2015. április 28., kedd

Egy rendes ember (2013)

https://www.youtube.com/watch?v=Pjn-drmXXCU&feature=youtu.be


A RENDES EMBER
szlovákiai magyar kisjátékfilm, 62 perc, 2013

Egy határmenti kisváros lakóinak története, egy szlovák-magyar mese a gyökerek kereséséről, a sérelmek feldolgozásáról, az elvágyódásról és a boldogulásról. Zoltánt, a komáromi villanyszerelőt meglátogatja egy angyal, és feladatot ad neki: három nap alatt legalább három embert kell boldoggá tennie a környezetében, különben nem biztos, hogy megéri a másnapot. A jámbor Zoltán rögvest munkához lát, ám a melankolikus kisváros lakói nem mutatkoznak túl nyitottnak a boldogságra. Mivel az élete a tét, és az idő egyre fogy, Zoltán kétségbeesett elhatározásra jut: ha kell bármi áron is, de boldoggá fogja tenni őket.

Főszerepben:
Zoltán - Jakubecz László
Zuzana - Bandor Éva
Árpád Varga - Mokos Attila
René, a zenész - Benkő Géza
Kiss Jenő politikus - Olasz István
Pista bácsi - Dráfi Mátyás
Angyal - Bárdos Judit

A forgatókönyvet írták: Molnár Csaba és Varga Emese
Rendezte: Molnár Csaba
Fényképezte: Lukáš Teren
Gyártás: Vlasta Kubušová, Simona Hrušovská, Varga Emese, Katona Gábor
Kosztüm és díszlettervező: Ema Teren
Vágta: Forró Viktória és Molnár Csaba
Hangmérnök: Tomáš Gregor
Zenéjét szerezte: Marian Zavarský és Tomáš Gregor
Producer: Academy of Performing Arts Bratislava, Filmpark productions

2015. április 24., péntek

Happy Birthday, Barbra!

Ma ünnepli 73. születésnapját Barbra Streisand kétszeres Oscar-díjas, háromszoros Golden Globe-díjas és többszörös Grammy-díjas amerikai színésznő, énekesnő, zeneszerző, rendező, forgatókönyvíró és producer.

"Úgy érkeztem meg Hollywoodba, hogy nem műttettem meg az orromat, nem volt fogszabályzóm, és nem változtattam meg a nevemet. Ez pedig örömmel tölt el."


Happy Birthday, Barbra!

2015. április 23., csütörtök

Ilyenek voltunk (The Way We Were)





Az a film, amelyet ma bemutatni szándékozom, tulajdonképpen egy azon sok egyéb, kedves remekmű közül, amelyek bennem maradtak, és élnek, léteznek és gondolkodtatnak – évek óta. Egy-egy ilyen filmről pedig írni, beszélni, összefoglalni, hogy tulajdonképpen miért is tartozik ebbe a kvázi „szubjektív kánonba”, könnyű és nehéz – egyszerre.
Az a filmművészeti alkotás, amely mellett végül döntöttem, 1973-ben készült, rendezője Sydney Pollack, a címe pedig: Ilyenek voltunk (The Way We Were).

Feltehető a kérdés: miért döntöttem e mellett a mű mellett? Számomra a válasz magától értetődő: ez az a film, amelynek sokadik megtekintése után is ugyanazon kérdés ötlik fel bennem, ugyanazon katartikus érzésekkel egyetemben, amelyet a rendező a film elején történő zseniális feltételétől (szinte tanítani való módon zajló folyamatos, párhuzamos szembeállítással) nagyszerűen kezel, visz végig a cselekmény végkifejletéig. Majd feloldásként természetesen megadja a maga epilógusát, amely a történet elején feltett dilemmát csak még nyomatékosabbá, hangsúlyosabbá és halhatatlanná teszi; ergo a maga módján ugyan valamiféle megoldást mégis ad: prózai megoldásmód helyett a dilemma felerősítését. Ily módon – vagy épp ezért – a nézőben (ez esetben bennem) halmozottan ott motoszkál „az örök kérdés”, avagy a választ váró kényszerhelyzet: mely létmódozat, magatartás az igazi(bb), a kizárólagos(abb), az üdvözítő(bb), melynek van erősebb létjogosultsága…? (Érvek persze vannak – pro és kontra.) A mai napig nem tudtam eldönteni a választ. Ezért beszélek most erről a(z) – ilyen vonatkozásban szinte parabolisztikus módozatú – filmalkotásról.

„Bizonyos értelemben olyan volt, mint az ország, amelyben élt. Túl könnyen jutott mindenhez, de ennek legalább tudatában volt…” – kezdi a történet férfi főhőse, Hubbell Gardiner egyetemista korának egyik nagysikerű, Az amerikai mosoly címet viselő, önmaga és „kasztjabeli” generációs társai tökéletes jellemzését adó novelláját. (Anticipációként jelezhetjük: ezzel a fentiekben már jelzett dilemma – in medias res – teljes egészében jelen van.)

Amint az előző sorokból nyilván kiderült, Amerikában, egész pontosan az 1930-as évek Amerikájában vagyunk, a Yale Egyetemen. Itt találkozik – és bizonyos értelemben a társadalmi ellentétek már a bevezető képsorokban érzékelhetően kiütköznek – Katie Morosky (Barbra Streisand nagyszerű alakítása), a lázadó, orosz származású „nagyszájú zsidó lány New York-ból”, az ifjú kommunistaszimpatizáns, kiváló szónok, a kollektív igazságban vakon hívő, a társadalmi és magánemberi megalkuvásra képtelen fiatal nő, illetve Hubbell Gardiner (Robert Redford), a jó családból származó, végtelen társadalmi lehetőséggel bíró tehetséges író, a Yale aranyifjainak, valamint kiváló sportembereinek egyike. Kettejük társadalmi háttere és a közöttük tátongó elvi/ideológiai szakadék egyetemista éveiket (a szinte azonnal érzékelhető kölcsönös szimpátia ellenére) magától értetődően determinálja. A történet kezdése ilyen értelemben tehát szinte tipikus: két eltérő hátterű és meggyőződésű ember nem alkalmas időben és helyen találkozott.

A folytatás azonban már korántsem szokványos. Az egyetem után évek telnek el, amíg ők ketten újból találkoznak. Ekkor már javában dúl a II. világháború. Katie karaktere semmit sem változott: harcol, az atombomba gyártása ellen tiltakozik, szovjet–amerikai baráti esteket szervez, a hadügyi tájékoztatóban és a rádióban dolgozik. Hubbell a háborús éveket – kiváltságos helyen és módon – a haditengerészetnél töltötte, láthatóan jól van, kiegyensúlyozottnak tűnik. És ekkor újból találkoznak; majd mindkettejük előtt feltárul egy-egy új érzelmi és személyi univerzum – amely egy időre szóló illúzió erejéig egésznek is tűnik…
A férfi előtt a nőé, aki az évek távlatából és a névtelen messzeség homályából valamiféle végtelen hittel követte a férfi minden lépését, szinte ő az egyetlen, aki szüntelenül további írásra biztatja. A nő előtt pedig a férfié, aki Katie személyét és tevékenységét már az egyetemi évek alatt figyelemmel kísérte; illetve a nő megismeri a férfi lételemét adó végtelen társadalmi lehetőségek világát, ahová – saját bevallása szerint – végképp nem illik. A közös világ építésének megkezdésekor a falak már repedeznek; a férfi tudja és látja, a nő még nem akarja tudni és látni, főként tudomásul venni. A megtalált érzelmi kölcsönösség ekkor még mindent felülír – a mindkét részről érzékelhető személyi és elvi önfeladást is. Amit természetesen meg is lehet tenni – egy ideig. De aztán (mint később történetünkben is) a következmény mindennél hatalmasabbat robban. De ott még nem, egyelőre csupán az illúzióknál, illetve a megkísérlendő alkalmazkodásnál tartunk. Eddig a pontig ez a film a kölcsönös tolerancia története.

Az új, közös világ színhelye Hollywood, ahová Hubbell forgatókönyvíróként érkezik. Ez az örök csillogás és a teniszpályák világa, ahol a siker és a kiváltságos életmód ára: elvfeladás és szolgai alkalmazkodás. Ami Hubbell-nek – egy Katie-vel a háta mögött – nem is olyan egyszerű. Egy ideig megy, Katie pedig közös jövőjükért idomulni próbál. Aztán elkövetkezik Amerika legújabb kori történetének egyik sötét korszaka, a Joseph McCarthy szenátor neve fémjelezte Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság „boszorkányüldöző” aktivitása (amelyet nagyszerűen és egészen egyedi módon elemez és mutat be a 2005-ben George Clooney által rendezett, fekete–fehérben forgatott kamaradarab, a Good Night, and Good Luck.), amelyet Katie már nem tud szó nélkül tűrni. Áldott állapotban (férje ellenkezése ellenére) felkerekedik, Washingtonba megy demonstrálni: a kormány fejére olvasni a jogtiprást. Ami majdnem véres jelenetbe torkollik, férje épp csak ki tudja őt és jövendő gyermeküket menteni a pusztító tömegáradatból. Ezen a ponton (kettejük heves vitájában testet öltve) jön el párosuk közös világa széthullásának pillanata – ennek pedig immár mindketten tudatában vannak; az érzelmi közösség ellenére az önfeladás és az elvi különbözőség mentén felépített együttes univerzum csupán múló illúzió, mert nem homogén alapokra épült. (Ebből pedig kirajzolódhat egy általános emberi magatartás: az érzelmek elég ritkán tudják felülírni az elveket, az ideológiákat és a társadalmi vagy személyes mentalitást.)

Most, a történet felidézések a végén pedig általánosítsunk és sarkítsunk: „széles út” vagy „keskeny út”? Elvek vagy megalkuvás? Melyik meddig egészséges, és vajon meddig üdvözítő? Hol a határ? „Nem az ügyek és az elvek fontosak, hanem az ember. Élni akarok, méghozzá jól…” – mondja a vitában a férfifőhős, „Az ember nem ember elvek nélkül…” – válaszolja a női főszereplő. „Nincsenek jogaink és szólásszabadság, és soha nem is lesz, mert az emberek félnek. Ne kiabálj, mert hiábavaló, úgysem változik semmi…” – zárja le a vitát a férj. A nő tehát eszmékben és a változásban hisz, a férfi a változtathatatlanságban és a prózai létben. Megbocsátható vajon a gyengeség és az elvtelenség? A férfi szerint (részben) igen, a nő szerint soha. Hasonlóképp, mint a Rómeó és Júlia-történetben: kettejük sarkított, párhuzamosan futtatott, mégis antagonisztikus ellentéteken alapuló létének, sorsának szembeállítása adja a katarzis időtlen, felemelő voltát, a jelenség tudatosítását, ugyanakkor a dilemma örök jelenlétét, illetve a válaszadás nehézségét. Tudjuk, az ember nem ember elvek nélkül, de az ember ugyanakkor gyarló, megalkuvásra, a létküzdelemben való fennmaradásért etikátlan dolgokra is hajlandó. A férfit ez utóbbi is jellemzi, a nő pedig ezt nem tudja emberi és asszonyi mivoltával feloldani. Ily módon a történetnek – az amerikai filmek szinte kötelező kliséje szerint – happy end-je nem lehet, ez előre tudható. Ennek a két, végletesen különböző emberi jellemnek közös jövője csak időlegesen lehetséges, véglegesen soha. És íme a vis maior: holott mindig is összetartoztak…

Majd – sok év múltánt ábrázolva – a rendezői epilógus: Katie újra New York-ban él, folytatja azt, amiben mindig is hitt: a harcot az emberiség jobb jövőjéért. Egy alkalommal véletlenül összefut Hubbell-lel, majd elkövetkezik a film halhatatlanságát és időtlenségét biztosító – katartikus – zárójelenet: az érzelmi közösség kettejük között még mindig erőteljesen él, létezik, de a tapasztalat már erősebb; tudják, különböző elvi felfogás és magatartás mentén boldog, közös jövőjük nekik soha nem lehet.





Ilyenek voltunk (The Way We Were)

színes, magyarul beszélő, amerikai zenés dráma, 118 perc, 1973

rendező: Sydney Pollack

forgatókönyvíró: Arthur Laurents
zeneszerző: Marvin Hamlisch
operatőr: Harry Stradling, Jr..
jelmeztervező: Dorothy Jeakins, Moss Mabry
producer: Ray Stark
látványtervező: Stephen B. Grimes
vágó: John F. Burnett

szereplő(k):

Barbra Streisand (Katie Morosky)
Robert Redford (Hubbell Gardner)
Lois Chiles (Carol Ann)
Patrick O'Neal (George Bissinger)
Viveca Lindfors (Paula Bissinger)
Allyn Ann McLerie (Rhea)
Murray Hamilton (Brooks Carpenter)

VASZARY JÁNOS: NŐ, VIRÁGOS KALAPBAN

VASZARY JÁNOS: 
NŐ, VIRÁGOS KALAPBAN

OLAJ, VÁSZON, 53X50,5 CM
JELEZVE BALRA FENT: VASZARY J.






VASZARY JÁNOS AZ A FESTŐ VOLT, AKINEK KEZE ALATT MINDEN ARANNYÁ VÁLTOZOTT. PÁLYÁJA KEZDETÉN HIBÁTLAN NATURALISTA, MAJD REALISTA KÉPEKET FESTETT, AZTÁN A SZECESSZIÓVAL ÉS AZ IMPRESSZIONIZMUSSAL KACÉRKODOTT, HOGY ALIG PÁR ÉV MÚLVA SAJÁTOSAN VERETES, SÚLYOS EXPRESSZIONISTA LÁTOMÁSOK KERÜLJENEK KI A MŰTERMÉBŐL. LEGSZEMÉLYESEBB, ÖSSZETÉVESZTHETETLENÜL SAJÁTJA MÉGIS UTOLSÓ KORSZAKA LETT, AZ ART-DECOS DEKORATIVITÁST IDÉZŐ, UTÁNOZHATATLANUL KÖNNYED, ELEGÁNS ÉS PONTOS ECSETNYOMOKKAL FESTETT KÉPEK SOROZATA. 

A KERTI PADOK, LUGASOK, NAPSÜTÖTTE TENGERPARTI PLÁZSOK, VIRÁGCSENDÉLETEK ÉS NŐI PORTRÉK VILÁGOS ALAPON KAVARGÓ ÉLÉNK SZÍNEI KÜLÖNLEGES SZÉPSÉGET ÉS TISZTÁNLÁTÁST SUGÁROZNAK. A VIRÁGOS KALAPOS HÖLGY MODELLJÉT NEM ISMERJÜK: INKÁBB EGY TÍPUST LÁTUNK, MINT SZEMÉLYES KARAKTERJEGYEKET HANGSÚLYOZÓ PORTRÉT. DE AKKOR JÁRUNK LEGKÖZELEBB AZ IGAZSÁGHOZ, HA FELISMERJÜK: A KÉP TÉMÁJA VALÓJÁBAN EGY ÉLETÉRZÉS: A TISZTA RAGYOGÁS, ÉLETIGENLÉS SZINTE SPIRITUÁLIS ÉLMÉNYE, MELYNEK HORDOZÓJA EGY ISMERETLEN FIATAL NŐ, AKIBEN EGY PILLANATRA FELVILLAN A TELJESSÉG. A FINOM SZÍNÁRNYALATOK ÉS A HATÁROZOTT, MÁR-MÁR NYERS ECSETVONÁSOK ELLENTÉTE ÁLLANDÓ VIBRÁLÁST KÖLCSÖNÖZ A KÉPNEK, A KÉPMEZŐT MAJDNEM KETTÉSZELŐ SÖTÉT GALLÉR A SZÉPSÉG KIVÉTELES PILLANATÁT MÉG INKÁBB HANGSÚLYOZZA. 


BOROS JUDIT 


(FORRÁS: HTTP://VIRAGJUDITGALERIA.HU/HU/AUKCIOK_KIALLITASOK/TANULMANYOK/V/VASZARY_JANOS/) 



A jobb agyféltekés rajzolásról

A jobb agyféltekés rajzolás egy olyan Betty Edwards által kidolgozott rajzoktatási módszer, amely gyakorlatba ülteti az agykutatás rajzolással kapcsolatos eredményeit. A gyakorlatok segítségével a rajzkészségben ugrásszerű fejlődés áll be.
Betty Edwards a Los Angeles-i Venice Középiskolában rajzot tanított és azt boncolgatta, hogy a diákoknak miért okoz olyan nehézséget lerajzolni azt, amit látnak. Egyre inkább úgy érezte, hogy egy látásmódbeli problémáról van szó. Mikor elolvasta Roger W. Sperry (később Nobel-díjjal elismert pszichobiológus) 1968-ban megjelent kutatási eredményeit, úgy érezte, választ kapott rajzolással kapcsolatos kérdéseire.
Sperry munkájából kiderült, hogy az emberi agy két alapvetően eltérő gondolkodásmódot használ, az egyik verbális, elemző és sorrendet betartó, míg a másik vizuális, észlelő és ezzel egyidejű gondolkodásra képes. Az emberi gondolkodás kettős természetéről szóló úttörő felfedezés szerint a verbális, elemző gondolkodás helye zömmel a domináns bal agyfélteke, míg a vizuális, észlelő gondolkodás a jobb agyféltekéhez kötődik.
Az elképzelés, hogy valaki átvált egy hagyományostól eltérő gondolkodás- vagy látásmódra, egybevágott Betty Edwards rajzolási tapasztalataival, és megmagyarázta a diákokkal kapcsolatos megfigyeléseit. Edwards komolyan elmélyült a témában; azzal foglalkozott, hogy hogyan tudná Sperry kutatási eredményeit a rajzoktatásban alkalmazni.
A módszer tehát egy mentális váltást tanít a két agyfélteke között, előtérbe helyezve a jobb agyfélteke vizuális, globális észlelési működésmódját. Elegendő, ha valaki teljesen átlagos kéz- és szemkoordinációval bír, és van annyi kézügyessége, hogy tud írni. Mindennek alapján elsajátítható a rajzolás öt alapkészsége: a kontúrok, a terek, viszonyok, a fény-árnyék és a teljesség észlelése, jelzése. 
Betty Edwards 1979-ben megjelent Jobb agyféltekés rajzolás című könyvében leírt módszerével világszerte már több millióan tanultak rajzolni, 2,5 millió eladott példányával népszerű, széles körben alkalmazott rajztankönyvvé vált.
S hogy minderről miért is született minderről egy blogbejegyzés? 
Kipróbáltam. 
Bárkinek ajánlom.