestesítőjét. Elsöprő sikert aratott Huszka Jenő Bob hercegében, majd Kacsóh Pongrác személyére írt János vitézében; ez utóbbiban saját maga tervezte jelmezben játszotta Kukorica Jancsit. A daljáték hatszáznyolcvankilenc előadása közül ötszázhetvennégyben lépett színpadra. Extravaganciája párját ritkította; övé volt az egyik első automobil Budapesten, amelyet saját maga vezetett – majd végül édesapjának, Bereg vármegye tisztifőorvosának ajándékozott. 

A hat nyelven beszélő sztár évekig Berlinben, Bécsben, Londonban, Párizsban és az Egyesült Államokban lépett fel. Németországban a nagy színházújító, Max Reinhardt társulatában játszott, aki hosszú távú szerződést is ajánlott a néhány hónap alatt németül kiválóan, szinte akcentus nélkül megtanuló színésznőnek. Fedák azonban nem maradt; hazatérve prózai darabokban is játszott. 1919-ben a Tanácsköztársaság lelkes hívének mutatkozott, emiatt Bécsújhelyen börtönbe került. 1922-ben több évi együttélés után ment feleségül a drámaíró Molnár Ferenchez, a viharos házasság három év után bomlott fel, amikor a drámaíró beleszeretett Darvas Lilibe (a fáma szerint ezt az élethelyzetet örökíti meg Molnár Ferenc Üvegcipő című darabja). Ezt követően Fedák Az ötszáz éves magyar dal című előadóestjével itthon és külföldön egyaránt előadásokat vállalt. 
Fedák Sárinak azonban nemcsak sikerekben és rajongói szeretetben volt része, hanem harcokban és kudarcokban is. Pályáját végigkísérték a primadonnaháborúk; az indulásnál például az általa példaképnek tekintett Küry Klárával, a későbbiekben a feltörekvő fiatal szubrettel, Honthy Hannával – de élete utolsó évtizedét szemügyre véve ezek csupán a jelentéktelenebb életepizódok közé tartoznak. A legnagyobb harc a második világháborút követte. 
A művésznőt 1946-ban a népbíróság koholt vádak alapján, háborús bűnösként, „nép- és demokráciaellenes hírverés” vádjával egy év börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte, és eltiltották foglalkozása budapesti gyakorlásától. Fedák szabadulása után visszavonultan élt Nyáregyházán, és hiába hívták, színpadra nem lépett többé. Internálásban töltötte élete utolsó évtizedét a kor zseniális színésznője, akivel végül egy infarktus végzett; 1955. május 25-én hunyt el Budapesten. Halálhíréről pár soros hír jelent csupán meg. 

Emlékiratai 

S hogy „ki is volt” az igazi Fedák Sári? Erre idézzük meg emlékiratait, amelyekben ő maga felel a feltett kérdésre. 
Fedák Sári életéről először 1928-ban vallott írásban – ekkor került megjelentetésre Útközben című műve, két kötetben, sorszámozott módozatban. „Lehet, hogy majd egyszer folytatom” – ezzel a mondattal zárta emlékiratainak Szőllősi Zsigmond általi kiadását. A folytatás, a „második kötet” „A te csak most aludjál, Liliom...” címmel több mint negyed évszázadra rá, 1950-ben és az azt követő években keletkezett, de csupán a 2009-es könyvhétre jelent meg. (A cím Molnár Ferenc Liliomából való, Julika halk elköszönése kedvesétől; de egyben halhatatlan utalás is a soha nem feledett élettársra és partnerre, Molnár Ferencre.) Az akkor hetven éves művésznő a két világháború közötti, valamint az azt követő, eseményekben jó és rossz értelemben is gazdag évekről vall a maga szuggesztív, meglepően őszinte, elegáns, csipkelődő humorú, fanyar stílusában. Külön érdekesség, hogy sikerei mellett ír élete legnyomasztóbb korszakáról, a börtönben töltött időszakról is, majd szabadulása utáni életéről, internálásáról, a pályájától való eltiltástól, amelyek során végül lejegyezte emlékiratai zárókötetének nagy részét is. A memoár mindemellett sajátos tablóját adja a korabeli Magyarország kulturális és társadalmi életének egyaránt. 

Epilógus 

A huszadik század első felében élt színészóriások egyike volt tehát Fedák Sári, akinek neve, alakja mára fogalommá lett a magyar kultúrtörténetben. Róla írta Jászai Mari azt, hogy „mikor megjelent a színpadon, győzött. Egészen megnőtt körülötte minden. Fensőbbséges, hódolatot parancsoló asszony állt előttem.” Blaha Lujza pedig ekképp értékelte színpadi teljesítményét: „...olyan zseniális művésznő, amilyen csak ritkán terem a világra.” 

Az operettprimadonna Zsazsa, teljes nevén Fedák Sarolta Klára Mária Beregszászból, aki a Farkasréti temető 28/1-1-35 parcellájában nyugszik szüleivel és fivérével együtt, a könnyű műfaj feledhetetlen sztárjaként lett szerves részévé a magyar színházi kultúrának. 

Ady Endre: 
Fedák Sári 

Ez a leány a nagy mindennek 
Remekbe termett, kicsi mása, 
A hódító, tüzes, pogány vér 
Gyönyörű és szent lázadása. 
Ez a leány gyönyörűséges ember, 
Szilaj vággyal, vad szerelemmel. 
Nem értitek? Jól van: ne tessék!... 
Ez a leány tökéletesség! 

Ez a leány tökéletesség, 
Ez a leány a szebbik élet, 
Ez a leány szomorú vígság, 
Ez a leány csak idetévedt. 
Körülte sír, suhogva, szállva, 
Heinének s Offenbachnak árnya. 
Mennyit fog még sírni, bűnhődni, 
Mert szebb és különb, mint a többi.

2015. május 23., szombat

Az albánok magyar királynéja

Albánia egyetlen királynéja egy magyar grófnő, Apponyi Geraldine (1915–2002) volt.


Az 1928 és 1939 között fennállt Albán Királyság Európa történelmének legfiatalabb és egyben legrövidebb életű monarchiája. Számunkra, magyaroknak ezzel kapcsolatban különösen érdekes lehet, hogy a „rejtélyes és zárkózott” Albánia egyetlen királynéja egy magyar grófnő, Apponyi Geraldine (1) (1915–2002) volt. 





A királyság alapítója Geraldine későbbi férje, Zogu király (2) (1895–1961). 1920-ban, Albánia valódi függetlenségének elnyerésekor Zogu mindössze 25 évesen, előbb belügyminiszter, majd 1922 és 1924 között miniszterelnök lett. Az 1924 júniusában a parlament épületében ellene elkövetett merénylet után Jugoszláviába menekült, de decemberben katonai segítséggel már vissza is tért, hogy a muszlim vallású törzsek élén megdöntse a kommunista eszmékkel (is) kacérkodó Fan Noli pravoszláv püspök elnöki hatalmát. Zogut 1925-ben köztársasági elnöknek választották meg. Ebben a pozícióban igyekezett olyan népszerűséget szerezni, amelynek révén a köztársasági elnökségnél tartósabbnak tűnő posztra juthatott; valójában a trón megszerzését tervezte, amelyet 1928-ban végre is hajtott. (3) 


Trónra lépése után Zogu király azonnal elkezdett házassági tervekkel is foglalkozni, mert tisztában volt vele, hogy a keleti és a valójában középkori albán szokások alapján hatalmát csak egy feleség és egy utód teheti szilárdabbá. Több menyasszonyjelöltre esett választás azért hiúsult meg, mert a kiszemelt ara nem volt hajlandó a házasság kedvéért muzulmán hitre térni. A választás végül egy magyar grófnőre, Apponyi Geraldine-ra esett, akivel a király három húga egy előkelő összejövetelen ismerkedett meg budapesti látogatásukkor. A csinos Apponyi grófnő hamarosan meghívót kapott a tiranai udvari bálra, ahol az uralkodó aztán hivatalosan is megkérte a kezét.(4) Minderről a már özvegy királyné egy évtizedekkel később készült interjúban így vallott: „Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve volt. Tudom, furcsán hangzik, de tényleg percek alatt megszerettük egymást, és az, ami számításon alapuló házasságnak indult, valódi szerelmi házasság lett.” 

Apponyi Geraldine grófnő 1915. augusztus 6-án született Budapesten, gróf Apponyi Gyula és az amerikai Gladys Virginia Stewart, John. H. Stewart antwerpeni amerikai konzul leányának frigyéből. A szülők viszonylag korán elváltak, Gladys ezt követően egy francia katonatiszttel kötött újabb házasságot. A válás után a nagyműveltségű, nyugodt életet élő Apponyi gróf aránylag korán, 1924-ben elhunyt. A házasságból hátra maradt három gyermek, Geraldine és Virginia, valamint a mindössze egy éves kisfiú, Gyula méltó neveltetését egyrészt nagybátyjuk, Apponyi Henrik gróf, másrészt apai nagyanyjuk, Margareta Seherr–Thoss grófnő személyesen irányította. Az ifjú grófnő és nővére a Bécs közelében fekvő Pressbaum Szent Szív nevű leánynevelő intézetben a kor előkelő hölgyeinek kijáró képzettséget és műveltséget kapott. 

Zogu király és Apponyi Geraldine királyi esküvőjének napját 1938. április 27-ére tűzték ki (5). A polgári szertartásra, amelyre csak a rokonság és a legszűkebb baráti kör volt hivatalos, a királyi palotában került sor, amely eseményt díszebéd követett a teljes diplomáciai kar részvételével. A nászajándékok között szerepelt Horthy admirális két lipicai ménje és az olasz király sárkányszobra mellett többek között egy Hitler által küldött Mercedes autó is. (6) 

Az esküvő után, majdhogynem pontosan egy évre megszületett a kis trónörökös, aki a Leka nevet kapta. (7) Születése után két nappal, 1939. április 7-én az olasz hadsereg lerohanta Albániát, és a megszállás másnapján éppen az a Ciano gróf (Mussolini veje) olasz külügyminiszterként jött tárgyalásokat folytatni az albán fővárosba, aki egy évvel előtte a királyi esküvő egyik díszvendége és a király esküvői tanúja volt. A Zogu ellenzékének soraiból kikerült új parlament az albán koronát III. Viktor Emánuel olasz királynak ajánlotta fel. A megbuktatott albán király, Geraldine királyné és a mindössze kétnapos Leka herceg híveiknek egy kisebb csoportjával előbb Görögországba, majd onnan különvonaton Törökországba menekült. Folytatásként egy igen kalandos utazás során – hogy az olaszoktól minél távolabb legyenek – Románián, Lengyelországon, Litvánián és Svédországon keresztül végül Párizsban kötöttek ki, ahonnan később továbbutaztak Londonba. A király itt megpróbálkozott egy exilkormány létrehozásával, de ezek a szervezkedések végül megrekedtek. 

A II. világháború után Albániában kikiáltották az Albán Népköztársaságot, így ekkor sem térhettek haza. Zogu 1946 januárjában formálisan is lemondott az albán trónról, majd rá egy hónapra Farouk egyiptomi király meghívására családjával együtt Alexandriába költözött. 1953-ban, amikor megbukott az egyiptomi monarchia, Zogu egy szívroham következtében éppen ágyhoz kötött volt, úgyhogy csak két év után tudtak az államcsínnyel hatalomra jutott Nasser ezredes Egyiptomából a franciaországi Cannes-ba, majd Párizsba költözni. 

I. Zogu exkirály 1961. április 9-én halt meg, majd a párizsi Thiais temetőben helyezték örök nyugalomra. Férje halála után az özvegy királyné Spanyolországban vásárolt birtokot, ahol a család 1979-ig, Spanyolországból való kiutasításukig élt. A távozás után a család egészen 2002 közepéig a Dél-afrikai Köztársaságban élt, miután a dél-afrikai kormánytól diplomáciai mentességet kaptak. Leka herceg Johannesburgban kereskedőházat alapított. 

Az ifjú I. Lekát még az édesapja nevezte ki örökösének. Ennek megfelelően apja halála után szinte azonnal, 1961. április 15-én a párizsi Bristol Szállóban Albánia királyává nyilvánította magát. Leka egyébként az Alexandriában megkezdett középiskolai tanulmányait egy svájci gimnáziumban fejezte be, majd az angliai Sandhurst Királyi Katonai Akadémián szerzett tiszti rendfokozatot. Ezek után a párizsi Sorbonne-on közgazdasági tanulmányokat folytatott. 1975-ben vette feleségül a nála két évvel fiatalabb ausztrál Susan Barbara Cullen-Wardot. Egyetlen fiuk, II. Leka koronaherceg 1982-ben, Dél-Afrikában született. 8) 

Leka herceg születése óta először, 1993-ban a demokratikus átmenetet követően lépett először albán földre, hogy egy a monarchia restaurációjáról szóló népszavazás megtartását szorgalmazza. Egyúttal bejelentette: pozitív eredmény esetén hajlandó az albánok élére állva elfoglalni a királyi trónt, és a jugoszláviai albánlakta területeket (Koszovó, Nyugat-Macedónia) integrálni fogja Albániába. A hatóságok azonban nehezményezték, hogy Leka egy maga gyártotta, „Albán Királyság” felirattal ellátott útlevéllel lépett az ország területére. Miután a trónkövetelő nem volt hajlandó egyszerű állampolgárként alávetni magát a hatósági intézkedésnek, huszonnégy órán belül kitoloncolták az országból. 

1997. április 13-án Leka visszatért Albániába, és ismét az ország államformájáról, pontosabban a monarchia visszaállításáról szóló referendum kiírását kezdeményezte. Elképzelését Sali Berisha köztársasági elnök és a parlamenti pártok is támogatták, így végül a június 29-i parlamenti szavazás alkalmával az albán választópolgárok véleményt nyilváníthattak a monarchia kérdésében is. A Leka-féle monarchista szervezet, a Törvényességi Mozgalom Pártja (Partia Lëvizja e Legalitetit, PLL) előrejelzései szerint a szavazás során nagy többségben voltak a monarchia támogatói az albánok, de még a szocialista szavazók körében is. A közzétett eredmények szerint ezzel szemben a leadott érvényes szavazatok mindössze 33,26%-a támogatta a királyság visszaállítását. A PLL választási csalást kiáltott, a trónörökös pedig csalódottan hagyta el az országot, és mind a mai napig nem fogadta el a döntést.


2002. június 15-én az albán királyi család sajtóhivatala bejelentette, hogy az albán nemzetgyűlés hívására a királyi család visszatérhet Albániába. Ily módon Apponyi Geraldine még ugyanazon hónapban fiával, menyével és egyetlen unokájával együtt hazatért. Az anyakirálynét augusztusban egy francia kórházban ápolták tüdőproblémával, amelyet az orvosok szerint a dél-afrikai fennsíkról Tiranába való költözése okozott. A királyné, „Magyarország fehér rózsája”, ahogy a szkipetárok földjén Geraldine-t mindig is nevezték, 2002. október 22-én hunyt el egy tiranai kórházban, szívroham következtében. A tiranai Szent Péter székesegyházban vettek tőle örök búcsút, katolikus szertartás szerint.9) Sírja a tiranai Sharra temetőben, a kiemelt személyiségek számára elkülönített parcellában található. Sírkövének felirata egyszerű és sokatmondó: „Mbretëresha Geraldine”. 10) 

2004-ben a mindössze háromtagúra zsugorodott albán királyi családot újabb megpróbáltatás érte, ez év nyarán Geraldine menye, Susan is elhalálozott. Őt is Tiranában temették el, közvetlenül anyósa sírja mellé. 

2006-ban az albán parlament döntése alapján a Zogu család visszakapta a tiranai királyi kastélyt és a durresi nyaralót. Az uralkodócsaládot pedig immár egyetlen törvényes utódként képviselő ifjabb (II.) Leka albán koronaherceget pedig – a Zogu család méltó képviselőjeként – 2007 augusztusában az albán kormány a külügyminiszter politikai tanácsadójának nevezte ki. És itt immár valóban elkezdődhet az albán uralkodócsalád „ténylegesen” albániai története, lévén az ifjú Leka párja a legismertebb kortárs albán művésznő, Elia Zaharia. 

És most hogy immár – a királyné magyar mivoltán túlmenően – némiképp mégis hazatérjünk: a kelet-európai rendszerváltás után az exkirályné többször tervbe vette, hogy hazalátogat Magyarországra, ám ez az elképzelés végül mégsem valósult meg. Ennek ellenére Kelet-Európával, Magyarországgal és Szlovákiával való rendszeres kapcsolatát élete végéig megőrizte. 

Ennek bizonyítékaként fogadta például 1997-ben Osskó Judit riporter–rendezőt és stábját, amely interjúsorozat nyomán készült el az Apponyi Geraldine, Albánia királynéja című, 37 perc időtartamú portréfilm a szkipetár uralkodófeleségről és izgalmakban bővelkedő életéről. 

Ugyanez a kapcsolattartási szándék vonatkozik Apponyi Geraldine családja ősi otthonára, a mai Szlovákia területén található Nagyappony községre is, ahol gyermek- és ifjúkorában sokat tartózkodott, és amelyet valóban nem felejtett el. 11) Ezt bizonyítja az a levél, amelyet Appony község múzeumának küldött, és amelyben a következőket írta: „Megtisztelve érzem magam, hogy az apponyi vagyon a berendezett múzeumban továbbél. Elveszítettem a kapcsolatot a régi hazámmal. Emlékszem a falura és nagyon sok szép kép él bennem a csodálatos könyvtárról. Imádom az önök országát és annak csodálatos tájait: a nyugodt hegyeket, a folyókat és tavakat. Az egyetlen olyan helyként maradt meg bennem Szlovákia, amelyet szerettem...” 12) 

A magyar grófnő az albán királyság tisztelt és szeretett uralkodónéjaként is valódi européer értékeket képviselt, nem feledkezve meg szülő-, valamint választott hazája értékeinek és hagyományainak egy életen át vállalt méltó képviseletéről, ugyanakkor azonban egy kozmopolita életstílust követve mindenkor a világ, közte a magyar és az albán kapcsolatok jobbításának érdekében tevékenykedett és fáradozott. 

Emlékét nemcsak az albán közösség, de Közép-Európa, közte Magyarország és Szlovákia is egyaránt tisztelettel övezi és őrzi. 

Jegyzetek: 

1) Teljes néven: nagyapponyi Apponyi Geraldine Margit Virginia Olga Mária grófnő 
2) Zogu Amet Muhtar Zogolli néven született. Az uralkodó által használt névvariáció a Zogolli vagy törökösen Zogoğlu névből rövidült Zogura, amelyben a török oğlu [ejtsd ólu] jelentése „fiú, fia”, a teljes alak jelentése „Zog fia, Zogfi”, és ebből vonta el a Zog/Zogu alakot, és így lett I. Zog vagy I. Zogu király (Zogu i Parë vagy mbreti Zog i Parë). Uralkodói neve a nyelvhasználók körében és a történelmi szakirodalomban egyaránt előfordul Zog és Zogu alakban, míg családneve Zogu. A két alak keveredése abból adódik, hogy az albán nyelvben a tulajdonnevek is rendelkeznek hátravetett névelővel, ún. véghangzóval és ez a Zog esetében Zogu („a Zog”) lesz, mely megegyezik a családnév Zogu alakjával. A zog jelentése egyébként „madár”. 
3)Zogu király családjának eredetét egészen a legendás Szkander bégig tudta visszavezetni. Maga a Zogu család a mai Koszovó területéről, Zogaj megyéből származik. A család, pontosabban Nagy Zogu a 15. sz. végén Közép-Albániába költözött, ahol felkelést szervezett a törökök ellen. Hadi sikerei után a törökök egyezséget kötöttek vele, kinevezvén Mati tartomány örökös helytartójává, s ezt a címet leszármazottai, köztük a későbbi Zogu király is örökölték. Édesapja, Dzsemál Zoggoli pasa (1860–1911), a dúsgazdag nagybirtokos által a muzulmán Albánia a török császári udvar egyik leghűségesebb szövetségese volt. 
4)A 20. században két magyar grófnőből lett muszlim uralkodó felesége. Geraldine mellett a másik Szendrői Török Mária (1877–1968), Puskás Tivadar nevelt lánya volt, aki előbb a Zubeida, majd Djavidan hanum néven II. Abbász Hilmi egyiptomi alkirály (khedive, 1874–1944) titkos, majd valódi felesége volt 1910 és 1913 között. 
5)1526, azaz a mohácsi vész óta – gróf Apponyi Geraldine-t kivéve – európai trónon nem ült magyar királyné. 
6)A házasságkötéskor Apponyi Geraldine mindössze 22 éves volt, ily módon minden idők második legfiatalabb királynéja lett. Aki megelőzte, Farouk egyiptomi király (1920–1965) első felesége, Farida királynő (1921–1988) volt, aki 1938-ban, 17 éves korában kötött az uralkodóval házasságot. 
7)Teljes néven: Leka, Albánia koronahercege 
8) Teljes néven: Leka Anwar Zog Reza Baudouin Msiziwe Zogu 
9) Geraldine királynénak – férje döntése nyomán – soha nem kellett felvennie a muszlim vallást, római katolikus hitét mindig is gyakorolhatta. 
10) „Geraldine királyné” 
11) Az albán királyné családjának az ősei ebben a Nyitra vármegyei községben éltek. Az Apponyi család első ismert őse Vörös Tamás csejtei várnagy volt, aki Győr vármegyéből Nyitrába költözött és Appony várára királyi adományt kapott. Vörös Tamás 1344-ben és 1346-ban követ volt Avignonban, a pápai udvarnál, s az ő fia, Miklós viselte elsőként az Apponyi nevet. Az albán királyi rokonság még élő magyar családjai között van a Batthyány, az Erdődy, a Forgách, a Perényi, a Nádasdy és a Sztáray család. A kihalt családok között kell megemlíteni a Balassa, a Báthory, a Frangepán, a Thököly és a Wesselényi famíliát és olyan történelmi hírességeket, mint Thurzó György nádor és Zrínyi Miklós, a szigetvári hős. 
12) Geraldine királyné levelét megtalálhatjuk Peter Králik Appony története (História Oponíc) című könyvében.

2015. május 14., csütörtök

A múzsai lét viszontagságai, avagy Alma Mahler-Werfel, társnői és a hódítás művészete

I. 

Mindig is érdekelt a női mivolt és létmódozat kérdéseinek többféle vetülete és kérdésköre: a nő, mint téma általában, illetve specifikusan. Ez utóbbi részleteiben: a nők, mint királynők és nagyasszonyok, hősnők és amazonok, korszakalkotók és felfedezők, kékharisnyák és gondolkodók, írónők és szentek. Aztán ott a másik véglet: a színésznők, dívák, primadonnák, múzsák(!) világa. 






Álljunk is meg ez utóbbi fogalomkörnél, hiszen a többi közül (végleteiben értendően, pro és kontra) alaposan kiviláglik ez a történelemből, irodalomból ismert – a férfiakra valami rejtélyes okból rendkívüli hatást gyakorló –, nők kategóriája. Az embereket mindig is vonzották ezek a történelemben oly elhíresült kékharisnyák, híres szeretők, irodalmi, társasági szalonok működtetői, tekintélyes házas- és élettársak, a háttérből női praktikákkal politizáló okos és szépséges, tulajdonképpen vezetésre, irányításra született nők, köztük nem kevesen irodalmi, művészi ambíciókkal rendelkező, s azokkal élni is tudó, korukat megelőző gondolkodók.
Úgy hiszem, innen kezdődik a „múzsa, mint (női) ihlető” fogalom feloldásának lehetősége is. Minden vonatkozásban. Elképzelhető, hogy ez egy külön világ? Meg lehet vajon fejteni a múzsai létet? Ennek a felfedezésére tegyünk – immár egy-egy konkrét példán keresztül – némi kísérletet. 


II. 
Kik is a múzsák? Válaszunk keresését kezdjük a mitológiánál. 
Zeusz az emlékezet istennőjével, Mnémoszünével nemzette a Múzsákat. Kilenc éjszakát töltöttek együtt, s a nász nyomán Mnémoszüné kilenc egyforma természetű lányt szült, akik csak az éneklésre gondoltak, semmi egyébre. A lányok közös elnevezésére a Múzsák szó mellett használtak egy másik kifejezést is, a Mneiait, amely Emlékezeteket jelent. Ily módon a művészetek és az emlékezet a görög mitológiában rokonok. A Múzsák voltak ugyanakkor azok, akik lehetővé tették, hogy az emberek képessé váljanak a felejtésre, amelynek megtestesítője a mitológiában Léthé. Mnémoszüné és Léthé, és közöttük 
a Múzsák, együvé tartoznak, feltételezik egymást. A Múzsák anyja az emlékezet és lánya a felejtés. 
Hármójuk kapcsolata inherens viszony: benne foglaltatnak egymásban. Ahol emlékezet van, ott felejtés is van, s emlékezet és felejtés között válik jelenvalóvá a művészet. A görög mitológia mindezeket az istenségeket, mindezeket a tapasztalati tereket női természetűnek látja, láttatja, ebben is az együvé tartozásunkat hangsúlyozva. 
Ily módon immár általánosítva: a múzsák az európai és egyetemes művészet ógörögök által megfogalmazott ihletői, akik a női szépség alakjait öltötték fel, hiszen a báj, a szép arc, a törékeny alkat a gyöngébb nem sajátja, ahogy a férfi érzelem tárgya és eszménye is ősidők óta. Azóta azonban a fogalom kitágult, a munka, az alkotás, az emberi élet egészére kiterjedt, hiszen mindenki mögött áll egy-egy jótékony nemtő, az örök nő, az anya, a szerelmes, a hitves, oltalmazóként, ihletőként, illetve az emberi vágyak ösztönzőjeként. 

III. 
A múzsai babért viselő nőknek hatalmuk van az erősebb nem felett. Kinek több, kinek kevesebb. Mindig is voltak asszonyok, akik e hatalomból valamiképp többel rendelkeztek. És ezt használni is tudták. 
Kikre is gondolunk? A sort nyissuk Madame de Pompadour márkiné, született Poisson kisasszonnyal a 18. századból, a súlyosan depressziós XV. Lajosnak egyik elismert ágyasával, a tizenöt nevesített metresz közül. Az említett hölgy egyébként hosszú éveken át szinte politikai tanácsadója és lélekgyógyásza is volt az egyébként nős királynak. Elhíresült még a márkinét követő du Barry grófné személye is. Mária Terézia leghíresebb lánya, Marie Antoinette is nagy skalpgyűjtő hírében állott, míg a napóleoni idők párizsi társadalmi életének központja Madame Recamier szalonja volt. Már a 19. század kékharisnyája volt George Sand, a férfinevet viselı írónő, aki nemcsak irodalmi szalonjával, nadrágjaival, szivarjaival, rövidre vágott hajával, népszerű regényeivel lett a kor emblematikus nőalakja, hanem kedvesei számával is, illetve számtalanságával, annyian fordultak meg budoárjában a kor művésztársadalmának nagyjai közül, s persze azon túl is. Ismert Mérimée-vel, Musset-vel, Chopinnal folytatott viharos szerelme. Viszonyt folytatott a fáma szerint többek között Balzac-kal, Berliozzal, Delacroix-val, mind a két Dumas-val, Flaubert-rel, Heinével, Liszt Ferenccel, Stendhallal. (Kevesen tudják, hogy Petőfi múzsájának, Szendrey Júliának is ő volt az egyik példaképe. Az ő nyomán viselt rövid hajat és nadrágot, sőt szivarozott is.) 
A huszadik század (de egyébként a teljes a magyar kultúrkör) múzsáira itthonról is számtalan példa hozható, kiemelve talán a végleteket Ady Lédájával és Radnóti Fannijával – mint legszemléletesebb példákkal. Gondolatmenetünk e pontján érdemes megemlékeznünk Józsa Judit szobrászművész Múzsák kertje című tárlatának szereplőiről: a kilenc Múzsáról (Calliope, Clio, Euterpe, Erato, Terpsichore, Thalia, Melpomene, Polyhymnia, Urania alakjáról); avagy a magyar kultúrtörténet halhatatlan nemtőiről: Magyarország- Anyaországról, a Magyar Történelem őrangyaláról, Erdély és a Székelység védőszentjéről; valamint a hús-vér ihletőkről: Júliáról (Balassi Bálint), Lilláról (Csokonai Vitéz Mihály), Szendrey Júliáról (Petőfi), Lédáról (Ady), Vágó Mártáról, Kozmutza Flóráról, Szántó Juditról (József Attila), Török Sophie-ról (Babits Mihály), Korzáti Erzsébetről (Szabó Lőrinc), Annáról (Juhász Gyula), Bauer Ervinről (!; Kafka Margit), Gyarmati Fanniról (Radnóti Miklós) és Loláról (Márai Sándor). A sor természetesen folytatható… 
Összefoglalva az elhangzottakat: a múzsai lét nehéz kázus; szellem és szerelem összekapcsolódása; gyönyör és szenvedés; olykor az együtt járó múzsák elviselést megosztó vállalása. Olykor meg a boldogság tébolya. És mindehhez a kedvesi létállapot bizonytalan attitűdje, esetleg a hitvesi hűség egy életen át vállalt és viselt nehéz kötelezettsége. Nyelvtől, helytől, nemzetiségtől, karaktertől függetlenül. 

IV.
Mindezeken túlmenően érkeztünk el a 20. század talán legtalányosabb nőjéhez, Alma Schindlerhez, a későbbi Alma Mahler-Werfelhez, a múzsák múzsájához, egy tájképfestő lányához Bécsből, akinek hosszú életébe három zsenivel kötött házassága, és még több zsenivel való kapcsolata is belefért. Akinek az életéről valóban film forgatása volna immár cél- és időszerű. 
Alma Mahler-Werfel a huszadik század egyik „legnőbb nője”. Ez volt a hivatása: sokszoros feleség. Vérbeli vadász, aki trófeákra vágyott, és meg is szerezte őket. 


Gyűjteményének fő darabja három géniusz, három férj: Gustav Mahler zeneszerző, Walter Gropius építész, a Bauhaus megalkotója és Franz Werfel író. S a legfőbb mellékalak: Oskar Kokoschka, aki szintén a férjek csarnokába vágyakozott, ám csak örök szerető maradt. Pazar kollekció, amelynek a középen ott áll maga az alkotó, Alma Mahler Gropius Werfel. Ez volt a művészete: magához láncolta a művészeket. S közben intelligens asszony, ki nem teljesedett zeneszerző, aki az alkotásban mindig egy-két síkkal hátrébb volt, mint férfijai. A századforduló, a szecesszió, az induló expresszionizmus, a további művészeti irányzatok új törekvéseikben egészen más, újszerű élményeket nyújtottak a halódó Bécs polgárainak, mint a korábbiak. Alma, aki tehetséges zenész és komponista volt, meglátta Gustav Mahlerben a jövendő zsenit, s hajlandó volt érte feláldozni művészi karrierjét. 
Huszonegy évesen hozzáment a kétszer annyi idős zenészhez, aki a zenéléstől, zeneszerzéstől eltiltotta, s csak szerelmi azonosulást, sőt kiszolgálást várt tőle. Alma azonosult, majd megbánta. Tulajdonképpen férje teljes zenei nagyságát sosem látta át, műveit nem értette, megragadt Wagner romantikus zenéjének rajongójaként. 
Frusztráltságát azután partnerek tartásában vezette le. Almáért amúgy is készek voltak meghalni a kor híres férfijai (lásd például Alexander von Zemlinskyt), könnyű flörtjei mindig is voltak, de közeli kapcsolatba ekkor a kor zseniális Bauhaus-építészével, Walter Gropiusszal került, aki Mahler korai halála után második férje lett. De közben még három évig viharos szerelem főzte Oscar Kokoschkához, aki közös képeket is festett kettejükről. Gropiust aztán férji minőségben Franz Werfel, az író követte: „Mahler zenéjét soha nem szerettem igazán; soha nem érdekelt az, amit Werfel írt; soha nem értettem, amit Gropius csinált; de Kokoschka mindig mélyen hatott rám” – hangzik ennek ellenére Alma sommás életvallomása. Szült négy gyermeket, akik közül három meghalt. Anna Mahler nevű elsőszülöttje maradt életben, aki sosem értette anyját, és tizenhat évesen házasságba menekült előle. 
Titkát sokan próbálták megfejteni. Mi lehetett? Talán annyi, hogy Alma Mahler nemcsak vonzó, okos nő volt, hanem olyan asszony is, aki megérezte a lappangó tehetséget a férfiakban, másrészt inspirálni tudta őket a munkára, alkotásra. Ezzel Alma nem tett mást, mint saját magát szorította háttérbe, lemondott zenei pályájáról, tulajdonképpen személyes boldogságáról a kiválasztott férfi érdekében. Merthogy mindig vesztesnek érezte magát miattuk, az ő árnyékukban. (Lásd Mein Leben című, 1964-ben megjelent önéletírását.) Alma ebben különbözik az őt megelőző múzsáktól. Ő nem a befutott zseni férfiakba fektette energiáit, hanem a névtelenekben fedezte fel a lehetőséget, a potenciális lángelmét, ahelyett hogy a maga átlagos tehetségét gondozta volna. Bizonyos értelemben jól döntött. Ez volt személyes érdeme, de személyes tragédiája is egyben. 

V. 
Gondolatmenetünk végén pedig némiképp sarkítsunk: vajon mi a helyzet a női alkotók férfi múzsáival? Avagy ahogy Dr. Koncz Gábor Józsa Judit szobrászművész – már említett – Múzsák kertje című kiállítás-megnyitóján fogalmazott: „A múzsa az alkotó férfi szerelmét és szellemét ihlető nő. És ki ihleti a női alkotók szellemét és szerelmét? Vagy: mi a múzsa szó hímnemű változata? Ezt majd egy következı kiállításon bizonyára megtudjuk.” 
Zárszóként, illetve a múzsai mivolt és létmódozat matematikai szintű és igényű paramétereinek megfejtése helyett inkább örvendjünk, hogy a női (és bizony néha férfi) nemtők ihlette alkotók (Alma Mahler-Werfelen túl is), szinte kivétel nélkül, homlokukon a méltán megérdemelt babérkoszorúval, elfoglalhatták sziklaszilárd helyüket a Múzsák lábainál a Parnasszus hegyén, és ily módon vigyázzák az európai és egyetemes művészet (és kultúrkör) értékeinek örök időkre való fennmaradását. Nyelvtől, helytől, nemzetiségtől, karaktertől függetlenül.
(2009)

2015. május 2., szombat

Lechner, az alkotó géniusz




Iparművézeti Múzeum
2014. november 20. - 2015. június 28.

Nagyszabású kiállítással emlékezik az Iparművészeti Múzeum a magyar szecesszió mesterére, Lechner Ödönre halálának századik évfordulóján. Az életművével az UNESCO világörökségi jelöltlistáján szereplő építész megítélése az elmúlt években jelentős mértékben átértékelődött: a lechneri formák gazdagsága, fantáziavilága, művészetének újító megoldásai, egyéni stílusa kiemelik őt a hazai építészek sorából és egyenesen a 19. század végének halhatatlan, világszínvonalú mestereinek élvonalába sorolják, többek közt a katalán Antoni Gaudí, a belga Victor Horta, a skót Charles Rennie Mackintosh és az osztrák Otto Wagner mellé.
A kiállítás Lechner Ödön építész (1845–1914) munkásságának teljességét kívánja bemutatni. Kiemelt figyelmet és teret szentel öt, az UNESCO világörökség helyszínének is jelölt főművének, a kecskeméti városházának, az Iparművészeti Múzeumnak, a kőbányai templomnak, a Földtani Intézetnek és a Postatakarékpénztárnak. Ezeket a látogatók az építész eredeti tervein és rajzain, valamint egykorú és a jelen kiállítás céljára készült fényképeken ismerhetik meg. A Lechner munkásságában oly nagy szerepet játszó ornamentika részletrajzai, az ihletőként szolgáló kiadványok, a megvalósulás fő eszközének számító Zsolnay kerámiaelemek ugyancsak bemutatásra kerülnek. Az egyik terem Lechner második otthonának számító Japán Kávéház világát idézi fel, egy másik az építész főbb alkotásait interaktív panoráma-felvételeken jeleníti meg.
A kiállításhoz katalógus-kiadvány is készül, amely bevezető tanulmányt, kép-blokkot és műtárgyjegyzéket tartalmaz. A gazdag képanyag Lechner Ödön rajzainak és terveinek reprodukcióiból valamint nagy számú, többségében a közelmúltban, a kötethez és a kiállításohoz készült helyszíni felvételből áll. A kiadvány az Iparművészeti Múzeum és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet Művészettörténeti Intézet együttműködésében jelenik meg, magyar és angol nyelven. A tanulmányt írta és a katalógust szerkesztette Sisa József.
(Forrás: http://www.imm.hu/hu/exhibits/view/331,Lechner%2C+az+alkot%C3%B3+g%C3%A9niusz?type=temporary, 2015.05.29.)